(lusta gyerekek aggódó szüleinek)

Az elmúlt években nem igazán jött össze, de régebben a mi családunk mindig együtt nyaralt. Gyerekkoromban egy hónapig sátoroztunk mindenféle tengerpartokon, 3-4-5 naponta továbbállva valamerre, később, ahogy egyre nehezebb lett összerántani a családot, már csak két hétre utaztunk el.

Na és voltak ezeknek a nyaralásoknak olyan jellegzetes momentumai, amit már minden évben vártunk. Például amikor végre bezsúfolódtunk mind a kocsiba, plusz sátor, plusz kempingcuccok, meg hálózsák, felfújhatós csónak, konzervhegyek, tartóstej, kishűtő, kispárna, ilyesmik, és 40 fok volt, és akkor apukám felkiáltott, hogy hurrá nyaralunk!

Meg hajnalban reggelente, mikor épp fordultam volna a másik oldalamra, hogy aludjak még egy sort, akkor apukám bejött, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy: NH-né, fűtik a tengert! És akkor menni kellett, mert micsoda pazarlás ám, hogy fűtik, mi meg nem használjuk ki. És mikor beragadt szemmel kikászálódtam a fészekmeleg 40fokos sátorból, akkor kiderült, hogy a szüleim már megkávéztak ÉS úsztak is már egyet. És folyton lelkendeztek, hogy milyen jó volt a víz, amiről fixen tudtam, hogy csak hideg lehetett így hajnalok hajnalán. A tesóim gyakrabban velük tartottak, amit egyrészről azzal magyaráztam, hogy idősebbek nálam, másrészről egyértelmű árulás a részükről, de mindegy. Az egy hónap alatt átlag egyszer engedtem a durva érzelmi zsarolásnak az enyhe nyomásnak, és én is úsztam egyet reggel, az üres parton csak sirályok voltak, a szemembe sütött a nap és pont, ahogy sejtettem, a víz utálatosan hideg volt a hálózsákomhoz képest. Persze nem volt rossz utána, volt vérkeringésem, meg ilyenek, de azért másnap inkább megint süketnek tettettem magam.

Na, és mindezt azért meséltem el ilyen részletesen, mert megjöttünk a Balatonról, ahol a barátainkkal töltöttünk pár napot. És bár mindig jó későn (vagy jó korán?) feküdtünk le, nekem hajnalban reggel kipattant a szemem, és rögtön mehetnékem lett a partra. Kicsit napoztam, aztán valami fura indíttatásból besétáltam a vízbe, ami olyan finom hűs volt, és rajtam kivül csak egy-két early bird járt arra. És aztán beúsztam a zöld selyemben a harmadik bólyáig, meg vissza, szépen komótosan, néztem, ahogy a szemközti dombokról felszáll a reggeli pára, és tökéletesen jól éreztem magam.

Kiérve a partra azért erőt vettem magamon, és nem mentem fel az apartmanba az alvókhoz azzal, hogy Fűtik a Balatont!

Pedig nagy volt a kísértés.

 

3 komment

Címkék: nyár

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr963175711

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nux vomica 2011.08.24. 16:28:17

ilyen kedves emlékek után 1x kipróbáltam volna a barátoknál is: fűtik a Balatont ébresztőt.Kíváncsi lettem volna TB arcára.

missMarple 2011.08.24. 16:49:53

Naná, a "zöld selyemben", meg "kipattant a szemem". Tiszta sor:öregszel!

vackor1b 2011.09.17. 18:15:14

És ez tényleg pontosan így volt. Ne aggódj, nem csak te éreztél így a tengerparton, hanem én is. Nővérkénk talán azért nem, mert ő eleve koránkelő volt (fogalmam sincs hogy csinálta gyerekként). Amiért én felkeltem, az nem árulásból volt, hanem mert már untam hallgatni, hogy elpazarlom a drága időt az alvással (pedig tutira tudtam volna 10-ig aludni még a szauna meleg sátorban is) illetve ha később keltem, akkor ugyanúgy még a hideg vízbe kellett bemennem, de már egyedül. És akkor inkább mentem anyuékkal. Azért a sirálykergetés nem volt rossz. Síri csendben, szinte alig mozogva, de mégis úszva minél közelebb kerülni hozzájuk, hátha sikerül megfogni a lábukat. Persze ennél félénkebbek voltak.