2013.03.28. 11:38
Hó, Brazília, élmények
Írok én is a hóról: Vagyis arról ,hogy engem nem zavar, azt képzelem, hogy november van, és mennyire szoktunk már örülni novemberben az első hónak! És tervezgetem a karácsonyi ajándékokat.
(ha viszont komolyan kell ezzel foglalkozni, akkor gsky-val értek egyet: miért csodálkozunk és bosszankodunk az időjárási hülyeségeken, amikor szinte semmit sem teszünk az ellen, hogy ne menjen tönkre a Föld. Ujjal mutogatni, hogy más sem tesz semmit, meg nem ér)
Teljesen mást képzelni, mint ami van, egyébként nagyon vicces. A múltkor, mikor úgy alakult (az én életemben mindig van egy ilyen "úgy alakult" faktor, amikor valahol teljesen máshol vagyok, mint ahol a józan ész szerint lennem kéne - megnyugodva veszem tudomásul, hogy a gyerekszülés-nevelés mit sem változtatott ezen), szóval mikor úgy alakult, hogy volánbuszoztunk Lilivel egy szűk órát, akkor azt képzeltem, hogy Brazíliában utazunk valahol mélyen az országban. Ez rendes tavaszban jobban szokott sikerülni, mert akkor lehet látni kispelyhes csibéket kosárban szállító néniket, a kecskét meg elképzelem, hogy fent utazik a tetőn. Meleg meg volt így is, mert ugye nagykabát, meg anorák a kisgyöngyöstyúkocskán, ezer ember, alig férünk el az ülésen, szóval megvan a fílingje. Pont, mire belejönnék, már ürül ki a busz, Tszm az utolsó állomás.
Kicsit romosak voltunk már egyébként, mire megérkeztünk, kezdődött azzal, hogy reggel kicsit elfelejtettem, hogy a kisvonat előző nap belenyúlt a feketeribizlilekvárba a pesti nagymamánál, és feladtam rá ugyanazt a pulcsit, amire aztán rákerült a reggeli köleskása, szóval hiába nem kellett békávézni a vonatig, már így se néztünk ki frissnek es üdének. Kicsit szégyelltem magam, de nagyon helyes népekkel voltunka vonaton körülvéve. Aztán mivel annyira tele volt az IC, az utastársak felrakták a hátizsákom a polcra, ahol az rögtön csöpögni kezdett. Kiderült, hogy a frissen bontott doboz rizstejre nem lett visszacsavarva a kupakja. Két centi vastagon állt a táskában a cucc, egy részét felszívta Lili váltás ruhája, a másik része folyt ki a földre, beraktam egy félreeső sarokba, ott csordogált csöndesen csongrádig Győrig. Közben egy bolond majdnem elvitte a hátizsákot, már fel is kapta, de szerencsére szemmel tartottam (nem csak én, a többiek is, mert a bolond tényleg bolond volt). A kisrózsabogár meg elemében volt, majd erről még írok, én nem bántam volna, ha alszik kicsit, de leginkább attól féltem, hogy kakil, és akkor nem elég, hogy a tömött vonaton szagoljuk, nincs is helyem tisztába tenni, és ha bármi történik a ruhájával, akkor a rizstejes váltást sem tudom ráadni. De szerencsére ezzel a mutatvánnyal megvárta, hogy megérkezzünk, pedig lett volna lehetősége bőven. Később rájöttem, hogy megint nem raktam be a melltartóbetétet, és szép kerek foltok lettek a pólómon, a csöpögő tej napján akkorra már feladtam minden büszkeségem. Győrben vettünk kaját, meg pisiltem, az autóbuszállomás mosdójához egy keskeny lépcső vezet lefelé, mintegy húsz. Elkezdtem lecígölni a húzos bőröndöt, mire a vécés néni inkább megígérte, hogy szemmel tartja, ha fent hagyom, elég,ha mi leérünk a babával meg a hátizsákkal épségben. Azt mondta, nem ritka, hogy a pityókás vendégek fejjel érkeznek le. Aztán vártunk úgy egy órát a buszra, ösztönösen a napra ültem a váróteremben, hát kár volt, említett nagykabát és anorák miatt, utálom, hogy állandóan vetkőzni meg öltözni kell. A buddhanyúl banánt evett, tulajdonképpen a köleskása meg a feketeribizlilekvár mellett már fel sem tűnt a ruháján.
A buszhoz érve már ott tolongott a tömeg, én meg röhögtem a markomba, hogy én aztán nem tolakszom, így is úgy is át kell adniuk nekem a helyet. Tudom, hogy mindenki utálja a kismamákat, de örüljenek, hogy nem babakocsival érkeztem. A hölgy, aki mellé beszuszakoltuk magunkat (nagytáskát a székek alá), előzékenyen az ölébe fogta a hátizsákom, amíg elhelyezkedünk, meg kihámozom a kisbabot a héjából. Kicsit később jutott eszembe a rizstej, és lesápadtam, de szerencsére addigra kicsöpögte magát, legalábbis a hölgy szárazon megúszta. Marha ciki lett volna.
Jó, olyan is volt, hogy egy nő beállt elénk a sorban, de én meg szóltam neki kedvesen, és nem mert ellentmondani, szóval mindemellett továbbra is el vagyok ájulva az emberek kedvességétől, a vonaton annyit ajnároztak minket, hogy már én voltam zavarban, vagy hatan segítettek a leszállásnál, pedig azért nyilván egyedül is meg tudom oldani, ha kell. Sőt, egy férfi még az állomáson is cipelte a táskám, mert lépcsőzni kell le meg fel, szóval úri dolgom volt. Mert ennyire jó nekem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek