Délelőtt repülővel megyünk Sanghaiba. Elég jók ezek a nemzeti repülőtársaságok, akik ugyan csak Kínán belül dolgoznak, de a stewardessek nagyon válogatottan szépek, csinos kosztümben, és a gépek is jó állapotban vannak.

A turistaosztályon nem viselik az úttörőnyakkendőt.

Mondjuk néha meglepnek, az egyik úton főtt rizst kaptunk ebédre. Tudjátok, abban a nett kis alumínium tálcácskában. Rizst. Csak rizst. Még só sem volt benne. A kínaiak meg lapátolták be.

Valamelyik nap említettem, hogy a kínaiak köpködnek. De nem csak köpködnek, hanem előtte jól rákészülnek, egy hosszú harákolással összegyűjtik alulról-felülről, ami van, és utána placcs, ki az egésszel. És nem csak a fura szagú, öreg hajléktalanok, hanem mindenki. Mindenki. És nem csak az utcán. Egyszer épp figyeltünk egy kínai szerelmespárt, ahogy a mekiben elvesznek egymás tekintetében. Nagyon cukik voltak, aztán a fiú egyszer csak megszívta és egy nagyot kicsulázott maga mellé a földre.

Ne bombázzunk az utcán

Ettől a harákolástól egyébként mindig lemerevedett az egész zenekar. Próbáltunk nem a hang irányába nézni, és próbáltuk nem kidobni a taccsot. A legjobb volt, amikor Sanghaiba menet a repülőn egy fickó mellettem kezdett rá. Mondjuk nagyon elegánsan a hányószacskóba küldte a cuccot. Többször is. Hosszú volt az út (nekem is).

Szóval Sanghaiban kicsit eltévedünk a reptéren (órákig kellett gyalogolni, és nem tudtuk, hol a busz), aztán rögtön továbbindulunk Wuxiba. Nagyon sok a víz a környéken, cuki kis tavacskákat és csatornákat látunk menet közben. És még Sanghai szélén először Kínában: kertes házakat. Némelyik egész kis palota.

költözzön Wuxiba az örömébódottá városába

Közben a koncertmester csajon a sor: annyira beteg, hogy nem lát, nem hall. Telenyomják láz és fájdalomcsillapítóval, hogy bírja valahogy az utat, de nem néz ki valami jól.

Wuxiból sem látunk sokat.

ezt például nem láttuk

Bár kicsit kisétálunk, és veszünk édes evőpácikákat (rózsaszínűt és zöldet), annyira fúj a szél, hogy rossz kint lenni. A levegő tele van szeméttel, porral és pernyével.
Szerencsére a hotel nagyon jó.

A színházban viszont nagyon hideg van. Eddig se fűtötték túl a helyeket, sanda gyanúm, hogy csak megépítették ezeket a hatalmas koncerttermeket, de nem használják, ezért hűlhetnek át a falak, de az az igazság, hogy radiátort sem látok nagyon.

Kívül belül jéghideg. Mi az?

Egyébként a műsorvezető és egyéb, dekorációs célú kis hölgyeknek az estélyi felett fehér szőrme egyenpelerinjük van, az kicsit irigylem. Mondjuk fura, hogy egész Kínában mindenhol, biztos jó párttag az, aki gyártja ezeket.

Szóval a hideg. Északon még nem volt olyan rossz, ott csak a huzattal volt gond mert előszeretettel hagynak nyitva ajtókat, hogy aztán az utca hidege söpörjön végig a folyosókon, így kilépve a meleg(ebb) öltözőből jót tett a 10 fokos változás a hangszereknek. Mire beérünk a megint melegebb színpadra, máris lehetett újrahangolni.

Na de itt délen, a fűtés teljesen hiányzik, és az öltözőben is fagyoskodunk. A szerződésben állítólag 21 fokot kértek, a karmester kijelenti, hogy 17 fok alatt nem játszunk, a kínaiak alkudoznak, hogy legyen 14 fok. Mert azt még be tudják vállalni 2 óra múlvára. Legalábbis a színpadra.
A fafúvósok nem kockáztatják a hangszerüket, a zenekar másik fele meg kabátban vonul be. Ez egyébként fel sem tűnik szerintem nekik, mert itt nincs ruhatár, a közönség is mindig kabátban ül. TB a színpad mögött álló zongoráról rántja le a leplet: a bársonyterítőben úgy néz ki, mint valami gróf, nagyon röhögünk. De ő az egyetlen, aki nem fázik.

A szünetben a karmester bejön az öltözőbe, és ordibál egy sort a kínaiakkal. Kiderül, hogy a műsorvezető és virágátadó lányok (hatalmas) szobájában finom meleg van. A karmester mindenkit beterel oda, a kínaiak csak néznek. Nagyon fincsi, legalább 20 fok, kicsit fölengedünk.

ilyenket játszottunk9

4 komment

Címkék: kína utazás

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr452589697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

@eper@ 2011.01.19. 00:39:33

zseniális a bombázós fotó :D
meg amúgy is, nagyon jó visszaolvasni az eseményeket, várom a többit! egyszer talán én is megírom az emlékiratokat :)

@eper@ 2011.01.19. 00:44:36

ja és a repgépen a rizskásába bele kellett volna tenni azt a tasakos sós zöldségkütyüt. a mellettem ülő nénitől lestem, és úgy még íze is volt (leginkább sós, de már az is jobb a szappanos radíríznél, amilyen eredetileg volt).
igaz, amikor pár nappal később a lekvárt kevertem bele ugyanilyen lelkesedéssel, az ülésszomszédom erőteljesen forgatta a szemeit és diszkréten pofákat vágott. nem értik ezek a mi gyomrunkat...

Nils Holgersonné · http://eloretolthelyorseg.blog.hu 2011.01.19. 10:01:01

@@eper@: ird csak meg, en szívesen olvasnám!

azzal a zoldseges bigyoval meg nem gyoztek meg, mert kesobb is kaptunk olyan, de akkor mar senki sem rakta bele a rizsbe. Mondjuk akkor meg volt hozza hús.
A diszkret pofavagast megneztem volna :D

nux vomica 2011.01.19. 14:27:18

állítólag a pekingi Olimpia előtt népnevelés folyt mindenütt arról, hogy nem illik harákolni és köpni.
Ezután mikor mi Macao-ba mentünk casinosni egy szárnyashajón, a mellettem ülő jólöltözött öregúr csak az orrát fújta zsebkendőbe, majd szélesen kitárva vizslatta az eredményt vagy öt percig, félig az orrom alá tartva.
A hajó sebességétől nem, de ettől majdnem hánytam.