2009.12.12. 19:10
Zokszó
Elég sokat szoktam mostanában sírni - persze főleg magamban, így senki sem látja. Elmesélem, mikor.
Legelőször akkor zokogok fel, mikor reggel csöng az óra. Persze szigorúan hang nélkül sirdogálok, mert TB még alszik. A szívem szakad meg, hogy el kell hagyni a jo meleg puha fészket, és ahogy átgondolom az aznapi teendőket és idegeskednivalókat, egyre jobban sajnálom magam. A lakásban hideg van, és én legszívesebben hangosan hüppögnék, ahányszor a hívogató ágyikóra téved a szemem. Mire felöltözöm, általában jobb lesz, de legalábbis melegebb. Legkésőbb a cipőhúzásnál viszont picsogni kezdek a biciklizés gondolatára. Kint hideg, általában még félhomály, csöndben itatom az egereket, ahogy a szomszedok sötét ablakaira nézek. Ők még bezzeg alszanak. Fúj a szél, arcomba vág az eső, béna nejlonzacskóval takarom le a bicaj elázott ülését. Megtört szívvel itatom az utcai egereket.
Napközben, ha felállok a géptől és a labor felé indulok, belül bőgök. Fáj minden mozdulat. Miért én?
Elő kell adnom valamit. Meetingem lesz beszámolóval egybekötve. Elolvasni. Elintézni. Megcsinálni. MEgtervezni. Leírni. Kitölteni. Belül sírok és rívok és nem értem, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe. Hogy miért nem üldögélek otthon, békés nyugalomban. Hát mit vétettem én?
Hazafelé már előre nyígok, hogy hegynek felfelé kell bicilizni. Rettenetes. Miért nincs valami kerülőút. Mire felérek a dombtetőre, már azért nyafogok, hogy még mennyit kell az egyenesen menni. Legalább három percet. Minden este ugyanaz a tortúra, miért is kell ezt elszenvedjem?
Ja, van, hogy másfelé megyek. Mert be kell vásárolni. Ahelyett, hogy egyenesen haza. A melegbe, a békébe, a nyugalomba. Csak pityergek addigra elsírtam minden képzeletbeli könnyemet. De van, hogy inkább kihagyom a vacsorát, hogy ne kelljen boltba menni. Rettenetesen fárasztó, 2 liter tej, 1 kenyér, haza is kell cipelnem. Szipogok.
Végre otthon. Ha másnap nehéz lesz a napom, már este eltörik a mécses a fejemben. Ha vasárnap van, akkor mindenképp.
Elég sokat szoktam mostanában sírni. Persze csak magamban, mert a mai, érzéketlen társadalom nem értené meg a szenvedéseim.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
vackor1b 2009.12.13. 12:39:23
Gem 2009.12.13. 16:17:18
vackor1b 2009.12.14. 09:55:53
Biciklivel nem járok (fúj, de puhány ;) ), mert a trehány tulajdonosa még mindig nem javíttatta meg.;) Pedig milyen jó is lenne hóesésben tekerni.
Folytassam? Egy a lényeg, hogy ebben a megfogalmazásban, ahogy eredetileg íródott a szöveg, csak nevetni tudok rajta. Mert a nevetés még jól megy, hála a lányaimnak. És bár sokat nyafogok, azért igyekszem optimistán tekinteni a jövőbe, amibe beletartozik akár már a mai nap is. Szóval üzenem NH-nak és mindenkinek, akinek sírni lenne kedve, hogy Mosolyogni tessék! (Janikovszky Éva).
Bp-i 2009.12.14. 18:22:25
Szeretnék mindenkit megnyugtatni, bár nem hiszem, hogy sikerülni fog, de megpróbálom.
A korán kelés akkor lesz rossz, mikor idős, öreg leszel és nem is tudsz addig aludni, amíg lehet, szeretnél.
Mikor már lehetőséged lesz aludni délig, de felkelsz hajnal 5-kor.
Az lesz sírni való, siratni való élet...
Addig is minden reggel keltsd fel a melletted alvó TB-t és boldogítson a káröröm gyönyörű érzése, miközben tekersz a munkahelyi szeretőd forró ölelése felé...
Utolsó kommentek