Vagy egy éve olvasom a Scientia Sacrát Hamvastól. Tudom, hogy nem trendi, meg modoros, de nekem akkor is tetszik, és mindig kísértésbe esem, hogy elkezdjek kiírni mondatokat belole. Eddig ellenálltam.

Viszont a tegnap olvasott rész olyan szépen összecseng a libikókás bejegyzéssel (annak is a kiborulós részével), meg azokkal a dolgokkal, amik mostanában foglalkoztatnak, hogy most muszáj idézni.

Az individuáció tulajdonképpen nem egyéb, mint hogy: az embernek sok időre van szüksége. Annyira, hogy bármennyi fölött rendelkezzék is, mindig kevés, s ez mindig "idő előtt" elfogy. A beavatás az időt meghosszabítja, a léleknek megmutatja, hogy lénye időfölötti, örök és halhatatlan. E pillanattól kezdve a lélek nem fullad ki abban a reménytelen sietségben, hogy önmagát utolérje. Nem áll többé az egy helyben sietés szörnyu állapotában. Tudja, hogy nem késhet el és nem késett el.

Tudom, hogy újra el kéne olvasnom, de nincs az Alice Csodaországban is valami egy helyben siető királynő? Még Szathmáry Eörs említette a Bevezetés a biológiába órán, és akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, milyen kontextusban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.