Tegnap öcsémmel sétáltunk az utcán  mikor hallottam,  hogy beszólnak valakinek, hogy „figyeld a kis buzi  gecit, beöltözött műmájernek” ösztönösen a hang felé fordultam, (biztos tudat alatt kíváncsi is voltam, hogy néz ki egy műmájer) és eléggé meglepődtem mikor rájöttem, hogy én vagyok aki műmájernek öltözött. („Igen! Te. Te kis buzi!”)

Tanulatlanabb, illetve a divat világában járatlanabb olvasóink kedvéért közlöm, hogy egy igazi kis buzimájer fekete zárt cipőben, fekete zokniban, fekete nadrágban, és kék ingben jár, laptoptáskával a kezében.

Reggel mikor felvettem, koncertruhának gondoltam, egy oldott délutáni hangversenyre, templomba.

Sétáltunk tovább, mint két kis vidám geci, de legbelül valami megváltozott. Valahol hátul, nagyon mélyen megmozdult valami. Egy érzés,  amit nehezen tudnék körülírni. Az elején csak megalázva éreztem magam, mint egy gyáva kisfiú, aki valahol legbelül talán kicsit májer is geci is  és buzi is. Hiszen ha nem az lenne, akkor a minimum az lett volna, hogy visszaszól, hogy : Mi a fasz bajod van, te köcsög? Szájbarúglak!

 Leírva ez elég vulgáris, és tényleg sajnálom, hogy ez a poszt piroskarikás, de férfiállatok között ezek a szavak a normális, hétköznapi társalgás részét képezik.

Az eszemmel, tudom, hogy az erőszak nem a jó megoldás.

De ahogy múlnak a percek, fokozódik a lelki sérülés.

(Olyan mint a hányásnál. Az elején tudjuk, hogy jönni fog de csak várunk. Egyre rosszabbodik a helyzet, de csak várunk. Sűrűsödik a szánkban az édes babanyál, és elindulunk a fürdőszoba felé. Kiköpjük a nyálat, és letérdelünk a vécécsésze mellé. Jönnek az első hullámok, még csak öklendezések, a gyomor görcsösen összehúzodik, és hullámokban tör fel a hányás. A nagyobbak után érezzük, hogy ez már a vége. Köpünk még párat a csészébe, semmivel sem törődve megtámasztjuk homlokunkat a hideg porcelán szélén, és minden jó.  Megmossuk az arcunkat hideg szappanos vízzel, fogat mosunk kétszer is, és hideg borogatással visszafekszünk a hűvös sötét szobába, és tudjuk, hogy most már el fogunk tudni aludni, és mikor felébredünk minden jobb lesz, és vár a tea, meg a háztartási keksz.)

Szóval az elején, próbálunk csak mosolyogni az egészen. Szánalmas alkeszek. Ki foglalkozik ilyenekkel? Nem érdemes. Aztán jönnek  azok a gondolatok, amikkel mentegetjük magunkat, önmagunk előtt, hogy miért nem szóltunk, tettünk semmit. Hiszen hárman voltak.  Mi van ha valakinél kés is van? Nem is vagyok egy verekedős alkat. Ha kitörik a fogam nem fogok tudni fuvolázni. Itt van velem az öcsém akire vigyáznom kell. Itt van a táskában a drága hangszerem arra is vigyáznom kell. És különben is hárman vannak.  És mit számít? Jobb lenne ha odamentem volna és fejbebaszom egy sörösüveggel? És ha belehal? Menjek börtönbe emiatt? Áh, ugyan. Felejtsd el.

De nem megy. Túl sokat gondolkodtam rajta és érzem, hogy egyre jobban tolul fel az érzés, hogy egy gyáva lúzer vagyok, és vesztettem. Nem tudom mit, de vesztettem. A méltóságomat, az önbecsülésemet, az igazságról és az igazságosságról őrzött képemet. Az elveimet, miszerint ha mindig csak jót csinálsz jó dolgokat is kapsz vissza. (aka karma)

A mosolyom egyre erőltetettebb, és egy hang azt súgja nagyon mélyről, hogy menj vissza. Menj vissza. Ne magad miatt. Ne azért mert ok nélkül bántottak. Menj vissza az öcséd miatt. Menj vissza a húgod miatt, akinek kitépték a kezéből a telefonját, mert gyengébb és törékenyebb. Menj vissza a nők miatt akik minden nap, hallgatják ezektől a férfiaktól a szövegeiket, hogy „de megbasználak te kis ribanc” és a szavakat sokszor tettek követik. Menj vissza azért mert egyszer vissza kell menni. Egyszer vissza kell menni, hogy megmutasd, hogy nem engedhetnek meg maguknak akármit. Hogy nem tehetik meg  egy másik emberrel, hogy beletapossanak a lelkébe. Hogy nincs igazuk. Hogy nem erősebbek. Hogy ők sem sebezhetetlenek.  Hogy nekik is fáj.

 

 

 

Már érzed, hogy jó lenne. Érzed az adrenalint, egyre gyorsabban dobog a szíved. Gyorsul a légzésed, ökölbe szorul a kezed.  Elképzeled ahogy odalépsz az asztalukhoz, felkapod az egyik üveget, és az arca felé ütsz. Elképzeled ahogy reccsen a csontja, hallod a hangját a fejedben. Érzed ahogy lendül a karod, az öklödbe belehasít a fájdalom, ahogy a másik csontjához ér. Te is kapsz pár ütést rúgást, de nem érdekel. Már semmi sem érdekel. Ott állsz két ember felett, véres az inged. Az egyik elszaladt, de kapott ő is rendesen.  Lehajolsz, az arcába ordítasz. Kérsz még? Ki a kis buzi? Ki?

Elsétálsz. Később mikor vársz a vonatra észreveszed, hogy megvágták a lábadat, sajog az öklöd, és valószínű eltört egy vagy két bordád. Iszonyúan fáj. De nem érdekel. Nem érdekel semmi, csak hogy nem hagytad magad. Nem győztek le. Nem tehetnek meg veled bármit.  Nem tehetnek meg bármit. Az nem lehet.  Nem lenne igazságos.

Másnap olvasod az indexen:  A rendőrség kéri a tizedik kerületi lakosok segítségét, a képen látható férfi beazonosításában, akit többrendbeli nyolc napon túl gyógyuló testi sértést okozó erőszakkal , és garázdasággal  gyanúsítanak.

(Valaki a mobiljával csinálhatta a kocsmából. Elég gyér minőség, ez alapján soha nem találnak meg.)

Továbbkattintasz a linkre ami a bulvár részlegbe visz, és ott olvasod az egyik áldozattól N.Z.(53) :

"-Ott ültünk a barátaimmal, megittunk egy korsó sört, beszélgettünk, viccelődtünk, mikor odalépett ez az idegen, felkapott egy üveget, és ütött vágott ahol ért."-meséli értetlenül Zoltán"

 

2 komment

Címkék: műmájer

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr842207774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Conan Doyle 2010.08.09. 11:10:38

Érdekes történet,de nem biztos ,hogy érthető minden olvasó számára.
Ami a legrosszabb elolvasva a történetet,a tehetetlenség.Ez megtörténhet,akárhol,de mindent összevetve nem akárkivel és nem tehetünk semmit,vagyis tehetnénk,de ott mi is átlépnénk az ő szintjükre,de ha nem tesszük akkor ez csak belül emészt minket.

Conan Doyle 2010.08.09. 11:12:16

Találó a kép hozzá -->Falling Down :-)