Nils Holgersonné 2017.05.06. 22:19

A csapatomról

Nem vagyok különösebb puszipajtás a kollégáimmal, elég jóban vagyunk, de a szükségesnél nem tudunk többet egymás magánéletéröl és munka után nem ülünk be soha sehová. Azért megdobnak (khm, általában szó szerint) egy csokival, ha látják, hogy nem vagyok jól, vagy például tudom, hogy Sheldonnak mennyire fontos a rádiós klubja, ahol az éjszakáit tölti, vagy, hogy a kis kolleganő mikor vizsgázik a főiskolán, és mikor kell kímélni.

A munkában meg úgy van, hogy általában önállóan dolgozunk, de ugyanazokon a projekteken, illetve én most felügyelek egy olasz srácot, aki ideiglenesen a klinikán dolgozik, és szeretett volna valami kutatni is. És, ha valami nem jön össze, vagy felmerül egy megoldandó helyzet, akkor el lehet nekik mondani, illetve ők is elmondják, és néha már ez is elég, hogy bevillanjon a megoldás, de ha a többiek is beleteszik az ötleteiket, akkor biztos, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is kialakul legalább a következő lépés. Mert mindig van következő lépés. És ilyenkor annyira, de tényleg annyira örülök, hogy itt dolgozom, hogy ezt nap, mint nap tapasztalom, hogy mindig van tovább, hogy ha én kevés vagyok hozzá, akkor a másik kérés nélkül jön, és megvitat, támogat, besegít. És, hogy én is ott vagyok a többieknek, a fülemmel, az eszemmel, a szememmel, a kezemmel, ami épp kell. Csapatmunka. Imádom.

 

Bár tapasztalnám a munkán kívül is.

A bejegyzés trackback címe:

http://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr4412486399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

hbogi87 2017.05.07. 15:10:52

Én bármikor brainstormingolok veled, hiszen tudod. (Ölelés)

nux vomica 2017.05.10. 11:32:54

egy ilyen jó csapat mindennel felér