Mikor nem az operában énekelek akkor a fagyit magam mérem. Egy oldtimer kiállításon árultam jégkrémet mert éppen ráértem egész nap, és csábított a kétezer forintos órabér.

És rájöttem, hogy rengeteg zenét ismerek, rengeteget, csak nem maiakat. A serri-serri lédit, meg a ná-nááá-nááá-ná-ná, levelet kaptam lájfot, meg az áájlámüszikáli kiomdzsijá számu pisurááá szövegű lambadát.

Eddig égtem N.H.-né előtt aki sok popszámot ismer, de most rájöttem, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években jobb zenék voltak, mint a maiak, és a maiak közül ismerem a szerintem jókat.

Szóval oldtimer kocsik voltak, oldtimer zenével, és mivel igen otthonosan éreztem magam rájöttem, hogy oldtimer vagyok.

Egy évből valók vagyunk, te és én.

A másik durva, hogy láttam egy kisfiút aki az apukája ájfonjával lefényképezett egy tűzoltóautót aztán valamit babrált. Megkérdeztem tőle, hogy mit csinált és elmesélte, hogy az osztálytársának küldte át emailben. Próbáltam kiszedni belőle, hogy kié a telefon (apukád nem lesz mérges, hogy a potafiókjából küldesz emailt?) és kiderült, hogy karácsonyra kapta.

Kiskoromban sokat álmodoztam egy madzag nélküli telefonról ami mindig velem lesz és nem kell bele pénzt dobni, hanem csak bármikor felhívhatok rajta bárkit.

Ez a kisgyerek miről álmodozhat? Gondolatvezérléses fejbe épített telefon állandó wifivel?

Ma ájfonja van. Mivel fog telefonálni húsz év múlva?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.