Elkap minket Radica néni a liftnél, és becsalogatja Lilit egy kis vacsorára. Elég opportunista módon én felmegyek a lakásba, és végre nyugiban lezuhanyzom, aztán leballagok megint a földszint kettőbe, hogy megnézzem, mire jutottak.

Leülök egy kicsit én is, mert bármilyen idegesítő idő- és energiaveszteség, egy kopott, de takaros szobakonyhában ücsörögni mégis csak egy életérzés, egy letűnőben levő jelenség, amire nincs mindenkinek lehetősége. Sajnos nincs pofám, hogy fotózzam a giccses, kályhaezüsttel lefújt műanyag keresztet, a ki tudja, kinek a cirillbetüs, bekeretezett háborús haláljelentésével a falon, a horgolást a konyhaszekrényen, a színes rongyszőnyeget, az ezerszer átfestett kék konyhaasztalt, a csetreszeket, a erdőben szedett, száradni kiterített gombát, a csipkefüggönyt, a vasárnapi bolhapiacra összeszedett lomokat kincseket. A kávéillattal keveredö sült olajszagot meg a fénykép se tudná elmenteni.

Radica néni épp a férjét szidja, mert az mindent elpocsékol, mutogatja nekem a konyhaszekrényt, hogy neki bezzeg megvan minden, ami kell, liszt, só, bors, cukor, kávé, ö ebből megfőz bármit, és én el is hiszem. Irigyelem az elképesztő szívósságát, a munkabírását, meg azt a folyamatos panaszáradaton is átütő élni akarását.

Szívósságról jut eszembe, meséli, hogy megy haza, a falujába, elég sok a cucca, de nem baj, mert ilyenkor kiülteti a kuzinját a buszhoz (elég közel van hozzánk a buszállomás), az vigyáz a táskákra, ö meg fordul még kettőt, mire minden kistáska, nagytáska, szatyor és hátizsák kint van. Mondom, ne már, 5-re hazaérek, inkább kiviszem kocsival a hatórás buszhoz. Örül neki, de azért nem bízta a véletlenre, mikor szerdán fél5-kor bekopogunk Lilivel, már ott ücsörög a konyhában a kuzin, egy jól megtermett asszonyság, bottal. Radica néni viszont elemében van, fürgén bepakolunk, és csak minimális kerülőt teszünk, mire megtaláljuk a buszpályaudvar parkolójának bejáratát.

Lili nem kíván kiszállni a kocsiból, én viszont örömmel merülök el a bécsi szerb szubkultúra busz körül szerveződő sűrítményébe. A dobre dan-on kívül semmit se értek, de ez senkit sem zavar, ugyanúgy dumálnak hozzám is, fel sem merül, hogy ne tudnék szerbül, ha egyszer a belgrádi busz mellett állok, és én is, mint mindenki más, spárgával összekötözött, viharvert sporttáskákat és színes, szövött nejlontárolókat szorongatok. Nagyon barátságosan és olajozottan megy a dolog, rég mentem Magyarországra busszal, de ott valahogy sosem tapasztaltam ezt a piachangulatot, a vállveregtést, meg a nevetgélést a csomagok bepakolásánál. Imádom. Persze lehet, hogy közben az anyjukba kívánják egymást, és nekem csak a nyaralás emlékei miatt tűnik barátságosnak a szerb zsivaj. Mindegy, Baba Radica felmegy az emeletes busz felső részére, ahol akad egy kis konkurrenciája két rendezkedö öregasszony képében, de nem hagyja magát. Talál magának jó helyet, előtte is, meg mögötte is a szomszéd faluból ülnek mindenféle népek, megnyugodva hagyom ott. Azt mondja, a fuvarért cserébe Dragulo bácsival küld majd kecskesajtot meg paprikát, de öszintén szólva nekem már az élményért megérte.

A bejegyzés trackback címe:

http://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr9511684151

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

nux vomica 2016.09.18. 08:27:13

szeretem ezt a piaci hangulatot, de csak, mint nyaralás