Pedig kellett volna, ezt sajnos én is érzem. Nem is csak azért, mert hétvégén dolgozni menő, elfoglaltnak lenni menő, fontosnak látszani lenni menő, ráadásul remek menekülőútvonal az egyéb problémák elől (huh, majd egyszer erről is írok. szerencsére nálam nem játszik, de látok példákat). Hanem azért is, mert rettenetesen nehezen koncentrálok erre a nem-szeretem feladatra. A Bevezetés kész, és most írom az Eredmények c. fejezetet, és hát érzem én, hogy ez a leggyengébb láncszem az egészben. Marha bizonytalan vagyok, és ez nem erősíti a munkamorált. Szóval kellett volna hétvégén dolgozni, de én ehelyett hazautaztam, mert már régen voltam, mert a tesóim és a gyerekeik is jöttek, mert hazamenni jó. Még akkor is, ha ott, ahová jelenleg hazajárok, soha nem éltem. Tök vicces.

A vonaton még aggódtam mindenféle szokásos hülyeségen, hogy akkor most hogy lesz jó, mi lesz a jövő héten, kivel találkozom, mit kell csinálnom, mi fér bele az időmbe, doktori, miegymás, aztán egyszer csak sikerült kikapcsolni, és elhinni, hogy minden rendben lesz. És tényleg, ami kérdéses volt, az mind megoldódott. Szóval ültem mosolyogva a vonaton, és elmélkedtem a halálról (mert Szögyal Rinpocse is megmondta, hogy az jó)  és borzasztóan elégedett voltam. Ennél csak az lett volna jobb, ha TB is velem tart, de ő Bécsben maradt a pizsijében, mint olvashattuk.

Úgy volt, hogy megkezdődik a szezon, és a rokonok egymást szedik össze a győri vasútállomáson, mint tavaly, de végülis nem jött össze, mert az elrepedt lábúakat inkább kocsival szállították, és nekem nem volt kedvem megvárni a bp-i vonatot amit egy hosszúra nyúlt szolfézsóra után elértek a többiek (mondjuk szerintem nincs olyan szolfézsóra péntek délután, ami ne nyúlna túl hosszúra, még ha tízperces is, de ezt nem mondtam az illetékesnek, nehogy rontsam a hozzáállását), így mégis egyedül buszoztam Tszm-re. De szeretem azért így is, nézegetni a kerteket, az elsuhanó tájat, emlékezni, hogy nyáron hol volt nagy levendulamező, hallgatni a buszon beszélgetőket.

Apukám meg kijött értem, amit külön szeretek, sétáltunk haza és beszélgettünk, aztán a házban is örültek nekem, és attól kezdve szinte végig beszélgettük a hétvégét, meg csináltunk citromos-fokhagymás gyógyitókát (gyógy-itókát?), meg színes papírból vágocskáztunk a gyerekekkel, meg kertet rendezgettünk, meg megnéztük apukám új és régi fáit, és kipróbáltuk a francia fűszerkeveréket, meg horgoltunk és magazinokat olvastunk, elrepedt csontot gyógyítottunk ráolvasással és homeopátiával, telefonáltunk a távolmaradókkal, annyi minden volt, úgy elrepültek a napok. És hazafelé, miközben mosolyogva ültem a vonaton és horgoltam, arra gondoltam, hogy 1-2-5-10 év múlva fogalmam sem lesz, hogy épp hol tartottam márciusban a doktorival, de emlékezni fogok, hogy mennyire jókat mulattunk, amikor olyan sokan voltunk otthon. És erre nem csak én fogok emlékezni, hanem még másik tíz ember.

Még sok ilyen hétvégét szeretnék velük.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.