Néha vannak ételmolyaink. Néha nincsenek. Általában nincsenek. De a legutóbbi alkalommal, mikor voltak, kitakarítottuk ugyan a kamraként funkcionáló szekrényt, de nem vettünk molycsapdát. És a molyokat sem csaptuk agyon, csak Bandi elkapta őket egy pohárral, és kitessékelte őket a szabadba. Aki látta, lehülyézett minket. Részemről meg vagyok győződve, hogy lelki okai vannak, ha vannak molyaink, szóval tökmindegy, hogy van-e csapda, vagy nincs, az okokat kell eltüntetni. És lám, szuper kettősünk szelíd módszerei molytalanította a lakást.

Azért közben voltak vicces jelenetek. Mikor kinyitottuk a kamraszekrényt, és ott integett egy termetes példány, egymástól függetlenül is csak köszöntünk neki, és mentünk a dolgunkra.

Aztán most, legalább félév molytalanul eltöltött idő után a vacsorára készülődvén megpillantottunk egy növendék molyt. Vagy molyot. TB felállt, hozott egy bögrét, betessékelte, kinyitotta a konyhaablakot, és pá. Közben jeges levegő kúszott be a konyhába. 

- Szegény, most ott vár, hogy mikor legközelebb kinyitom, bejöhessen a melegbe - mondta Bandi, miközben leült. A gyomrom összeszorult.

- Istenem, szegénykém, biztos odanyomja az orrocskáját az ablakhoz, és nézi, hogy mi itt jóízűen falatozunk a meleg konyhában. Annyira hideg van odakint, borzasztó lehet. Szerintem már nem is tud repülni.

- ha tovább folytatod, felállok, és visszaeresztem - mondta Bandi, de ennyire azért mi sem voltunk hülyék állatbarátok. De azért, ki tudja, hol kezdődik a gyilkosság? Ha tudom, hogy biztosan meghal kint, akkor akár agyon is csaphattuk volna, nem? Ki kell kísérleteznünk valami szelídebb módot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.