Nils Holgersonné 2017.05.17. 13:19

Tudakozó

 

Mennyire látszik valakin 2.5 év után, hogy hol dolgozik?

AKH az Allgemeines Krankenhaus, vagyis az Általános Kórház, ami Európa legnagyobb klinikakomplexuma, és én itt dolgozom. Tényleg nagy. Annyira nagy, hogy az itt dolgozók sem ismerik igazán, mindenki csak azt a sarkot (azokat a sarkokat), ahol dolga van. Mindennapos látvány, hogy a betegek teljesen elveszve téblábolnak, elkapva az arra járó fehérruhásokat, remélve, hogy azok útba tudják őket igazítani. Nem mindig sikerül.

 

Ehhez képest a minap nyugodtan üldögélek a 18-as villamoson (ami nem visz az AKH-hoz), leül mellém egy néni, és megkérdezi tőlem, hogy hol van a szemklinika.

 

-Az AKH-ra gondol?

- Hát, nem is tudom... Währinger Gürtel..ööö...

- Währinger Gürtel 18-20?

-Igen, pontosan!

-Az az AKH. A Westbahnhofon tessék átszállni a hatos metróra, aztán bent a nyolcadik emeletre tessék menni, ott már ki lesz írva, merre.

 

Most nem azért, de mekkora mázlija van már a néninek, hogy egy random villamoson pont mellém ült? Egyébként a beszélgetés után még az is kiderült, hogy magyar. Aztán átszálltunk a metróra, ö elrobogott, láthatóan sietett, de aztán mégis ugyanazzal a szerelvénnyel mehettünk, mert láttam a főbejáratnál, ahogy siet előre, aztán elbizonytalanodik (ahogy mindenki más is egyébként, aki nem járt még arra). Odamentem hozzá, beraktam a főbejárattól elérhető 24 lift leggyorsabbikába, és még mielőtt záródott az ajtó, megmutattam neki, merre induljon el a nyolcadikon. Szerintem jófej voltam. A néni meg szerencsés, mert a nefrológiai osztályokon kívül kb. csak a szemklinikát tudom, hogy hol van, azt is tök véletlenül.

 

Nem vagyok különösebb puszipajtás a kollégáimmal, elég jóban vagyunk, de a szükségesnél nem tudunk többet egymás magánéletéröl és munka után nem ülünk be soha sehová. Azért megdobnak (khm, általában szó szerint) egy csokival, ha látják, hogy nem vagyok jól, vagy például tudom, hogy Sheldonnak mennyire fontos a rádiós klubja, ahol az éjszakáit tölti, vagy, hogy a kis kolleganő mikor vizsgázik a főiskolán, és mikor kell kímélni.

A munkában meg úgy van, hogy általában önállóan dolgozunk, de ugyanazokon a projekteken, illetve én most felügyelek egy olasz srácot, aki ideiglenesen a klinikán dolgozik, és szeretett volna valami kutatni is. És, ha valami nem jön össze, vagy felmerül egy megoldandó helyzet, akkor el lehet nekik mondani, illetve ők is elmondják, és néha már ez is elég, hogy bevillanjon a megoldás, de ha a többiek is beleteszik az ötleteiket, akkor biztos, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is kialakul legalább a következő lépés. Mert mindig van következő lépés. És ilyenkor annyira, de tényleg annyira örülök, hogy itt dolgozom, hogy ezt nap, mint nap tapasztalom, hogy mindig van tovább, hogy ha én kevés vagyok hozzá, akkor a másik kérés nélkül jön, és megvitat, támogat, besegít. És, hogy én is ott vagyok a többieknek, a fülemmel, az eszemmel, a szememmel, a kezemmel, ami épp kell. Csapatmunka. Imádom.

 

Bár tapasztalnám a munkán kívül is.

Még egy utolsó történet, és utána abbahagyom a kisveréb nyelvtudásáról való ömlengést (vagy zárt posztok lesznek csak az igazán hardcore rajongóknak :D).

 

Elöljáróban annyit, hogy húszéves szülinapom elött kikönyörögtem a szüleimnél, hogy vegyenek nekem egy InterRail jegyet és azzal hadd menjek el Dél-Spanyolországba egy biológus szimpóziumra. Már akkor is én voltam én, úgyhogy sikerült elindulnom egy olyan útitervvel, amit a MÀV-os információs fickó erősen ellenjavallott (és persze igaza volt), ÉS a pontos cím sem volt nálam (egy címem volt, de arról sajnos in situ kiderült, hogy nem jó, még csak nem is a megfelelő városban voltam :D). Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy még most is emlékszem az érzésre amikor Zürichben próbáltam továbbjutni, és egy pillanatban elöntött a magabiztosság, hogy angolul és németül is elboldogulok. Mondjuk a továbbjutás nem sikerült (MÁV-os bácsi bezzeg megmondta), és a további megoldáshoz véletlenül pont a magyartudásom segített hozzá, de értitek. (és aztán Spanyolországban meg megtapasztaltam a régi rendőr-viccet, hogy hiába beszélek három nyelven, mit sem ér, ha a spanyol az éppaktuális nincs közte)

 

Szóval valamelyik délután a játszótéren legeltettem TündérLilit meg az orosz ovistársát, Arturcsikot, aki pont baromira lefoglalt valamivel, Lili meg a drótkötélpályán akart menni, de láttam, hogy semmi gond, ott van egy anyuka, aki segít neki (is). És tök jó érzés volt arra gondolni, hogy el tudja mondani németül, hogy mit akar, és amikor a következő pillanatban rájöttem, hogy pont egy nixdajcsos olasz anyuka van ott, akkor elöntött ugyanaz a régi magabiztos érzés, hogy tudtam, angolul is el tudja mondani.

 

Hála.

Keresztanyám felhívta a figyelmem, hogy talán nem csak a viberes családi csetre kéne leírnom a kissanyi mondásait, hanem valami stabilabb felületre is. Nem vagyok meggyőződve, hogy a blogra gondolt (valahogy nekem is egy füzet ugrik be ilyenkor), de mindegy, ez van kéznél.

 

Szóval azt mondja vacsoránál, hogy: Konícsiva*, Namaste**, Hi, Szia, Hallo, Olá! Anya, egy poliglott*** vagyok!

 

Egyébként azon csodálkoztam, hogy oroszul nem tudja, mert viszonylag sokat lóg egy orosz ovistárssal, Arturcsikkal, akitől színes-szagos, nyomogatható orosz mesekönyveket is kap kölcsön. A múltkor például egy héten keresztül valami Puskin mesét próbált hallás után megtanulni. Irtó vicces volt, főleg, hogy én sajnos a nupagagyín kívül nem tudok mást oroszul és csak a képekből próbáltam kikövetkeztetni, mi lehet a sztori (sztóri, ahogy a kispoliglott mondaná).

 

*ovival egész évben Föld körüli úton vannak és Japán már megvolt

** na ja, a legjobb barátai indiaiak

*** ezt a szép szót meg valami angol kis füzetből tanulta, amihez CD is járt, az ilyeneket mindig elkönyörgi az oviból, aztán meghallgatjuk 40x egy délután (NH-né a szemeit forgatja)

Ahhoz képest, hogy az itthoni beszélgetések főleg királykisasszonyokról, tündérekről, oviról és AnnaPetiGergö ártatlanságú szerepjátékokból állnak, Lili ma rendesen beleállt a dologba. Lefekvés elött még mosolyogva mondta közelről belenézve az arcomba, hogy ő mindig is élni fog, akkor is ha meghal. Ezzel csak egyetérteni tudtam, és haladt tovább az esti rutin a szokásos zötyögős menetében. Aztán mikor már végre kint voltam a díványon egy jó könyvvel a kezemben, kiszólt, hogy:

- Mama, fáj, amikor kihúzzák a kisbabát a puncidból?

Nyilván bementem, nem tűnt olyan bekiabálós-felelgetős témának. Akkor már könnyes volt a szeme. Sietve megnyugtattam, hogy igaz, h fáj kicsit, de nagyon rövid ideig, ahhoz képest, hogy már előtte, meg pláne utána milyen boldog egy anyuka, nem beszélve az utána jövő hosszú, együtt megélt boldog évekről, rádásul úgy vagyunk kitalálva, hogy el is felejtjük, én például már csak arra emlékszem, hogy mennyire örültem, hogy megszületett. De bármit mondtam, csak zokogott, hogy akkor ö nem akar gyereket. Megnyugtattam, hogy még sok ideje van eldönteni, stb, stb, erre ő:

- Oké, de akármennyire is rugdos a gyerek, én nem megyek be.

- Hová? –kérdezem.

- Hát a kórházba.

- De ha nem csinálsz semmit, a baba akkor is kijön, mert annyira ügyes.

Ez mondjuk pont tetszett neki, megnyugodott, kuncogva kérdezte is, hogy én se csináltam-e semmit. Hát, nem nagyon.

De a következő pillanatban megint zokogott:

- De nem ugyanannyi időt fogunk mi már együtt élni..

Ebbe annyira belesírt, hogy alig értettem, visszakérdeztem, részletesen kifejtette, hogy ha meghalok, ő még utána sokat fog élni, és jaj. Hirtelenjében csak azt tudom ismételgetni, amit egyébként is szoktam neki mondani, hogy mindig szeretni fogom, bármi történjék is. Zokogás, sugdolózás, aztán megint kérdez:

- Felírjuk a telefonomba, hogy egy temetőbe temessenek minket?

Komolyan, elképzelésem sincs, honnan jött ez elő. Mondom biztosabb lenne, ha a családtagjainknak mondanánk el, hogy tudjanak róla.

- De el fogják felejteni! A telefonba kell felírni.

- De addig még sok telefonunk lesz, akkor inkább írjuk fel sok helyre, és akkor senki nem fogja elfelejteni.

- Jó, csinálunk plakátokat is?

 

 

Na, hát egy blogposzt az már szinte plakát. Lécci, ne felejtsétek el.

Van egy ilyen hagyományunk az egyik barátnömmel, hogy fogadunk egy babysittert a gyerekekhez, és együtt járunk moziba mert nincs kivel mással. Már láttuk az Arrivalt decemberben (tetszett, igény esetén szívesen értekezek erröl, valamint a matching világképemröl 2-3 órát egy tea mellet. név és cím a szerkesztöségben), meg most a La La Landet (Kaliforniai álom). 

Egyrészröl rájöttem, hogy végzetes hiba volt, hogy nem hollywoodi színésznö lettem, és nem csak Ryan Gosling miatt. Másrészröl, meg kellett állapítanom, TB mennyire hasonlít Ryanra, vagyis még inkább a filmbeli Sebastianra. (na jó, igaziból a barátnöm hívta fel rá a figyelmem, de utána már tényleg egyértelmü volt)

Egyébként hálás közönség voltunk, nevettünk is, meg sírtunk is a megfelelö részeknél, és részemröl azóta is végtelenítve hallgatom a soundtracket, és táncolok a metrómegállóban. Jó volt, na. 

 

Update: A bejegyzés után felhívtam caravelát, mesélem neki is, hogy mozi, meg Ryan, meg TáltosBandi, erre ö: ezt akartam neked már hónapok óta mondani, mert nekem is feltünt, hogy mennyire hasonlítanak! :D Szóval tényleg, ha már hárman mondjuk.

 

Van ez az Audrey Hepburnös motivációs kép az asztalomnál. Már kint volt egy ideje, mikor egyik nap megjelent ez a post-it mellette. Szerintem az elmúlt két évben sikerült megkedveltetnem magam a kollégákkal*.

 img_7620.jpg

(*mondjuk mindegyik mást mondott, hogy szerinte ki volt az, de mivel az atombunker laboratóriumunkba csak tíz embernek van belepője, eléggé szűk a kör.)

aki nem követ instagramon: a laptopom egyedi díszítését TL vállalta magára egy magányosabb pillanatában. És ez csak egy részlet :D

Hú, micsoda év volt, őrület. El sem hiszem, hogy eltelt. Lapozgatom a filofaxomat (mert ebben az évben az is lett!), mi történt idén, miért is vagyok hálás:

 

Már évek óta sejtettem (ez volt a híres Holgersonné-sejtés, ha olvastatok róla), de mostanában világosodtam meg teljesen, és most már magabiztosan ki merem jelenteni az új tézisem, mert több oldalról bizonyított tény:

 

Ha valamit el akarunk végezni, akkor azt el kell végeznünk, és akkor lesz elvégezve.

 

Őrület.

 

Tudni kell hozzá azt is, hogy

 

Ha valamit el akarunk végezni, és azt nem végezzük el, az nem lesz elvégezve.

   

Remélem, nektek is segít ez a forradalmian új meglátás. Az én életemet alapjaiban változtatta meg. Egy jobb, tisztább, szárazabb érzés, és egy csomó minden elvégeztem a felfedezés óta. Akár évek óta húzódó dolgokra is igaz, egy univerzális igazság.

 

Tartozik hozzá – az anyagi szinttől feljebb lépve egyet – egy kiegészítés:

 

Ha valamit ki akarsz mondani, ki kell mondanod, akkor lesz kimondva.

 

Minden más esetben sajnos nem hivatkozhatsz arra, hogy „de én szóltam“.

 

 

Az ideiről lecsúsztam, de jövőre várom a Nobel-díjat, addig is remélem, hogy többek életét megkönnyíti sokévnyi kutatásom eredménye. Szabadon felhasználható, éljetek vele, változtassátok meg a világot!

Most olvasom a Science-ben, hogy egy tízezer gyereket vizsgáló (meta)tanulmány kimutatta, hogy a szülők 47%-ban tudják csak megállapítani, hogy a gyerek igazat mond-e, vagy sem. A gyermeki énem ördögien kacag, anyukaként .. - hagyjuk.

 

ez meg egyébként egy nagyon vicces könyv, még az is kiderül belőle, hogy magnézium van a tejben

 

Most az van, hogy a fönököm (Univ-Prof. Dr. House MD PhD MSc, osztályvezetö föorvos) egy számomra még nem teljesen világos ok miatt a SOTE-n is ledoktorál, és - bár elvileg az egész PhD dolgozatot le kéne adnia magyarul- most fordítom az összefoglalóját. Kb 200 szó, 1500 karakter, szóval semmi, fordítani is szeretek, magyarul is tudok, de mégis egy akkora SZÍVÀS; hogy inkább blogot írok helyette. 

2 óra alatt sikerült egy olyan szöveget összehoznom, mintha benyomtam volna a google translatorbe, nem vagyok rá büszke. Mentségemre legyen mondva, utoljára a diploma/TDK munkámat kellett magyarul megírnom tizenéve, szakmai szöveget soha nem is kellett olvasnom sem magyarul, de akkor is ultragáz a teljesítményem.  És nem segít, hogy az orvosi szövegek valamiért egyébkßent is olyanok magyarul, mintha kerékbetörnék a nyelvet.

A vese hisztopathológiája legyen veletek, inkább lelépek ebédelni!

 

update: egész jó kis szöveg lett belöle, beleolvastam pár neten található disszertációba, és átvettem a stílust. eredményes királylány vagyok (egyesek szerint tündér, de ezen egyesek szerint az egész család az, élen nyilván az egyeskével. és varázsolni is tudunk)

Van egyébként két befejezetlen posztom, az egyik még tavaszról, a másik meg a nyári élményekről, de közben Eredményes Királylány lettem szeptemberben, úgyhogy muszáj erről írni. 

Mert igaz, hogy végigdolgoztam a nyarat, és összesen 3 nap szabadságot vettem csak ki (meg kettőt szeptemberben, amikor végre hosszabban meglátogattuk Lili egyidős unokatesóját, aki meglehetöősen különbözik TLilitől -nem csak abban, hogy fiú- mégis remekül eljátszottak, és a végénmindketten kifejezték abbeli igényüket, hogy legközelebb tíz évre jöjjünk, ne 4 napra), szóval igaz, hogy sokat dolgoztam, de, 

pa-para-param!!

elfogadták a cikkünket (megosztott elsőszerzős -a The American Journal of Pathology-ban - nem az eredetileg kinézett újság, de azért örülök)

és elnyertünk egy tök nagy pályázatot (880 000 EUR), aminek az elejétől kezdve én voltam a bábája, én néztem ki ezt a lehetőséget (http://www.wwtf.at), én írtam meg a szöveget, én tartottam a kapcsolatot a partnerekkel, én rohangáltam miatta, én adtam le, én (is) izgultam, és nyilván az én fizetésemet (is) biztosítja a következő 3 évben.

Már csak egy kérdés maradt: mit vegyek fel pénteken a sajtótájékoztatóra?

 

és szociálisan is érzékeny vagyok, mert megszerveztem, beszereztem és szépen becsomagoltam (horgolt tökökkel meg minden) a közös ajándékát a kiskolléganőmnek, aki váratlanul - és mindenki számára teljesen érthetetlenül - felmondott, tegnap volt a búcsúbulija. Ez azért nagy szám, mert általában nem vállalok fel ilyen szerepeket, de egyrészt felmértem, hogy más nem fogja, másrészt úgy látszik, öregszem, és ez mindenféle változással jár, például azzal, hogy eszembe jut olyan is, ami régebben nem. 

 

Elkap minket Radica néni a liftnél, és becsalogatja Lilit egy kis vacsorára. Elég opportunista módon én felmegyek a lakásba, és végre nyugiban lezuhanyzom, aztán leballagok megint a földszint kettőbe, hogy megnézzem, mire jutottak.

Leülök egy kicsit én is, mert bármilyen idegesítő idő- és energiaveszteség, egy kopott, de takaros szobakonyhában ücsörögni mégis csak egy életérzés, egy letűnőben levő jelenség, amire nincs mindenkinek lehetősége. Sajnos nincs pofám, hogy fotózzam a giccses, kályhaezüsttel lefújt műanyag keresztet, a ki tudja, kinek a cirillbetüs, bekeretezett háborús haláljelentésével a falon, a horgolást a konyhaszekrényen, a színes rongyszőnyeget, az ezerszer átfestett kék konyhaasztalt, a csetreszeket, a erdőben szedett, száradni kiterített gombát, a csipkefüggönyt, a vasárnapi bolhapiacra összeszedett lomokat kincseket. A kávéillattal keveredö sült olajszagot meg a fénykép se tudná elmenteni.

Radica néni épp a férjét szidja, mert az mindent elpocsékol, mutogatja nekem a konyhaszekrényt, hogy neki bezzeg megvan minden, ami kell, liszt, só, bors, cukor, kávé, ö ebből megfőz bármit, és én el is hiszem. Irigyelem az elképesztő szívósságát, a munkabírását, meg azt a folyamatos panaszáradaton is átütő élni akarását.

Szívósságról jut eszembe, meséli, hogy megy haza, a falujába, elég sok a cucca, de nem baj, mert ilyenkor kiülteti a kuzinját a buszhoz (elég közel van hozzánk a buszállomás), az vigyáz a táskákra, ö meg fordul még kettőt, mire minden kistáska, nagytáska, szatyor és hátizsák kint van. Mondom, ne már, 5-re hazaérek, inkább kiviszem kocsival a hatórás buszhoz. Örül neki, de azért nem bízta a véletlenre, mikor szerdán fél5-kor bekopogunk Lilivel, már ott ücsörög a konyhában a kuzin, egy jól megtermett asszonyság, bottal. Radica néni viszont elemében van, fürgén bepakolunk, és csak minimális kerülőt teszünk, mire megtaláljuk a buszpályaudvar parkolójának bejáratát.

Lili nem kíván kiszállni a kocsiból, én viszont örömmel merülök el a bécsi szerb szubkultúra busz körül szerveződő sűrítményébe. A dobre dan-on kívül semmit se értek, de ez senkit sem zavar, ugyanúgy dumálnak hozzám is, fel sem merül, hogy ne tudnék szerbül, ha egyszer a belgrádi busz mellett állok, és én is, mint mindenki más, spárgával összekötözött, viharvert sporttáskákat és színes, szövött nejlontárolókat szorongatok. Nagyon barátságosan és olajozottan megy a dolog, rég mentem Magyarországra busszal, de ott valahogy sosem tapasztaltam ezt a piachangulatot, a vállveregtést, meg a nevetgélést a csomagok bepakolásánál. Imádom. Persze lehet, hogy közben az anyjukba kívánják egymást, és nekem csak a nyaralás emlékei miatt tűnik barátságosnak a szerb zsivaj. Mindegy, Baba Radica felmegy az emeletes busz felső részére, ahol akad egy kis konkurrenciája két rendezkedö öregasszony képében, de nem hagyja magát. Talál magának jó helyet, előtte is, meg mögötte is a szomszéd faluból ülnek mindenféle népek, megnyugodva hagyom ott. Azt mondja, a fuvarért cserébe Dragulo bácsival küld majd kecskesajtot meg paprikát, de öszintén szólva nekem már az élményért megérte.

Van egy kolleganőm, aki egy afgán menekült fiúval jár, már két éve. Fársziul is megtanult, meg menekülttáborokban is önkénteskedik, szóval komolyan csinálja. 

Most mennek egy háromhetes, közös nyaralásra Iránba, meglátogatják a fiú családját.

Ez most csak nekem fura?

 

Egyébként a kolléganőm szerint a fiú baromira tart a többi afgán menekülttől, szerinte mind maffia, és átmegy az utca túloldalára, a csaját meg elküldi a másik irányba, ha ismerőst lát. Nem igazán tudom, mit gondoljak.

 

 

Tündér Lili második neve Anne, tisztán emlékszem, mikor épp heverésztem bálnaként a kanapén, és Táltos Bandi befutott a munkából, és még az elöszobában mondta, hogy Lili legyen Anne is, így, e-vel a végén. Én meg mondtam, hogy jó. 

Mi nem bántuk meg:

http://444.hu/2016/08/31/az-anyak-otode-megbanja-utolag-hogy-milyen-nevet-adott-a-gyerekenek

Szóval volt ez a kissé balul elsült gázszerelés minálunk, és azóta ki is plakátolták, hogy akkor az igazi megoldás most jön még csak, amikor tényleg rendbehoznak mindent, úgyhogy megint elzárják a gázt 16-án reggel 7-kor, és 18-án kettö és négy között majd megnyitják, legyünk szívesek otthontartózkodni. Elektromos fözölapok a szerkesztöségben, stb, stb. 

16-án Bandi megkérdezte öket, hogy bejönnek-e  lakásba is, vagy mehet a dolgára, de nem akartak bejönni (cserébe úgy megolajozták a lakás elötti gázcsapot, hogy most szép csíkos lett a nem is olyan régi festés. Mert kicsorgott, és letörölni nem férfi princípium (bocs, vicc volt, nem gondoltam komolyan).

Aztán még 16-án délután feljött Radica néni, hogy neki ezzel a gázmizériával tönkrevágták a  kazánját, és most ki kell valakit hívnia. Mondtam, hogy szerintem nincs gáz, azért nem müködik a kazánja, és elég okosnak képzeltem magam, de felvilágosított, hogy ugyan reggel elzárták a gázt, de aki otthon volt, annak délután visszakapcsolták. Hiába lobogtattam neki a papírt, hogy majd csak 18-án kapcsolják vissza a gázt, váltig állította, h nála van. Nálunk persze nem volt.

Akkor jutott eszembe a fenti cím. 

Aztán másnap reggel felhívtam a kivitelezö céget, hogy most mi van, és azt állították, hogy több gázcsö van, és valamelyiket újra megnyitottak, nyilván nem a miénket.

Nem baj, szeretünk lavórban fürödni. 

Apukámnak zöld ujjai vannak, hogy ilyen angolosan fejezzem ki magam. És nem ám a gondosan nyírt gyepért, meg a vonalzóval mért ágyásokért van oda,

Persze nyilván az én hibám volt, mert olyan meginghatatlanul hiszek abban, hogy ami osztrák, az csakis jól szervezett lehet. Pedig már belefutottam párszor az ellenkezőjébe.

3 hete jöttek a gázcsöveket felmérni, két nagyon normális pasas csinált mindenféle hókuszpókuszt, aztán mondták, hogy a lakásban minden rendben van, de sajnos a ház gázvezetékei annyira rossz állapotban vannak, hogy ők most le is zárják azokat, készüljek fel, hogy nem lesz se fűtés, se melegvíz, Baustelle, kibontjak a falat, stb. Ennyiben maradtunk, mondták, hogy ők végeztek, köszönik, én meg örüljek a villanytűzhelyemnek.

Délután már kint is volt a liftben egy cetli a házkezelőségtől, hogy lezárták a gázt, szükség esetén náluk lehet igényelni vízmelegítőt és rezsót. Ez nekem nagyon tetszett, hogy milyen gyorsan reagálnak, és hogy mások nehézségeit is megpróbálják enyhíteni.

Szerencsére a kismóka pont nem is volt otthon, neki napenergiával fűtötték a tengert, aztán mi sem voltunk, aztán mind hazajöttünk, de nem tűnt úgy, hogy bárki bármit csinált volna a vezetékekkel.

Én viszont nagyon türelmes birka tudok lenni, ha megmondták, hogy dolgoznak rajta, akkor biztos így is van. Közben vendégeink is voltak, akik szó nélkül mosdottak a lavórban, tulajdonképpen nagyon rusztikus  volt. Én mindig is mondtam, hogy el vagyunk kényeztetve az életszínvonalunkat illetően, nem árt néha visszavenni. Bár azért azt tudni kell, hogy az bécsi csapvíz a hegyekből jön, nagyjából 20 másodperc alatt fagyasztja le a lábam csontig.

TB azért türelmetlenkedett, nem is értettem, miért. Aztán nyilván nálam is pont szombaton (aka munkaszünet) szakadt el a cérna, amikor rákérdeztem a lépcsőházban a szomszédoknál, hogy náluk van-e már gáz, mert ez így, két és fél hét után már kezd unalmas lenni.

Kerek szemekkel néztek rám. Kiderült, hogy a szakik megbütyköltek valamit tűzoltás jelleggel a pincében még az ellenőrzés után, ezért mégsem kellett lezárni a gázt. Kb 2 órával a session után visszamentek mindenkihez, és újra kinyitották a csapokat. Amikor én már persze javában a munkahelyemen voltam.

Szóval mi teljesen feleslegesen nomádkodtunk majd´3 hétig.

Hétfőn aztán felhívtam a házkezelőséget, hogy legalább üzenetet hagyhattak volna, hogy megint van gáz, de még mielőtt igazán rendesen belelovaltam volna magam, a nő sűrű elnézéseket kért, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie, és hogy azonnal intézkedik. Délben még egyszer felhívtam, hogy lehet-e már tudni valamit, de addigra már házon kívül volt. Másnap újrahívtam, azt mondta, hogy előző nap írt egy emailt a gázszerelő cégnek, de nem kapott még választ. Emailt, értitek. Jó, hogy nem adta fel a levelet postán. Megint elég mérges lettem, bár sajnos németül nem tudok ennek akkora nyomatékot adni, és elkértem a cég telefonszámát, hogy majd én felhívom őket.

Komolyan, ki az a hülye, aki egy ilyet emailben akar elintézni, elvileg sürgősen? 

(a múlt hónapom azzal telt, hogy leiskoláztam egy dán biotech cég marketingesét, aki hasonló teknős-tempóban intézte az ügyemet. Naponta hívtam fel, és diktáltam neki a következő lépést – azt hiszem, az elmúlt két évben sokat tanultam a főnökömtől) 

Felhívtam a gázosokat, és tádáám, délután 1-re megint lett melegvizünk*. 3 hét után. Soha jobbkor, mert mindenféle fennforgások miatt Lilivel durván csuromvizesre áztunk délután a biciklin. A világ legjobb dolga volt bedobni a kisszöcskét a meleg vízbe, aztán főzni egy teát. 

 

*mondjuk az is vicces sztori volt, mert bár nagyon segítőkész volt a call centeres pasi, először egy újabb ellenőrzést akartak csinálni, aztán meg a kijövő szakik csak vakarták a fejüket, hogy itt mégis ki zárta itt el a gázt, és szabad-e nekik újranyitni.

Megnéztem a J.K. Rowling sztori c. életrajzi drámát filmet, és megállapítottam, hogy Rowling ugyanolyan tollal írta a kávézóban a Harry Pottert, ami az én kedvencem is. 

img_6319.jpg

Ez egyébként kb. a legolcsóbb tollacska, amit itt a klinikán is marékkal dobnak utánunk, de a reklámtollakkal (amiket utálok) ellentétben nagyon szép vékonyan fog, és nekem ez számít.

Megyek, írok is egy bestsellert.

 

Épp a múltkor akartam arról írni, hogy mennyit fejlődtem a dolgaim szervezésének és lebonyolításának területén, mióta van filofaxom, meg úgy általában is. És tényleg tök jól mennek a dolgok, ha  nem számítjuk, hogy belefutottam egy 200 eurós büntibe a kocsi papírjai miatt, meg hogy ez a kép majdnem pontosan egy éve van a desktopomon, azért, hogy blog posztot írjak róla.img_1905.jpg

Nyáron már hagyomány, hogy az egyik tesóm kijön a két lányával nyaralni, már év közben vezetjük a listát, hogy mit fogunk (fognak) csinálni, miket és hol fogunk enni, milyen filmeket fogunk megnézni, stb. Szóval készülünk, idén is J

Tavaly meg úgy alakult, hogy kirúgtunk a hámból, szinte majdnem mindennap beültünk vagy kiültünk valahová enni/fagyizni, a képek nagy része úgy készült, hogy dög meleg van, és mi egy asztal körül viháncolunk. A szülinapomat (ami hagyományosan erre a hétre esik) például három nap is megünnepeltük, előtte (mert úgy volt, hogy a napján nem ér rá Táltos Bandi), a napján (mert mégiscsak, ráadásul Táltos Bandi mégis ráért), és utána, mert akkor már benne voltunk a flow-ban.

Az fenti fotó pont az igazi szülinapos volt, a Museum Quartier-ben, 35 fok, esti fények. Imádom.

Még két hét, és lesz friss kép.

 

Olvasom a híreket (komolyan, annyira durvák, mi van már az emberekkel?), és abban, hogy kezdödik az aratás. De ne már, nekem az már kicsit a nyár vége, ami nekem még el sem kezdödött. Hová tünik az ember ideje?

 

(ja, tudom, olvassak Momo-t Michael Endétöl)

 

(egyébként hasonló okokból nekem a Szent Iván-éj sem egy jó ünnep, mert ugye onnantól kezdve már megnt sötétedik. A téli napfordulót jobban szeretem. Ugyanakkor semm bajom a téli sötétséggel, több szempont miatt még kifejezetten szeretem is. Ki tud ezen kiigazodni? Valamit nagyon rosszul csinálok.)

Ezt meg tegnap olvastam, LinkedIn-en rakta ki valaki:

http://www.businessinsider.de/early-facebook-explains-laptop-test-2016-5?obref=BusinessInsider

 

A lényeg, hogy lemérheted, mennyire szereted a munkád azon, hogy milyen érzésekkel közelítesz reggel a laptopodhoz. 

Azt hiszem, dolgoznom kéne a gépemmel való kapcsolatomon.

 

 

(fel kell hívnom egy céget)

Főnök: Kiabáltál már életedben?

Én: öööööö

 

 

update: ha nem is kiabáltam, de ma már erősen felemeltem a hangomat. Sajnos hasztalan.

Ha a játszótéren a rég nem látott ismerős apuka terhesnek hisz, akkor vajon elhíztam-e?

brühühühühü

Lassan készülnek az írások a posztgyárban, a késésért szíves elnézésüket kérjük.

Szóval négy éves lett a kisfuszulyka, méltósággal viseli a korát. Persze ezer éve tervezgette már a napot, a tortáját, az ajándékait, a vendégeket, miNDeNt, de aztán örült bárminek, ahogy van. Mert egy ilyen rendes gyerek. A nagy tervezgetésben olyat is mondott, hogy virágot fog kapni, „.. és én úgy fogok neki örülni, hogy a szemem is fog örülni“. Úgyhogy, mivel pont Tszm-en voltunk, a kertben frissen vágott fehér rózsával ébresztettem, ő meg beváltotta az ígéretét, és még a szeme is örült. 

Megnyúlt, bár lemérve csak 102 centi, de már eléri a liftben a kettes gombot (és meg is nyomja :D), és csak úgy beugrik egyedül a kádba, meg leveszi a magasabb polcokról is, ami kell, és közben borzasztóan büszke magára. Meg persze én is rá.

Nagymozgásban még mindig egy kicsit lassabb a többinél, de sokat ügyesedett, gyorsult a futása, felmászik, ugrál, leng, kapaszkodik, szóval nem aggódom. És sokat táncol, nem tudom megítélni, mennyire ügyesen, de még az új óvónőknek is feltűnt, hogy milyen átéléssel, a kisujja utolsó percéig.

A rajzolása meg főleg ahhoz képest változott rengeteget, hogy 3 hónapja a (régi) óvónő még aggódva suttogta nekem az oviban, hogy nagyon le van maradva a gyerek, mert nem rajzol, nem színez. Hát most meg direkt az apróságokra megy rá, és színezi ki gyönyörűen (nem mentem ki a vonalból, látod?), és apák napjára ezt készítette Táltos Bandinak:

img_5847.jpg

Egyébként az új óvónő szerintem nagyon jót tett a csoportnak, rengeteget foglalkozik velük, sokat kreatívkodnak, még zárás elött pár perccel is nagyban festenek hatalmas képeket mindenféle technikával. És nem csak úgy összevissza, hanem témára lebontva egy hétig pl minden a lepkékről szól, eltáncolták, hogy kikel a bábból, lerajzolták, kiszínezték, meséltek róla, aztán elmentek a Schmetterlinghausba pillangókat nézni. Most a növényekről van szó, babot csíráztattak, rajzoltak, színeztek, színes vízbe rakott rózsát figyeltek.  Lehet, hogy ez a normális, de nálunk újdonság. Remélem, bírja majd a kiscsaj óvónő az iramot, egyelőre nagyon lelkes. A régi óvónőnek némileg megroggyant az egészsége, így az utóbbi félévben a minimálison túl nem sok mindent csinált. A múltkor Lili – egyébként is sírós kedvében kicsit hiányolta („Angela volt a legjobb tanítónő, brühühühü”), de szerintem megvagyunk nélküle. Inkább Angela anyukája hiányzik, aki a dadus és szakácsnő is volt egyszemélyben (ez egy ilyen háromgenerációs családi oviként működött, a másik óvónő Angela lánya volt, de mindenféle –nyomós- okok miatt átadták az üzemeltetést egy ovi-hálózatnak).

 

Ja, és Tündér Lili elkezdett írni, bár olvasni még nem tud. :D Folyton ír, papírra, homokba, a kezembe, a levegőbe. Egyelőre a LILI, APA, PAPA, MAMA mennek neki remekül, és a mi keresztnevünk némi rákészüléssel, de például a múltkor az oviban ráírta a nevét egy papírra, aztán visszakérte, és odabiggyesztett még egy É betűt. Mert LILIÈ. Nyilván.

Az viszont irtó vicces, hogy olvasni mindezek ellenére sem tud, amit ír, azt utána nekem kell felolvasnom ;D. De mindegy, hát majd csak az is meglesz, nem erőltetjük.

Ezt se, meg úgy általában semmit se. De valahogy mégis ráragad a sok okosság, például tud angolul. Kérdezte az óvónő, hogy otthon angolul tanítjuk-e, mert az indiai kislánnyal (nem a régi barátnőjével, ez most egy új) angolul játszik, hallotta, és csodálkozott is. Nem tudom, mennyit tud, de a múltkor hallottam, hogy a kádban játszik a legófigurákkat: I need help! Please! I need help! Kérdezem, tudja-e, mit jelent az „ I need help”. Azt mondja, háát, hogy akarok segítséget. Ennyike.

A németet a magyarral egyelöre csak otthon keveri, Tszm-en simán csak magyarul beszél, mondjuk ott kevesebbet is mesél az oviról. Fogalmam sincs, mennyire kéne már tudnia, és mennyire tud igaziból, de igyekszem nem parázni rajta. Azért azt hallom, hogy teljes mondatokban beszél, meg azt is, hogy az új óvónénikkel most ez is megugrott.

Magyarul néha csak körülírja a dolgokat, és a „nincs“ is „nem van“ a legtöbb esetben, de például tud magázódni, ami nekem tökre tetszik. A boltos játékban tanulta meg, de amikor iskolásat vagy doktorosat játszuk, akkor is használja.

Az igazi boltban is elég fiygelmes, például általában el szokott köszönni, az ott dolgozók nagy örömére (és derültségére :D)

Langyos vízben fürdik (nekem az konkrétan hideg), állítólag azért, mert jégkirálynő lesz, és most szokja a hideget. Tb-vel a termálfürdők lelkes hívei vagyunk, szóval #nemamilányunk.

 

  • Anya, szeretnék mondani valamit. Anya, szeretnék mondani valamit. Anya, szeretnék mondani valamit. Anya, szeretnék mondani valamit.
  • Igen, kicsim?
  • Semmi, ez csak egy mondóka volt.

 

Most kezdte értékelni a ritmust, és (ennél azért szofisztikáltabb) mondókákat gyárt (a mosogatógép kipakolásánál pl minden evőeszköz kapott ilyesmit, hogy Kiskanál, kiskanál, hová tegyelek, kiskanál? Itt a helyed kiskanál, megtalálunk majd, kiskanál

Könnyű vele, mert minden rosszaság elött bejelenti, hogy anya, most ne nézz ide :D

Apukám kihozta neki az egyik tyúkját, hogy simogassa meg, így mesélte: a tyúk olyan félős szívű volt, de nagypapa megfogta, hogy nem menjen el vándorútra

Szóval cuki, na. Már négy éve.

img_5630.jpg

ajándékbontogatás családi körben

 

süti beállítások módosítása