Tegnap este megírtam tízet a 30 képeslapból (nem mind sk, de 95%), és kicsit elgondolkodtam az élet, meg a karácsony értelmén. Hogy minek vagyunk erre ennyire ráfixálva, illetve ha már ennyire rá vagyunk, akkor más ünnepre miért nem. De persze csak nyavalygok, mert képeslapokat pont szeretek csinálni,

és ez egy remek kapcsolódási pont Lilivel - míg például a végeérhetetlen szerepjátékok nem azok. Úgy érzem, én gyerekkoromban tökéletesen kijátszottam magam ilyen téren, és neeem, nem akarok egyik plüssállat / playmobil figura / LEGO figura / Barbie sem lenni, én Nils Holgersonné akarok lenni, horgolni szeretnék meg kötögetni meg képeslapokat gyártani a szeretteimnek (ja, mert a 30 darab egyébként csak a szűk rokonságnak, és a válogatott baráti körnek megy). Szerencsére TL is szeret vagdosni meg ragasztani meg rajzolni meg papírok között turkálni, úgyhogy általában jól elvagyunk. Persze kell egy nagy levegő, hogy rábólintsak az amőba alakú, dekorgumiból kivágott fenyőfára, és erősen reménykedem benne, hogy a rokonok nem forgatják majd a szemüket, mikor megkapják.  Aztán meg persze sokszor van az, hogy én haladok az elképzelésem alapján, TL meg csak színezget, vagdos mellettem minden nagyobb koncepció nélkül, és közben beszélgetünk (nem, inkább ö beszél, csipog, fecserészik, megoszt, mesél, de azt szünet nélkül, ennyit az elmélyült flow élményemről :D)

Szóval igyekszem megtalálni Lilivel meg (most éppen) a karácsonnyal ezeket a kapcsolódási pontokat, és idén egészen jól megy, főleg ahhoz képest, hogy napközben mégis a köz javát szolgálom, és T-sejtek receptorainak mRNAS-ét amplifikálom napi 8+ órában, plusz utazás, plusz bevásárlás, házimunka, és néha valami házon kívüli program. De ennek ellenére ez a karácsony minden kétségem ellenére jól alakul, volt már benne itthoni és vásárbeli forraltbor is,  gyűlnek az ajándékok, íródnak a képeslapok, vannak díszeink, este gyertyáink, minden oké.

És december elején volt egy szezonnyitó szomszédolásunk, ezúttal nem Radica néni konyhájában (Radica egyébként visszahelyezte a bázisát Szerbiába, mert eddig a fiáék tették tönkre a családi birtokot, de hálistennek felköltöztek Bécsbe, a néni meg vissza, hogy kicsit gatyába rázza a dolgokat. Azért néha még látjuk, szóval teljesen képben vagyok a faluban történtekkel, meg az aktuális állatszaporulattal is.

De most a másik földszinti, viszonylag új szomszédok hívták össze a szimpatikusabb lakókat. Igaziból már évek óta ismerjük őket, mert először egy kisebb lakást újítottak fel a házban, ki szerették volna adni, de aztán mire készen lett, inkább megvették a mellette álló bolthelységet is, egybenyitották, újra nekiálltak a felújításnak, és kb egy éve beköltöztek. Azóta ígérik, hogy majd megmutatják, csak még nincsenek készen. Mondjuk még most sincsenek teljesen, de ez senkit sem zavart, és nem csak azért, mert csilis-csokis csirke volt a menü (többek között), amit a mexikói apuka varázsolt, hanem mert menő a lakás már így is*, és a társaság is annyira jó volt.

Radica néni (aki nem volt hivatalos) egyébként meg van róla győződve, hogy az új szomszéd muzulmán, (gondolom mert néha szálem alejkummal köszön viccből), de nem ábrándítottam ki, mert így sokkal viccesebb. A felesége viszont ír, és én évekig hittem azt, h amerikai (nincs semmi ír akcentusa, legalábbis szerintem), szóval nem vagyok (sokkal) jobb a néninél :D

Na mindegy, szóval az egész nagyon jól indította a decembert, nagyon jó hangulat volt, és végre a köszönésnél is tovább jutottunk a többi lakóval (az elmúlt években egy csomó új lett, most mi vagyunk a veteránok, akik emlékeznek a régi lakókra, és tudják, hogy ki lakott a 21-ben, mielőtt a punkok idejöttek, meg milyen volt, amikor Meister néni az elsőn még kijárt a lakásból). 

Annyira jó volt, hogy a folytatáson gondolkodtam, és eszembe jutott, hogy a két tizenéves ikerlányaikkal igazán jó móka lenne mézeskalácsot sütni, de nem akartam annyira nyomulni. Viszont mikor feljött Jorge, az apuka a lányokkal, hogy valamikor ugorjunk már le egy sima vacsorára is, akkor mégis megpendítettem, és a lányoknak úgy felcsillant a szeme, hogy úgy döntöttem, jó ötlet volt.

Összegyúrtam a tésztát, és másnap lekocogtunk hozzájuk, mert nekik hatalmas konyhaasztaluk van. Levittem a karácsonyi CD-imet, hogy old-school legyek (meg is jegyezte az egyik kislány, hogy ök is szoktak CD-t hallgatni, de a (felnőtt) bátyja szerint ők nagyon maradiak, mert a tv-jük is tíz éves) és nekiálltunk gyúrni, nyújtani, szaggatni, dumálni, teát inni, nevetgélni, cukros tojáshabot keverni, díszíteni, élvezni a pillanatot. A lányok is szuperek voltak, sok tekintetben hasonlítanak az unokahúgaimra, így nem volt nehéz szeretni őket. Közben beesett egy másik szomszéd a kisfiával, úgyhogy mikor a kiscukrász szünetet tartott a mézesben, akkor ment a playmobil-parti a nappaliban. Vacsorára is maradtunk, olyan igazi #sohavegetnemeros este volt.

Jó nekem már megint.

*az egyik dolog a nappaliban az 5méteres belmagasság (a régi üzlethelység), de itt Bécsben ritkán járok olyan lakásban, ahol tényleg sok könyv van, és akkor még nem is meséltem az afrikai cuccaikról, mert hogy Bécs elött Afrikában (is) éltek, meg a barátok által készített tollrajzokról és festményekről (na jó, ilyen nálunk is van, de azt is menőnek érzem)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.