Sose tudom, hol kezdjem a posztokat, mert az életünk egy nagy, hömpölygő folyam, de a lényeg, hogy ma reggel, miután megsütöttem egy kukoricás scone-t (Táltosék még aludtak; tegnap 11-kor értünk haza Magyarországról, ahol Lilivel a társadalmi kapcsolatainkat ápoltuk, Bandi pedig Bécsben csinált valamit), leballagtam pizsamában, alvós hajjal a félemeletre a szomszédokhoz, hogy hánykor is kezdődik náluk a villásreggeli, mert kidobtuk elpakoltuk valahová a a meghívót, de csak kopogni mertem, mert kisbaba is van, és nem nyitottak ajtót, úgyhogy lejjebb mentem még egy emeletet, és bekopogtam a Virágos családhoz (a neveket megváltoztattuk lefordítottuk), akiknél már égett a villany, és ők tudni vélték, hogy 10:30-ra kell menni, legalábbis ez volt a naptárjukban, mert a meghívójukat megette a hörcsög ők is elpakolták valahová. Náluk már a második adag scone sült, és nagy késztetést éreztem, hogy elfogadjam a felajánlott teát, de aztán erős voltam, és miután a legfontosabb dolgokat (éjjeli parkolóhelytalálási valószínűségek a környéken, nemzetközi környezetgazdasági írók találkozója Győrben, Egon Schiele másolat a bolhapiacról, hogyan hívják angolul az igazi hamisítványokat, és megérti-e vajon a kutyájuk, ha azt mondják neki, hogy levest főznek belőle, ha nem viselkedik rendesen) megvitatása után hazajöttem. 

Az én scone-om közben kihűlt a konyhapulton, és teljesen vállalható íze lett, ami azért jó, mert én pénteken, bár nem néztem meg a receptet, és már ezeréve nem sütöttem, meg voltam róla győződve, hogy minden van itthon hozzá. Szombaton ugye utaztunk, ma reggel vettem elő a receptet, és először a liszt mennyiségén izgultam, de a kimérés után még maradt is az üvegben egy kávéskanálnyi, szóval mondhatjuk, hogy bőven volt, aztán a cayenne borson, hogy ha már ezeréves, akkor nem kéne-e többet rakni belőle, mert már biztos nem olyan erös az íze. Ehhez meg kellett kóstolnom, ami nem volt a legjobb döntés, de legalább felébredtem tőle, és legalább tudtam, hogy nem kellett volna többet rakni bele. Szerencsére legalábbis a Virágos család mexikói gyökerekkel rendelkezik, nekik fel sem fog tűnni, a kisbabásoknak meg hadd edződjenek. Aztán rájöttem, hogy ehhez tej is kéne, de találtam joghurtot (itt örültem először, hogy Bandi még nem kelt fel, valamiért mindig ideges lesz, ha sütni lát), ugyan már lejárt, de bontatlan volt, szóval adtam neki egy esélyt. És bár kicsit aludttej íze volt, szerintem még teljesen jó volt, szóval összekevertem a maradék egy deci rizstejjel, hogy folyékonyabb és édesebb legyen. Azért ennél a pontnál már tényleg izgultam, de nem volt visszaút. Aztán valamiért eltűnt az a csomag cheddar sajt, ami gyakorlatilag az alapját képezi a scone-nak, és esküszöm, hogy pénteken még a hűtőben volt. De találtam egy kicsit megszáradt goudát, ami majdnem annyi volt súlyra, mint amennyi kell, és lereszelve már nem is tűnt szikkadtnak. Vajból is grammra annyit találtam a hűtőben (komolyan nem emlékeztem, hogy mennyi minden kell ebbe a cuccba), legalább ki lehet mosni a vajtartót. Egyedül kakukkfűből álltam remekül, a tszm-i kertnek, meg a szüleimnek hála. Át fogom nevezni Az Isteni Kegyelem Scone-jának, avagy hogyan készül üres hűtőből reggeli, aka Jézus öt kenyérrell és két hallal is megetette a sokaságot.

Szóval a lényeg, hogy nem megyünk üres kézzel. Megyek is, összekapom a csapatot.

A bejegyzés trackback címe:

https://eloretolthelyorseg.blog.hu/api/trackback/id/tr5613609965

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nux vomica 2018.02.13. 13:38:50

csak mosoly, mint Móricz Zsigmond novella

Piszke a Birtokról 2018.03.08. 08:36:57

O, az a scone... ritkabban sutom, mint szeretnem, de eleg rendszeresen, nagy kedvencem azota is :)