Nem adjuk fel :) meg sem lepődtem, mikor csütörtök reggel felkelve láttam, hogy sűrűn hull a hó. Ezúttal megint hárman mentünk, és most Sopronba, nem Mosonmagyaróvárra. Durván túlbiztosítva korán indultunk a vonathoz (TB panaszkodott is), amit megdobott még egy tizenöt perccel a vonat késése. El kell mondanom, hogy ezúttal az osztrák kollégák sem voltak a helyzet magaslatán, a monitoron tök más volt kiírva, mint amilyen vonatok jöttek, és végül át is kellett mennünk az előirányzotthoz képest egy másik vágányhoz. Há-há.

De nem erről akartam írni (a családi nap igazából egy romantikus maratoni ügyintézésről szólt), hanem arról, hogy kiskoromban még úgy volt, hogy a kívánságokat az ember titokban tartja, különben nem teljesülnek. De tavaly azt tanultam (sok minden más között), hogy a kívánságokat ki kell mondani, hogy nagyobb eséllyel teljesülnek. És fogalmazgattam magamban egy posztot erről, meg arról, hogy én nagyon szeretnék mozdonyon utazni. Ez már egy nagyon régi vágyam, de most pár hónapja újult erővel jelentkezett.

És jó előjelnek veszem, hogy Sopronban megismerkedtem egy igazi* mozdonyvezetővel, bár még csak a szárazföldön beszélgettünk.

Nagyon szeretnék mozdonyban utazni.

Nagyon jó mozdonyban utazni.

Köszönöm (köszönöm, hogy ilyen jó kívánni, hogy ilyen jó kívánságaim vannak, és hogy minden esélyem megvan rá, hogy egyszer mozdonyban utazhassak).

* ez valami olyasmi misztikummal övezett foglalkozás nekem, mint a mikulás

Update: Végre megtaláltam. Még gimiben láttam a Simon mágust, és nagyon szerettem. PErsze az egészet, jókor láttam, jó társaságban, és a nyitójelenet azóta is a fejemben van. Mármint a vonatos rész:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.