Többen megjegyezték mostanában, hogy mintha fogytam volna, elmondom, mi a titkom. A nagyon speckó edzéstervem.

Szóval úgy kell csinálni, hogy egy átlagos szombat reggel korán kelek, hogy nyitásra leérjek (dombon lakunk) a közértbe. Ma Radica néni is korán kelt, úgyhogy vesztettem 10-15 percet, de sebaj. Bicajjal legurultam, bevásároltam, majd a tíz kilóval felbicikliztem haza. Aztán felkeltettem az alvó Táltosokat és Tündéreket, és elindultunk az öreg-dunai kedvenc strandunkra, természetesen kerékpárral. 7 kilaméter a google szerint, főleg odafelé jó, mert ugye dombon lakunk, a Duna meg lent van. Lili mögöttem, az ülésén a pikniktakaró, az első kosárban egy megtömött táska törülközővel, fürdőruhákkal, váltóruhákkal és játékokkal, a hátamon, vagy ha velünk van, akkor Bandi hátán egy hátizsák az elemózsiának. Ungargasse, Landstrasse, Donau-kanal, el a Pratersternig, Vorgartenstrasse, Reichsbrücke-n át az Új-Dunán, Vienna International Centre, és még egy kilométer az Öreg-Dunáig (Lili mögöttem: Éljen Duna-part! Éljen Duna-part!). 40 perc, rengeteg piros lámpa van.

Strandoltunk egy jót Bogiékkal, de nem akartam zárásig maradni, mert az elmúlt két napban későn estünk haza a játszótérről, tegnap Lili már olyan fáradt volt, hogy csak ült az ágyban, és azt hajtogatta sirva, hogy nem akarom, nem akararom. Szóval elindultunk ötkor fél hétkor haza, Lil mezítláb. Kérem, ez a gyerek egy hónapja kiborult, ha csak mellette valaki levette a cipőjét, most meg már ha tehetné, az utcán is mezítláb járna. A cipőket beraktam a kormányon levő kosárba, a táska mellé, hátha menetközben mégis szükség lesz rá. Takaró az ülés mögött, hátizsák a hátamon, gyerek bekötve.

7 kilométer haza, át az új Dunához, szembeszéllel, Vienna International Centre, itt bármerre fordulok, szembeszél van, aztán át a Reichsbrückén, ami emelkedő félig, után el a Pratersternig, onnan a Duna-csatornához (itt mindig találkozunk egy magyar melós sráccal, aki épp bevásárol, kezd vicces lenni), pár kis utca a Landstrasse környékén, majd át az Ungargassére, és onnan masszívan felfelé az utolsó pár kilométert. Dombon lakunk. Már az utcánkban voltunk, mikor látom, hogy hiányzik az egyik szandál. Pedig emlekeztem, hogy valahol még néztem, hogy OK megvan, de hol volt ez?

Az elmúlt napokban sok apró veszteség ért, kezdtem nagyon érzékeny lenni. Visszafordulok, folyamatosan figyelem az út túloldalát, nem látom-e meg a szandált. Közben masszívan utálom magam, hogy miért nem figyeltem, aztán hogy Lili megint holtfáradt lesz, hogy miért nem tudok zsebből venni még egy cipőt, de egyáltalán, hol veszek én vasárnap cipőt?  Plusz felsoroltam az elmúlt időszak veszteségeit, és fogalmaztam a posztot, amiben kiöntöm a szívem és leírom minden keserűségemet ebben a tetű életben. Majdnem sírtam. Landstrasse, Donau-kanal, Praterstern, Vorgartenstrasse, Reichsbrücke, közben felhívom Bandit, de ki van kapcsolva, aztán felhívom Bogit, de akkor már bőgök. Végül visszamentem a strandig (Lili: Éljen Duna-part! Éljen Duna-part!), pedig azt biztosra tudtam hogy ott még megvolt. Közben néztem mindenhol, hátha valaki felvette a földről, ilyenkor én is felrakom, amit találok, valami villamosszekrényre, vagy kerítésre, hogy ne rugdossák el a járókelők. 

Aztán a strandnál megfordultunk, és elindultunk haza. Kitaláltam, hogy ez csak egy meditációs gyakorlat. Először is nem szabad elmerülni az önsajnálatban. Másodszor, csak azt tudjuk megtalálni, aminek a képe a tudatunkban van. Szandál, szandál, szandál. Harmadszor, el kell engedni az önbecsmérlő szólamokat (szeretlek, sajnálom). Elég sokszor azon kaptam magam, hogy a kesergő posztot írom a fejemben, felsorolom, ki mindenki tehet arról, hogy ide kerültem, valamint azon sírok, hogy milyen hülyeség, hogy nem lehet mástól várni a mentőkötelet, mikor látnivaló, hogy önmagamat nem tudom kihúzni a csávából (nyilván itt már régen nem a szandálról volt szó). Szandál, szandál, szandál. Arra gondoltam, hogy ha jól csinálom, akkor megtalálom a cipőt, meg arra, hogy ha nem találom meg, akkor lesz még egy okom magamat utálni (ti., hogy még a saját meditációs gyakorlatom is rosszul csináltam). 

Vienna International Centre (szembeszél),  Reichbrücke (félig emelkedő), Vorgartenstrasse,  Praterstern, Donau-kanal, Landstrasse, ééééés hopp! Az Ungargasse előtt megláttam a szandált, felcsatolva egy kis kerítésre, hogy ne rugdossák el a járókelők. Orr kifúj, könny letöröl, drukkoló Bogit felhív. 

28 kilométer, és dombon lakunk. Hosszú nap volt. De legalább már a kedvem jó :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.