Most tegyük félre a tényeket, azt, hogy Bécsben mi jól élünk, azt, hogy egyikünk sem találna könnyen munkát Győr környékén, azt, hogy mindketten igaz városi vagányok vagyunk, azt, hogy szeretjük a Theater an der Wien mellett kapható pezsgős-rózsás csokoládét, azt, hogy szeretünk utazgatni és nem szeretünk korán kelni, azt, hogy nincs pénzünk felújításra, azt, hogy egy belvárosi lakásra vágyunk, tegyük mindezt félre kérem, és álmodozzunk.

 
A hétvégén újra meglátogattuk a házunkat Tszm-en. Ha valaki nem követné az eseményeket, a házunk a szüleimmel szemközt áll (ennélfogva nélkülözi a falu nyugati oldalán élvezheto gyönyörű kilátást), kb 40 éve lakatlan, és ugyanennyi ideje eladó.
 
Tavaly a kertek alól közelítettük meg az objektumot, mivel konkrét vásárlási szándék nélkül nem akartuk odarángatni a tulajokat (másik településről). A vadregényes kertben már akkor láttunk mindenféle jót, indával befont régi gépeket meg macskakoponyát (utóbbi velünk jött), melléképületeket meg cementpadlós tornácot - most jobban felkészültünk, vittünk fényképezőgépet, hogy itt a blogon is legyen nyoma. Rögtön a kertek alatt sikerült elvétenünk az irányt, tudtunk egy rövidebb utat az régi temetőn keresztül, aminek az lett a vége, hogy én felhúzott farmerszoknyában és gumicsizmában egyensúlyoztam TB nyakában, aki halált megvető bátorsággal gázolt át a derékig erő aljnövényzeten,
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
időnként a növények takarásában megbúvó gödrökön és elhagyatott sírokon át.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Fülledt meleg volt és tömény akác meg bodzaillat, és a temetőnek sehol sem volt vége. Annyira nevettem, néha majdnem beborultam a csalánosba, és amikor végre leszállhattam, csak eveztem az előrehajoló TB hátán, mint a zátonyra futott teknősbéka. Szerencsére nem nagyon járnak mások arra.
 
Aztán meglett a kertünk, onnan lehetett megismerni, hogy míg a szomszédéknál szépen gondozott veteményes van, ezen a telken egy áthatolhatatlan növénytömb.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 TB szerint itt egy ösvény van
 
Valahol mégis sikerült becsusszanni, meg is találtuk a kocsiszínt,
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Félhomályos romantika
 
de innen a ház felé már tényleg képtelenség volt továbbjutni, pedig nem ijedünk meg holmi indáktól és ágaktól.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Csipkerózsika valahol arra alszik
 
Feladtuk, a szomszédbodzásán keresztül visszasétáltunk az utcára, és bementünk a kapun. A ház kapuján.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A mennyország kapuja is lehetne
 
Mert hogy a rozsdás lánc igaziból már rég eltörött, a szomszédok vizslató szemei ellen meg kihívtuk apukámat, nyugtassa az esetlegesen felbukkanó érdeklődőket, hogy nem besurranó tolvajok vagyunk.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kék ajtó. A szívem is hevesebben ver, ha meglátom.
 
Kicsit elítélhető módon felmásztunk a padlásra, ehhez a nyitott műhelyből vezet fel a pókhálós lépcső feljáró, nekem kellett elől menni, mert TB ugyan megküzd értem a hétfejű sárkánnyal is, de a családi beosztás szerint a pókokkal én tartom a diplomáciai kapcsolatot. 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Elkéne egy mikroszálas kendő.
 
-         Ne ijedj meg, ha meglátod a macskát!
-         Hol? (ijedten pásztázom a félhomályos padlást, keresve a sok rongy, törött üveg, láda között valami mozgót)
-         Itt, a lábadnál.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Mit mondana Harry Potter, mi volt az utolsó, amit ez a macska meglátott?
 
Fent tízévesek voltunk, nézegettük a régi papírokat (hogy-hogy nem ették ezeket meg az egerek?), újságokat, üvegeket, a délutáni nap narancssárga foltokat rajzolt a falra, suttogva beszéltünk és cérnára fűzött, megbarnult paprikákkal zörögtünk.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A pókkal termelési versenyt szerveztünk, ő hálót szőtt, én terveket.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Virágoskert az élet.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Ti is azt látjátok, amit én? - Gyönyörű.
 
 
Aztán hazamentünk vacsorázni.
 

 

 

 

 

3 komment

Címkék: tszm

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr272924785

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mágnyes 2011.05.24. 17:25:56

Tényleg gyönyörű :) Tekintve, hogy én is mindig ódon, tornácos, nagy fás dzsindzsáról álmodom abszolút látom amit te :) Különben sem lehet az ember örök életre "városi vagány", illetve lehet(ne) :)...

nux vomica 2011.05.24. 20:31:02

Míg fiatal voltam én is élveztem a városi életet, a Zeneakadémia tövében, 5 percre az Operától.Aztán elkezdődik ez a vágy, ami most Bennetek. Majd egy idő után sürgető és megvalósításért dörömbölő érzéssé válik.
A kék ajtó és a Csipkerózsika kert is egy álom....

Zazálea 2011.05.25. 09:02:07

debizony, hogy azt látom, amit te, ez gyönyörű