Még egy utolsó történet, és utána abbahagyom a kisveréb nyelvtudásáról való ömlengést (vagy zárt posztok lesznek csak az igazán hardcore rajongóknak :D).

Elöljáróban annyit, hogy húszéves szülinapom elött kikönyörögtem a szüleimnél, hogy vegyenek nekem egy InterRail jegyet és azzal hadd menjek el Dél-Spanyolországba egy biológus szimpóziumra. Már akkor is én voltam én, úgyhogy sikerült elindulnom egy olyan útitervvel, amit a MÀV-os információs fickó erősen ellenjavallott (és persze igaza volt), ÉS a pontos cím sem volt nálam (egy címem volt, de arról sajnos in situ kiderült, hogy nem jó, még csak nem is a megfelelő városban voltam :D). Mindegy, a lényeg a lényeg, hogy még most is emlékszem az érzésre amikor Zürichben próbáltam továbbjutni, és egy pillanatban elöntött a magabiztosság, hogy angolul és németül is elboldogulok. Mondjuk a továbbjutás nem sikerült (MÁV-os bácsi bezzeg megmondta), és a további megoldáshoz véletlenül pont a magyartudásom segített hozzá, de értitek. (és aztán Spanyolországban meg megtapasztaltam a régi rendőr-viccet, hogy hiába beszélek három nyelven, mit sem ér, ha a spanyol az éppaktuális nincs közte)

Szóval valamelyik délután a játszótéren legeltettem TündérLilit meg az orosz ovistársát, Arturcsikot, aki pont baromira lefoglalt valamivel, Lili meg a drótkötélpályán akart menni, de láttam, hogy semmi gond, ott van egy anyuka, aki segít neki (is). És tök jó érzés volt arra gondolni, hogy el tudja mondani németül, hogy mit akar, és amikor a következő pillanatban rájöttem, hogy pont egy nixdajcsos olasz anyuka van ott, akkor elöntött ugyanaz a régi magabiztos érzés, hogy tudtam, angolul is el tudja mondani.

Hála.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.