amikor akaratomtól teljesen függetlenül egyszercsak Székesfehérváron találtam magam, ebben nagyon jó vagyok, főleg nyáron, hogy meglepő helyeken kössek ki, ahol az égvilágon semmi dolgom sincs, hacsak nem az, hogy találjak egy vonatot vagy buszt, ami elvinne oda, ahová tényleg indultam. Ez esetben Budapestre.

 

 

aztán végül persze megérkeztem (mindig megérkezem), dumáltam tesómmal, ettünk kakóscsigát, mert az én tesóm figyel a különleges igényeimre, aztán találkoztam az Oktogonon Drága A-val, aki késett, mert letört a cipője sarka (ez annyira filmbeli dolog, nem is tudtam, hogy a való életben is megtörténik, mondjuk ha nem tornacipőben mászkálnék mindenhová, lehet, hogy velem is előfordulna), de addig is üldögéltem a Liszt Ferenc téren és nézelődtem, Budapesten olyan megnyugtatóan képtelenek az emberek a szabálykövetésre, még mindig sokkal otthonosabban érzem magam ott, mint itt. És meleg volt, és A. is megjött, és beültünk egy bárba, ahol A. ismerte a pincéreket (A. mindenhol ismeri a pincéreket) vagyis inkább kiültünk, és dumáltunk órákon keresztül, nagyon szuper volt. Kiderült, hogy egész máshogy emlékezünk dolgokra, én úgy emlékszem, DA mindig mindent megtanult, azt is, amit én nem, ezért volt kiről lesnem a dolgozatnál, A. szerint viszont én tudtam mindig mindent, azt is, amit csak reggel a HÉV-en néztem át (éljen s rövidtávú memória). Persze ennél értelmesebb dolgokról is dumáltunk, de valahogy ez az utóbbi években nem került szóba.  Nem volt rajtam csini nyári ruha, ezért egész éjjel nagyon kellemes meleg volt (kösz Murphy), hajnalig tudtam volna sétafikálni a városban, csak mint a régi szép időkben. De szerencsére éjfél körül mégis hazamentünk, szerencsére, mert különben másnap kidőltem volna.

Mert szombatra eredetileg egy lájtos vásárlást terveztem, (nem, eredetileg valami aquaparkot terveztem, ahol még sosem voltam, de TB szerint ő akar elvinni, és ő most nem ért rá, szóval maradt a vásárlás) mert én a túlélő fajtából származom, aki bírja a városban a meleget, tesómmal meg a gyerekeivel meg egy délutáni Lánchíd fesztivált beszéltünk meg, meg egy romantikus IKEÁ-s túrát. De közben felhívott a másik tesóm, hogy neki meg már mindenki megígérte, hogy elmegy vele fürdőruhát venni, csak aztán gyorsan inkbb eltörték a lábujjukat, szóval mi lenne, ha ezen a hétvégén én is megígérném, és akkor hátha velem is történik valami? Gondoltam, belefér a délelőttbe, ha elég gyors leszek a Röltex programmal, legfeljebb nem nézelődöm más helyeken.

Ehhez képest reggel G telefonált, hogy mi lenne, ha RD tesóm (akinél aludtam) játszótér helyett velük (két gyerek) menne libegőzni, ami az én szememben egyenlő a lánchidas program lefújásával, de a családom nem ismer lehetetlent. Én bementem a városba, elintéztem, amit el kellett (bordó cérna, ruhaanyag), és érdeklődtem pár boltban a kritériumoknak megfelelő fürdőruha iránt (mert én is törődöm a tesóim speciális igényeivel). Időközben M. (M, mint Másik Tesó), is összekapta magát, és bejött a városba, de nem ám azért, hogy folytasuk a fürdőruha keresést, hanem hogy összeszedje engem, meg a kocsiját, ami valahol máshol volt, es aztán együtt elmenjunk RD-ért, aki miután felolvasta a gyerekeinek az Anna, Peti, Gergő vonatkozó, libegős fejezetét, rájött, hogy nem is olyan rég eltörte a lábujját (ld fent), és ezért nem tud elgyalogolni a libegőig. Szóval elmentünk érte kocsival, és 4 felnőtt, 4 gyerek (nagyon kényelmes) formációban libegtünk egyet a nyári Budapest felett. Aztán kilátóztunk, meg játszótereztünk (én horgoltam), majd elindultunk gyalog lefelé, kivéve RD-t, akinek el volt törve a lábujja ezért fent maradt, ő lelibegett. 

Murphy olvassa a blogot, így tudta, hogy átlátok már a szitán, ami a nyári ruha- nyári vihar kombót illeti, ezért újított. Most az eső-szétmosta sziklás gyalogösvényen parádéztam lenge miniruhában és vietnámi papucsban, pacskerban flip-flopban (mi ennek a nőies neve?). Ellentétben a gyerekekkel (akiknek másnapra kék-zöld lett a fenekük) csak egyszer vágódtam el, mikor ballal Domi kezét fogtam (hogy ő ne essen el), jobbal pedig telefonáltam TB-vel. Hogy TB is érezze a helyzet tragikumát, sikoltoztam neki a telefonba, hogy jajj, elestem, jajj, elestem (egyébként tényleg rohadtul fájt), amíg egy öblös férfihang meg nem szólalt mögöttem, hogy segítsen-e, aztán becsmérlő megjegyzéseket tett a praktikus kirándulóruhámra. Bakancsban persze bárki tud hegyet mászni, nem tudom, mire vágott úgy fel. Én sokkal menőbb vagyok.

Aztán az A-csapat elment (késői) ebédelni, B-csapat (igen, ebben voltam én) kapott Betadine-t a lábára, meg gyógypuszit az arcára, és elment fürdőruhát nézni. Ami nem egyszerű ám, ha tudnátok, hogy mi mindennek kell egy ilyen darab színes anyagnak megfelelnie! nna, de a kitartásunknak hála (meg Bp. számtalan bevásárlóközpontjának), még sötétedés előtt meglett a nyertes darab, és utána jutalomból még az IKEÁ-ba is elvittek, igaz, csak negyed órát kaptam vásárlásra. Viszont a kajás pultnál összefutottunk a Táltos család pár tagjával (Bandival nem, ő Bécsben énekelt), ezt szeretem otthon, hogy csak úgy bárkivel össze lehet futni.

Aztán levezetésképpen elmentünk a Lánchíd-fesztiválra, hogy újra találkozzunk az A-csapattal, akik már ettek, lezuhanyoztak, tiszták voltak, és kisimultak. Zenét hallgattunk, meg dumálgattunk, meg színes lampionokat nézegettünk. Említettem már, hogy szeretek Budapesten lenni?

Volt még mindenféle kiskaland, amit leírni még nekem sincs türelmem, volt villogó rendőrlámpa mögöttünk, meg kritkus pillanatban elveszettnek hitt autó- immobilizer, meg fejfájás meg kürtőkalács meg fából készült jojó, eléggé kidőltem éjfélre, mikor TB mégegyszer a lelkemre kötötte a telefonba, hogy másnap reggel süssem meg a sonkás-sajtos muffint, amit eredetileg ő akart, de aztán egyszerűbbnek tűnt, ha én csinálom meg (neki tűnt egyszerűbbnek), és kb 10-re legyek kész, mert akkor kezdődik a nagymamája szülinapi bulija, a tesójánál, ami nem tudom hol van. Szóval hétkor keltem, vásároltam, RD szerencsére segített, de a sütője pici, szóval 3 menet kellett, hogy minden muffint megsüssünk - másfél óra, közben vártam, hogy TB hívjon, hogy hova kell mennem.

De TB két tesójával egész éjjel életeket mentett játszott a számítógépen, így csak dél körül hívott, kissé álomittas hangon, de szerencsére addigra feltaláltam magam, és felhívtam a nővérét, akiben azért lehet bízni, szóval én már a buszon zötyögtem hátizsákostul, muffinostul, és a körmömet festettem, mikor TB telefonált.

A szülinap meg tök jó volt, mert nem volt tűző nap, és finomakat ettünk, meg dumálgattunk, és a muffinnak is sikere volt, csak nem akarok részleteket íni, hátha a Táltos család nem értékelné.

Haza meg a legutolsó vonattal indultam, egyedül, TB maradt még pár napot. A hülye, béna vonatnak be kellett várnia valami hülye béna román hálókocsit, így kilenc helyett majdnem tízkor indultunk, és éjfél helyett hajnali egy körül érkeztünk Bécsbe, ami azért nem esett jól. Azért 4 órán keresztül szóval tartottam az egész kupét (ezt így hivják?), németül, magyarul kinek mi kellett, senki sem unatkozott, talán csak egyedül a szegény ázsiai gyerek a balomon, akinek a jegye a Szentgotthárd - Graz viszonylatra szólt, de ez láthatóan nem zavarta (a kalauznőt mondjuk igen). Társalkodónői tálentumomat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mikor az egyik lány leszállt Győrben, az imigyen felszabadult helyre bekéredzkedett a szomszéd kupéból egy fiú, hogy ő is inkább itt ülne.

A hülye béna vonat (vagy ez már volt?) meg ráadásul nem elég, hogy késett, nem is ment be egyetlen normális pályaudvarra sem, csak Meidlingba, ahol még kellett 20 percet várnom a Schnellbahnra, hogy hazaszállítson. Akkor kezdtem mondjuk kiborulni, meg TB-t hívogattam. Hideg is volt, de minden cuccom otthonhagytam, hogy majd Bandi hazahozza, mert ő olyan erős. Gondoltam taxival megyek, egyszer élünk, de mire találtam ATM-et (mert sosincs nálam készpénz) és jött volna a taxi, addigra a vonat is befutott. Aztán ne kérdezzétek miért, rossz állomáson szálltam le, és mire erre rájöttem, már nem tudtam visszaszállni. Szerencsére még járt a villamos, csak vártam arra is jó 10 percet. És az se vitt el hazáig, mert valami gagyi garázsmenet volt, gyalogolhattam még egy megállót. Csinos hisztit levágtam volna, ha lett volna rá közönség, de sajnos nem volt, TB a telefonban nem tűnt elég megértőnek, folyton a problémát akarta megoldani, és nem merülhettem el dagonyázva az önsajnálatban. Fél kettőre értem haza, itthon kis üzenet várt a bejárati ajtón, meg kisuvickolt lakás, jajj de jó érzés volt megérkezni.

Az ajtón az üzenetről meg majd holnap.

 

 

(visszaolvastam, őszintén, tegye fel az a kezét - mami, te nem számítasz!- akit ez ilyen részletességgel érdekelt.

Senki?

na, gondoltam.

azért köszi, hogy elolvastátok) 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr362162182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

caravela 2010.07.19. 22:45:53

Igazából nem ismerek mindent pincért, csak direkt olyan helyekre viszlek, ahol pont megismernek, hogy felvágjak vele :)

babaBonBon 2010.07.21. 11:16:37

Engem pont a szülinap érdekelt volna... :-)

Nils Holgersonné · http://eloretolthelyorseg.blog.hu 2010.07.21. 12:22:21

és ezért olvastad végig? bocs :)

mivel nem az én szülinapom, meg nem az én közvetlen családom, így nehéz eldönteni, hogy mi publikus, meg mi nem.

ruju 2010.07.21. 17:07:13

Hehhh, én meg még azt hiszem, hogy az én életem egy vad száguldás a két pörgő gyerekkel...

nux vomica 2010.07.23. 09:39:55

Na ja, vagy professzor, vagy művész aki ilyen szórakozott.
A seb nem is olyan borzasztó.
A retikülödön(hátizsákodon) nem lógott ott a bakancsod?