Holnap (vagy attól függően, hogy mikor publikálom: ma) lesz a téli napforduló, egy jeles nap, amire szerintem méltatlanul keveset figyelünk. A leghosszabb éjszaka, a legnagyobb sötétség, mégis ezerszer vidámabbnak érzem, mint a szentivánéjt, amikor nem tudok nem arra gondolni, hogy innentől egyre rövidebb lesz minden nap. Egyébként nem szokott zavarni a sötétség, ahogy a rosszidőt is jól bírom, nem leszek ( nem ettől leszek) depis. De mégis, ebben a szimbólumnélküli karácsonyban - ezt ma találtam ki, boltba menet, hogy az a bajom az idei karácsonnyal, hogy nem találom az elveszett szimbólumaimat- talán figyelhetnék arra (is), hogy jön a fény, meg az új remény, és tényleg lábalok ki a tehetetlenségből, ha lassan is. 

Idén december elsején akartam felállítani a karácsonyfát, mint az angolszászok, egyrészt azért, mert tavaly kimaradt, másrészt mert egyébként is keveset látjuk, mert megyünk rokonokat làtogatni, harmadrészt azért, hogy kicsit megtámogasson az elveszettségben, de persze nem jött össze. Aztán dec. 8 körül volt még egy reménysugár, olvastam, hogy az olaszok is akkor állítják fel a fát, gondoltam, akkor mégse leszek magányos harcos, de persze akkor is elmaradt. Egy Pár napja már felkerült a fa a pincéből, ami határozott előrelépés, és TB is beforgatta a bútorokokat a karácsonyi rendbe, a díszek pedig már mióta a hálószoba közepén várják a sorsukat, és talán ma megejtjük a nagy akciót. Mondhatom, hogy direkt vártuk vele a napfordulót, nem?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.