Negyven éve a pelikán

mindig új lemezt tojik ám,

bolond

korong!

Negyven éve alszik vakon

pókháló mellett a falon

a légy,

s a négy

fiú derekán pörög a

tanári kari karika –

Kalá…

Kalá…

Kaláka-lázban ég e táj,

a „hej, ráérünk!” kóceráj,

s a tág

világ.

Dajkáltak sok-sok nagymenőt,

sok játszótársuk nagyra nőtt,

s ma már –

szamár!

Ám szerencsére gyermeke

Kalákát dúdol ernyede-

tlenül,

s derül.

Hány éve már, hogy a ladik-

ról csimpolyaszó hallatik,

heje-

huja,

együtt ropja, bősz port kavar

e zenékre tót, rác, magyar

s mulatt:

s mulat.

Jaj, hány éve, hogy Anna Lee

angyali képe fancsali,

halott,

holott

e számos éve kis Kató

oly indignáltnak mondható,

ha nyers

a vers.

Hány éve tizenkét fokú

skálán cincogat az uku-

lele,

s vele

billeg a bábu-lábú szék,

egyensúly nincsen semmiképp,

csak épp

zenék.

A nandut oly rég kergetik

cikk-cakkban, gitárral pedig

lelő-

hető.

De most már versemből elég,

megbocsássák nekem, ha lég-

nemű

e mű!

Ne légyen senki sem süket,

fogják ők egész népüket

Dani,

Vili,

Bali,

Gabi!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.