Annyira örülök mindig, amikor kiderül, hogy a bürokrácia (bürökrácia, hehe) más országokban sem jobb, mint otthon, sot, az osztrákoknak szerintem ez egy külön sport.

Történt, hogy igazából öt éve kellett volna elintéznem egy papírt, hogy miért nem tettem meg, azt most ne firtassuk, nem vagyok jó hivatalos ügyekben, de legalább azon vagyok, hogy ez változzon.

A lényeg, hogy be kellett volna jelentkeznem a bevándorlókat nyilvántartó hivatalnál, ami az én kelet-európai értelemben vett büszkeségemet marhára sérti, mert egyrészt csak innen jöttem a szomszédból, ha akarják, haza is mehetek (akarják?), sot, Bécs igaziból magyar város, szóval kusti, másrészt ne vegyenek már egy kalap alá a 3 pólyással sorban álló török-bosnyák-arab lánnyal, én nem akarok állampolgáságért folyamodni a nix dajcsommal. Tegnap egyébként többször hálát is adtam, hogy nem kell könyörögnöm állampolgárságért/letelepedési engedélyért/munkavallalasi engedélyért. Volt régebben egy szír ismerosom, aki súlyos euroezreket hagyott az ügyvédénél, és hiába volt sikeres kutató, még így is évekbe került neki az ügy. És addig nem is mehetett haza látogatóba a családjához (ja, volt valami kis difije a szír állammal, aztán nem fogadták volna jó szívvel).

Mindegy, sorban álltam kb fél órát, hogy egyáltalán a lifhez jussak, ami elvisz a Wartebereich B-hez (B váróterem), ahol majd a kapott számom alapján hívni fognak. Körben, még a liftben is hatalmas plakátok magyarázzák a népnek egyértelmu rajzokkal valamint bosnyák, vmi arab meg még nem tudom milyen nyelven (hálIstennek magyarul nem, égtem volna), hogy ne próbálják lefizetni az ügyintézőket, ne hozzanak virágot és bonbont, mert úgysem érnek vele célt, mert a cég jelmondata az, hogy ha van legális megoldás, akkor ők úgyis megtalálják.

A Wartebereich B-ben még olyan plakátok is voltak, hogy üljek le nyugodtan, és várjak a soromra. Volt egy nagy tábla, ahol kiírták, hogy melyik sorszám következik, a frászt hozták rám néha, mikor a 23 után 37 jött (én voltam a 35-ös), és nem volt semmi útmutató, hogy akkor a 661-es szobába mégis merre induljak a négy folyosón. Végülis a többiek segítettek (aztán én is segítettem másoknak), tiszta labirintus volt az egész. A 661-ben közölték, hogy töltsek ki egy papírt és másoljam le a behozott dokumentjeimet. Mondjuk ez az utóbbi logikus, nem tudom, miért nem jutott eszembe hamarabb. A bevitt papírokra jellemző egyébként, hogy elotte megnéztem a honlapon németül kiírt listát, megnéztem a honlapról letöltheto magyar listát, ami természetesen nem egyezett mindenben az eredetivel, meg kikérdeztem a külföldi ismeroseimet, hogy ok mit vittek. Valamit a logikussága alapján én vittem volna egyet, de azt sehol sem ajánlották, viszont kesobb láttam egy kiírást a falon, hogy azt is elfogadják, egy hatoldalas másik helyett, amit végülis vittem. Áh. Ja, és vittem egyet, ami minden listán szerepelt, ám az ügyintéző hölgyike elég furán nézett rám, hogy azt minek tukmálom rá, nem is kell.

Szóval lemásoltam mindent, visszamentem, a nő persze már nem emlékezett rám, és el akart hajtani, aztán elvett mindent, az eredeti személyimet is, és elküldött befizetni a csekket. Ez mondjuk abszolút pozitivum volt, egyrészrol, mert lehet bankkártyával fizetni, másrészrol, mert a honlapon (és mások is azt mondták) 55 euró szerepelt, meg az, hogy ha több, mint négy hónap késedelemmel jelentem be, hogy itt vagyok, akkor büntit is kell fizetnem, szóval lélekben elkészültem egy 100 eurós kiadásra, erre a papíron 28 euró szerepelt. Nem kérdezősködtem.

A befizetés után azt mondták, hogy menjek egy másik Wartebereichra, a F-re (oda, ahol egyébként is minden ügyemet intézték, de mindegy), és majd név szerint hívni fognak, amit egyébként is utálok, mert mindig izgulok, hogy nem bírják kimondani a nevem, és ezért nem fogok rá felfigyelni. Ott kb egy órát vártam, közben volt időm a falragaszokat olvasgatni, pl megtudtam, hányféle minőségben jöhetek Ausztriába. Jöhetek munkavállalóként, diákként, házastársként, és egyébként, ez utóbbiba tartoznak a muvészek, és a prostituáltak, az ember mindig tanul valamit.

Kb 10x visszaadtam egy kisfiúnak a könyvét, amit kiejtett a babakocsiból, olvastam, neteztem, bámultam a többi embert, látványosan unatkoztam, és arra gondoltam, hogy ha nem lennék ilyen nyuszi, már rég megkérdeztem volna valamelyik hivatalnokot, aki kidugja a fejét a 100 ajtó egyiként, hogy mégis meddig tart még.

Néhányszor majdnem felálltam, hogy inkább elmegyek, de eszembe jutott, hogy a személyimet lenyúlták, szóval vártam. Aztán végre hívtak, kaptam egy összevont szemöldöku ejnyebejnyét a bénán kifestett kiscsajtól az ötéves késés miatt, megkérdezte, hogy befizettem-e a csekket, néhányat sóhajtott, aztán végre kinyomtatta a papírt, amiért jöttem. Lefárasztanak engem ezek a hivatalok.

 (az én verzióm szerint ez úgy ment volna, hogy kiírják pontosan a honlapra, mit kell vinni _másolatban_, egy embernek leadom, az megnézi, hogy igen, van érvényes személyim, van bejelentett lakóhelyem, van bejelentett munkahelyem, elkéri a telefonszámom -ez volt az egyetlen új információ a kitöltendő papíron- kinyomtatja a papirt, és kész: mondjuk, hogy egy 6-10 perces munka)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.