József Attila: Balatonszárszó

		 1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
Mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

		 2

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
     a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
     meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
     az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
     mikor elkezdnek a szelid öregek köhögetni.


		 3

	Je n'ai point de thŐme,
	excepté que je t'aime -

	költeni csak ezt tudtam,
	mert mindig elaludtam,

	hisz annyiszor öleltem,
	ahányszor rája leltem.

	Szemüveg volt az orrán,
	az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

	Szivemben bizony kín dúlt,
	mikor a vonat indult,

	de nem sokat merengtem -
	esett, hát hazamentem.

	Száz gramm dohányt hagyott rám,
	hogy legyen cigarettám.

	S nem álmot, hanem alvást.
	Nem látjuk többé egymást.

1936. szept.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.