…ezen a napon a gimis festőtáborban voltam Kisorosziban. Szuper hely volt, minimális tanári felügyelettel. Egyébként is, ez az érettségi előtti nyár volt, DA-val minden reggel beugrottunk a kisboltba behűtetni egy doboz sört, aztán mentünk festeni. Ebédnél a hideg sörért mindenki minket irigyelt, főleg Szendrey, a művtöri tanár, aki cserébe lefikázta a képeinket. Azért szerettük. Az egész környék a miénk volt, festettük a Dunát, meg a házakat, meg egymást, meg a mezőt, csapatostul bicikliztünk a szakadt holland adomány bringákkal a bányatóra és bocitejet vettünk a helyiektől. Megérne egy saját posztot.

Szóval sosem voltam valami gyakran hazatelefonálós, a szüleim tudták, hol vagyok, és ez elég volt, de ebben a táborban az utolsó előtti napon azért hazaszóltam, hogy másnap jövök. Apukám vette fel, és köszönés után rögtön közölte, hogy van egy új rokonom. Nem igazán értettem, gondoltam, hogy valami vicc lesz, csak nem vagyok elég kipihent, de aztán kiderült, hogy a tesóm telefonált Hollandiából húsz perccel azelőtt, azzal, hogy megszületett az unokahúgom, két héttel korábban, mint várták, 2800gramm, egészséges, bár a nevét sem tudják még, csak azt, hogy a második neve az enyém lesz. És tényleg.

És én annyira, de annyira örültem, olyan szuper meglepetés volt, ugráltam Kisoroszi utcáin, és a barátaim meghívtak egy extra adag fagyira, és együtt örültek velem a babának, Akinek Nem Tudni A Nevét.   

Úgy tűnik, ő sem lett valami hazatelefonálós, mert a Balatonnál van a kis mázlista és nincs nála a mobilja, a bátyjáé meg ki van kapcsolva. De sebaj,

Isten éltessen, legkedvesebb keresztlányom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.