Apukámnak zöld ujjai vannak, hogy ilyen angolosan fejezzem ki magam. És nem ám a gondosan nyírt gyepért, meg a vonalzóval mért ágyásokért van oda,

hanem a dzsungelért. A “rendes” kertben is minden burjánzik, de a veteményes a kedvencem. Nyár elején még minden OK, szépen felásott föld, csíkokban vetett magok és palánták. Aztán valahol nyár közepén elszabadul a pokol a teremtő kreativitás. Ahol nem kelt ki valami, oda ültet valami mást, hogy aztán 2 hét múlva minden kinőjön, ami valaha ott ültetve volt, és az is, ami nem. A lottón kisorsolt növénytársulások egymásba és a napsugarakba kapaszkodva veszik ki a részüket a természet délutáni teának induló, de némileg kontrolvesztett bulijából egészen nyár végéig, amikor az addig alattomban a többiek közé besettenkedő tökök narancssárgán világítani kezdenek a lassan visszavonulót fújó kert zöldjében.

 _________

A kislevél meg épp a zöldségekről tanul az oviban, az öltözőben a falon cukkinik művészi ábrázolása látható.

Itt a fegyelmezett kollégáké:

Itt meg a kisunokáé.

Nem tudom nem észrevenni a családi hatást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.