akkor most elmesélném, hogy az én gólyatáboromban (ELTE biológus-geológus-térképész) az volt a legdurvább, hogy nem volt sátram, és egy gólya fiúhoz osztottak be aludni, aki leginkább a faluban ücsörgött és dumálgatott esténként. Volt egy pár tényleg vicces játék, meg kábé naponta legyalogoltunk úgy 20-25-30 kilométert (attól függően, hogy mennyire tévedtünk el az erdőben), szóval este már csak arra volt erőnk, hogy a Bódva jéghideg vizében áztassuk a lábunkat. Még a vacsoráért is másfél kilométert kellett gyalogolni.

Na jó, meg néha éjjel felmentünk az Esztramosra, hogy a kavicsbánya aknájába dobáljunk kavicsokat. 

Ja, és külsős fényképész sem volt a táborban, de ha lett volna, akkor is tuti hazament volna, amikor megtelt a budi a mező szélén, ahol táboroztunk. Mindegy, ezzel nem azt akarom mondani, hogy fogalmam sincs arról, mi folyik a nagyvilágban, de azért durván védett környezetben éltem mindig is. 

Kár, hogy nincs kedvem feltúrni az emlékes dobozaimat, mert akkor most betennék ide olyan képet, amikor a rudabányai bányató türkizzöld vizébe ugráltunk (citromnak képzeltem magam, és gin tonikba ugráltam. -És hol találtál annyi gin tonikot? -Találtam egy tavat, ami gin toniknak képzelte magát, és beleugráltam)

És ennek közelről is ilyen a színe

Forrás: rudabanya.hu

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.