Borzasztóan el van maradva a blog, azt sem meséltem még, hogy Lili kapott egy törpehörcsögöt szülinapjára. Az első pár héten naponta kapott új nevet, aztán úgy tűnik, a Popcorn bevésődött, legalábbis egy ideje tartja magát. Világosszürke, majdnem fehér, és van egy sötétebb csík a hátán. Nagyon szép, szeretjük. Én mondjuk nem sokat nyúlok hozzá, de Lili rengeteget játszik vele (az állatorvos bátyám a szemét forgatja), berakja a nyakába, felrakja a fejére, a terv az, hogy megtanítja kungfuzni is. Vagy nem.

A tovább gombra nyomva megy tovább a sztori:

Szóval tényleg iskolás lett. Valahol jobban örülnék, ha egy tanyán laknánk, és lenne még 4 kistestvére, és egyiköjük sem járna iskolába mondjuk tíz éves korig (én is egyre kevésbé bírom a bezártságot), vagy legalább, ha be mertem volna vállalni a Montessori-iskolát, vagy ha

Nils Holgersonné 2018.06.22. 10:21

Iskolás lesz

Emlékszem, mikor apukám vitt a HÈV-en reggel, és találkoztunk anyukám barátnöjével (szia, Márta! :)), és apukám azt mondta, hogy bizony, maholnap iskolás. Mármint én. És én akkor hallottam elöször ezt a maholnap kifejezést, és nagyon tetszett. Másra nem emlékszem ebböl az idöszakból, de most..

Mikor mentem hazafelé

három zsandár állott elém

Megkérdezték mi a nevem

Hol az utazólevelem

 

Megállj zsandár megmutatom,

Csak a lajbim kigombolom

Elővettem a revolverem

Ez az utazólevelem

 

Az úgy volt, hogy egy ideje már tudtam, hogy a kisutazó útlevelét nem találom. A szót, hogy „elvesztettem“ még azért sokáig nem mondtam ki,

Nils Holgersonné 2018.05.01. 08:06

Megint noir

(a vágóhídon töltött éjszakák emlékére)

A fekete hajú, szakállas, Oroszországban kiképzett férfi hajnali fél 5-kor lépett be a bécsi Westbahnhof főbejáratán. Határozott léptekkel a csomagmegőrzőhöz ment, a nála levő három táskából az egyiket betette a 3-09 számozásúba, befizette a 2 eurós díjat, majd felült a vonatra. Amíg el nem intéződik az ügy, addig egy vidéki, nehezen elérhető kisvárosban húzza meg magát a hegyekben, utána pár napot külföldön tölt, a biztonság kedvéért. A vonaton befotózta a csomagmegőrző jegyét és írt egy rövid, rejtjeles emailt a szlávos nevű lánynak, meg az osztrák férfinak, aki értett a rádiókhoz.

A szlávos nevű lány reggel kétszer is elolvasta az emailt, hogy biztosan jól felfogta-e. Mikor az osztrák férfi is befutott, már szavak nélkül is értették egymást. A férfi többévtizedes, precíz munkájának tapasztalatával fogott a feladathoz, és kis idő múlva már átnyújtotta a tökéletesen hamisított jegyet a csomagmegőrzőhöz. Eddig minden jól ment. A férfi többször figyelmeztette a szlávos nevű lányt a veszélyekre, legszívesebben el is kísérte volna, de az túl feltűnő lett volna.

A lány pontban négykor lépett ki a titkosított kísérleteket végző intézet kapuján. Könnyed léptekkel haladt a metró felé, miközben azon morfondírozott, vajon tudja-e majd használni a szakállas férfitól kapott műszert. A pályaudvaron tett egy pár felesleges kört a boltok felé, hátha követik, majd egy gyors balkanyarral belépett a csomagmegőrző szekrények eldugott terébe. Késlekedés nélkül a 3-09-es szekrényhez lépett, ahogy előtte már sokszor elképzelte, bedugta a hamis jegyet, és megkönnyebbüléssel hallotta a zár apró kattanását. Sietve kikapta a csomagot, szinte felkacagott, hogy ilyen simán ment minden, majd elindult a villamos felé. Most már semmi sem állíthatja meg.

 

(felújítok egy lámpát épp, és kellett hozzá hőlégfúvó, ami a kollégámnak van, mert neki mindene van, csak elfelejtette még a szabadsága elött behozni. viszont az én kollégáim nem hagynak cserben, és mindig van egy B-tervük)

Megcsinálja a haját, hátul feltűzve, kétoldalt egy-egy tincs lelóg, és illegeti magát a tükör elött.

- Anya, ha megyek férjet keresni magamnak, akkor igy fogom megcsinálni a hajam. Egy smink, egy csinos ruha, és már kész is.

- öööö, azért tudod, hogy férjet nem csak úgy fog az ember, hogy külsőleg tetsszen neki.

-(kicsit lesajnálóan sóhajtva) Te még mindig nem tudod, mire kell nekem egy férj.

- öö, miért mire?

- Hát hogy legyen gyerekünk!! Nekem teljesen mindegy, hogy milyen férjem van.

_______

Anya a Schwester D. mesélte nekünk, hogy Jézus áthajózott egyszer a barátaival egy SZÀZ kilométerre levő szigetre, ahogy SZÀZ ember volt! És a száz ember megmutatta neki, hogy miért betegek. És éhesek voltak, de csak két tányér volt ott. Az egyiken öt kenyér, meg a másikon két hal volt. És Jézus elvarázsolta, hogy SZÀZ kenyér legyen, és mindenki evett. És a vízből meg szörpöt csinált.

- Bort, nem? De az máskor volt.

- Nem, szörpöt csinált. Szörpöt.

- ...

- Ja, nem, az a bűvész volt az oviban.

 

 

 

Sose tudom, hol kezdjem a posztokat, mert az életünk egy nagy, hömpölygő folyam, de a lényeg, hogy ma reggel, miután megsütöttem egy kukoricás scone-t (Táltosék még aludtak; tegnap 11-kor értünk haza Magyarországról, ahol Lilivel a társadalmi kapcsolatainkat ápoltuk, Bandi pedig Bécsben csinált valamit), leballagtam pizsamában, alvós hajjal a félemeletre a szomszédokhoz, hogy hánykor is kezdődik náluk a villásreggeli, mert kidobtuk elpakoltuk valahová a a meghívót, de csak kopogni mertem, mert kisbaba is van, és nem nyitottak ajtót, úgyhogy lejjebb mentem még egy emeletet, és bekopogtam a Virágos családhoz (a neveket megváltoztattuk lefordítottuk), akiknél már égett a villany, és ők tudni vélték, hogy 10:30-ra kell menni, legalábbis ez volt a naptárjukban, mert a meghívójukat megette a hörcsög ők is elpakolták valahová. Náluk már a második adag scone sült, és nagy késztetést éreztem, hogy elfogadjam a felajánlott teát, de aztán erős voltam, és miután a legfontosabb dolgokat (éjjeli parkolóhelytalálási valószínűségek a környéken, nemzetközi környezetgazdasági írók találkozója Győrben, Egon Schiele másolat a bolhapiacról, hogyan hívják angolul az igazi hamisítványokat, és megérti-e vajon a kutyájuk, ha azt mondják neki, hogy levest főznek belőle, ha nem viselkedik rendesen) megvitatása után hazajöttem. 

Az én scone-om közben kihűlt a konyhapulton, és teljesen vállalható íze lett, ami azért jó, mert én pénteken, bár nem néztem meg a receptet, és már ezeréve nem sütöttem, meg voltam róla győződve, hogy minden van itthon hozzá. Szombaton ugye utaztunk, ma reggel vettem elő a receptet, és először a liszt mennyiségén izgultam, de a kimérés után még maradt is az üvegben egy kávéskanálnyi, szóval mondhatjuk, hogy bőven volt, aztán a cayenne borson, hogy ha már ezeréves, akkor nem kéne-e többet rakni belőle, mert már biztos nem olyan erös az íze. Ehhez meg kellett kóstolnom, ami nem volt a legjobb döntés, de legalább felébredtem tőle, és legalább tudtam, hogy nem kellett volna többet rakni bele. Szerencsére legalábbis a Virágos család mexikói gyökerekkel rendelkezik, nekik fel sem fog tűnni, a kisbabásoknak meg hadd edződjenek. Aztán rájöttem, hogy ehhez tej is kéne, de találtam joghurtot (itt örültem először, hogy Bandi még nem kelt fel, valamiért mindig ideges lesz, ha sütni lát), ugyan már lejárt, de bontatlan volt, szóval adtam neki egy esélyt. És bár kicsit aludttej íze volt, szerintem még teljesen jó volt, szóval összekevertem a maradék egy deci rizstejjel, hogy folyékonyabb és édesebb legyen. Azért ennél a pontnál már tényleg izgultam, de nem volt visszaút. Aztán valamiért eltűnt az a csomag cheddar sajt, ami gyakorlatilag az alapját képezi a scone-nak, és esküszöm, hogy pénteken még a hűtőben volt. De találtam egy kicsit megszáradt goudát, ami majdnem annyi volt súlyra, mint amennyi kell, és lereszelve már nem is tűnt szikkadtnak. Vajból is grammra annyit találtam a hűtőben (komolyan nem emlékeztem, hogy mennyi minden kell ebbe a cuccba), legalább ki lehet mosni a vajtartót. Egyedül kakukkfűből álltam remekül, a tszm-i kertnek, meg a szüleimnek hála. Át fogom nevezni Az Isteni Kegyelem Scone-jának, avagy hogyan készül üres hűtőből reggeli, aka Jézus öt kenyérrell és két hallal is megetette a sokaságot.

Szóval a lényeg, hogy nem megyünk üres kézzel. Megyek is, összekapom a csapatot.

Nils Holgersonné 2018.01.02. 19:56

Bontás

Ez is egy befejezetelen poszt volt az elmúlt hónapokban, de a Táltos-nagypapa kérésére most befejezem (emlékül a karácsonyi délutánra,

Nils Holgersonné 2018.01.02. 11:52

Lólépés

Egyrészt nyilván nem sikerült minden úgy a karácsonyban, ahogy elvártam elterveztem,

Tegnap este megírtam tízet a 30 képeslapból (nem mind sk, de 95%), és kicsit elgondolkodtam az élet, meg a karácsony értelmén. Hogy minek vagyunk erre ennyire ráfixálva, illetve ha már ennyire rá vagyunk, akkor más ünnepre miért nem. De persze csak nyavalygok, mert képeslapokat pont szeretek csinálni,

anya, tudod, ki az a Sandmännchen (álommanó)? Van egy zsákja, és abból homokot szór ki, és akkor akire rászórta, az.... (kis csönd, majd egyenletes szuszogás... beletelik pár másodpercbe, amíg leesik, hogy a csönd is a mondat része) aztán persze mindketten nagyon nevetünk

img_9291.jpg

a folyók tündére

a pillanat hevében viberen szoktam megosztani a legjobbakat, aztan persze el is felejtem, pedig nem kéne, mert ezt az igéretet például megérné behajtani megfelelö idöben:

"Lili épp az elöbb nyugtatott meg, hogy aranykoporsót fog nekem csináltatni, ha meghalok, és majd abban ásnak el. De elötte még beborít fotókkal :D a cigánybarokk stílus nagyon fekszik neki :D"

Ezt még májusban írtam, de sosem lett kész. Azért berakom, mert úgy képzelem, hogy TL örülni fog neki húsz év múlva:

A születésnaposról (5)

Anyák napján meg titokban lerángatta az apukáját a virágoshoz, kiválasztott egy pirosat, feljöttek, én épp főztem, odaállt elém, és teljesen keresetlenül azt mondta: Szeretlek.

Pár napja este, mese után mondtam a kislepkének, hogy még nem is mesélt arról, mi volt ma az oviban (állatkertben voltunk délután). Lili: "Tényleg! De először meséld el te, milyen volt a napod." Elkezdem mondani, erre ő: "Nem, nem, ezt az oviban úgy szoktuk, hogy kérdésekre válaszolunk. Mi volt ma a legjobb a munkahelyeden?" Elmondom, aztán gondoltam, most én kérdezek, de kifejtette, hogy először az egyiknek kell fullosan elmondani a napját, aztán jöhet a másik. Szóval apróra kikérdezett hibátlan, nyitott kérdésekkel (mi a kedvenc könyvem a munkahelyemen, mi volt a legviccesebb, mi volt a legszomorúbb, stb). Aztán jöhettem én a kérdéseimmel, és ö is sok mindent mesélt. Mindezt gyertyafényben (elromlott a kislámpánk), csak, hogy tökéletes legyen az idill.

Az elmúlt pár napban fellazult ez az új szokás annyira, hogy nem mindig vár a kérdéseivel a fektetésig, hanem délután játék közben is kikérdez, illetve néha utasít, hogy tőle mit kérdezzek (mama, még nem kérdezted meg, hogy mi volt ma a legszomorúbb).

Ja, azt mondtam már, hogy a játékban csal, hogy én nyerjek? :D

Sokat ügyesedett, és a múltkor dafke csinált meg valamit először (hogy állva ment a drótkötélpályán), ez eddig a családban csak TB-re volt jellemző. Kisbátor.

A meseolvasást nagyon szereti, és végre akkor sem tiltakozik, ha nem fordítok le mindent. A könyvtár ingyenes a gyerekeknek, és szuper könyvek vannak, csak legyen, aki hazacipeli.

 Egy esős vasárnap reggelen TB hozott a boltból tejszínhabot, hogy igyunk kakaót. Lili meg rögtön tüsténkedett, hogy nem csak úgy van az, majd szórjuk meg a habot egy csipet kakaóval, meg színes cukorgolyócskákkal. Amíg én a tejet melegítettem, ö kiválasztotta a színben passzoló szívószálakat, meg a szalvétát, az egészet tálcára raktuk, és családi mozidélelőttöt tartottunk. A Sing sem volt rossz, de az az együtt készülős 5 perc még sokáig jó emlék lesz. (azóta ezt eljátszottuk a születésnapomon is. és imádom, hogy benne van minden buliban, bármilyen jeles alkalomra lehet vele együtt készülni, motivál és támogat (és nem hagyja, hogy elblicceljem))

 img_9272.jpg

Breakfast at Tiffany´s

 

 

Még  egyszer – de nem ígérem, hogy utoljára- az apáca nénikről. Szóval nem tudom, ki hogy képzel egy ilyen város közepén álló rendházat, de a mienk elég modern. Illetve maga az épület, meg a benne levő bútorok régiek, de mindent szépen felújítottak, illetve karban tartanak. Videókamerás kaputelefon a kovácsoltvas kerítésen, mozgásérzékelős lépcsővilágítás a gyönyörű, Madonna-szoborral díszített lépcsőházban. A kedvencem viszont a FLÜGEL (szárny) feliratú panorámalift az utcafronton.

img_0050.png

"Alle Menschen werden Brüder,

Wo Dein sanfter Flügel weilt"

Igaziból azért sem írok már jóideje, mert egyrészt nagyon nehéz felvenni a fonalat, mintha minden mindennel összefüggne, és akkor ugye hol kezdjem a történtet, ha nem akarok három kötetet írni, másrészt a viber a hibás, mert az instant megosztással minden mesélőkedvem pikkpakk kielégítődik.

Meg egy kicsit az is visszatart, hogy nem akarok folyton Tündér Liliről írni, mert egyszer az egyik olvasónk azt mondta egy másik olvasónknak, hogy ö azóta nem olvassa a blogot, mióta gyerek van, de hát elég nehéz elkerülni, mert a kismóka valahogy mindenben benne van.

Meg persze idöm sincs, ami hülyeség, mert rengeteg tízpercem megy el marhaságokra, csak nehéz fókuszt váltani.

De most elmesélem, hogy kebelezte be a katolikus egyház Lilit.

Ehhez persze hozzátartozik az oviügy, amit már egy éve is meg akartam írni, mert már többször felmerült, hogy ovit kéne váltani, de mindig maradtunk valamiért. Addig-addig, amíg augusztus elején be nem jelentették, hogy augusztus végén bezárnak, keressünk más helyet. Ami ugye elég nagy kicseszés, mert Bécsben is várólistások a jobb ovik, a rosszabbak meg csak simán tele vannak, vagy messze. De mi nem aggódtunk (még én sem!), még akkor sem, mikor kiderült, hogy a mindig is B-tervben szereplő, apácák által fenntartott oviban nyári szünet van, és TB csak az ügyeletes nénikkel tudott beszélni, de nekik nagyon szívhez szólóan előadta, hogy mennyire kell nekünk a hely. Aztán nyugodtan kivártuk a két hetet, amig a főnéni vissza nem jött, és tádáám, kaptunk is helyet.

És azóta az Isteni Szeretet Leányai vigyázzák TL-t napközben. Köztük is főleg Daria növér, akit úgy kell elképzelni, mint az Apáca show apácáit: meghatározhatatlan kor, meghatározhatatlan alak, fekete ruha, fekete fátyol, fekete bokazokni, szandál. Kelet-európai poroszos fegyelem, meglepő időpontokban felbukkanó gyermeki lélekkel. Egyrészt félek tőle, másrészt nagyon bírom, hogy testalkatának és méltóságának fittyet hányva is képes a gyerekekkel fogócskázni, és a kisrádió több történetének is az a konklúziója, hogy Daria nővér nagyon vicces.

Nna, visszatérve a katolikus egyház térnyerésére református családunkban. Mivel Lili egy Disney mesét sem nézett még végig életében, mert az első csúnya tekintetnél, vagy haragos szónál a hátam mögé bújik, és inkább kikapcsoljuk, én eddig nem meséltem neki se ó-, se újszövetségi sztorikat, de az oviból az első héten azzal jött haza, hogy miért ölték meg Jézust. (Jézus eddig nálunk egy bölcs, és tisztelendő személy volt, aki tudta, hogy kell élni és szeretni. Plusz Lili végső érve minden vitában: „de úgy van, ahogy én mondom, mert nekem a Jézus mondta“. Esetleg, a nyomatékosítás végett a „Jézuskrisztus“ . Erre nem lehet mit mondani, ismerjétek el). Szóval vettem egy nagy levegőt, és nem rohantam be az oviba, hogy miért is kell a gyereket a keresztrefeszítéssel a hit irányába terelni, és lehet, hogy jól tettem, mert Andreas, az egyik (osztrák, tehát katkó) kollégám szerint örüljek, hogy nem rakták egy kis szobába, ördögűzés céljából, mivel még meg sincs keresztelve a kis eretnek. De megnyugtattam, hogy Daria nővért nem olyan fából faragták, hogy megijedjen az ördögtől (ilyenkor csodálatos képek futnak a fejemben, ahogy  a feketeruhás Daria félkézzel kipenderíti a helytelenkedő sátánt az óvoda területéröl, és muszáj nagyon nevetnem). 

Szóval elkezdtük az ovit, és minden nagyon szuper volt (még mindig az), leszámítva az olyan vicces epizódokat, hogy kishangszóró az ágyban fennhangon énekeli a Gottes Liebe ist so wunderbart*, a szomszédban lakó punkok nagy örömére.

Aztán jött a szüreti hálaadó ünnepség és mise (Erntedankfest), ahogy arra D. nővér a szülői értekezleten felhívta a figyelmünk, a gyerekek műsort adnak, mindenkit szeretettel várnak. Mivel nekünk azon a hétvégén többszörös családi szülinapi kötelezettségeink voltak, sajnálkozva vettem tudomásul, hogy le kell mondanunk  a részvételt. Otthon viszont Lili más véleményen volt, és majdnem sírt, mikor kiderült, hogy vasárnap (az ö biológiai órájának megfelelően hajnalban!) nem megyünk misére. Úgyhogy a szülinapon nettó 6 órát töltöttünk (a régi szép idökben ez egy egész hétvégés buli lett volna), és vasárnap reggel kilenckor az egész Táltos család csinosan felöltözve, kézenfogva nyilván a templomba ment.

Nekem, puritán kálvinista családban (és iskolában) felnőve mondjuk mindig egy stressz volt misén részt venni, sosem tudom, mit kell pontosan csinálni, de legalább énekelni tudunk ellentétben a körülöttünk ülőkkel, az egyik kánonban konkrétan TB mentette meg a kínos szétcsúszástól a padsorunk, szóval szerintem elnézték nekünk, hogy nyilvánvalóan nem oda tartozunk. Persze Lili is jól szerepelt, a csoportja kis almáknak öltözött a szüret kedvéért, meg mindenfélét énekeltek, cukik voltak, ha láttatok könnyes szemmel ülő, büszke szülöket, akkor azok mi voltunk. A többiek az ordító kisebb gyermekeiket kergették körbe a templomba, ez egyébként rémes volt, az atya negédes mosollyal nyugtázta, hogy a mikrofonba is kiabálnia kell, mert az egyik kis liberális nevelésű drága gyermek feszt sikítozik. 

Szóval jó volt, persze, élveztük. Kint sütött a nap, a parkban ebédeltünk, aztán a játszótéren töltöttük a napot, ahol a többi ovistárs is nyúzta a vasárnapi szépruhát. Mesekönyvillusztráció.

De Lili azóta keresztet vet, és összetett kézzel atyafiúszentlélek-szerű halandzsát mormog evés elött, nem tudom, mi lesz velünk. És mindezt persze pont a reformáció évében, mit szólna a nagyanyám, ha tudná.

 img_9805.jpg

 

*Isten szeretete olyan csodálatos - közkedvelt gyermekének az osztrák gyülekezetekben. - Mint az közismert. - Jöjjön közelebb, Safranek. -De én csak szóról szóra azt olvastam, amit a jelentésben... jáááááj!

 

(az ciki, hogy már a jelszavamat is elfelejtettem?)

Tegnap este TL az esti kérdezgetös szeánszunkon (amit ö vezetett be: megkérdezzük, mi volt aznap a legrosszab, mi a legjobb, és aztán csak úgy összevissza, ami eszünkbe jut, mi volt a legijesztöbb vagy a legfolyékonyabb :D) elmesélte egy aznapi szomorú csalódását az oviból. A végén a szívéhez nyúlt, mintha összerakna két dolgot, és azt mondta vidáman: de már nem vagyok az oviban, miért is szomorkodom. Késöbb mondta, hogy azzal mozdulattal az összetört szívét rakta újra össze.

 

Ennyi. Csak figyeljetek és tanuljatok, én is azt teszem.

 

 

 

 

Kint dörög az ég.

TL: Anya, ma Donnerstag van.

én: Nem, Sonntag van ma.

Aztán kapcsoltam.

 

(Donner: mennydörgés németül)

 

 

Nils Holgersonné 2017.05.17. 13:19

Tudakozó

 

Mennyire látszik valakin 2.5 év után, hogy hol dolgozik?

AKH az Allgemeines Krankenhaus, vagyis az Általános Kórház, ami Európa legnagyobb klinikakomplexuma, és én itt dolgozom. Tényleg nagy. Annyira nagy, hogy az itt dolgozók sem ismerik igazán, mindenki csak azt a sarkot (azokat a sarkokat), ahol dolga van. Mindennapos látvány, hogy a betegek teljesen elveszve téblábolnak, elkapva az arra járó fehérruhásokat, remélve, hogy azok útba tudják őket igazítani. Nem mindig sikerül.

 

Ehhez képest a minap nyugodtan üldögélek a 18-as villamoson (ami nem visz az AKH-hoz), leül mellém egy néni, és megkérdezi tőlem, hogy hol van a szemklinika.

 

-Az AKH-ra gondol?

- Hát, nem is tudom... Währinger Gürtel..ööö...

- Währinger Gürtel 18-20?

-Igen, pontosan!

-Az az AKH. A Westbahnhofon tessék átszállni a hatos metróra, aztán bent a nyolcadik emeletre tessék menni, ott már ki lesz írva, merre.

 

Most nem azért, de mekkora mázlija van már a néninek, hogy egy random villamoson pont mellém ült? Egyébként a beszélgetés után még az is kiderült, hogy magyar. Aztán átszálltunk a metróra, ö elrobogott, láthatóan sietett, de aztán mégis ugyanazzal a szerelvénnyel mehettünk, mert láttam a főbejáratnál, ahogy siet előre, aztán elbizonytalanodik (ahogy mindenki más is egyébként, aki nem járt még arra). Odamentem hozzá, beraktam a főbejárattól elérhető 24 lift leggyorsabbikába, és még mielőtt záródott az ajtó, megmutattam neki, merre induljon el a nyolcadikon. Szerintem jófej voltam. A néni meg szerencsés, mert a nefrológiai osztályokon kívül kb. csak a szemklinikát tudom, hogy hol van, azt is tök véletlenül.

 

Nils Holgersonné 2017.05.06. 22:19

A csapatomról

Nem vagyok különösebb puszipajtás a kollégáimmal, elég jóban vagyunk, de a szükségesnél nem tudunk többet egymás magánéletéröl és munka után nem ülünk be soha sehová. Azért megdobnak (khm, általában szó szerint) egy csokival, ha látják, hogy nem vagyok jól, vagy például tudom, hogy Sheldonnak mennyire fontos a rádiós klubja, ahol az éjszakáit tölti, vagy, hogy a kis kolleganő mikor vizsgázik a főiskolán, és mikor kell kímélni.

A munkában meg úgy van, hogy általában önállóan dolgozunk, de ugyanazokon a projekteken, illetve én most felügyelek egy olasz srácot, aki ideiglenesen a klinikán dolgozik, és szeretett volna valami kutatni is. És, ha valami nem jön össze, vagy felmerül egy megoldandó helyzet, akkor el lehet nekik mondani, illetve ők is elmondják, és néha már ez is elég, hogy bevillanjon a megoldás, de ha a többiek is beleteszik az ötleteiket, akkor biztos, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is kialakul legalább a következő lépés. Mert mindig van következő lépés. És ilyenkor annyira, de tényleg annyira örülök, hogy itt dolgozom, hogy ezt nap, mint nap tapasztalom, hogy mindig van tovább, hogy ha én kevés vagyok hozzá, akkor a másik kérés nélkül jön, és megvitat, támogat, besegít. És, hogy én is ott vagyok a többieknek, a fülemmel, az eszemmel, a szememmel, a kezemmel, ami épp kell. Csapatmunka. Imádom.

 

Bár tapasztalnám a munkán kívül is.

Még egy utolsó történet, és utána abbahagyom a kisveréb nyelvtudásáról való ömlengést (vagy zárt posztok lesznek csak az igazán hardcore rajongóknak :D).

 

Elöljáróban annyit, hogy húszéves szülinapom elött kikönyörögtem a szüleimnél, hogy vegyenek nekem egy InterRail jegyet és azzal hadd menjek el Dél-Spanyolországba egy biológus szimpóziumra. Már akkor is én voltam én, úgyhogy sikerült elindulnom egy olyan útitervvel, amit a MÀV-os információs fickó erősen ellenjavallott (és persze igaza volt), ÉS a pontos cím sem volt nálam (egy címem volt, de arról sajnos in situ kiderült, hogy nem jó, még csak nem is a megfelelő városban voltam :D). Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy még most is emlékszem az érzésre amikor Zürichben próbáltam továbbjutni, és egy pillanatban elöntött a magabiztosság, hogy angolul és németül is elboldogulok. Mondjuk a továbbjutás nem sikerült (MÁV-os bácsi bezzeg megmondta), és a további megoldáshoz véletlenül pont a magyartudásom segített hozzá, de értitek. (és aztán Spanyolországban meg megtapasztaltam a régi rendőr-viccet, hogy hiába beszélek három nyelven, mit sem ér, ha a spanyol az éppaktuális nincs közte)

 

Szóval valamelyik délután a játszótéren legeltettem TündérLilit meg az orosz ovistársát, Arturcsikot, aki pont baromira lefoglalt valamivel, Lili meg a drótkötélpályán akart menni, de láttam, hogy semmi gond, ott van egy anyuka, aki segít neki (is). És tök jó érzés volt arra gondolni, hogy el tudja mondani németül, hogy mit akar, és amikor a következő pillanatban rájöttem, hogy pont egy nixdajcsos olasz anyuka van ott, akkor elöntött ugyanaz a régi magabiztos érzés, hogy tudtam, angolul is el tudja mondani.

 

Hála.

Keresztanyám felhívta a figyelmem, hogy talán nem csak a viberes családi csetre kéne leírnom a kissanyi mondásait, hanem valami stabilabb felületre is. Nem vagyok meggyőződve, hogy a blogra gondolt (valahogy nekem is egy füzet ugrik be ilyenkor), de mindegy, ez van kéznél.

 

Szóval azt mondja vacsoránál, hogy: Konícsiva*, Namaste**, Hi, Szia, Hallo, Olá! Anya, egy poliglott*** vagyok!

 

Egyébként azon csodálkoztam, hogy oroszul nem tudja, mert viszonylag sokat lóg egy orosz ovistárssal, Arturcsikkal, akitől színes-szagos, nyomogatható orosz mesekönyveket is kap kölcsön. A múltkor például egy héten keresztül valami Puskin mesét próbált hallás után megtanulni. Irtó vicces volt, főleg, hogy én sajnos a nupagagyín kívül nem tudok mást oroszul és csak a képekből próbáltam kikövetkeztetni, mi lehet a sztori (sztóri, ahogy a kispoliglott mondaná).

 

*ovival egész évben Föld körüli úton vannak és Japán már megvolt

** na ja, a legjobb barátai indiaiak

*** ezt a szép szót meg valami angol kis füzetből tanulta, amihez CD is járt, az ilyeneket mindig elkönyörgi az oviból, aztán meghallgatjuk 40x egy délután (NH-né a szemeit forgatja)

Ahhoz képest, hogy az itthoni beszélgetések főleg királykisasszonyokról, tündérekről, oviról és AnnaPetiGergö ártatlanságú szerepjátékokból állnak, Lili ma rendesen beleállt a dologba. Lefekvés elött még mosolyogva mondta közelről belenézve az arcomba, hogy ő mindig is élni fog, akkor is ha meghal. Ezzel csak egyetérteni tudtam, és haladt tovább az esti rutin a szokásos zötyögős menetében. Aztán mikor már végre kint voltam a díványon egy jó könyvvel a kezemben, kiszólt, hogy:

- Mama, fáj, amikor kihúzzák a kisbabát a puncidból?

Nyilván bementem, nem tűnt olyan bekiabálós-felelgetős témának. Akkor már könnyes volt a szeme. Sietve megnyugtattam, hogy igaz, h fáj kicsit, de nagyon rövid ideig, ahhoz képest, hogy már előtte, meg pláne utána milyen boldog egy anyuka, nem beszélve az utána jövő hosszú, együtt megélt boldog évekről, rádásul úgy vagyunk kitalálva, hogy el is felejtjük, én például már csak arra emlékszem, hogy mennyire örültem, hogy megszületett. De bármit mondtam, csak zokogott, hogy akkor ö nem akar gyereket. Megnyugtattam, hogy még sok ideje van eldönteni, stb, stb, erre ő:

- Oké, de akármennyire is rugdos a gyerek, én nem megyek be.

- Hová? –kérdezem.

- Hát a kórházba.

- De ha nem csinálsz semmit, a baba akkor is kijön, mert annyira ügyes.

Ez mondjuk pont tetszett neki, megnyugodott, kuncogva kérdezte is, hogy én se csináltam-e semmit. Hát, nem nagyon.

De a következő pillanatban megint zokogott:

- De nem ugyanannyi időt fogunk mi már együtt élni..

Ebbe annyira belesírt, hogy alig értettem, visszakérdeztem, részletesen kifejtette, hogy ha meghalok, ő még utána sokat fog élni, és jaj. Hirtelenjében csak azt tudom ismételgetni, amit egyébként is szoktam neki mondani, hogy mindig szeretni fogom, bármi történjék is. Zokogás, sugdolózás, aztán megint kérdez:

- Felírjuk a telefonomba, hogy egy temetőbe temessenek minket?

Komolyan, elképzelésem sincs, honnan jött ez elő. Mondom biztosabb lenne, ha a családtagjainknak mondanánk el, hogy tudjanak róla.

- De el fogják felejteni! A telefonba kell felírni.

- De addig még sok telefonunk lesz, akkor inkább írjuk fel sok helyre, és akkor senki nem fogja elfelejteni.

- Jó, csinálunk plakátokat is?

 

 

Na, hát egy blogposzt az már szinte plakát. Lécci, ne felejtsétek el.

Van egy ilyen hagyományunk az egyik barátnömmel, hogy fogadunk egy babysittert a gyerekekhez, és együtt járunk moziba mert nincs kivel mással. Már láttuk az Arrivalt decemberben (tetszett, igény esetén szívesen értekezek erröl, valamint a matching világképemröl 2-3 órát egy tea mellet. név és cím a szerkesztöségben), meg most a La La Landet (Kaliforniai álom). 

Egyrészröl rájöttem, hogy végzetes hiba volt, hogy nem hollywoodi színésznö lettem, és nem csak Ryan Gosling miatt. Másrészröl, meg kellett állapítanom, TB mennyire hasonlít Ryanra, vagyis még inkább a filmbeli Sebastianra. (na jó, igaziból a barátnöm hívta fel rá a figyelmem, de utána már tényleg egyértelmü volt)

Egyébként hálás közönség voltunk, nevettünk is, meg sírtunk is a megfelelö részeknél, és részemröl azóta is végtelenítve hallgatom a soundtracket, és táncolok a metrómegállóban. Jó volt, na. 

 

Update: A bejegyzés után felhívtam caravelát, mesélem neki is, hogy mozi, meg Ryan, meg TáltosBandi, erre ö: ezt akartam neked már hónapok óta mondani, mert nekem is feltünt, hogy mennyire hasonlítanak! :D Szóval tényleg, ha már hárman mondjuk.

 

Nils Holgersonné 2017.01.19. 09:39

motivációs

Van ez az Audrey Hepburnös motivációs kép az asztalomnál. Már kint volt egy ideje, mikor egyik nap megjelent ez a post-it mellette. Szerintem az elmúlt két évben sikerült megkedveltetnem magam a kollégákkal*.

 img_7620.jpg

(*mondjuk mindegyik mást mondott, hogy szerinte ki volt az, de mivel az atombunker laboratóriumunkba csak tíz embernek van belepője, eléggé szűk a kör.)

aki nem követ instagramon: a laptopom egyedi díszítését TL vállalta magára egy magányosabb pillanatában. És ez csak egy részlet :D

Hú, micsoda év volt, őrület. El sem hiszem, hogy eltelt. Lapozgatom a filofaxomat (mert ebben az évben az is lett!), mi történt idén, miért is vagyok hálás: