Paszulyka és Fuszulyka testvérek voltak. Egy tőről, egy karón nőttek, nevelkedtek. Csakhogy Paszulyka fönn a karó hegyében, ahonnan messzibbre lehet látni, s a nap is jobban találta. Így aztán hamarább is ért meg, mint Fuszulyka, akinek lenn a karó tövében ringott hosszúkás bölcsője, és napot is csak déltájban ha látott. De ezért cseppet sem szomorkodott Fuszulyka, mert az ő hátrányának is megvolt a maga előnye: a legnagyobb kánikulában is csak úgy duzzadt a nedvtől s a kedvtől, miközben a magasban lakó testvére majdhogynem belesült a maga ugyancsak hosszúkás bölcsőjébe.

Mondom, duzzadt a nedvtől s a kedvtől Fuszulyka, és egyre csak fújta a babok himnuszát, hogy

 A fuszulyka szára

fölmászott a fára

Erre a karó hegyében aszalódó Paszulyka rettentően megsértődött. Csúfolkodásnak érezte az éneket. Le is szólt gorombán:

– Nem a fuszulyka, hanem a paszulyka szára, te idétlen!

– Hát akkor a paszulyka szára – egyezett bele a jókedvű Fuszulyka. S most már úgy fújta. Méghozzá olyan lélekből, hogy a melegtől elpilledt kukoricalevelek is táncra kerekedtek.

Paszulyka így még sértőbbnek találta az éneket.

– Nem a fára, hanem a karóra, te mafla.

– A karó is fából van – vágta rá a maga természetes eszével Fuszulyka.

– Fából az eszed tokja, te műveletlen. A karó az karóból van.

Lett erre olyan röhögés, hogy a tökök is ide-oda gurultak a kukorica között. S most már együtt énekelte a tengeritábla minden terménye, hogy

Paszulyka majdnemhogy kipattant a hüvelyéből, annyira dühös volt, de aztán mégiscsak helyt maradt. Tovább érlelte magát s magában a bosszút.

Ősszel, amint az első hóharmat leesett, jött a gazdasszony. Paszulykát és Fuszulykát szépen leszedte. Kosárba rakta. Majd kiült a napra, s elkezdte a kötényében bontogatni.

Alighogy Paszulyka szalmájához ért, kipattant Paszulyka, mint egy mérges pulyka:

– Hol vagy, te félnótás?

Fuszulyka már kibontva kuksolt a kötény aljában, s talán meg sem hallotta volna Paszulyka pattogását, ha a néni meg nem rázintja a kötényét. Így aztán Fuszulyka is felszínre került. Nekipattant Paszulyka. De Fuszulyka sem volt rest, úgy kipenderítette a kopogósra aszalódott Paszulykát a néni kötényéből, hogy csak úgy koppant. A néni utánahajolt s visszatette. Aztán a többivel együtt beöntötte egy zsákba. A zsákot bevitte a kamrába. De a zsákban, hogy s hogy nem, megint csak egymás mellé került a két testvér. Akik különben úgy hasonlítottak egymásra, olyan egyformák voltak, mint két babszem. Senki idegen meg nem mondta volna, melyik Fuszulyka s melyik Paszulyka. De Paszulyka csak nem fért meg Fuszulykától.

– Földszagod van, takarodj a zsák aljába.

– Eszemben sincs – mondta Fuszulyka. – Ha nem tetszik a szagom, ne szagold.

De Paszulyka tovább pattogott:

– Aki a karón alul volt, legyen a zsákban is alul.

Végül is törvényre vitték a dolgot. Fölkérték bírónak a bölcs Bivalybabot.

Bivalybab nagy álmosan csak annyit mondott:

– Okos enged, szamár szenved, Fuszulyka fiam. Húzódj le szépen a zsák aljába.

Fuszulyka törvénytisztelő volt, és lehúzódott a zsák aljába. Aztán csend lett a babos zsákban.

S a csöndben eljött a tél. El a disznóvágás ideje. Füstre került a sok finomság. Egyszer csak a néni gondolta, ideje volna egy jó bablevest főzni. Füstölt orjával. Abbizony. Be is ment a kamrába, belemarkolt a babos zsákba. Mondanom sem kell, hogy Paszulyka elsők között ugrott a néni markába.

Paszulyka már nem pattog, hanem itt gőzölög a főtt orja mellett a levesestálban. Nemsokára benne lesz az első kanálban. Fuszulyka pedig ott szundít a zsák alján, s azt álmodja, hogy nemsokára itt a tavasz, s ő újra visszakerül a földbe, a földből majd a karóra, ahol majd együtt énekli a többi terménnyel, veteménnyel, hogy