Már átértünk a határon, Lili épp rám van cuppanva, a mellettünk levö négyesben két termetes roma asszonyság beszélget a maga keverék nyelvén. Egyszer csak odafordul az egyik: Hány éves a kislány? Mondom, kettö és fél. Erre már odafordul a másik is: ó, ne mondja! még sok cigánylány se szoptat ilyen sokáig, elveszik a szegény gyerektöl, pedig nincs annál jobb, higgye el, ne szégyelje, jaj, hát így kell ezt, nincs ennél jobb a gyereknek! és még így vagy két percig :)

Olyan aranyosak voltak, beszélgettünk aztán mindenféléröl. Most éreztem elöször, hogy menö kórházban dolgozni, még ha nem is vagyok orvos, de hogy megbíztak bennem, hogy tudok válaszolni a kérdéseikre. És tényleg tudtam.   Mondjuk azt tisztáztuk, hogy nefrológia, de pont volt két közeli rokonuk érintve (ami nem meglepö, az európai lakosság 10%-nak van krónikus veseelégtelensége), szóval nem az agyérgörcsröl kérdezgettek, így könnyü okosnak látszani. 

Aztán Lili is beszállt a beszélgetésbe, oda voltak, hogy már szobatiszta, meg hogy milyen szépen beszél ("látod, mindig mondom, hogy a Bellának is csak foglalkoznia kéne azzal a gyerekkel").

Ezért is szeretek egyébként Magyaroroszágon utazni, mert végre értékelik a kisszajkó dumáit. Bécsben engem szokott utasítgatni, hogy kérdezzem meg a szembenülö néni nevét. Ezen egy darabig elvitatkozunk (kérdezd meg te, téged érdekel. - Nem! Kérdezd meg nekem!), aztán megkérdezem, és akkor mindenki örül, a szembenéni is, hogy végre kiderül, miért stírölte a gyerek. Söt, ilyenkor a többi utastárs is belelkesül a kis kétévesen, és bemutatkoznak. Nem unatkozunk mi sosem.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr276976341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.