Mostanában azért könnyen elvesztem a fonalat. Úgy értem, a minden rendben van fonalat, és akkor nem vagyok túl jó társaság, sem magamnak, sem a körülöttem levőknek. A standard problémám, miszerint nem értek semmihez, nem vagyok jó semmire (illetve a gyereknevelés egészen jól megy, csak ebből nem fogom tudni kifizetni a lakbért), nem tudok németül, nem tudok elég jól angolul, sőt, néha magyarul sem, soha nem lesz munkám, és még sorolhatnám, van más is, cifrább is. És, hogy őszinte legyek, ilyenkor baromira be vagyok szarva. Igen, tudom, úrinő ilyet (így) nem ír le, de bármilyen más formában sajnos nem adja át az (élet)érzést.

És akkor a múltkor bevillant, hogy igaziból az egész egy kaland. Az a fajta, amikor nem pontosan tudod, hogy mire vállalkoztál, de jó a társaság, és igaziból remekül érzed magad, akkor is, amikor este a leégett hátadat próbálod bekenni. Vagy szúnyogcsípéseket számlálsz. Meg horzsolásokat. Meg elúszott a folyón a hálózsákod. Meg a sátor. Ami maradt, az is csurom vizes. De legalább a táj szép, és nincs annyira hideg.

folyó.jpg

innen

Vagy az a fajta, amikor a helyi buszjáraton zötykölődsz, a csomagod megrágcsálja egy kecske a busz tetején, és ha a sofőr átmegy a szerpentinen a szembesávba, hogy be tudja venni a kanyart, akkor 3 kotkodácsoló tyúk esik a nyakadba. És nem vagy benne biztos, hogy a busz tényleg arra megy, amerre te szeretnél eljutni. És a másik busz, amin a többiek ültek, jobbra fordult, ahol a tiéd balra. És jó ideje már csak sziklákat lehet látni, bár nekem speciel az pont tetszik.  

busz.jpg

innen

Szóval rájöttem, hogy igaziból ez csak egy kaland, és igaz, hogy elúszott a hálózsákom, hogy az út egyre zötykölődősebb, és nem biztos, hogy kitart a csoki a célig, főleg, mert nem egészen látom át, hogy két napra, vagy egy két évre vagyok-e a céltól (illetve, hogy van-e cél egyáltalán, vagy csak a következő vegyesboltig szeretnék-e eljutni,hogy feltölthessem a készleteim), de azért azt hiszem, élvezem, még akkor is, ha nem tudom pontosan, miért. 

De például azért biztos, mert most rájöttem, hogy ez az egész inkább egy kaland, és nem kihívás. Utálom a kihívásokat, pedig mostanában nagyon divatos lett, és mindenki ezzel jön. Minden rendes dolgozó embernek kötelessége szeretni a kihívásokat, minden rendes álláskereső alig várja a kihívásokat, az élet maga egy gigamega kihívás, és végre rájöttem, hogy én ettől hányok vagyok rosszul. Nem vagyok egy versenyszellem. Rendes augusztusi oroszlán szülött vagyok, aki nyerni ugyan szeret, de a verseny már méltóságán aluli. És a kihívás, az mindig verseny, mindig van egy kihívó, valamit vagy valakit le kell győzni, küzdeni kell, meg harcolni, meg feladatot megoldani. Ott vagy az utolsó vérig, vagy feladod. 

Fárasztó, és utálom, mert nem szeretek küzdeni, mert a természetemtől távol áll, hogy versenyezzek. Igazából én ezt élvezni szeretném, és élvezném is, ha nem kéne szoronganom attól, hogy alulmaradok a versenyben. Élvezem, hogy olyan dolgokat csinálok, amikről azt hittem, hogy nem is vagyok rá képes. 

Szóval most rájöttem, hogy teszek a kihívásra, mikor ugyanazt hívhatom kalandnak is, kalandnak, ahol nem kell küzdeni, csak megélni, meg átélni, meg röhögni a vízhólyagos lábon, meg hogy csöpög a víz müzliszeletből. Ahol a horzsolás szép emlék (és nem harci sebesülés) , mert igaz, hogy akkor baromira fájt, de mégis továbbgyalogoltam, és erre tök büszke vagyok azóta is. És itt is lehet picsogni, csak akkor pont a lényeg veszik el, mert ezt igaziból én akartam csinálni, én akartam kipróbálni, és hogy igaziból ez jó. 

Szóval mostanában, ha elvesztem a fonalat, akkor arra gondolok, hogy ez egy kaland, nincsenek kötelességek, és nem lehet veszíteni, és így mindjárt nagyobb kedvvel cipelem a hátizsákom.

 hátizsák.JPGinnen  A képnek nem sok köze van a szöveghez, csak hegyen túrázó hátizsákos képet kerestem

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr276689793

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

babaBonBon 2014.09.13. 17:45:42

Hát ezt nagyon érdekes volt olvasni! Durva, hogy bizonyos szempontból ugyanolyan, vagy legalábbis elég hasonló helyzetben vagyunk, másból meg nagyon nem... de nekem is ugyanilyen plasztikusan jelennek meg lelki szemeim előtt a mindennapos, emg a hosszabtávú küzdelmek is. (mondjuk én sokszor inkább folyóban úszva-fulladozva képzelem el vagy inkább látom magam, de azt hiszem nincs nagy különbség) És én is utálom a kihívást (bika vagyok, de ebben nem is nagyon hiszek amúgy...) és utálom, hogy ez a világ márpedig erre van hangolva. És hogy társadalmilag abszolút nincs megbecsülve, elismerve (mert nem mérhető objektíven, meg amúgy se...), hogy igenis milyen jó anyák vagyunk (mellveregetés nélkül, mert a gyerekeink ezt igazolják és kész) És most már aztán VILÁG nagyon gyorsan csinálj valamit ez ellen!!!
Legyen ez mondjuk egy ilyen édes-bús összekacsintás és jó kalandozást kívánok! Majd én is megpróbálom ezt a szemléletváltás-dolgot :-)

nux vomica 2014.09.14. 21:10:50

Hátizsákkal, batyuval az élet mozgalmas, és az egész élet nem kihívás, hanem kirándulás :-)

Nyirati Rita 2014.09.23. 10:39:52

én valahogy (esetleg éppen) így. és rosszul vagyok attól is, hogy nekem meg kell harcolnom mindent, ami oké, nem sültgalamb, satöbbi, de tényleg muszáj?

Nils Holgersonné · http://eloretolthelyorseg.blog.hu 2014.09.30. 11:28:40

@Nyirati Rita: nem muszáj. tényleg nem.

(ma olvastam egy jót, egy kisgyerek, ha a nagyobbak olyat játszanának vele, ami neki nehéz, azt mondja, En ilyet nem játszom. És kész.)