Erről is már rég akartam írni, egy ilyen nagy coming outtal, hogy nekem tetszik a feng shui. Nem az a fajta, hogy hová kell békát tenni, ugró delfint, meg ilyeneket, hanem az, hogy hatással vagyunk a környezetünkre, az meg hatással van ránk. És az is, hogy amikor az ember abszolúte tehetetlennek érzi magát az élete alakulásában, és csak sodorja az áradat, vagy pont ellenkezőleg, holtágba került és pangó vizekre, akkor mégis van a világnak egy szöglete, amit még ő rendez, rajta múlik, hogy milyen, és ha letakarítja a könyvespolcot, akkor úgy érezheti, hogy igenis, tett valamit azért, hogy jobb legyen, és ez az érzés már fél siker. Nem beszélve az ilyen otthonülő feleségekről adóstársakról, mint én, akiknek vajmi kevés befolyásuk van a másik fél karrierjére, mégis a legjobban szeretnének segíteni, szóval az ilyeneknek találták ki a karriersarkot, meg a porszívót, meg a felmosórongyot. 

Innentől csak erős idegzetűeknek. Én szóltam.

Nincsenek egyébként kiterjedt irodalmi ismereteim a témában, egyszer kölcsönkaptam az egyik nővéremtől, aztán (miután gyorsan vele is elolvasattam) ajándékba is megkaptam a másiktól Halász Andrea F.s. című könyvét, ezt olvastam, nekem megfelelt, misztikum és keleti tárgyak boltjának reklámjaitól mentes, szimpatikus kézikönyv. Pont akkor olvastuk egyébként a kisebbik nővéremmel, mikor a nagyobbik költözött, és jól megszakértettük az új helyen, hogy hová kerüljön a komposztosláda (oda? mi? az a szerelem-sarok, ne mááár), meg hogy hová kellenek kislámpák (ide mindenképp, hogy felmenjen a lépcsőn a csí), meg jó-e a háló új színe, majdnem ki is dobtak minket a háziak, de megúsztuk.

A nagy lelkesedés új, berendezendő ház és lakás híján aztán persze le is csengett, azért az álláskeresés elején gondosan kitakarítottam minden karrier-sarkot, biztos, ami biztos, és meg kell mondanom - ld. fentieket-, hogy nagyon jólesett. És nem, nem gondolom kudarcnak, hogy még mindig nem dolgozom, mert ez egy egészen más történet, de tényleg.

Szóval mikor rámszakadt a nagy szabadság tavaly nyáron (őőő, vagyis amikor a doktorimat kellett írnom), akkor nekiálltam komolyan megrajzolni a lakás térképét. Mert persze fejben már így is belőttem pár dolgot, de például kiderült, hogy az előszobánk meg a fürdő teljesen kiesik, nem is számít a térképbe.

ezért ilyen lett:

Na, gondoltátok-e volna, hogy miután évekkel ezelőtt ideköltöztünk, a konyha utcai frontját rendeztük leghamarabb teljesen ösztönösen? :) mert például a főzés egyáltalán nem központi téma nálunk. Mégis ide került leghamarabb színes függöny, cuki szőnyeg, képek a falra, szeretjük :) és a vendégek is mindig dicsérik, hogy jó ott lenni (mert úgy néz ki, mint egy óvoda, fogalmazta meg valamelyikük).

A pártfogók, utazás részen meg nagy becsben tartott, sokat simogatott vadiúj mosógépünk került, meg a kedvenc könyvespolcom (persze külön helységben). Azt hiszem, nem is panaszkodhatunk az elmúlt évek utazásaira, bár egy ideje nem takarítok itt olyan lelkesen.

A tudás, bölcsesség sarok némileg befejezetlen, és mostanában határozottan rendetlen is, a térkép megrajzolása előtt azt hittem egyébként, hogy ez a család, meg az egészség, hát, nem is tudom, minek jobb vagy rosszabb. De a jövőben rendezésre kerül, mert ez az egyetlen sarok, ahová még befér a komód amire szükségünk van, hátha megjön az eszünk is :).

A gazdagság és siker egy állandó hotspot, itt a számítógép, de vannak terveim, hogy hogyan fogom felszámolni a káoszt (veszek pl egy mappát, amibe lefűzöm TB irdatlan mennyiségű papíralapú anyagát amit a disszertációjához gyűjtött), és némi lomtalanítást is tervezek az idetartozó könyvespolcon (nem kell valakinek Lynn Margulis* Enviromental evolution c. könyve? és a 27. OTDK biológia szekciójának absztraktjai?)

Aztán kicsit aggaszt, hogy hír és hírnév sarok egyik része TB hörcsögkuckója,  itt teremnek például a félpár fekete zoknik (ld korábbi bejegyzések), másik része viszont a nappali kényelmes, de lakberendezési szempontból kissé elhanyagolt része, ahová innen-onnan örökölt (így nem általunk választott színű) dívány és függöny van. Évek óta nagyon zavar, de most megvilágosodtam, miért. Mert nekünk ide narancssárga kell, meg piros, meg sok élet, nem uncsi sötétkék. Díványt mondjuk nem fogunk cserélni, de majd kiokoskodom valamit.

Na, ha valaki idáig bírta, akkor vagy nagyon unatkozik, vagy nagyon szeret minket, vagy kicsit perverz. A bejegyzésnek nincs csattanója, a lényeg valahol az első bekezdésben volt, aztán csak elkapott a hév: inkább nekem jelent sokat az összefoglaló. Mert tervezésben nagyon jó vagyok :) kivitelezésben kevésbé. És ezért kell a rendszer, kellenek a listák, az összegzések, meg igen, még mindig kéne valaki, aki tartja bennem a lelket, hogy el is végezzem, amit elterveztem. TB szegény már a munkába menekült, holnap talán mégis kidobom azt a hervadt virágot a szerelem sarokból konyhából :)

*egyszer láttam egyébként élőben is, pont úgy néz ki, mintha Meryl Streep tesója lenne

Bár feltétlenül hiszek benne, hogy a környezetünk visszatükrözi a lelkiállapotunkat, mégis meg kell állapítanom, hogy a lakás és benne a kis projektjeim hónapok óta nem kedvemre valók, és én magam mégis nagyon a saját kedvemre vagyok.

Talán a tavasz miatt, talán más miatt, de őrült csinosnak, szépnek és kívánatosnak bájosnak tűnök magamnak, tisztára, mint a filmekben a karcsú és mindig jólsminkelt lányok, akik a farmer-póló kombóban is divatdiktátorok. Ciki, nem ciki leírni, narcizmusnak hívják, tudom én, de jó, próbáljátok ki!

____________________

A lakás, a rend, a kis projetjeim azt hiszem, nem is elhanyagoltak, hanem félkészek, talán én is ilyen félkész vagyok, farmerban, pólóban, de széles mosollyal :).

nos, ha annyit ennék, amennyit blogolok, biztos vékonyabb lennék :) Most az van, hogy kint nagggyon szépen süt nap, de 1. TB megy dolgozni, 2. van itthon dolgom elég.

További nagy hír, megírta az újság is, hogy nyitnak a bécsi fagyizók, konkrétan a Bortolotti március 19-én, juppi. Mondjuk nem az a fő-fő kedvenc, hanem a Rotenturmstrasse feletti (soha nem tudom a rendes címet), a Zanoninal kell befordulni a sarkon, a Zanoniba ne menjetek, ha Bécsben turistáskodtok, bár ott a legnagyobb a tömeg, de túl édes a fagyijuk, higgyetek nekem.

Ha valaki idejönne, és vállalná, hogy egy napig tartja bennem a lelket, amíg én lomtalanítom a lakást, akkor meghívom egy naaaagy fagyira. Szerintem elég fair az ajánlat, nem kell mást csinálnia, csak itt ülnie, és dumálgatnia velem, úgy jobban menne a munka.

Egyébként sokadszorra is rájöttem, hogy a dolgokat egyszerűen meg kell csinálni, úgy lesznek készen, ha értitek, mire gondolok. :) Spanyolviasz, tudom. Például karácsony óta dédelgetek egy tervet holmi égősorról, meg szivárványszínekről, és mostanra sikerült realizálni. Annyira örülök, és ha majd TB szépen fényképeket csinál róla, akkor meg is mutatom itt egy külön posztban. Most már csak a többi listán sorakozó dolgot is ilyen egyszerűen kéne abszolválni. Leginkább csak teszek-veszek, mindenhol csinálok valamit, semmivel sem végzek igazán, félkész a takarítás, félkész a rendrakás, félkész az új házinadrágom, félkész a horgolás, felkészek a javítanivalók, félig olvasott a könyvem.

Meg mostan narancssárga sötétítőről álmodom a nappaliba. Meg valakiről, aki varrna egy új huzatot a két fotelünkre. Segítenék is, meg minden, de egyedül nem merek belevágni (belevágni, szó szerint, értitek, ha-ha).

na megyek, levágom a hétfejű házimunka-sárkány egyik fejét. Drukkoljatok.

Tegnap Emmánál voltam, régi blogolvasók emlékezhetnek rá, az ő esküvőjén jártunk Franciaországban pár éve. Emma most otthon van Rose Ionával, a 9hónapos kislányukkal, és Emma, mint minden (szerencsésebb) kismama, épp megváltja a világot a nevelési elveivel. Na jó, ez gonosz volt, de azért nevettem, mikor lelkesen a kezembe nyomott egy szórólapot a babazenélésről, amin a Kodály-módszert éltették. :)

 Kalornak (béna a gépem, most nem tudom linkelni az Annyi minden c. poszt kommentjét):

Iskolába nem járattak,

Olvasni se tanítottak

De a szemedből kiolvasom,

Hogy szívedben bánat vagyon.

(népköltés)

Na, most akkor agyaltak-e öreganyáink a boldogságon, vagy tényleg csak kapáltak? :) példát tudok még hozni, ez csak ami hirtelenjében eszembe jutott. 

 Úgy kéne blogolni, ahogy enni is, sokszor keveset (ezt Zazalea nagyon jól tudja ám, mármint nem tudom, mennyit eszik, de azt igen, mennyit ír). Szóval úgy kéne írnom, és nem ilyen hetes kihagyásokkal, amikor ki emlékszik már, mi is volt soknapja. Volt például szikrázó márciusi reggel, amit nagyon szerettem, kivéve azt a részt, hogy TB nem ült azon a vonaton, amin én.

Ma meg az volt, hogy Csempeszkopácstól Bécsig énekeltünk az autóban, négyen. Tábortűz hangulat, vidámkodás. A repertoárból futotta arra a két órára, pedig a társaság ilyen szempontból vegyes volt, én nem tudom egy csomó musicalnek a szövegét, csak lalázva, ők nem ismernek egy csomó népdalt, meg Kalákát, amit én igen. És úttörődalból is csak egy volt, a vége felé viszont egyre több kispál, meg budapest bár. Énekelni jó, énekeljetek minél többet. Akkor is, ha nem tudjátok a szöveget.

Annyi mindenről akartam mostanában okosakat írni (többek között arról is, hogy mit csinálok jódolgomban, amiért nem jut időm az emelkedett témákról való elmélkedésre a blogon).

Például, hogy pár hete Zazáleával arról levelezgettem, hogy mi kell az elégedettséghez. De mielőtt megírtam volna, szembejött a téma ellentéte, az, hogy mennyien lettek mostanában pánikbetegek a bizonytalanság miatt. Nem azok, akik utcára kerültek (bár lehet, hogy ők is), hanem olyanok, akiknek van még tető, van munka, csak nem annyi, nem olyan biztos, ki tudja mi lesz-helyzetek. És azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnánk megtanulni, hogy örüljünk annak, ami van, és hogy a holnap majd aggódik magáért. Magamat néha percenként emlékeztetem, néha magától jön. Gyakorlás kérdése, most úgy képzelem.

Mert persze lehet szidni a kormányt, meg a politikát, meg a gazdasági helyzetet (esetemben egyiket sem, csak úgy szimplán a Helyzetet), csak attól senkinek sem lesz jobb. Mert nem ezen múlik. Még akkor sem, ha a napos oldalon nincs annyi pánikbeteg. Ez a mi döntésünk, hogy szétaggódjuk-e magunkat, vagy sem. Még akkor is, ha a végén tényleg utcára kerülünk, akkor sem mindegy, hogy addig hogy éltünk. Hogy már roncsokként, 4-féle gyógyszerre beállítva rúgnak ki a munkahelyünkről, vagy még ép emberként, havi tízezres patikai számla nélkül.

A másik, kicsit idekapcsolódó téma pár napja merült fel egy blogon olvasott interjúban. Kicsit megpedzegettem a kommentekben, mit gondolok, de nem nagyon ment át, és komoly ellenállás volt ezzel szemben. Hogy biztos-e az, hogy a szabadság az anyagi függetlenség szinonimája. Kicsit hajlok rá, hogy igen, vagyis hogy értem, miért írta az, aki írta. De olyan jó lenne, ha a szabadság, mint érzés mégsem az lenne. Hogy ezt is meg kell tanulni, mert különben jön a pánik, meg a magas vérnyomás, meg a depresszió, teljesen értelmetlenül.

Meg az is eszembe jutott, hogy ha csak kicsivel rosszabbul élnénk itt TB-vel, ha nem tudnánk most fizetni a számláinkat, akkor nem is olyan rég elköltöztünk volna innen, volt rá lehetőség, voltak jó kilátások. Nagyon sok szempontból jobbak, mint amik most itt vannak, és mégsem mentünk, de nagyon nehéz döntés volt. Akkor most nekünk a szabadság szinonimája az anyagi bizonytalanság lenne? :)

Idén a böjtöt is teljesen mellőztem a blogból, évek óta először nem tartok édesség-stopot, de a fejemben azért ott van a téma. Olvastam, hogy van, aki ezalatt a 40 nap alatt például többet foglalkozik a barátaival, rokonaival. Több képeslapot ír, több vendéget hív teára, többet hallgat meg másokat. Szuper ötletek tartom. Nekem most az jutott eszembe, hogy bár már jócskán benne vagyunk a 40 napban, sosem késő elkezdeni, és én mától megpróbálom jobban értékelni ezt a kis bizonytalanságokkal terhelt életemet. Nem csak rövid, esti listával, hogy miért is lehetek hálás és boldog, hanem egésznapos tudatos odafigyeléssel a jóra. És ahányszor találok egy ilyet, kifújom a levegőt, és örülök. Ki tart velem?

Mivel nekünk ingyen dolgozik, mi promotáljuk a twitterét, kövessétek!

http://twitter.com/#!/saxingerviktor

 Jó, lehet, hogy ez csak nekem érdekes, de az előbb megint egy ismerős hang beszélt a Kossuthon, és rögtön tudtam, hogy a gimis rajztanárom az. Aztán a végén be is mondták a nevét.

Vagy nagyon jó sulikba jártam, vagy a Kossuth ilyen emberközeli. Vagy mindkettő. Mindenesetre nekem jó meg otthonos érzés.

Akkora bókot kaptam a minap, hogy most, még napokkal később is sokszor eszembe jut. Az volt, hogy egy gimis osztálytársammal beszélgettem, és teljesen mellékesen megjegyezte, hogy pár hete egy másik volt osztálytárssal megállapították, hogy én voltam a legokosabb az osztályban. Pedig a társaság szerintem nagyon jó eresztés volt ilyen szempontból, és a két fent említett meg pláne kiemelkedő volt.

Hát így.

Szóval most örülök nagyon, pedig semmit se számít.

Egyébként járok néhány hete egy meditációs tanfolyamra, amiről még nem írtam és nem is fogok ha-ha, és tegnap volt egy vizsgaféleség, amin az enyém lett a legjobb a csoportból. Vagyis ketten lettünk legjobbak, ugyanolyan eredménnyel. Mondjuk tipikusan olyan feladat volt, amit nem a spirituális fejlettségemmel, hanem IQ-ból oldottam meg, bár ki tudja, talán a kettő nem áll olyan messze egymástól.

Igen, itt állok egy bolygónyi aggyal, és arra kérnek, főzzek egy teát.

De egyébként még azt sem bánom, engem a teafőzés boldoggá tesz, és ha emellett úgy érzem, bármire képes vagyok, az csak extrán jó.

Ez a nap ugyanúgy elszökött, mint a többi, és most várhatok 4 évet, hogy megint legyen ilyen. Kíváncsi vagyok, akkor hol leszek, kivel leszek, mit fogok csinálni? Vannak terveim :) de ez nem számít. Néha jobb is, hátha valaki valami jobbat eszelt ki számomra, mint amit én valaha is kitalálnék.

Ti mit csináltatok ezen a vicces-különleges napon? (nem fogok ám csodálkozni, ha azt írjátok, hogy ez is csak egy egyszerű szerda volt, mint a többi)

 Mostanában minden kicsúszik a kezemből, három helyen vágtam meg az ujjam három nap alatt, beleszúrtam a varrótűt, lehorzsoltam és kétszer megégettem a kezem. Leevett pizsamában ülök a díványon, ma rengeteg dolgom lesz, de alig tudtam kivakarni magam az ágyból, annyira fáradt vagyok. Talán ideje lenne leszedni a karácsonyfát.

Mégis minden jó, minden rendben, minden annyira kerek, magamban is mosolygok.

Hasonlóan szép kerek m-betűs napot, napokat kívánok nektek is!*

Mmmmmmmm.

* főleg a duquesanak, Isten éltessen!

Ahogy TB már beharangozta, a Theater an der Wienben most a Telemaco megy Christoph Willibald Glucktól, ma este van a premier. Gluckot 6éves korom óta szeretem, mert a Hegedűiskola I-ben tőle volt az első "komoly" kétsoros darab, előtte csak népdalok meg gyakorlatok, szóval nagyon meg voltam illetődve, hogy komolyzenét játszom.

Valószínűleg egyébként nem voltam jó hangulatban ehhez az operához, mert nem egyértelmű, hogy tetszett a rendezés (a zene szuper). Egyrészről a díszlet az valami olyan, amilyet még nem láttatok, nagyon impozáns, nagyon technikás, nagyon menő. Egy hatalmas tükör van felfüggesztve a színpad felett, így duplán, a színpadon és egy egészen más perspektívából is látjuk az énekeseket. Ez főleg akkor nagyon látványos, mikor fehérmaszkos katonák másznak le mindenhonnan jövő hosszú létrákról, meg mikor hullák hevernek mindenfelé és ütemre vonaglanak. Maga a színpad is egyfolytában mozog, leginkább különböző szögekben megdöntve van, hol felmásznak rá, hol alámásznak, hogy körbeforog, nagyon jó képet adva a sztorihoz. A kosztüm is szuper, viszonylag egyszerű ruhák, mind fekete vagy fehér, az egész darabban csak a színpadot emelő vasszerkezet és a TB-t beborító vér vörös.

A történetben Télemakhosz apja keresésére indul, és meg is találja Kirké szigetén, néhány zombi elhunyt emberével egyetemben. Odüsszeusz közben némileg összemelegedett Kirkével (közös gyermekük is születik Telegonosz néven, ha-ha), ezért egyrészről nem egyszerű szétválasztani őket, másrészről Odüsszeusz fél is a csajtól (mondjuk nem csodálom, főleg, miután életre keltette a halott embereit, csak azért, hogy újra kinyírja haragjával sújtsa őket), alig mernek lelépni a szépnevű Aiaiae szigetéről. Mikor viszont mégis adódik a szökésre alkalom, Télemakhosz köti az ebet a karóhoz, hogy szabadítsák ki Willyt is, az egyik nimfát, aki megmentette az életét, nem mellesleg szerelmes is belé. A videón 01:48-:04:15-ig halljátok azt a rész, amikor Odüsszeusz indulni akar, ez a Theater an der Wienben sokkal látványosabb volt, tettrekész temgerészekkel meg minden. A zene a lényeg (ahogy elnéztem, a youtube-os verzió még furibb, mint az, amit én láttam, szóval csak hallgassátok, és 04:15-kor nyugodtan kapcsoljátok ki)

És akkor a keményebb kritikáról: Telemaco egy málészájú, puhány, hasra felhúzott nadrágú, enyhén gorillaképű szerencsétlen (bocs, Bejun Mehta), rettenetes mimikával. A pillanatban, mikor apjával találkoznak (és Kirké bemutatja őket egymásnak), Odüsszeusz (aki egyébként egy tróger alkoholista) hátrahőköl, amit nem is csodálok, én se örülnék, ha kalandor létemre kiderülne, hogy egy ilyen degenerált a fiam. Mondjuk ezen asszem csak én röhögtem, a többiek meghatódtak a családegyesítésen. T., amikor nem szenvedett, akkor vagy az anyja, vagy a nője árnyékában kiskiflizett a földön, még nyomorultabb hatást téve ezzel.

Odüsszeuszról már írtam, a nimfa kicsit hisztis, az egyetlen szimpatikus szereplő a krétai király fia, T. útitársa, de ő is nő. Ezt egyébként külön utálom, hogy miért kell az operákban férfi szerepeket nőkkel eljátszatni, itt meg a hab a tortán, hogy Telemaco is koloratúrtenor (van ilyen?) magasabban énekel, mint a nimfa szerelme. Nemááááá.

Kirké elég menő, mondjuk ahhoz képest, hogy Héliosz lánya, fekete lobonca van, fekete szemöldöke, egy fekete bársonyruhában nyomja, csak egy fekete naptetkó utal a hátán a szülői örökségre. Viszont tényleg félelmetes, és egy csomószor izomból letossza a földre Penelopét/az orákulumot (nem jöttem rá, melyiket játssza, kb mindkettőt), aki egyébként is a bögyömben volt, mert nem elég, hogy úgy nézett ki, mint az idősődőTörőcsik Mari rosszabb napjain, de kiguvadt szemmel járkált fel és alá, és néha a legrondább németséggel fröcsögött Kirkének, aki szerintem nem is értette, lévén olaszul énekelt.

Kirké csak akkor nem volt félelmetes, mikor épp sokan voltak körülötte, átlag húsz centivel volt alacsonyabb a többi szereplőnél, főleg, mikor felé lejtett a színpad. Ilyenkor aranyosan meg is szeppent, meg mindig sírt, hogy hát ő szerelmes Odüsszeuszba, persze, hogy disznóvá változtat mindjárt mindenkit, aki az útjába áll. Vannak furcsa emberek, na.

A hűséges blogolvasóink kedvéért azért meg kell jegyeznem, hogy TB szuper főzombi volt (a sztori szerint O. elhullott katonái, akik ott fetrengenek a parti fövenyen és néha énekelnek is), Telemaco majdnem becsinált a béna nadrágjába, mikor TB a véres kezével megragadta a bokáját.

És TB az a katona, aki majdnem lelövi Kirkét, de aztán mindenki megsajnálja, mert olyan kis cuki. Mondjuk akkorra a fekete bársonyruha már nem volt a nőn, csak egy fekete neglizsé, lehet, inkább ezért.

És TB-nek van a legjobb teste a színpadon, már csak ezért is érdemes megnézni.

Bécsi magyarokkal készített interjúsorozatom első részében ma a Theater an der Wien fiatal táncosát mutatom be. A színház pincéjében találkoztunk az új darab főpróbájának szünetében. Egy csésze levest kanalaz, fürdőköntösben.

T.B. : - Szervusz! Jó étvágyat! Tegeződhetünk?

S.V. :-  Köszönöm! Persze, nagyjából egy idősek lehetünk.

T.B. : - Mit ettél ma eddig?

S.V. : - Ezen a levesen kívül? Két gramm C vitamint, meg egy mini Tobleronét háromkor. Plusz három liter vizet.

T.B. : - De nem ez az általános?

S.V. : - Nem. Most a főpróba miatt nagyon vékonynak kell kinézni. Egy halottat játszom, aki a színpadon zombi lesz, és magával akarja ragadni a főszereplőt a pokolba.

-Legyen mondjuk olyan, mint egy fejbelőtt, megkínzott, pár hete oszló hulla

T.B. : - Eddig nem sokat voltál a színpadon.

S.V. : - Az első felvonásban öt percet. Ez egy nagyon fontos rész a darabban. Nem vérezhetem össze a színpadot, ezért végig a hátamon kell csúszni, úgy mintha a lábaim bénák lennének. Sokat próbáltuk amíg a rendező elégedett volt a jelenettel.

T.B. : - Jól fizettek ezért az öt percért?

S.V. : - Nem az öt percért fizetnek. Játszunk ma este hetvenen, és csak én tudom ezt így megcsinálni. Minden nap hat óra próba délelőtt, délután, hétvégén is. Hetek óta nem volt szabadnapom. Minden nap egy óra nyújtás bemelegítés, fél óra futás és egy óra konditerem. Ehhez jön, hogy általában éhes vagyok. Tegnap reggel hétkor kimentem a konyhába, és ölni tudtam volna egy szelet csokiért, helyette egy kanál müzlit ettem. Ez volt a reggelim. 184 centi vagyok és 72 kg. Ha felszedek pár kilót, már nem úgy néz ki a sminkem. Hogy a kérdésre is válaszoljak egy előadásért száz eurót fizetnek. Plusz a próbákért de azokért sokkal kevesebbet.

T.B. : - Ez sok, vagy kevés?

S.V. : - A statiszták harminckét eurót kapnak egy előadásért, de ezért egy órát a színpadon vannak. A kóristák ötvenet, de meg kellett tanulniuk az egész operát olaszul, és rengeteget kell játszaniuk és énekelniük. Így nézve sok. Magyarországon a minimálbér 93.000 forint. Ez nekem három előadás, negyed óra a színpadon. Így nézve sok.

T.B. : - Hol helyezkedsz el a színházi hierarchiában?

S.V. : - Mindenki másnak hétkor kezdődik a darab, nekem nyolckor. A többieknek fél hatra kell jönnie, nekem hétre. Van egy öltöztetőm, két fodrász csinálja a hajam. Négyen rajzolják a sminkem. A főszereplővel pont ma néztük át a jelentünket partitúrával, egyáltalán nem éreztette, hogy ő felettem áll. Nincs igazi hierarchia, de ha lenne akkor a kórustagok és a szólisták között.

T.B. : - Melyik a legnehezebb jeleneted a darabban?

S.V. : - A második felvonásban van egy jelenetünk Annával mielőtt megöljük őt, a vállamra ugrik és onnan kiabál a közönség felé. Itt hat méter magasan állunk a negyvenöt fokos szögben megdöntött emelvényen. Ott azért nagyon koncentrálnom kell.

T.B. : - Milyen volt a közös munka Torsten Fischerrel?

S.V. : - Néha nehéz megérteni, mit akar. Szerintem van, hogy ő se tudja, inkább csak érzi. Sokat kísérletezget, próbálgat. De soha  nem nyugszik addig amíg tökéletesen olyan nem lesz ahogyan szeretné. Nincs nála kilencvenkilenc százalék. Ezt szeretem benne. Kicsit nyers de nagyon profi. Múltkor azt mondta az egyik énekesnőnek, hogy ő meg tudná rendezni ezt a darabot egy fekete üres szobában. Lehet, hogy nem tetszene senkinek, de neki igen. Ezt nagyon imádtam. Komolyan gondolta.

T.B. : - Mit üzennél a magyar fiataloknak, akik külföldön akarnak dolgozni?

S.V. : - Tanuljanak nyelveket. Ez a legfontosabb. A következő előadás válogatásán már a kiírásban előfeltételként szerepelt, az angol nyelv ismerete, hiszen a rendező amerikai. Mikor kijöttem megszenvedtem a némettel, de muszáj angolul is tudni. Egy Oscar-díjas rendező nem akar tolmácsot. Azt akarja, hogy megértsék.

T.B. : - Mi volt a legszebb bók amit kaptál?

S.V. : - Valaki múltkor azt mondta olyan voltam a színpadon, mint David Beckham jobb lába. Nem nézek focit, de ez jól esett.

Még volt pár kérdésem, de hívják a hangosbemondón. Elnézést kér és elköszön én pedig visszamegyek a második felvonásra.

A félkész dolgok befejezésének projektje Micivel folytatódik. Azért Mici, mert a páncélja kicsit bő rá (mostanában sokat fogyott), így ha nem igazgatom el, pont olyan, mint egy micisapka valami jó munkásemberen. A mintáját egyébként a naturallycaron.com oldalon találtam, de nem vagyok vele megelégedve, néha túlbonyolította, meg nem is túl pontos. Mondjuk a páncél tényleg levehető, háromgombos mellény, de ismét bebizonyosodott, hogy a horgolt mellény öreges, ezért Mici személyiségi jogaira hivatkozva erről nem mutatok képet. Meg olyat sem, mikor leveszi, mert akkor pucér.

Remélem, a gyerekeknek is tetszeni fog.

Mindenféle hivatalos okból (lassan könnyes búcsút veszek az AMS-beli haveroktól, és új pénzforrás után kell néznem), de inkább az én érdekemben, ki kellett töltetnem egy Interne Untersuchung (belső vizsgálatok) feliratú oldalt egy hozzáértővel. Én az elmúlt 6 év alatt itt még nem voltam háziorvosnál, szerencsére egy barátnőm hasonló cipőben jár, mint én, és ismert is valakit a tizedik kerületben, hát összekötöttük a kellemest a hasznossal, és együtt mentünk. A listán olyan pontok vannak, mint torok, bőr, tüdő, vérnyomás, fogak, belső szervek, ilyesmik. Gondoltam, majd belenéz a torkomba, esetleg meghallgat, megnyomkodja a hasamat, végül is láttam én már ilyet anyukám rendelőjében.

Szerencsére nem is kellett sokat várni, jött a doki, hogy menjünk be nyugodtan együtt. Leültünk, a barátnőm megkapta az automata vérnyomásmérőt, míg mért, a fickó kikérdezte: a fogai rendben vannak? a torka? a bőre? a belső szervei? közben beírogatta a lapra, hogy minden OK, aláírta és lepecsételte. Aztán én kaptam a vérnyomásmérőt, tőlem már csak annyit kérdezett, hogy akkor mindezek önnél is rendben vannak? Igen. Pipa mindenhova, aláírás, pecsét.

Ketten együtt sem voltunk bent 5 percet. Tulajdonképpen nem zavar, várni sem kellett, fizetni sem ezért, nem hiszem, hogy bármi bajom lenne, de azért nem is tudom... Ennek így nem volt túl sok értelme.

Most csak egy új kép az operából, hátha kedvetek lesz többet operába járni. :)

-Nem értettem miről szólt a darab, mert németül volt, de a kedvenc részem az volt, mikor a vérvámpír rámutatott arra a szőke nőre, és a nő már ettől elájult, pedig a vámpír nem is akarta bántani.

Hogy mit gyászolnak így Bálint-nap közeledtével? Hát a párjukat.

Razziát tartottam TB zoknisfiókjában, ezek a darabok ugyan néha nagyon hasonlítanak egymásra, még sincs két egyforma. Egyszerűen hihetetlen.

Fiataloknak szánt operakalauzunk következik, az egyik Gluck Telemacoja, amiről annyit érdemes tudni, hogy vannak benne fiatal jóképű vámpírok, és legalább ötven ember meghal benne, akiket aztán Circe, a napisten (Heliosz) lánya feltámaszt, hogy zombihadseregével elpusztítsa a földet.

Az ügyesebb vámpírok egyedül elbánnak ötven katonával

A másik Offenbachtól a  Hoffmann meséi, amiben meg jóképű fiatal férfiak szexelnek a színpadon.

Erről többet nem is kell mondanom.

A próbákon anyagi megfontolásból babákkal edzünk

Mielőtt azzal jönnétek, hogy egy perverz magamutogató pojáca vagyok, igen. Másrészről nem én rendeztem így a darabokat, én csak megteszem amit a rendezők megkövetelnek.

Rosszat álmodtam, le kellett szállni a vonatról, ami bármikor indulhatott tovább, nekem meg szét volt szórva az összes horgolótűm.

 *Az Alptraumra ifjabb koromban sokáig hittem, hogy az valami alpesi álom,aztán kiderült, hogy lidércnyomást jelent. Úgy látszik, mások sem szeretik jobban a nagy, sötét hegyeket.

Ez meg még karácsonyi elmaradás, unokahúg nr2-nek és nr3-nak varrtam, nagyon udvariasan örültek neki (jajj, de szép!), aztán megkérdezék, hogy ez mi. A mellékelt fotón már használat közben. Persze nem lett tökéletes, kivéve talán a horgolt virágokat, amik így beköltözve viszont már nem is olyan hangsúlyosak, a fő attrakció részemről viszont az átlátszó zsebek (a kérés az volt, hogy oldjam meg, hogy sosem találnak két egyforma gumit a kétoldali copfokhoz), mert tökre én találtam ki, hogy legyen ilyen műanyagból, és ilyet még sosem varrtam (jó, mást se nagyon), de már van pár tervem, hogy mire fogom még használni.

És a szalagok ugyan nem látszanak már a csatok alatt, de Kínából hoztam őket a röltex-paradicsomból, szóval nekem mindenképp szép emlék.

A hétvégén katasztrófaturistáskodtam Mo-n, mert annyira ígérték a havat meg a hideget, de nem mentem eléggé keletre vagy délre, úgy látszik, mert hideg ugyan volt, de hó csak szombat éjjelre, és az sem volt olyan hú, de nagy kihívás, éppen csak szép volt.

Persze azért még pénteken felhívtuk a legidősebb rokonokat, hogy megvan-e mindenük, de megvolt, és aztán a boltba sétálva is leszólítottunk egy kétmankós nénit, aki elég lenge ruhában nagyon lassan haladt a járdán, hogy vegyünk-e valamit, de vidáman mondta, hogy neki van gondnoka, a Teri lányát osztották be hozzá, szóval meg van mindene, köszöni szépen, épp csak átugrik ide a Gizikéhez. A társaságnak viszont nagyon örült, és mivel nekem fogalmam sem volt, hogy ő kicsoda, eléggé meglepett, hogy apukámat rögtön leMarcinbácsizta*, mert a faluban így hívták a nagypapámat, és mikor mondtam a nevem, rögtön emlékezett is, hogy mesélte a Teca neki, mikor születtem. Mi viszont fáztunk, szóval csak végtelennek tűnő három házig kísértük, szerencsére akkor ő meg is érkezett, mi meg mentünk tovább a boltba.

Otthon meg egész nap ropogott a tűz, én ültem a sutban és horgoltam, meg sütöttünk anyukámmal, főztünk testvajat meg szappant, meg dumáltunk egy csomót. Jó volt, és a szappanfőzéshez is jobban megjött az önbizalmunk (a fél évvel ezelőtti kávés óta nem csináltunk) , bár majdnem hagytam az egészet a csudába, utálom, mikor nem vagyok valamiben biztos, és nem vagyok elég alapos a részletes utánaolvasáshoz. Mondjuk így, hogy nem hajtott a tatár, azért egész jól tisztáztuk a sötét foltokat, és szerintem szuperul sikerült a szappan, de ez csak 4hét múlva fog kiderülni. Mindenesetre már vannak új terveink.

Itthon volt egyébként egy alsó hangon is negyvenéves darab szappanunk, inkább csak kuriózumként tartottuk, esetlegesen tervbe volt véve hogy megpróbálom lereszelni a mosáshoz, bár kőkemény. Most viszont valamelyik nap megszorultunk szappanügyileg (igen, legalább 6 perc séta a bolt), elővettük, és láss csodát, nagyon jól működik, még az ilyen dolgokban nagyon finnyás TB is elismerte (magától, nem én kérdeztem rá). A szétvágásával viszont nem próbálkoztunk, így egy majd' félkilós darab van a mosdó szélén, szerintem nyár végéig elég lesz.

Na, de nem szappanokról akartam ma beszélni, meg a címben szereplő hiábavalóságot is elfelejtettem már, a szépség az a vasárnap volt, amikor sütött a nap és a levegőben jégkristályok csilingeltek, és jártunk egyet a hóban, és csönd volt, meg béke, meg vicces tyúkok, akik annyira meglepődtek a fehérség láttán, hogy egész nap álltak az ól küszöbén és nem mertek kijönni.

És annyira, de annyira sajnáltam, hogy nincs semmi kerti munka (mondjuk fát lehetett volna vágni, de azért meg kell húzni a határokat), mert olyan jó volt kint lenni, főleg, hogy bármikor bemehettem említett kemencesutba melegedni. Azt hiszem, ezért írtam a hiábavalóságot a címben, hogy itt ez a temérdek szépség, és úgy érzem, nem tudtam kihasználni, igazán élni vele. Néha nyáron is így érzem, bármennyi idő rövid, és bármennyi dolog is semmi a lehetőségekhez képest. 

Megnéztem a házamat is, de nem állt neki annyira jól a hó, mert a kert annyira gazos, hogy azt a hó sem tudta eltakarni, nem volt pihe-puha fehérség, hanem kiálló kórók bökdöső látványa.

Azóta Bécsbe is megérkezett a hó, de itt azért nem ugyanaz, meg nehezebben is mozdulok ki, TB főleg dolgozik, itthon teszek-veszek, tanulgatok, varrogatok, horgolgatok, gatok, gatok.

*ez nekem egyébként egy rejtély, hogy apukámmal egyidősnek, vagy idősebbnek kinéző falubeliek bácsizzák apukámat. Aztán persze kiderül, hogy 5-10 évvel fiatalabbak, de akkor is. A Marcinbácsizás is nagyon cuki, mert ugyan apukám hasonlít nagypapámra, de szakállas, így ez nem annyira látszik (szerintem). A Marcinbácsit hallani olyan, mintha kicsit látnám nagyapámat ott a faluban, nekem az ő szociális élete teljesen ismeretlen maradt.

Folytatódnak magyarországi médiabeli kalandjaim. Ma, február 4-én az indexen Ráhel napja van, a kurucinfo-n a Csengéket köszöntik. A Kisalföld újságban viszont mindkettőt.

Magyarország, még mindig szeretlek, és persze boldog névnapot kívánok minden kedves Csenge és Ráhel nevű olvasónknak.

Nem nézem, csak néha, mégis volt már benne az egyik régi barátom az egyetemről, meg most felismertem kisebbik nővérem egyik barátnőjét, akivel még sosem találkoztam, de tesóm meséi meg a bemutatkozás összecsengett. Felhívtam tesómat, és tényleg. Magyarország, én igy szeretlek, ilyen kicsinek (jó, lehetne picit nagyobb, de értitek:)).

(vajon meddig kéne Ausztriában élnem ahhoz, hogy felismerjek valakit a tévés vetélkedőben?)