Rendberaktam a pénztárcám ma, és ezt találtam:

Vettem valamit majdnem 8 euróért (kalap), meg valami mást 15-ért (ruha), és 4 eurót fizettem. Meg vagyok elégedve.

Azt hiszem, ezt a két szót, hogy barátságos, meg hogy bécsi, még nem írtam le egy mondatban, de hát mindenből van első.

Az úgy volt, hogy pénteken tartották az egyetemen a Promotiot, vagyis az ünnepélyes doktori avatást, amire a szüleim is eljöttek, meg persze TB. Sajnos senki más, mert a családból, aki tudott volna, az vagy beteg volt, vagy más dolga volt, meg mondjuk a szűk családon kívül nem is nagyon híreszteltem, mert úgy képzelem, péntek délelőtt mindenki dolgozik (és tényleg).

Az egyetem honlapján nagyon büszkén írták, hogy a dékán dísztalárban lesz, értitek, dísztalárban. Meg hogy latinul is fognak beszélni, ami a sima diplomaosztón nincs, szóval érezze magát mindenki megtisztelve. Az OK, hogy a bécsiek sznobok, de legalább lennének tényleg azok.

Aztán az egész ünnepség annyira kellemes csalódás volt, a dékán, meg a szárnysegédje őrült mosolygósan fotózkodott a 18 újdonsült doktorral, aztán bevonultunk élőzenére, és rövid köszöntés után mindenkinek be kellett mutatkoznia, meg elmondania, hogy milyen szakirányon mivel foglalkozott, hogy a közönség is tudja, mégis kiket néz. Ettől mondjuk levert a víz, mert amikor előzetes elmondták a menetrendet, én úgy értettem (igen, mondjuk lassan megtanulhatnék németül is akár), hogy csak a dékánnak kell bemutatkoznunk, nem a tisztelt publikumnak, a pulpitusról, de azért túléltem. Viszont utána nagyon örültem, hogy az ABC közepén vagyok, így időben kiderülhetett, ha valamit még félreértettem (és nem is én rontottam el a menetirányt, ha-ha).

A dékán mondott egy hosszabb beszédet, végig felénk fordulva (oldalt ültünk), nem olvasta, hanem fejből mondta, félig ünnepélyesen, félig barátságosan, fo-lya-ma-to-san mosolyogva, jó érzés volt hallgatni (néha még értettem is). Aztán jött a latin eskü szövege, és egyesével kivonultunk a Szepterhez, ami egy jogar, és egy manóarcú lány tartotta, két ujjunkat rá kellett rakni, és fennhangon a dékán szemébe nézve azt mondani, hogy Spondeo, vagy esküszöm. (az ilyen szembenézős apróságokra az elején külön felhívták a figyelmünket)

Aztán egyesével kihívtak bennünket, gratuláltak, átadták a díszoklevelet (olyan helyes kis tekercsben, tudjátok), és ami a legmeglepőbb volt, mindenkivel beszélgettek pár mondatot, szélesen mosolyogva, vállatveregetve, őszinte érdeklődéssel. Nagyon jó érzés volt, a diplomaosztómon kb 300-an voltunk (teljes természettudományi kar) és gépiesen darálták le, ez azért egészen más minőség volt.

Az egészet azért írtam le ilyen részletesen, mert fotó nem lesz, a szüleimét ugyan még nem láttam, de a hivatalos fotósét igen, és különböző okokból egyiknél sem éreztem úgy, hogy idevaló :) bocs. De remélem, átjött az érzés, hogy tényleg ünnepélyes volt (tök vicces, de azért min a 18-an izgultunk előtte) mégis nagyon meghitt meg nagyon jó emlék.

Holt-tengeri tekercs (a ti szemetek is párás, ha ránéztek, vagy tényleg ilyen életlen a kép?)

TB ismerte a fotós srácot, szóval készült rólunk közös kép, csak aztán Bandinak vizsgára kellett rohannia (így is késett 2 órát, de annyira menő, hogy nem volt belőle baja), a szüleimmel meg beültünk a Centrál kávézóba, mert az is menő, és szeretjük, és már decemberben kitaláltuk, hogy odamegyünk a promotio után.

Aztán hazafelé sétálva egy járókelő szélesen rámmosolygott, hogy HErzlichen Glückwunsch, és először nem értettem, mit akart, aztán rájöttem, hogy a kézbentartott tekercsemre érti, tök helyes volt, kérdezgetett, hogy milyen szakirány, csak nekem pisilnem kellett, szóval csak futólépésben válaszoltam (sic transit gloria mundi), és a lépcsőházban találkoztunk a kedvenc öreg nénimmel (nem a bosnyák, hanem a mellettünk lakó), meséltem neki, hogy ma volt a promotio, és erre bekészített délután egy kis cserép primulát a bejárati ajtónkhoz.

Szóval egész Bécs nagyon napsütötte hely lett pénteken, csupa mosollyal meg kedvességgel, meg jókedvvel, tetszett. Még úgyis, hogy este belefutottunk párszáz rohamrendőrbe (még ők is nagyon barátságosak voltak, mikor kérdeztem, hogy mégis mi van, szokásos péntek este, vagy mi*), meg a WKR-bál-ellenes demonstrációba.

*ez egy nagyon cuki történet Marseille-ről, mikor egyszer tényleg tök véletlenül arra keveredtünk TB-vel, és a metrómegállóban álló géppisztolyos, rotweileres, golyóállómellényes rendőröktől megkérdeztük, hogy mi van, csodálkozva néztek ránk, hogy mi lenne, hát szerda este)

 Mostanában nehezen tudom eldönteni, hogy leginkább egyedül szeretek lenni (haha, pedig sosem vagyok mostanában egyedül, mondták a hangok), vagy bármit megcsinálok, csak társaság legyen.

 Egy pár napja fogalmazgatok magamban egy posztot arról, hogy miért béna az Alpok, és miért nem laknék itt soha, mert nem látok ki, meg a tehenek egyik lába rövidebb, de az ilyenkor télen egyébként nem is latszik, mert egy lélek sincs a szügyig érő hóban, csak a kóbor farkasok vonyítása hallatszik a ház mögötti erdőből, de aztán arra gondoltam, hogy más meg tökre szívesen lenne a helyemben, szóval nem nyafogok, meg különben is, tegnap reggel, mikor sűrűn esett a hó, és a felhők eltakarták a környező hegyeket, akkor még tetszett is, mert akkor a belátható 500 méter utánra bármit el lehetett képzelni, nem csak meredek utakat, meg zordon bérceket. Például tengert.

(majd lesznek képek is)

Tényleg vannak olyan kórházak ahol pénzt kérnek, vagy fogadnak el a szülés levezényléséért? 

Van olyan nővér aki elfogadott 15 eurót a 280-380 eurós bruttója mellé?

Hallatlan. Nem is értem miért csak börtönt kérnek az egyik szülésznőre, és miért nem akasztást?

Be kell vallanom valamit. Én erről már évek óta tudtam. Nem mertem mondani senkinek, de mikor olyan nőkkel beszéltem a szülésükről akik állami kórházban szültek, általában kiderült, hogy ötven és kétszázezer forintot között hagytak ott. 

De a legdurvább még hátravan. Dédnagymamám a negyvenezer forintos nyugdíjából húszezret hagyott ott két hét alatt, pedig nem is szült, csak beteg volt. 

Szuper ötlet mindenkit börtönbe csukni aki betegektől pénzt kér vagy fogad el, csak ne legyünk olyan szánalmas képmutatók akik a fenti híren meglepődnek. Ja, még egy ötlet.

Lehetne mondjuk a nővérek fizetése 1380 euró, az orvosoké meg  3380 euró és utána a színlelt meglepődés meg a szankciók a hálapénzt elfogadóknak.

Azt már hallottátok , hogy állítólag van olyan rendőr, akinek ha adsz emlékbe egy portrét Szent Istvánról, elnézi a gyorshajtást?

Jó mondjuk ezt én is csak hallottam.

Tegnap operában voltam, és végre időben írok róla kritikát, holnap lesz a premier a Theater and der Wienben, ha valaki kedvet érez. Két darab is volt, mert az egyik bő másfélórás, a másik meg kb 60 perces, így egy kicsit együtt hosszú lett, de megérte. (viszont képet egyáltalán nem találtam a neten, ez milyen már? pedig a legtöbb napilap már írt ma róla)

Az első Csajkovszkij utolsó operája, a Iolanta, gyönyörű, hófehér, letisztult díszletekkel, orosz szólistákkal (kicsit a freskókat majd renoválni kell), színészi játék nem nagyon volt benne, de kevés is a történetben az akció. Iolanta születése óta vak, de nem tudja, mert soha senki nem beszél neki a látható dolgokról, erre jön egy idegen, aki megénekli neki a fényt, amivel végérvényesen megváltozik benne valami, és ez egyenes út egy nagy szerelemhez, meg a gyógyuláshoz. Menő.

A felvonás/darab végén meg egy nagyon meglepő fordulattal (mondjuk nekem nem volt meglepő, mert TB apróra elmondta még otthon az egészet) össze is kötik a következő darabbal, a Francesca de Riminivel (Rachmanyinov). Ebben látható az oroszfeliratos díszlet, amit TB mutatott múltkor, az egészet belengi a kommunista hangulat, vörös csillag lebeg az égen, meg munkaszolgálatos szerencsétleneket deportálnak, de mivel az eredeti (asszem Olaszországban játszódó) szöveget éneklik közben, vannak vicces dolgok: A főkatona elbúcsúzik a feleségétől, hogy megy a háborúba, erre a nő: jó, akkor én kolostorba vonulok, míg vissza nem jössz.

A sztori egyébként egy klasszikus féltékenység-rajtakapás viszonylag röviden, a végébe még egy tragédia is belefér (tanulság: ne dugd a főkatona feleségét, mert könnyen egy lágerben találhatod magad), de a legjobb, ahogy az utolsó 3 mp-ben hirtelen visszakötnek a Iolantára. Engem egyébként is le lehet venni a lábamról ha az életet ilyen körforgásban mutatják meg (ki ismeri a Nagy hal c. filmet?), hogy divatos szóval éljek, az a két nő karmikus kapcsolatba került, nagyon zseniális meglátás, ha már így véletlenül együtt kerültek színpadra.

A zene mindkettőben szuper, bár elég más a hangzás, és mindkettőben vannak rendezői bravúrok és kisebb hibák is, de szerettem.

Nem kedvelem Anna Netrebkot (elnézést minden rajongótól), de 04:28-től jön a Iolanta legszebb áriája (szubjektív vélemény), ahol Vaudemont, a bájos idegen arról énekel, hogy a fény Isten legszebb ajándéka, a teremtés szent csodája, nem szerethetjük Istent és az életet, ha nem ismerjük a fényt, de a vak Iolanta megcáfolja.

Túl néhány hosszas telefonbeszélgetésen és levelezgetésen, kezdek pozitívabb lenni.

Eddig azt gondoltam, nincs jó megoldás, most meg úgy, hogy lesz ami lesz, bárhogy is döntsön TB, kihozzuk a legjobbat belőle. Én meg te, két lángelme. :)

Drukkoljatok.

 Persze az egész az én hibám, mert magamban még húztam is a tegnapot, hogy péntek 13, és ennyi telik tőle, ez kevés ahhoz, hogy az ember igazán babonás legyen. Meg az is én voltam, aki pár napja dühében olyan elragadtatott kijelentéseket tett a saját életével kapcsolatban, ami így utólag átgondololva nem lehetett komoly. És igen, azt is én írtam, hogy ha túléljük 2012-t, akkor én annak mar örülök.

Szóval én tehetek róla, hogy most orronfricskázott az élet, hogy most láthatom, hogy pár szempillantás alatt gyökeresen megváltozhat az ember élete (ne ragaszkodjunk hát semmihez), hogy a szerencse egyidőben lehet egy rossz álom is, amiből alig várom, hogy felébredjek. De nem fogok.

Szóval most ki vagyok borulva, holott örülnöm kéne, és az sem segít, hogy tudom, mások háborúban élnek, meg éheznek.

 Segítség.

 Az milyen már, hogy a kék égből esik a jégeső?

 A Kossuthon a Tér-idő műsorában mostanában az állatok érzékeléséről van szó, a nyilatkozó biológusok fele a tanárom volt. Nem is gondoltam volna, de a hangjuk olyan mélyen belémégtek, hogy még be sem mondták a nevüket, már tudom, ki beszél. Pedig jó tízéve nem hallottam őket beszélni. Fura, nem?

Vajon hány hangra emlékezünk az életünkből?

Mostanában, mióta megint szupernő vagyok, megint horgolok is, ez a viziló életem első (befejezett) amigurumija, TB húgának, mert még a nyáron kérte (jó, hát közbejött pár dolog, ahhoz képest egész hamar meglett). De szeretettel küldöm minden aquapóniával kacérkodó ismerősünknek is (bocs attól, aki nem látta a vonatkozó videót, most nincs kedvem belinkelni, kérdezzétek pl a birtokosékat)

Aki azért klikkelt ide, hogy megtudja, mit olvastam 2011-ben, az ne legyen a bejegyzés végén szomorú :) mert látom én ám, hogy az a módi, hogy a népek listázzák, mit is olvastak az elmúlt évben, de nekem ez mindig valahogy olyan misztikus volt, ki emlékszik már, mit olvastam tavaly februárban??  Persze ha molyolnék (moly.hu), vagy írnék a könyvekről, vagy legalább listáznám, de hát nem, mindegy is. Azt már viszont tudom, hogy idén januárban mikkel kezdek (+2 karácsonyra kapott, de azok még Tszm-en vannak):

Egyébként azon gondolkodtam, hogy íróspecifikusan fogok idén olvasni, egyvalakit kiválasztok, és akkor aztán tőle mindent (hm, igen, ebben nagyon számítok valaki segítségére, aki könyvtárban dolgozik). Egyszer csináltam ilyet, mikor Vonnegut meghalt, és azon a nyáron TB-vel mindent el(újra)olvastunk tőle, jó volt. Mi a véleményetek?

Meg arra is gondoltam, hogy van egy csomó innen-onnan összeszedett angol meg német nyelvű könyvünk, amiket el kéne olvasni, és ha nem tetszik, akkor valami fórumon megszabadulni tőlük másnak adom majd, és akkor majd milyen jó sok hely fel fog szabadulni a könyvespolcunkon.

Ma volt egy válogatás, most lett vége öt perce.

Katonákat kerestek egy Gluck darabba, és én voltam olyan vicces és úgy mentem el a válogatásra, hogy felvettem a mostani jelmezemet. Kicsit furán néztem ki a "civilek" között, de katonásnak olyan katonás voltam, amilyen katonás csak egy vérbeli katona lehet.

(Ha sokszor mondod ki a katonás szót, körülbelül fél perc után semmi értelme sincs. Kellene erről egy doktorit írni. Vagy lefordítani egy létezőt magyarra.)

Szóval megkaptam a szerepet, de nem a tehetség számított, csak a szerencse. Emiatt kicsit rosszul is éreztem magam, de mindannyian tudjuk: Az élethez kell egy kis szerencsi.

* köszönöm, Pierre.

Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket, ismét a színházból jelentkezünk, ma először ment végig a darab, és utána Lynne összetrombitálta az összes kórustagot és statisztát, hogy értékelje a látottakat.

Kezdjük azzal, hogy ebben a darabban nem énekes vagyok, hanem statiszta ami elviekben kevésbé megbecsült "hivatás" mint az énekesek, akkor is ha csak kórusról van szó.

Viszont én tényleg azt vallom és úgy is dolgozom, hogy nincsenek fontosabb meg kevésbé fontosabb szerepek. Bármit is csinálok azt kétszáz százalékosan.

Öt embert dicsértek meg név szerint abból négyszer engem. :)

Gyerekek, most már elég idősek vagytok, hogy megtudjátok, honnan az a németes név.

Ott ült az egész kórus (friss olvasóknak írom be, hogy hét éve énekelek az Arnold Schönberg  kórusban és több mint tíz operában játszottam velük, de a koreográfus ezt nem tudta) és kénytelenek voltak végighallgatni ahogy pár percenként visszatértünk oda, hogy mindenkinek úgy kellene csinálnia mint T.B.-nek.

Szinte akármelyik jelenet került szóba, oda lyukadtunk ki, hogy vagy úgy kellene ahogy én , vagy nézzenek meg engem és próbáljanak leutánozni.

Én szerényen a földet néztem de mikor jött az a rész a beszédben, hogy "Köszönöm T.B.-nek, hogy beugrott az egyik kollégája helyett, bár először csinálta ezt a feladatot, mégis ő volt a legjobb. Csinálja inkább mindenki úgy ahogy ő"- és mindenki előtt bemutatta, hogy hogy legyen- akkor már nem bírtam ki mosolygás nélkül.

Aztán a végén odamentem hozzá és a fülébe súgtam, hogy még van egy rész ami nem tökéletes, de lehetne jobb is. Elmondtam neki, hogy így meg úgy, és nem volt neki kínos rögtön akkor mindenki előtt azt mondani, hogy T.B.-nek volt egy jó ötlete, mostantól úgy lesz.

Basszus, úgy hangzik mintha kamuznék össze-vissza de annyira jó érzés, hogy valakinek ennyire feltűnt minden olyan mozzanatom amiről tudtam, hogy tökéletesre csiszolt.

Már próba közben odajött az első sorba, (ők középről nézték a stábbal) és a félhomályból integetett nekem, hogy szuper, szuper.

Egyelőre ennyi, végezetül még egy kép a színpadról. Nem tudok oroszul szóval lehet, hogy disznóságok vannak a "transzparenseken" vagy valami cirill recept.

Az oroszok már a spájzban vannak

Na most az van, hogy párhónapos száműzetés után a szupernő visszatér, kipihenve, kisimulva és tele tervekkel. Úgy tűnik, a test-lelki anomáliáim végre megadták magukat a józan észnek (vagy valami ilyesmi), és megint aktív vagyok.

Az elmúlt két napban például elintéztem 4 nagyon régóta halogatott dolgot (ki nem mondott újévi fogadalmam, hogy nem tologatom az elintézendőket - kicsit sokba kerültek nekem tavaly a mindenféle figyelmetlenségekből adódó büntetések), ez teljesen feldobott, bár van még a listán, meg újak is a képbe kerülnek, de tegyük fel, hogy beérem magam egyszer, és tényleg csak azzal kell foglalkoznom, ami épp új.

A lakás hónapok óta nem volt ilyen vállalható, ugyan minden nap csak egy kicsit pakolok benne, de ez az elmúlt pár napban már hihetetlen változást hozott, például sötétben is bátran lépek a hálószoba padlóján, nem kell attól félnem, hogy hasraesem valami helyre kis tárgykupacban.

Aztán mostanában főzök is, mert bármennyire is nem szeretek az ételtől függeni, mostanában rájöttem, hogy nem működöm ebéd nélkül. És egyébként nem is olyan megerőltető, mondjuk kitalálni, hogy mi legyen, az nehéz, de aztán egész gyorsan megvan. ÉS TB pl ma hazajött a munkából (volt egy óra szünete), és főtt étellel vártam, azt hiszem, ez több, mint amit apukám valaha is elképzelt volna rólam.

És szennyeskosarat sem terhelem túl, sőt, a polc, ahová a vasalnivalót dugdostam már egy ideje tök üres.

És ma csináltam testvajat, mert egy ideje kifogytunk.

És olvastam egy csomót.

És pörög a szociális életem, ma például jön egy barátnőm dumálni, sütök sütit.

A tennivalós lista persze így is hosszú, és mindig kerül rá új dolog, de a szupernőnek semmi sem lehetetlen, hurrá, hUrRÁÁ!

:)

És ezzel a képpel még adós voltam tavalyról:

Nagyon, nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki lapot küldött nekünk, olyan jó volt kinyitni a postaládát minden egyes alkalommal. A sok jó szót és jókívánságot olvasni meg pláne.

még otthon laktam, hétvége volt éjfél körül, és épp próbáltam elaludni, amikor telefonált a sógorom, és hallottam apukám hangját, hogy húha, meg hajjaj, meg tényleg? és aztán kiderült, hogy azért hívták, mert elindultak a kórházba. Felkeltem, főztem egy kávét a szüleimnek, addig ők összekészültek, majd elviharzottak Debrecenbe. Gondolom így éjjel üres lehetett az autópálya, mert rekordidő alatt leértek, persze én ezt csak másnap tudtam meg, mert visszafeküdtem, és azt álmodtam, hogy egy kislány, aki pont úgy néz ki, mint a tesóm az egyik óvódás portréján* valamit magyaráz nekem, és el is csodálkoztam rajta, hogy ahhoz képest, hogy még csak most született, milyen jól beszél. Reggel meg várt a szokásos sms: A L, hány kiló, hány centi, stb. Bevallom, nem ültem fel az első vonatra, mert egy emlékezetesen durva vizsgaidőszakom volt, de aztán pár nappal később már igen (gondolom addigra levizsgáztam az épp aktuálisból), addigra a baba is otthon volt, és úgy nézett ki, mint ha rajzolták volna valami cuki képeskönyvbe.

Boldog születésnapot kis zsenipalánta unokahúgocskám!

a porcelánbaba fürdik

carpe diem

* persze aztán kiderült, hogy a kislány pont nem úgy néz ki, mert például nem is sötétbarna a haja, mint a tesómnak, hanem szőke, bár mostanában legalább annyit beszél már, mint akkor álmomban

Most egy darabig nem lesz ilyen születésnapos poszt, augusztustól januárig az eddigi összes kisrokony lezavarta a dolgot, végére értem a sornak. De ki tudja, mit tartogat még 2012, maradjanak velünk!

Hm, illett volna már tegnap, vagy tegnap előtt írnom arról, hogy köszönjük szépen minden kedves olvasónknak a (hah, már többéves) bizalmat, és hogy reméljük, az új évben is velünk tartanak, mert nekünk a blogolás nagy öröm, a kommentek meg még inkább. De ehhez kellett volna valami illusztráció is, mert TB szerint nincs jó poszt kép nélkül, viszont én túl elfoglalt voltam a karácsonyi teendőkkel (órákig tartó csevegések, társasozás vég nélkül, valamint alvás), szóval inkább hagytam.

Sokféle más tervem is volt az írásra, valamiféle évzáró visszatekintést akartam, mert azt mások is írnak, meg mert az jó, de ahogy elmúltak az óév utolsó napjai, egyre inkább úgy éreztem, hogy fene se fog visszatekintgetni, akkor már inkább előre. De aztán valahogy az a bejegyzés is elmaradt, most meg már vastagon benne vagyunk 2012-ben, szóval minek. 

Egyébként díványon kucorodva, sok röhögés közepette vetettek nekem kártyát (életemben először), és meg voltam elégedve a kilátásokkal :))

Valamint ha lehet hinni a babonában, miszerint a szilveszteri, esetleg január elsejei teendőink meghatározzák az egész évet, akkor én 2012-ben nagyon sokat fogok társasozni, a játékban vesztes gyerekeket vigasztalni, horgolni, valamint a bújócska okozta boldogságtól magas frekvencián sikoltozó kislányokat megkeresni a függöny mögött (tekintve az erős akusztikai ingert, nem volt nehéz, de azért igyekeztem minden alkalommal végigfutni a "Hová bújhatott ez a gyerek, nem láttátok valahol, stb-köröket).

Boldog új évet mindenkinek!

na ki ez a helyre kis angyalka a karácsonyfám alatt?

A 25-e az nálunk mindig úgy volt, hogy mindenki akkor kelt, mikor akart, csönd volt a lakásban, csak mindenhol pizsamás alakok üldögéltek, vagy heverésztek, néha a pizsamán volt egy sál vagy pulcsi, vagy hálózsák, ki mit kapott ajándékba, és mindenki elmélyülten olvasta a könyvét, vagy a játékszabályt, vagy a használati utasítást. Sütit reggeliztünk, mintegy mellékesen, a betűk mellett, és fenyőillat volt, meg távfűtött meleg.

Szerettem.

Manapság kicsit máshogy van, de nem bánom, lesz majd megint úgy is, mindenesetre bennem már vanegy kis kalács, a reggelim, heverészten a szüleim ágyában, és most anyukámmal felváltva megyünk ki a kertbe mezítláb, pizsamábna, hogy újabb ajándékokat hordjunk ki a fa alá (mert nálunk ilyen élő a karcsonyfa, ami indikált némi fagyoskodást már tegnap, de szeretjük), mert mindjárt, mindjárt megérkeznek a kicsik ( akik nem is olyan kicsik, inkább középsők), a tesómmal, és úgy izgulok, mit szólnak majd! szóval ezt is szeretem.

 Holnap (vagy attól függően, hogy mikor publikálom: ma) lesz a téli napforduló, egy jeles nap, amire szerintem méltatlanul keveset figyelünk. A leghosszabb éjszaka, a legnagyobb sötétség, mégis ezerszer vidámabbnak érzem, mint a szentivánéjt, amikor nem tudok nem arra gondolni, hogy innentől egyre rövidebb lesz minden nap. Egyébként nem szokott zavarni a sötétség, ahogy a rosszidőt is jól bírom, nem leszek ( nem ettől leszek) depis. De mégis, ebben a szimbólumnélküli karácsonyban - ezt ma találtam ki, boltba menet, hogy az a bajom az idei karácsonnyal, hogy nem találom az elveszett szimbólumaimat- talán figyelhetnék arra (is), hogy jön a fény, meg az új remény, és tényleg lábalok ki a tehetetlenségből, ha lassan is. 

Idén december elsején akartam felállítani a karácsonyfát, mint az angolszászok, egyrészt azért, mert tavaly kimaradt, másrészt mert egyébként is keveset látjuk, mert megyünk rokonokat làtogatni, harmadrészt azért, hogy kicsit megtámogasson az elveszettségben, de persze nem jött össze. Aztán dec. 8 körül volt még egy reménysugár, olvastam, hogy az olaszok is akkor állítják fel a fát, gondoltam, akkor mégse leszek magányos harcos, de persze akkor is elmaradt. Egy Pár napja már felkerült a fa a pincéből, ami határozott előrelépés, és TB is beforgatta a bútorokokat a karácsonyi rendbe, a díszek pedig már mióta a hálószoba közepén várják a sorsukat, és talán ma megejtjük a nagy akciót. Mondhatom, hogy direkt vártuk vele a napfordulót, nem?

 ha TB olyan rendetlen lenne, mint én mostanában, én már nagyon kiabálnék vele... TB meg kicsit sem kiabál velem, hanem megértő és türelmes.

Na erre varrjatok gombot.

Gyere pajtás menjünk el,

Szent Lucát köszöntsük fel!

Ha mi oda elmegyünk,

mennyországot elnyerünk.

Luca, Luca kitty-kotty,

tojjanak a tyúkok,

Luca, Luca, kitty-kotty,

nénémasszony, litty-lotty,

tikjaik, lúdjaik jó tojók legyenek!

Nem megyek most Tszm-re, de gondolatban jól megmondtam anyukám kistyúkjainak.

Van nálunk ám Luca is a családban, de Anna-napon tartja a névnapját, ki érti ezt...

ja, meg megint nem tartom rendesen a szokásokat, de mostam és takarítottam is, ha nem is túl sokat, mentségemre legyen mondva, kenyeret nem sütöttem. Szerencsére nem ijesztett rám Luca, én egyébként sem bírom az ilyesmit, kiszaladnék a világból a lakásból, az tuti.

Nemrég jelentkeztem egy operába színésznek, pontosabban igazán arra a szerepre jelentkeztem, amelyik a főszereplő alteregója és van egy (vagy több) rész a darabban, ahol meztelenül kell táncolnia, vagy táncot imitálnia, vagy gőzöm sincs mit kell csinálni, de nekem mindenképpen ez tetszett, mert csak itt volt előfeltétel, hogy táncos legyen az illető.

Mindig azt mondtam, az a zenész aki tud zenélni. (Így jöhetett Kínába N.H.-né aki minden darabot le tudott hegedülni amit kellett, tehát zenész. El is vittük. :) Ennek folyománya, hogy az a táncos aki úgy tud táncolni ahogy a rendező elképzeli.

Szóval ma volt a kászting (mindig pornóra asszociálok, ha ezt hallom de valószínű én vagyok csak ilyen perverz, remélem mindenki másnak színészek ugranak be) és majdnem nem mentem el, mert közben kiderült, (MA!) hogy ebben a darabban énekelhetnék is, és az fix.

Aztán arra jutottam, hogy fejben erre készülök két hete, mindenképpen meg kell próbálnom.

Lehet, hogy kidobnak az első rostán de legalább megpróbáltam. Utáltam volna magam ha nem megyek el, na.

Két perccel kettő előtt értem oda a válogatás helyszínére (bicajjal mentem, mert előtte gyorsan kellett egy kis optikai tuning szálkásító gyúrás, hogy hasonlítsak a fényképemre, amit az önéletrajzomhoz csatoltam, plusz két napja nem eszem szinte semmit) és ahogy beléptem a terembe egy fél másodpercre elakadt a lélegzetem. Körülbelül  hatvan férfi, (három sorban, kb. 25-30 szék per sor) többek lábán balettcipő, nagyon látszott, hogy kik azok, akik hivatásosak.

A fickó elmondta mit szeretne, én meghallottam, hogy Pina Bausch és megnyugodtam. Ha valahogy igazán tudok táncolni hát az pont a Pina Bausch-féle modern tánc.

Az első feladat az volt, hogy egy zenére kellett improvizálni. Ez volt a legjobb. Teljesen ki tudtam zárni a külvilágot. Sokszor csukott szemmel táncoltam, hogy ne zavarjanak a többiek, ugyanis csoportokba voltunk osztva és három ember nézte végig az összes csapatot. Voltak jók (nyilván a profi táncosok voltak a legprecízebbek, csak náluk én hiányoltam az összhangot, és nem a zenére táncoltak, hanem "csak" táncoltak) de tudtam, hogy benne vagyok a legjobbak között.

Mondjuk ezt már közben is éreztem. Mikor a tested pattanásig feszül, hallgatod a zenét, és jön egy impulzus, mint egy áramütés. Emelkedik a kezed, megfeszülnek a hátadban az izmok és inak, és hagyod, hogy sodorjon magával az energia. Minden mozdulatod egyetlen célnak van alárendelve, hogy a legjobban transzformáld a zenét mozgássá. Az egész az ösztönökről szól.

-És akkor Marika egyensúlyozna a bal kezén, ti meg mögötte lebegnétek. Megoldható?

Ezután kiválasztottak körülbelül húsz embert, akiknek pantomimezni kellett, kifejezetten kérték, hogy ne táncoljunk, színészkedjünk.

Innen már rutin volt, mert bár színész sem vagyok, de mégis.

Meg kellett mérgezni valakit zenére. Alap.

Szóval a végén kiválasztottak hat embert, akiknek két hét múlva mondják meg, hogy pontosan mi is a feladat, és ENGEM engem választottak ki arra a bizonyos szerepre amire mindenképpen táncost akartak, úgy hogy a végén volt olyan hivatásos táncos aki odament, hogy ő elvállalná, és mondták neki, hogy az vagy T.B. lesz (újaknak: én) közülünk, vagy senki.

Aztán kiderült, hogy a létszám azért csak hat és nem nyolc, mert a rendező hoz magával Berlinből két táncost, akik mindenképpen benne vannak. Így most csak az a kérdés, hogy milyen szerepem lesz? Egy sima színészi, vagy ha jobb leszek a szerepre mint a berliniek akkor én leszek Hamlet meztelen dublőre, aki bár nem is igazán táncol, mégis ragaszkodtak hozzá, hogy táncos legyen.

Ennyi. Mi a tanulság? Szerencsém volt.

Másrészről nem tudom magamban tartani, hogy miközben nálunk építik le a nyelvoktatást és a követelményeket, addig itt a folyékony angol hiánya kizáró ok lett volna. 

(És a fickó mindenkit kérdezgetett, hogy mennyire tudunk franciául? Én mondtam amennyit tudok: -Je parle un tout petit peu francais. Egyébként TÉNYLEG csak ennyit tudok meg hogy: zsömápel T.B. kész passz. De valamiért ezt mindig elhiszik, és tudjátok, hogy van a mondás, az tud franciául akikről a franciák elhiszik. Meg különben is addig még van egy hónap, másrészt a rendező tuti tud angolul, majd azt erőltetjük jobban. :)

Ha lehet mégis egy tanulság: csak azért mert nem vagy táncos, ne tartson vissza, hogy jelentkezz egy munkára ahol táncost keresnek. 

:)

Plusz egy vicc.

Megy nyuszika az erdőben, találkozik az aggyal.
- Hé agy, van egy melled?
- Nincs
Megy tovább nyuszika az erdőben, találkozik a maggal.
- Hé mag, van egy melled?
- Van.
- És adsz is?
- Igen.
Mi ebből a tanulság?
Agy helyett, mag ad mellet!

Most szólok, hogy ebben a posztban is lesz nyafogás, de talán kevesebb. Ha nem tudnám, hogy MindenBaj az oka, azt mondanám, hogy depis lettem, ma megspékelve egy jó kis fejfájással, nem részletezem, a Büdös Pizsamázótól csak annyiban térek el, hogy szuper (és tiszta) háziruhában nyomom és rádiót hallgatok, nem tévézem. Az eheti társadalmi életemet a nullára redulkáltam, pedig lett volna itt rég nem látott barátnő meg születésnapi buli, meg mézeskalácssütés is.

Tegnap TB viszont megsajnált, és együtt előszedtük az ünnepi díszeket rejtő dobozt, és lett hirtelen fényfüzér az ablakon és adventi koszorú, meg mindenféle kis angyalok és díszek itt-ott a lakásban, sőt, majdnem hósprays deko is, csak a sablonkészítést kell még tökéletesítenem. Kaláka karácsonyi dalokat is hallgattam kicsit, bár attól még depisebb lettem (nem is emlékeztem, hogy ezek mind ilyen mélabúsak, vagy ez már megint az én beteges hozzáállásom), kivéve az egyik régi kedvenctől, amelyik azt mondja, hogy "Itt a karácsony már, és itt a karácsony már, és húsvétig tart a karácsony"! Mert ettől rájöttem, hogy tényleg nem vagyunk semmivel sem elmaradva, húsvétig még van idő sütni-főzni, együtt lenni. :) Ezen felfedezésemet szeretettel küldöm mágnyesnek, további felhasználásra.

egyszerű, az igaz, de a miénk

Aztán valamikor ez a dal is szembejött, ami tizenéves koromban, amikor még gyakrabban énekeltem latinul még annyira meghatározta az adventet meg a karácsonyt, és olyan méltatlanul régen hallottam (na jó, lehet, hogy tényleg csak az a baj, hogy tavaly Kínában voltunk karácsony helyett??). Milyen sok ilyen dolog van, ami egyszer csak úgy eltűnik az ember életéből, pedig milyen fontos lenne, hogy megőrizzük, ha másért nem, hát legalább az emlékekért, amiket ébreszt. Szóval ezt DA-nak küldöm, remélve, hogy neki is olyan érzés hallgatni, mint nekem. (0:47-nél jön az elérzékenyülés)

egyébként is sokat gondolkodtam azon, hogy mit is jelent az advent meg a karácsony nekem. Az egyértelmű vallási háttere szép és jó, ám a mostani életembe nehezen illeszthető be, a családomtól, szeretteimtől pedig így is túl távol lakom, ilyenkor még jobban hiányoznak, ezen nincs mit ünnepelni. Semmi gondom az egyedülléttel, mondjuk a mindennapi egyedülléttel, de ünnepekkor (és ünnep a vasárnap is) hiányzik a nagycsalád, hiányzik, hogy ritkán vagyunk csak úgy együtt. Az ünnepi készülődésben pont az együtt töltött idő a legfontosabb. Ezt a vonalat követve viszont eszembe jutott, hogy nem is olyan rég a két nővéremmel az előszobában szuper-szuper titkokról sugdolózva, a kíváncsi gyerekkérdésekre egyszerre vágtuk rá nevetve és boldogan, hogy Karácsony van! És pár pillanatig tényleg az volt, mi meg viháncoltunk tovább, és rébuszokban beszéltünk, hogy ne értsék. És karácsony volt Gyulán is, mikor egész nap társasoztunk és játszottunk TB tesóival meg az anyukájával. Szóval azt hiszem, nekem a sok víg hétköznap jutott a bús vasárnapok helyett, ha követhető, hogy mire gondolok. És holnap nekiállok az ajándékoknak, még ha egyedül is.

Helló-Belló. Ho-ho-hóóó!

Megjöttem, visszatértem.

Azoknak akik az előző bejegyzésekből kimaradtak (kettővel ez előtti bejegyzés- A szerk.) jelentkeztem egy darabba színésznek, pontosabban táncosnak. Látok hátul kezeket. Kérem, hogy kérdéseiket a bejelentés végén tegyék fel!

Igen, táncos is vagyok. Legbelül már évek óta az vagyok, a kétkedőknek berakok egy képet. Négy éves vagyok, én balettozom a szólót a karácsonyi műsorban. Nézzék az arcomon a profik semmivel sem összetéveszthető magabiztosságát.

Az utolsó Rond de jambe en l'air sauté helyett, lehet elég lenne egy sima Échappé egy lábra.

Tegnap elküldtük a képet, ma válaszoltak , hogy mehetek a válogatásra.

Azóta egy nagy kiflit ettem, meg három koktélparadicsomot meg egy fél narancsot.

Azt mondjuk gondoltam, hogy a válogatásra mindenképpen behívnak, mivel a képen pont úgy nézek ki mint egy modern táncos, másrészt az otóbbi két évben, tizennégy darabban vettem részt. Szerintem senki más nincs aki ennyi darabban közreműködött.

Külön öröm, hogy bár mostanában nem sok időm jut az ipari alpinista karrieremre, mégsem múltak el nyomtalanul a sziklamászással töltött évek. Köszönöm Canon. Köszönöm IrfanView.

Nyomjad, shift+g aha, kis kontrasztot, Gamma korrekció, kész. Színtelítettséget mit piszkálod? Fekete-fehér.