a pillanat hevében viberen szoktam megosztani a legjobbakat, aztan persze el is felejtem, pedig nem kéne, mert ezt az igéretet például megérné behajtani megfelelö idöben:

"Lili épp az elöbb nyugtatott meg, hogy aranykoporsót fog nekem csináltatni, ha meghalok, és majd abban ásnak el. De elötte még beborít fotókkal :D a cigánybarokk stílus nagyon fekszik neki :D"

Ezt még májusban írtam, de sosem lett kész. Azért berakom, mert úgy képzelem, hogy TL örülni fog neki húsz év múlva:

A születésnaposról (5)

Anyák napján meg titokban lerángatta az apukáját a virágoshoz, kiválasztott egy pirosat, feljöttek, én épp főztem, odaállt elém, és teljesen keresetlenül azt mondta: Szeretlek.

Pár napja este, mese után mondtam a kislepkének, hogy még nem is mesélt arról, mi volt ma az oviban (állatkertben voltunk délután). Lili: "Tényleg! De először meséld el te, milyen volt a napod." Elkezdem mondani, erre ő: "Nem, nem, ezt az oviban úgy szoktuk, hogy kérdésekre válaszolunk. Mi volt ma a legjobb a munkahelyeden?" Elmondom, aztán gondoltam, most én kérdezek, de kifejtette, hogy először az egyiknek kell fullosan elmondani a napját, aztán jöhet a másik. Szóval apróra kikérdezett hibátlan, nyitott kérdésekkel (mi a kedvenc könyvem a munkahelyemen, mi volt a legviccesebb, mi volt a legszomorúbb, stb). Aztán jöhettem én a kérdéseimmel, és ö is sok mindent mesélt. Mindezt gyertyafényben (elromlott a kislámpánk), csak, hogy tökéletes legyen az idill.

Az elmúlt pár napban fellazult ez az új szokás annyira, hogy nem mindig vár a kérdéseivel a fektetésig, hanem délután játék közben is kikérdez, illetve néha utasít, hogy tőle mit kérdezzek (mama, még nem kérdezted meg, hogy mi volt ma a legszomorúbb).

Ja, azt mondtam már, hogy a játékban csal, hogy én nyerjek? :D

Sokat ügyesedett, és a múltkor dafke csinált meg valamit először (hogy állva ment a drótkötélpályán), ez eddig a családban csak TB-re volt jellemző. Kisbátor.

A meseolvasást nagyon szereti, és végre akkor sem tiltakozik, ha nem fordítok le mindent. A könyvtár ingyenes a gyerekeknek, és szuper könyvek vannak, csak legyen, aki hazacipeli.

 Egy esős vasárnap reggelen TB hozott a boltból tejszínhabot, hogy igyunk kakaót. Lili meg rögtön tüsténkedett, hogy nem csak úgy van az, majd szórjuk meg a habot egy csipet kakaóval, meg színes cukorgolyócskákkal. Amíg én a tejet melegítettem, ö kiválasztotta a színben passzoló szívószálakat, meg a szalvétát, az egészet tálcára raktuk, és családi mozidélelőttöt tartottunk. A Sing sem volt rossz, de az az együtt készülős 5 perc még sokáig jó emlék lesz. (azóta ezt eljátszottuk a születésnapomon is. és imádom, hogy benne van minden buliban, bármilyen jeles alkalomra lehet vele együtt készülni, motivál és támogat (és nem hagyja, hogy elblicceljem))

 img_9272.jpg

Breakfast at Tiffany´s

 

 

Még  egyszer – de nem ígérem, hogy utoljára- az apáca nénikről. Szóval nem tudom, ki hogy képzel egy ilyen város közepén álló rendházat, de a mienk elég modern. Illetve maga az épület, meg a benne levő bútorok régiek, de mindent szépen felújítottak, illetve karban tartanak. Videókamerás kaputelefon a kovácsoltvas kerítésen, mozgásérzékelős lépcsővilágítás a gyönyörű, Madonna-szoborral díszített lépcsőházban. A kedvencem viszont a FLÜGEL (szárny) feliratú panorámalift az utcafronton.

img_0050.png

"Alle Menschen werden Brüder,

Wo Dein sanfter Flügel weilt"

Igaziból azért sem írok már jóideje, mert egyrészt nagyon nehéz felvenni a fonalat, mintha minden mindennel összefüggne, és akkor ugye hol kezdjem a történtet, ha nem akarok három kötetet írni, másrészt a viber a hibás, mert az instant megosztással minden mesélőkedvem pikkpakk kielégítődik.

Meg egy kicsit az is visszatart, hogy nem akarok folyton Tündér Liliről írni, mert egyszer az egyik olvasónk azt mondta egy másik olvasónknak, hogy ö azóta nem olvassa a blogot, mióta gyerek van, de hát elég nehéz elkerülni, mert a kismóka valahogy mindenben benne van.

Meg persze idöm sincs, ami hülyeség, mert rengeteg tízpercem megy el marhaságokra, csak nehéz fókuszt váltani.

De most elmesélem, hogy kebelezte be a katolikus egyház Lilit.

Ehhez persze hozzátartozik az oviügy, amit már egy éve is meg akartam írni, mert már többször felmerült, hogy ovit kéne váltani, de mindig maradtunk valamiért. Addig-addig, amíg augusztus elején be nem jelentették, hogy augusztus végén bezárnak, keressünk más helyet. Ami ugye elég nagy kicseszés, mert Bécsben is várólistások a jobb ovik, a rosszabbak meg csak simán tele vannak, vagy messze. De mi nem aggódtunk (még én sem!), még akkor sem, mikor kiderült, hogy a mindig is B-tervben szereplő, apácák által fenntartott oviban nyári szünet van, és TB csak az ügyeletes nénikkel tudott beszélni, de nekik nagyon szívhez szólóan előadta, hogy mennyire kell nekünk a hely. Aztán nyugodtan kivártuk a két hetet, amig a főnéni vissza nem jött, és tádáám, kaptunk is helyet.

És azóta az Isteni Szeretet Leányai vigyázzák TL-t napközben. Köztük is főleg Daria növér, akit úgy kell elképzelni, mint az Apáca show apácáit: meghatározhatatlan kor, meghatározhatatlan alak, fekete ruha, fekete fátyol, fekete bokazokni, szandál. Kelet-európai poroszos fegyelem, meglepő időpontokban felbukkanó gyermeki lélekkel. Egyrészt félek tőle, másrészt nagyon bírom, hogy testalkatának és méltóságának fittyet hányva is képes a gyerekekkel fogócskázni, és a kisrádió több történetének is az a konklúziója, hogy Daria nővér nagyon vicces.

Nna, visszatérve a katolikus egyház térnyerésére református családunkban. Mivel Lili egy Disney mesét sem nézett még végig életében, mert az első csúnya tekintetnél, vagy haragos szónál a hátam mögé bújik, és inkább kikapcsoljuk, én eddig nem meséltem neki se ó-, se újszövetségi sztorikat, de az oviból az első héten azzal jött haza, hogy miért ölték meg Jézust. (Jézus eddig nálunk egy bölcs, és tisztelendő személy volt, aki tudta, hogy kell élni és szeretni. Plusz Lili végső érve minden vitában: „de úgy van, ahogy én mondom, mert nekem a Jézus mondta“. Esetleg, a nyomatékosítás végett a „Jézuskrisztus“ . Erre nem lehet mit mondani, ismerjétek el). Szóval vettem egy nagy levegőt, és nem rohantam be az oviba, hogy miért is kell a gyereket a keresztrefeszítéssel a hit irányába terelni, és lehet, hogy jól tettem, mert Andreas, az egyik (osztrák, tehát katkó) kollégám szerint örüljek, hogy nem rakták egy kis szobába, ördögűzés céljából, mivel még meg sincs keresztelve a kis eretnek. De megnyugtattam, hogy Daria nővért nem olyan fából faragták, hogy megijedjen az ördögtől (ilyenkor csodálatos képek futnak a fejemben, ahogy  a feketeruhás Daria félkézzel kipenderíti a helytelenkedő sátánt az óvoda területéröl, és muszáj nagyon nevetnem). 

Szóval elkezdtük az ovit, és minden nagyon szuper volt (még mindig az), leszámítva az olyan vicces epizódokat, hogy kishangszóró az ágyban fennhangon énekeli a Gottes Liebe ist so wunderbart*, a szomszédban lakó punkok nagy örömére.

Aztán jött a szüreti hálaadó ünnepség és mise (Erntedankfest), ahogy arra D. nővér a szülői értekezleten felhívta a figyelmünk, a gyerekek műsort adnak, mindenkit szeretettel várnak. Mivel nekünk azon a hétvégén többszörös családi szülinapi kötelezettségeink voltak, sajnálkozva vettem tudomásul, hogy le kell mondanunk  a részvételt. Otthon viszont Lili más véleményen volt, és majdnem sírt, mikor kiderült, hogy vasárnap (az ö biológiai órájának megfelelően hajnalban!) nem megyünk misére. Úgyhogy a szülinapon nettó 6 órát töltöttünk (a régi szép idökben ez egy egész hétvégés buli lett volna), és vasárnap reggel kilenckor az egész Táltos család csinosan felöltözve, kézenfogva nyilván a templomba ment.

Nekem, puritán kálvinista családban (és iskolában) felnőve mondjuk mindig egy stressz volt misén részt venni, sosem tudom, mit kell pontosan csinálni, de legalább énekelni tudunk ellentétben a körülöttünk ülőkkel, az egyik kánonban konkrétan TB mentette meg a kínos szétcsúszástól a padsorunk, szóval szerintem elnézték nekünk, hogy nyilvánvalóan nem oda tartozunk. Persze Lili is jól szerepelt, a csoportja kis almáknak öltözött a szüret kedvéért, meg mindenfélét énekeltek, cukik voltak, ha láttatok könnyes szemmel ülő, büszke szülöket, akkor azok mi voltunk. A többiek az ordító kisebb gyermekeiket kergették körbe a templomba, ez egyébként rémes volt, az atya negédes mosollyal nyugtázta, hogy a mikrofonba is kiabálnia kell, mert az egyik kis liberális nevelésű drága gyermek feszt sikítozik. 

Szóval jó volt, persze, élveztük. Kint sütött a nap, a parkban ebédeltünk, aztán a játszótéren töltöttük a napot, ahol a többi ovistárs is nyúzta a vasárnapi szépruhát. Mesekönyvillusztráció.

De Lili azóta keresztet vet, és összetett kézzel atyafiúszentlélek-szerű halandzsát mormog evés elött, nem tudom, mi lesz velünk. És mindezt persze pont a reformáció évében, mit szólna a nagyanyám, ha tudná.

 img_9805.jpg

 

*Isten szeretete olyan csodálatos - közkedvelt gyermekének az osztrák gyülekezetekben. - Mint az közismert. - Jöjjön közelebb, Safranek. -De én csak szóról szóra azt olvastam, amit a jelentésben... jáááááj!

 

(az ciki, hogy már a jelszavamat is elfelejtettem?)

Tegnap este TL az esti kérdezgetös szeánszunkon (amit ö vezetett be: megkérdezzük, mi volt aznap a legrosszab, mi a legjobb, és aztán csak úgy összevissza, ami eszünkbe jut, mi volt a legijesztöbb vagy a legfolyékonyabb :D) elmesélte egy aznapi szomorú csalódását az oviból. A végén a szívéhez nyúlt, mintha összerakna két dolgot, és azt mondta vidáman: de már nem vagyok az oviban, miért is szomorkodom. Késöbb mondta, hogy azzal mozdulattal az összetört szívét rakta újra össze.

 

Ennyi. Csak figyeljetek és tanuljatok, én is azt teszem.

 

 

 

 

Kint dörög az ég.

TL: Anya, ma Donnerstag van.

én: Nem, Sonntag van ma.

Aztán kapcsoltam.

 

(Donner: mennydörgés németül)

 

 

Nils Holgersonné 2017.05.17. 13:19

Tudakozó

 

Mennyire látszik valakin 2.5 év után, hogy hol dolgozik?

AKH az Allgemeines Krankenhaus, vagyis az Általános Kórház, ami Európa legnagyobb klinikakomplexuma, és én itt dolgozom. Tényleg nagy. Annyira nagy, hogy az itt dolgozók sem ismerik igazán, mindenki csak azt a sarkot (azokat a sarkokat), ahol dolga van. Mindennapos látvány, hogy a betegek teljesen elveszve téblábolnak, elkapva az arra járó fehérruhásokat, remélve, hogy azok útba tudják őket igazítani. Nem mindig sikerül.

 

Ehhez képest a minap nyugodtan üldögélek a 18-as villamoson (ami nem visz az AKH-hoz), leül mellém egy néni, és megkérdezi tőlem, hogy hol van a szemklinika.

 

-Az AKH-ra gondol?

- Hát, nem is tudom... Währinger Gürtel..ööö...

- Währinger Gürtel 18-20?

-Igen, pontosan!

-Az az AKH. A Westbahnhofon tessék átszállni a hatos metróra, aztán bent a nyolcadik emeletre tessék menni, ott már ki lesz írva, merre.

 

Most nem azért, de mekkora mázlija van már a néninek, hogy egy random villamoson pont mellém ült? Egyébként a beszélgetés után még az is kiderült, hogy magyar. Aztán átszálltunk a metróra, ö elrobogott, láthatóan sietett, de aztán mégis ugyanazzal a szerelvénnyel mehettünk, mert láttam a főbejáratnál, ahogy siet előre, aztán elbizonytalanodik (ahogy mindenki más is egyébként, aki nem járt még arra). Odamentem hozzá, beraktam a főbejárattól elérhető 24 lift leggyorsabbikába, és még mielőtt záródott az ajtó, megmutattam neki, merre induljon el a nyolcadikon. Szerintem jófej voltam. A néni meg szerencsés, mert a nefrológiai osztályokon kívül kb. csak a szemklinikát tudom, hogy hol van, azt is tök véletlenül.

 

Nils Holgersonné 2017.05.06. 22:19

A csapatomról

Nem vagyok különösebb puszipajtás a kollégáimmal, elég jóban vagyunk, de a szükségesnél nem tudunk többet egymás magánéletéröl és munka után nem ülünk be soha sehová. Azért megdobnak (khm, általában szó szerint) egy csokival, ha látják, hogy nem vagyok jól, vagy például tudom, hogy Sheldonnak mennyire fontos a rádiós klubja, ahol az éjszakáit tölti, vagy, hogy a kis kolleganő mikor vizsgázik a főiskolán, és mikor kell kímélni.

A munkában meg úgy van, hogy általában önállóan dolgozunk, de ugyanazokon a projekteken, illetve én most felügyelek egy olasz srácot, aki ideiglenesen a klinikán dolgozik, és szeretett volna valami kutatni is. És, ha valami nem jön össze, vagy felmerül egy megoldandó helyzet, akkor el lehet nekik mondani, illetve ők is elmondják, és néha már ez is elég, hogy bevillanjon a megoldás, de ha a többiek is beleteszik az ötleteiket, akkor biztos, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is kialakul legalább a következő lépés. Mert mindig van következő lépés. És ilyenkor annyira, de tényleg annyira örülök, hogy itt dolgozom, hogy ezt nap, mint nap tapasztalom, hogy mindig van tovább, hogy ha én kevés vagyok hozzá, akkor a másik kérés nélkül jön, és megvitat, támogat, besegít. És, hogy én is ott vagyok a többieknek, a fülemmel, az eszemmel, a szememmel, a kezemmel, ami épp kell. Csapatmunka. Imádom.

 

Bár tapasztalnám a munkán kívül is.

Még egy utolsó történet, és utána abbahagyom a kisveréb nyelvtudásáról való ömlengést (vagy zárt posztok lesznek csak az igazán hardcore rajongóknak :D).

 

Elöljáróban annyit, hogy húszéves szülinapom elött kikönyörögtem a szüleimnél, hogy vegyenek nekem egy InterRail jegyet és azzal hadd menjek el Dél-Spanyolországba egy biológus szimpóziumra. Már akkor is én voltam én, úgyhogy sikerült elindulnom egy olyan útitervvel, amit a MÀV-os információs fickó erősen ellenjavallott (és persze igaza volt), ÉS a pontos cím sem volt nálam (egy címem volt, de arról sajnos in situ kiderült, hogy nem jó, még csak nem is a megfelelő városban voltam :D). Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy még most is emlékszem az érzésre amikor Zürichben próbáltam továbbjutni, és egy pillanatban elöntött a magabiztosság, hogy angolul és németül is elboldogulok. Mondjuk a továbbjutás nem sikerült (MÁV-os bácsi bezzeg megmondta), és a további megoldáshoz véletlenül pont a magyartudásom segített hozzá, de értitek. (és aztán Spanyolországban meg megtapasztaltam a régi rendőr-viccet, hogy hiába beszélek három nyelven, mit sem ér, ha a spanyol az éppaktuális nincs közte)

 

Szóval valamelyik délután a játszótéren legeltettem TündérLilit meg az orosz ovistársát, Arturcsikot, aki pont baromira lefoglalt valamivel, Lili meg a drótkötélpályán akart menni, de láttam, hogy semmi gond, ott van egy anyuka, aki segít neki (is). És tök jó érzés volt arra gondolni, hogy el tudja mondani németül, hogy mit akar, és amikor a következő pillanatban rájöttem, hogy pont egy nixdajcsos olasz anyuka van ott, akkor elöntött ugyanaz a régi magabiztos érzés, hogy tudtam, angolul is el tudja mondani.

 

Hála.

Keresztanyám felhívta a figyelmem, hogy talán nem csak a viberes családi csetre kéne leírnom a kissanyi mondásait, hanem valami stabilabb felületre is. Nem vagyok meggyőződve, hogy a blogra gondolt (valahogy nekem is egy füzet ugrik be ilyenkor), de mindegy, ez van kéznél.

 

Szóval azt mondja vacsoránál, hogy: Konícsiva*, Namaste**, Hi, Szia, Hallo, Olá! Anya, egy poliglott*** vagyok!

 

Egyébként azon csodálkoztam, hogy oroszul nem tudja, mert viszonylag sokat lóg egy orosz ovistárssal, Arturcsikkal, akitől színes-szagos, nyomogatható orosz mesekönyveket is kap kölcsön. A múltkor például egy héten keresztül valami Puskin mesét próbált hallás után megtanulni. Irtó vicces volt, főleg, hogy én sajnos a nupagagyín kívül nem tudok mást oroszul és csak a képekből próbáltam kikövetkeztetni, mi lehet a sztori (sztóri, ahogy a kispoliglott mondaná).

 

*ovival egész évben Föld körüli úton vannak és Japán már megvolt

** na ja, a legjobb barátai indiaiak

*** ezt a szép szót meg valami angol kis füzetből tanulta, amihez CD is járt, az ilyeneket mindig elkönyörgi az oviból, aztán meghallgatjuk 40x egy délután (NH-né a szemeit forgatja)

Ahhoz képest, hogy az itthoni beszélgetések főleg királykisasszonyokról, tündérekről, oviról és AnnaPetiGergö ártatlanságú szerepjátékokból állnak, Lili ma rendesen beleállt a dologba. Lefekvés elött még mosolyogva mondta közelről belenézve az arcomba, hogy ő mindig is élni fog, akkor is ha meghal. Ezzel csak egyetérteni tudtam, és haladt tovább az esti rutin a szokásos zötyögős menetében. Aztán mikor már végre kint voltam a díványon egy jó könyvvel a kezemben, kiszólt, hogy:

- Mama, fáj, amikor kihúzzák a kisbabát a puncidból?

Nyilván bementem, nem tűnt olyan bekiabálós-felelgetős témának. Akkor már könnyes volt a szeme. Sietve megnyugtattam, hogy igaz, h fáj kicsit, de nagyon rövid ideig, ahhoz képest, hogy már előtte, meg pláne utána milyen boldog egy anyuka, nem beszélve az utána jövő hosszú, együtt megélt boldog évekről, rádásul úgy vagyunk kitalálva, hogy el is felejtjük, én például már csak arra emlékszem, hogy mennyire örültem, hogy megszületett. De bármit mondtam, csak zokogott, hogy akkor ö nem akar gyereket. Megnyugtattam, hogy még sok ideje van eldönteni, stb, stb, erre ő:

- Oké, de akármennyire is rugdos a gyerek, én nem megyek be.

- Hová? –kérdezem.

- Hát a kórházba.

- De ha nem csinálsz semmit, a baba akkor is kijön, mert annyira ügyes.

Ez mondjuk pont tetszett neki, megnyugodott, kuncogva kérdezte is, hogy én se csináltam-e semmit. Hát, nem nagyon.

De a következő pillanatban megint zokogott:

- De nem ugyanannyi időt fogunk mi már együtt élni..

Ebbe annyira belesírt, hogy alig értettem, visszakérdeztem, részletesen kifejtette, hogy ha meghalok, ő még utána sokat fog élni, és jaj. Hirtelenjében csak azt tudom ismételgetni, amit egyébként is szoktam neki mondani, hogy mindig szeretni fogom, bármi történjék is. Zokogás, sugdolózás, aztán megint kérdez:

- Felírjuk a telefonomba, hogy egy temetőbe temessenek minket?

Komolyan, elképzelésem sincs, honnan jött ez elő. Mondom biztosabb lenne, ha a családtagjainknak mondanánk el, hogy tudjanak róla.

- De el fogják felejteni! A telefonba kell felírni.

- De addig még sok telefonunk lesz, akkor inkább írjuk fel sok helyre, és akkor senki nem fogja elfelejteni.

- Jó, csinálunk plakátokat is?

 

 

Na, hát egy blogposzt az már szinte plakát. Lécci, ne felejtsétek el.

Van egy ilyen hagyományunk az egyik barátnömmel, hogy fogadunk egy babysittert a gyerekekhez, és együtt járunk moziba mert nincs kivel mással. Már láttuk az Arrivalt decemberben (tetszett, igény esetén szívesen értekezek erröl, valamint a matching világképemröl 2-3 órát egy tea mellet. név és cím a szerkesztöségben), meg most a La La Landet (Kaliforniai álom). 

Egyrészröl rájöttem, hogy végzetes hiba volt, hogy nem hollywoodi színésznö lettem, és nem csak Ryan Gosling miatt. Másrészröl, meg kellett állapítanom, TB mennyire hasonlít Ryanra, vagyis még inkább a filmbeli Sebastianra. (na jó, igaziból a barátnöm hívta fel rá a figyelmem, de utána már tényleg egyértelmü volt)

Egyébként hálás közönség voltunk, nevettünk is, meg sírtunk is a megfelelö részeknél, és részemröl azóta is végtelenítve hallgatom a soundtracket, és táncolok a metrómegállóban. Jó volt, na. 

 

Update: A bejegyzés után felhívtam caravelát, mesélem neki is, hogy mozi, meg Ryan, meg TáltosBandi, erre ö: ezt akartam neked már hónapok óta mondani, mert nekem is feltünt, hogy mennyire hasonlítanak! :D Szóval tényleg, ha már hárman mondjuk.

 

Nils Holgersonné 2017.01.19. 09:39

motivációs

Van ez az Audrey Hepburnös motivációs kép az asztalomnál. Már kint volt egy ideje, mikor egyik nap megjelent ez a post-it mellette. Szerintem az elmúlt két évben sikerült megkedveltetnem magam a kollégákkal*.

 img_7620.jpg

(*mondjuk mindegyik mást mondott, hogy szerinte ki volt az, de mivel az atombunker laboratóriumunkba csak tíz embernek van belepője, eléggé szűk a kör.)

aki nem követ instagramon: a laptopom egyedi díszítését TL vállalta magára egy magányosabb pillanatában. És ez csak egy részlet :D

Hú, micsoda év volt, őrület. El sem hiszem, hogy eltelt. Lapozgatom a filofaxomat (mert ebben az évben az is lett!), mi történt idén, miért is vagyok hálás:

 

Nils Holgersonné 2016.10.21. 10:57

forradalmi

Már évek óta sejtettem (ez volt a híres Holgersonné-sejtés, ha olvastatok róla), de mostanában világosodtam meg teljesen, és most már magabiztosan ki merem jelenteni az új tézisem, mert több oldalról bizonyított tény:

 

Ha valamit el akarunk végezni, akkor azt el kell végeznünk, és akkor lesz elvégezve.

 

Őrület.

 

Tudni kell hozzá azt is, hogy

 

Ha valamit el akarunk végezni, és azt nem végezzük el, az nem lesz elvégezve.

   

Remélem, nektek is segít ez a forradalmian új meglátás. Az én életemet alapjaiban változtatta meg. Egy jobb, tisztább, szárazabb érzés, és egy csomó minden elvégeztem a felfedezés óta. Akár évek óta húzódó dolgokra is igaz, egy univerzális igazság.

 

Tartozik hozzá – az anyagi szinttől feljebb lépve egyet – egy kiegészítés:

 

Ha valamit ki akarsz mondani, ki kell mondanod, akkor lesz kimondva.

 

Minden más esetben sajnos nem hivatkozhatsz arra, hogy „de én szóltam“.

 

 

Az ideiről lecsúsztam, de jövőre várom a Nobel-díjat, addig is remélem, hogy többek életét megkönnyíti sokévnyi kutatásom eredménye. Szabadon felhasználható, éljetek vele, változtassátok meg a világot!

Most olvasom a Science-ben, hogy egy tízezer gyereket vizsgáló (meta)tanulmány kimutatta, hogy a szülők 47%-ban tudják csak megállapítani, hogy a gyerek igazat mond-e, vagy sem. A gyermeki énem ördögien kacag, anyukaként .. - hagyjuk.

 

ez meg egyébként egy nagyon vicces könyv, még az is kiderül belőle, hogy magnézium van a tejben

 

Nils Holgersonné 2016.10.10. 12:01

nephrológia

Most az van, hogy a fönököm (Univ-Prof. Dr. House MD PhD MSc, osztályvezetö föorvos) egy számomra még nem teljesen világos ok miatt a SOTE-n is ledoktorál, és - bár elvileg az egész PhD dolgozatot le kéne adnia magyarul- most fordítom az összefoglalóját. Kb 200 szó, 1500 karakter, szóval semmi, fordítani is szeretek, magyarul is tudok, de mégis egy akkora SZÍVÀS; hogy inkább blogot írok helyette. 

2 óra alatt sikerült egy olyan szöveget összehoznom, mintha benyomtam volna a google translatorbe, nem vagyok rá büszke. Mentségemre legyen mondva, utoljára a diploma/TDK munkámat kellett magyarul megírnom tizenéve, szakmai szöveget soha nem is kellett olvasnom sem magyarul, de akkor is ultragáz a teljesítményem.  És nem segít, hogy az orvosi szövegek valamiért egyébkßent is olyanok magyarul, mintha kerékbetörnék a nyelvet.

A vese hisztopathológiája legyen veletek, inkább lelépek ebédelni!

 

update: egész jó kis szöveg lett belöle, beleolvastam pár neten található disszertációba, és átvettem a stílust. eredményes királylány vagyok (egyesek szerint tündér, de ezen egyesek szerint az egész család az, élen nyilván az egyeskével. és varázsolni is tudunk)

Van egyébként két befejezetlen posztom, az egyik még tavaszról, a másik meg a nyári élményekről, de közben Eredményes Királylány lettem szeptemberben, úgyhogy muszáj erről írni. 

Mert igaz, hogy végigdolgoztam a nyarat, és összesen 3 nap szabadságot vettem csak ki (meg kettőt szeptemberben, amikor végre hosszabban meglátogattuk Lili egyidős unokatesóját, aki meglehetöősen különbözik TLilitől -nem csak abban, hogy fiú- mégis remekül eljátszottak, és a végénmindketten kifejezték abbeli igényüket, hogy legközelebb tíz évre jöjjünk, ne 4 napra), szóval igaz, hogy sokat dolgoztam, de, 

pa-para-param!!

elfogadták a cikkünket (megosztott elsőszerzős -a The American Journal of Pathology-ban - nem az eredetileg kinézett újság, de azért örülök)

és elnyertünk egy tök nagy pályázatot (880 000 EUR), aminek az elejétől kezdve én voltam a bábája, én néztem ki ezt a lehetőséget (http://www.wwtf.at), én írtam meg a szöveget, én tartottam a kapcsolatot a partnerekkel, én rohangáltam miatta, én adtam le, én (is) izgultam, és nyilván az én fizetésemet (is) biztosítja a következő 3 évben.

Már csak egy kérdés maradt: mit vegyek fel pénteken a sajtótájékoztatóra?

 

és szociálisan is érzékeny vagyok, mert megszerveztem, beszereztem és szépen becsomagoltam (horgolt tökökkel meg minden) a közös ajándékát a kiskolléganőmnek, aki váratlanul - és mindenki számára teljesen érthetetlenül - felmondott, tegnap volt a búcsúbulija. Ez azért nagy szám, mert általában nem vállalok fel ilyen szerepeket, de egyrészt felmértem, hogy más nem fogja, másrészt úgy látszik, öregszem, és ez mindenféle változással jár, például azzal, hogy eszembe jut olyan is, ami régebben nem. 

 

A múltkor elkapott minket Radica néni a liftnél, és becsalogatta Lilit egy kis vacsorára. Elég opportunista módon én felmentem a lakásba, és végre nyugiban lezuhanyoztam, aztán leballagtam megint a földszint kettőbe, hogy megnézzem, mire jutottak.

Leülök egy kicsit én is, mert bármilyen idegesítő idő- és energiaveszteség, a kopott, de takaros szobakonyhában ücsörögni mégis csak egy életérzés, egy letűnőben levő jelenség, amire nincs mindenkinek lehetősége. Sajnos nincs pofám, hogy fotózzam a giccses, kályhaezüsttel lefújt műanyag keresztet, a ki tudja, kinek a cirillbetüs, bekeretezett háborús haláljelentésével a falon, a horgolást a konyhaszekrényen, a színes rongyszőnyeget, az ezerszer átfestett kék konyhaasztalt, a csetreszeket, a erdőben szedett, száradni kiterített gombát, a csipkefüggönyt, a vasárnapi bolhapiacra összeszedett lomokat kincseket. A kávéillattal keveredö sült olajszagot meg a fénykép se tudná elmenteni.

Radica néni épp a férjét szidja, mert az mindent elpocsékol, mutogatja nekem a konyhaszekrényt, hogy neki bezzeg megvan minden, ami kell, liszt, só, bors, kávé, ö ebből megfőz bármit, és én el is hiszem. Irigyelem az elképesztő szívósságát, a munkabírását, meg azt a folyamatos panaszáradaton is átütő élni akarását.

Szívósságról jut eszembe, meséli, hogy megy haza, a falujába, elég sok a cucca, de nem baj, mert ilyenkor kiülteti a kuzinját a buszhoz (elég közel van hozzánk a buszállomás), az vigyáz a táskákra, ö meg fordul még kettőt, mire minden kistáska, nagytáska, szatyor és hátizsák kint van. Mondom, ne már, 5-re hazaérek, inkább kiviszem kocsival a hatórás buszhoz. Örül neki, de azért nem bízta a véletlenre, mikor szerdán fél5-kor bekopogunk Lilivel, már ott ücsörgött a konyhában a kuzin, egy jól megtermett asszonyság, bottal. Radica néni viszont elemében van, fürgén bepakolunk, és csak minimális kerülőt tettünk, mire megtaláljuk a buszpályaudvar parkolójának a bejáratát.

Lili nem kíván kiszállni a kocsiból, én viszont örömmel merülök el a bécsi szerb szubkultúra busz körül szerveződő sűrítményébe. A dobre dan-on kívül semmit se értek, de ez senkit sem zavar, ugyanúgy dumálnak hozzám is, fel sem merül, hogy ne tudnék szerbül, ha egyszer a belgrádi busz mellett állok, és én is, mint mindenki más, spárgával összekötözött, viharvert sporttáskákat és színes, szövött nejlontárolókat szorongatok. Nagyon barátságosan és olajozottan megy a dolog, rég mentem Magyarországra busszal, de ott valahogy sosem tapasztaltam ezt a piachangulatot, a vállveregtést, meg a nevetgélést a csomagok bepakolásánál. Imádtam. Persze lehet, hogy közben az anyjukba kívánták egymást, és nekem csak a nyaralás emlékei miatt tűnt barátságosnak az szerb zsinat. Mindegy, Baba Radica felment az emeletes busz felső részére, ahol akad egy kis konkurrenciája két rendezkedö öregasszony képében, de nem hagyja magát. Talált magának jó helyet, előtte is, meg mögötte is a szomszéd faluból ültek mindenféle népek, megnyugodva hagyom ott. Azt mondta, a fuvarért cserébe Dragulo bácsival küld majd kecskesajtot meg paprikát, de öszintén szólva nekem már az élményért megérte.

Van egy kolleganőm, aki egy afgán menekült fiúval jár, már két éve. Fársziul is megtanult, meg menekülttáborokban is önkénteskedik, szóval komolyan csinálja. 

Most mennek egy háromhetes, közös nyaralásra Iránba, meglátogatják a fiú családját.

Ez most csak nekem fura?

 

Egyébként a kolléganőm szerint a fiú baromira tart a többi afgán menekülttől, szerinte mind maffia, és átmegy az utca túloldalára, a csaját meg elküldi a másik irányba, ha ismerőst lát. Nem igazán tudom, mit gondoljak.

 

 

Tündér Lili második neve Anne, tisztán emlékszem, mikor épp heverésztem bálnaként a kanapén, és Táltos Bandi befutott a munkából, és még az elöszobában mondta, hogy Lili legyen Anne is, így, e-vel a végén. Én meg mondtam, hogy jó. 

Mi nem bántuk meg:

http://444.hu/2016/08/31/az-anyak-otode-megbanja-utolag-hogy-milyen-nevet-adott-a-gyerekenek

Szóval volt ez a kissé balul elsült gázszerelés minálunk, és azóta ki is plakátolták, hogy akkor az igazi megoldás most jön még csak, amikor tényleg rendbehoznak mindent, úgyhogy megint elzárják a gázt 16-án reggel 7-kor, és 18-án kettö és négy között majd megnyitják, legyünk szívesek otthontartózkodni. Elektromos fözölapok a szerkesztöségben, stb, stb. 

16-án Bandi megkérdezte öket, hogy bejönnek-e  lakásba is, vagy mehet a dolgára, de nem akartak bejönni (cserébe úgy megolajozták a lakás elötti gázcsapot, hogy most szép csíkos lett a nem is olyan régi festés. Mert kicsorgott, és letörölni nem férfi princípium (bocs, vicc volt, nem gondoltam komolyan).

Aztán még 16-án délután feljött Radica néni, hogy neki ezzel a gázmizériával tönkrevágták a  kazánját, és most ki kell valakit hívnia. Mondtam, hogy szerintem nincs gáz, azért nem müködik a kazánja, és elég okosnak képzeltem magam, de felvilágosított, hogy ugyan reggel elzárták a gázt, de aki otthon volt, annak délután visszakapcsolták. Hiába lobogtattam neki a papírt, hogy majd csak 18-án kapcsolják vissza a gázt, váltig állította, h nála van. Nálunk persze nem volt.

Akkor jutott eszembe a fenti cím. 

Aztán másnap reggel felhívtam a kivitelezö céget, hogy most mi van, és azt állították, hogy több gázcsö van, és valamelyiket újra megnyitottak, nyilván nem a miénket.

Nem baj, szeretünk lavórban fürödni. 

Apukámnak zöld ujjai vannak, hogy ilyen angolosan fejezzem ki magam. És nem ám a gondosan nyírt gyepért, meg a vonalzóval mért ágyásokért van oda,

Persze nyilván az én hibám volt, mert olyan meginghatatlanul hiszek abban, hogy ami osztrák, az csakis jól szervezett lehet. Pedig már belefutottam párszor az ellenkezőjébe.

3 hete jöttek a gázcsöveket felmérni, két nagyon normális pasas csinált mindenféle hókuszpókuszt, aztán mondták, hogy a lakásban minden rendben van, de sajnos a ház gázvezetékei annyira rossz állapotban vannak, hogy ők most le is zárják azokat, készüljek fel, hogy nem lesz se fűtés, se melegvíz, Baustelle, kibontjak a falat, stb. Ennyiben maradtunk, mondták, hogy ők végeztek, köszönik, én meg örüljek a villanytűzhelyemnek.

Délután már kint is volt a liftben egy cetli a házkezelőségtől, hogy lezárták a gázt, szükség esetén náluk lehet igényelni vízmelegítőt és rezsót. Ez nekem nagyon tetszett, hogy milyen gyorsan reagálnak, és hogy mások nehézségeit is megpróbálják enyhíteni.

Szerencsére a kismóka pont nem is volt otthon, neki napenergiával fűtötték a tengert, aztán mi sem voltunk, aztán mind hazajöttünk, de nem tűnt úgy, hogy bárki bármit csinált volna a vezetékekkel.

Én viszont nagyon türelmes birka tudok lenni, ha megmondták, hogy dolgoznak rajta, akkor biztos így is van. Közben vendégeink is voltak, akik szó nélkül mosdottak a lavórban, tulajdonképpen nagyon rusztikus  volt. Én mindig is mondtam, hogy el vagyunk kényeztetve az életszínvonalunkat illetően, nem árt néha visszavenni. Bár azért azt tudni kell, hogy az bécsi csapvíz a hegyekből jön, nagyjából 20 másodperc alatt fagyasztja le a lábam csontig.

TB azért türelmetlenkedett, nem is értettem, miért. Aztán nyilván nálam is pont szombaton (aka munkaszünet) szakadt el a cérna, amikor rákérdeztem a lépcsőházban a szomszédoknál, hogy náluk van-e már gáz, mert ez így, két és fél hét után már kezd unalmas lenni.

Kerek szemekkel néztek rám. Kiderült, hogy a szakik megbütyköltek valamit tűzoltás jelleggel a pincében még az ellenőrzés után, ezért mégsem kellett lezárni a gázt. Kb 2 órával a session után visszamentek mindenkihez, és újra kinyitották a csapokat. Amikor én már persze javában a munkahelyemen voltam.

Szóval mi teljesen feleslegesen nomádkodtunk majd´3 hétig.

Hétfőn aztán felhívtam a házkezelőséget, hogy legalább üzenetet hagyhattak volna, hogy megint van gáz, de még mielőtt igazán rendesen belelovaltam volna magam, a nő sűrű elnézéseket kért, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, és hogy azonnal intézkedik. Délben még egyszer felhívtam, hogy lehet-e már tudni valamit, de addigra már házon kívül volt. Másnap újrahívtam, azt mondta, hogy előző nap írt egy emailt a gázszerelő cégnek, de nem kapott még választ. Emailt, értitek. Jó, hogy nem adta fel a levelet postán. Megint elég mérges lettem, bár sajnos németül nem tudok ennek akkora nyomatékot adni, és elkértem a cég telefonszámát, hogy majd én felhívom őket.

Komolyan, ki az a hülye, aki egy ilyet emailben akar elintézni, elvileg sürgősen? 

(a múlt hónapom azzal telt, hogy leiskoláztam egy dán biotech cég marketingesét, aki hasonló teknős-tempóban intézte az ügyemet. Naponta hívtam fel, és diktáltam neki a következő lépést – azt hiszem, az elmúlt két évben sokat tanultam a főnökömtől) 

Felhívtam a gázosokat, és tádáám, délután 1-re megint lett melegvizünk*. 3 hét után. Soha jobbkor, mert mindenféle fennforgások miatt Lilivel durván csuromvizesre áztunk délután a biciklin. A világ legjobb dolga volt bedobni a kisszöcskét a meleg vízbe, aztán főzni egy teát. 

 

*mondjuk az is vicces sztori volt, mert bár nagyon segítőkész volt a call centeres pasi, először egy újabb ellenőrzést akartak csinálni, aztán meg a kijövő szakik csak vakarták a fejüket, hogy itt mégis ki zárta itt el a gázt, és szabad-e nekik újranyitni.

Megnéztem a J.K. Rowling sztori c. életrajzi drámát filmet, és megállapítottam, hogy Rowling ugyanolyan tollal írta a kávézóban a Harry Pottert, ami az én kedvencem is. 

img_6319.jpg

Ez egyébként kb. a legolcsóbb tollacska, amit itt a klinikán is marékkal dobnak utánunk, de a reklámtollakkal (amiket utálok) ellentétben nagyon szép vékonyan fog, és nekem ez számít.

Megyek, írok is egy bestsellert.