Minden nőrokonom, -barátom és -ismerősöm megnyugodhat, a múlt hétvégén kiderült, hogy már április elején lejárt a kondibérletem. Én meg azt hittem, hogy vmikor áprlisi közepén fog. Azért egy búcsúedzésre még beengedtek (vagyis a gép teljesen simán beengedett, csak miután rákérdeztem, hogy mégis meddig járhatok, akkor látta  a srác, hogy már rég nem), de szomorú voltam nagyon. Több, mint négy éve jártam ebbe a kondiba (vagyis ehhez a céghez), szerettem, kedvesek voltak, tiszták, és TB-vel megvoltak a kialakult kis rutinjaink. Azt hittem, vele fogok utoljára menni, de hát nem.

Egy csomó minden van, ami ilyen utolsó dolog, vagy legalábbis a nagyon távoli és megfoghatatlan jövőben lebeg csak valahol az újra, és engem ezek a dolgok nagyon letörnek, sokkal jobban, mint amennyire várható lenne. Mert ugye nem rettenetes kényszer választ el a napi megszokott dolgoktól, hanem az áldott állapot (hehe), meg valami új, meg izgalmas, de mindegy, én megsiratok mindent a régi életemből. Például ha most nagyobb lakásba költöznénk egy jobb helyen (és tegyük fel, hogy megtehetjük), akkor is nagyon sírnék, szeretem ezt a kis lakást, minden hátránya ellenére, és az elmúlt években nagyon sok jó emlék kötődött hozzá. Ilyen kis érzékeny vagyok :), pláne mostanában; nem bírom, ha valami már nem lesz olyan, mint régen. A minap egészen elszontyolodtam, hogy arrébb raktunk pár pipacsot a konyha falán, hogy kiférjen a szuper, új világtérképem.

A múltkor meg az utolsó UH-ra voltam hivatalos a nőgyógyászhoz (egy szénfekete, kortalan nő, aki az Elefántcsont-partról jött, és francia sanzonokat dúdolgat), mondta is a néni nevetve, hogy már csak egyszer jövök, szülés előtt, és akkor mééééég nagyobb lesz a hasam (a múltkor rákérdeztem nála, hogy szerinte nem túl nagy-e, mert többen utaltak rá, de kinevetett, hogy az smafu, neki a fiával még nagyobb volt). Ez is fura, hogy ezek voltak az utolsó elmosódott, fekete-fehér képek a nyusziról. Legközelebb már színes, szélesvásznú (és Dolby digital surround sound).

Egyébként ha valakit érdekel, már 2 kilós a baba és naaagyon hosszú combjai vannak (képzavar, tudom, de 4 héttel hosszabb a csont, mint a baba). És majd átesik a hasfalamon, annyira törleszkedik a hátával egy kis simogatásra.

Tudom, hogy nem friss a film, de nekem most sikerült megnézni.

Annyira tetszett az alapötlet, hogy az idő az új pénz, és persze a szegényeknek korlátolt lehetőségeik vannak, még abba is tök jól beleéltem magam, hogy ha elfogy az idő, akkor konyec (azért örülök, hogy ha elfogy a pénzem, nem halok meg abban a pillanatban, persze egy lassú agonizálás sem lehet jobb az indiai nyomortelepen). De amit kihoztak belőle a végére, az nagy csalódás volt. Kicsit mintha bevállalták volna az elején, hogy most csinálnak egy nagy leleplező filmet a gazdaság valós arcáról, és a végére megijedtek, hogy ez így túl konkrét (csodálom, hogy nem olvastam róla valami jó kis konteót arra, hogy félemlítették meg a készítőket a forgatás közben; vagy csak nem figyeltem?). A megoldásként kínált elveszem-a-gazdagoktól és odaadom-a-szegényeknek már Robin Hood idejében sem hozott hosszútávú javulást. Az, hogy egy adott rendszeren belül nincs jobb lehetőség, nem azt jelenti, hogy egy másik rendszer ne működne. Csak ki építi fel, ha még egy sci-fiben sem vállalják fel a lehetőséget?

Nekem olyan barátaim vannak, akik házhoz hozzák a Musikvereinba szóló koncertjegyeket nekem, mert ők nem tudnak elmenni, és én biztos örülnék neki, és mivel aznap voltak biofarmon, ezért hoznak egy liter friss tejet és egy doboz biotojást is. És még a bablevesemet is agyondícsérik.

Kedden aztán kiderült, hogy TB mégsem tud jönni az esti hangversenyre, és valahogy eltelt a nap anélkül, hogy találtam volna ráérő és zeneszerető ismerőst (mivel a program nagy részét Sosztakovics tette ki, nem vihettem akárkit). Ötkor sikerült Orsit utolérnem, de neki hatkor volt a bábájával találkozója (Bécsben minden magyar lány terhes). Kicsit dumáltunk, míg festettem a körmöm (pirosra, ez most az új kedvenc), aztán lerakta, hogy hívása van. 5 perc múlva megint csörgött, és mielőtt felvettem, arra gondoltam, hogy lemondta a bába egy szülés miatt, és mégis tud jönni. Orsi volt az, mondta, hogy képzeljem, a bábája hívta, lemondta a randit egy szülés miatt, és mégis jön a koncertre.

A koncert egyébként nem volt rossz, kicsit aggódtam a program miatt, de Orsi jól bírta, nekem néha határozottan tetszett (néha határozottan nem), a végén a levezető Beethoven még inkább unalmasnak is tűnt, de lehet, hogy csak a fenekem fájt már nagyon (megfigyeltétek, hogy ezekben a koncerttermekben mindig marha kényelmetlenek az ülések? a Zeneakadémián is, ott még a kárpitosszegek is nyomnak néha). Szeretem az ilyen spontán kultúrát, amikor csak úgy alakul, és ingyen, és jó.

Aztán sétáltam haza, és a célegyenesben arra  gondoltam, hogy lassan TB-nek is haza kéne érnie, majd biztos el fog mellettem biciklizni, és tök jó lesz. És fél perc múlva TB elhúzott mellettem, utánakiabáltam, és tök jó volt. Visszasétáltunk vagy 100 métert, mert ott egy sor orgonabokor van, és szagolgattuk egy darabig.

Később eszembe jutott valami rémes is, már nem emlékszem, mert nagyon, nagyon gyorsan kivertem a fejemből. Biztos, ami biztos.

Még mindig a régi képeket szkennelem és rendezgetem, nagyon szupereket találok. Alig várom, hogy kijöjjön látogatóba valaki a Táltos családból, aki jobban kiismeri magát a családi kapcsolatrendszerekben, mint Bandi, és majd azonosítja a sok fekete-fehér arcot.

Ezt a cukiságot sok szeretettel küldöm minden gyerekesnek, gyerektelennek, kutyásnak, macskásnak (és papagájosnak és kanárisnak - ez tegnap kimaradt, pedig tesóméknál van az is) és ezek kombinációinak, kommenteljetek még sokat, mert az jó :) :

Én és Muki (ez a kép hátulján volt, onnan tudom)

Kiegészítés: nem volt egyértelmű, de a kép az ötvenes években készült, egyike a frissen beszkennelteknek, csak megörültem, hogy milyen jól passzol a múltkori kommentfolyamhoz :)

Beszkenneltem pár régi, kölcsönkapott képet a Táltos családról, és találtam egyet Bandiról, amitől hangosan jajjdeédesezni kezdtem az üres lakásban. Aztán eszembe jutott, hol láttam én mostanában valami nagyon hasonló, übercuki profilt:

HÁT NEM TISZTA APJA?

...meg magamnak, meg a babának, meg akit még érdekel.

(ez nem egy kiforrott poszt, csak leültem és megírtam, így valószínűleg hiányos és átgondolatlan, ennélfogva a jövőben bármely részlete szemrebbenés nélkül letagadható)

Borzasztóan élvezem, hogy a kommentelők közt is kialakulgat párbeszéd, csak így tovább :). Egyrészt a jó hangulat miatt is, másrészt mert Piszke kicsit megállított a kérdésével, és épp kezdtem kínosan érezni magam, hogy mit is fogok én erre írni, mit is, mit is... Aztán láttam, hogy nálamnál sokkal bölcsebb és többgyerekesebb anyukáknak sincs kiforrottabb válasza, mint nekem.

Csak.

Miért ne.

Valahogy sosem volt kérdés, hogy legyen-e, nem gondoltam, hogy hiányzik belőlem valami. Nem arra kellett várnom, hogy megérjen a döntés, inkább a körülményekre. Én én vagyok, és a körülményeim (kigugliztam, hogy ezt Ortega mondta, én meg egy portugál paptól hallottam először).

Igaz, azt sem gondoltam, hogy olyan igazi ősanya leszek, aki mindig is óvónéni szeretett volna lenni, előre rémiszt az összes éjszakázás, a felelősség, a hajnali kelés, a most-már-mindig-így-lesz-érzés, hogy utálni fog kamaszkorában (vagy egyébként is), hogy beszélgetni kell vele akkor is, ha én olvasnék inkább, stb, stb, inkább nem is gondolom végig. Viszont ezek nem olyan igazi kifogások a gyerek ellen, én is megkaptam a lehetőséget, miért ne adnék én is valakinek?

Adósság. Pay-it-forward játék.

Ráadásul szerintem elég normális szülők leszünk TB-vel.

És nehogy már én maradjak ki belőle.

És különben is, egy gyerek az cuki.

Kutyát meg sosem akartam. (tényleg, azt miért akarnak az emberek?)

Annyira szeretem a családi hétvégéket. A miénket is, meg a Táltos családét is, de ahhoz, hogy ezt öreg mámiként is még sokáig évezhessem, kell az utánpótlás.

A kínaiak bármit megadnának, hogy 2012-ben szülessen gyerekük.

Szeretnék egy kisTáltosBandit, mert aaaaannnnyira aranyos volt.

Hogy valaki ápoljon öreg koromban.

Hogy valakire én lehessek büszke.

Valami közös TB-vel.

Az önző génjeim. Annyira szép vagyok, meg okos, és a Bandi is annyira szép, meg okos, hogy ezt muszáj továbbörökíteni.

Nem tudom.

Utálnám, ha a lehetőség sem adatott volna meg.

Ösztön.

Karma.

Csupa ilyen jutott eszembe, egyikre sem lehet azt mondani, hogy na ezért. Ráadásul így, hogy még ennyire az elején vagyok, annyira megjósolhatatlan, milyen lesz. Egy olyan döntés, aminek nem lehet igazi oka, mert nem tudom a következményeit. Nem tudom, hogyan fogok a jövőben viselkedni, nem tudom, milyen lesz a gyerek, nem tudom, hogyan fog TB változni. Elképzelni sem tudom, vagy el tudom, csak minek, kicsi az esélye, hogy pont úgy lesz.

Ráadásul ez az egész eddig szinte csak rólam szólt. Nem tudok különleges kapcsolatról beszámolni köztem és a gyerek között, viszont amellett, hogy fizikailag nagyon élvezem a másságot, sok olyan dologgal kellett szembenéznem, amivel eddig nem akartam, vagy elkerülhető volt. Eddig sokkal inkább érzem intenzív önismereti tréningnek, szorít az idő, és tudom, hogy minden le nem tett kis hülyeségemet és komplexusomat én fogom (elsőkörben) leginkább megszívni, aztán a baba. Szóval örülök, hogy változom, meg persze pánikolok, hogy még lenne mit.

Öööö, ez nem lenne túl pozitív zárómondat. :) Pedig pozitív vagyok, csak persze tele kérdésekkel. Ha valami még eszembe jut, netalán kikristályosodik, még visszatérek rá. Bár szerintem szülés után/fél év után/20 év után már nem ér erre a kérdésre válaszolni, mert utólag mindenki okosabb, és akkor már könnyű lenne magyarázni, hogy miért akartam most.

 Nálunk a vicces beszélgetések vacsora közben zajlanak. Palacsintat eszünk, előzőleg TB nehezményezte, hogy nincs itthon se kakaó, se túró, se baracklekvár, mert anyukája mindig azokkal csinálja a palacsintát, de azért összekaparunk néhány jóságot a spájzból meg a hűtőből (én például kaviárral eszem, mmh). TB az utolsó körben fedezi fel a juharfaszirupot.

- Én eddig azt hittem, hogy nem szeretem a juharfaszirupot, de ez nagyon finom. Már nem is bánom, hogy nem volt itthon kakaó.

- Igen, gondoltam, hogy ízleni fog.

- Azt hittem, hogy nagyon keserű lesz, nem ezért utálják mindig a regényekben a gyerekek?

- Nem a csukamájolajra gondolsz?

- Ja, de.

Vacsorázunk a minap:

TB: Mikor születik a baba?

NH-né: Júniusban.

TB: Nem júliusban?

NH-né: Nem, júniusban.

TB (kerek szemekkel): Biztos?

NH-né (magabiztosan): Biztos.

(nem először, és gondolom nem utoljára beszéltük ezt meg, kíváncsi vagyok, mennyire fog meglepődni júniusban :))

Nem terveztük egyébként ezt a nagy titkolózást, a szolgálati közleményt egészen konkrétan már december elején megírtam, csak aztán nem publikáltuk, aztán telt-múlt az idő, és akkor már azt gondoltam, hogy sokkal viccesebb lesz, ha csak a babáról nyilatkozunk már élőben (jó, tudom, most is él, de értitek). De mostanában annyira rámjött, hogy ez a titkolózás mennyire ellentétes az én habitusommal, és kezdett inkább terhes lenni, mint vicces, és nekem igenis kellenek a kedves kommentek, szóval belecsaptunk a levesbe. Ha valakit pontosan érdekel, a hetedik hónapban járunk, június közepére vagyok kiírva.

Novemberben kicsit aggódtam is, hogy behányok a védésen a három opponens közé (például titokban ilyeneket irkáltam a blogba) de az adrenalin úgy tűnik, segített. TB egyébként már akkor megosztotta a világgal hírt, csak persze senki nem vette komolyan :).

Aztán a december 8-tól már könnyebb volt, elmúlt a MindenBaj, néha bekiabáltam a gyereknek, hogy baba, jól vagy? de akkoriban még nem növesztette ki a füleit rendesen, szóval nem tudom, mit vártam. Január 13-a óta (akkoriban volt úgy, hogy hagyunk csapot-papot és elköltözünk messzire) viszont egésznapos szórakozást jelent figyelni, hogy bent tesz-vesz, olyan büszke vagyok rá, mintha máris megkapta volna a Nobel-díjat, és mindenkinek mutogatom mennyire erős és ügyes. Bandi meg, ha épp nyugi lenne, kiabál, hogy Táncolj, bébi! és akkor kezdődik a móka és kacagás. Ők akkor is remekül elszórakoztatják egymást, mikor én alszom, remélem, ez a jövőben is így marad (igen, erősen visszafogom magam, hogy ne írjak erről még két oldalt, értékeljétek az erőfeszítést lécci). 

Szeretjük.

A bürokratikus bonyodalmakat kisbetűvel írom, mert annyira (már) nem lényeg. Abból adódtak, hogy az osztrák rendszer kicsit más, mint a magyar, ezt le is akartam írni egy külön posztban. Egyrészről itt külön be kell jelentkezni a kórházba, mert nem a saját nőgyógyásznál szülnek a népek, hanem bábával, és amikor novemberben (szóval igencsak az elején) felhívtam a kiszemelt intézményt, közölték, hogy júniusra már beteltek, jöjjek máskor. Akkor kicsit beijedtem, hogy minden jobb kórházban ezt a választ fogom kapni, szerencsére aztán volt, ahol tudtak fogadni, és nem is a legrosszabb. Tanulság, mielőtt meggyújtjátok a gyertyát a romantikus vacsorához, telefonáljatok be a kórházba, hogy van-e 9 hónap múlvára helyük.

A gyerekorvos ugyanez a sztori, persze lehet, hogy mindig a legmenőbbeket fogom ki. És igaziból a bölcsibe jelentkezéssel is erősen el vagyok maradva. Vagyis van egy ovi/bölcsi, amit kinéztünk (azért őket, mert akkor jobb esély van bejutni a Harvardra  az ő (jó) sulijukba, ha már előzőleg is odajár a gyerek) de nekik már a honlapjukon is ki van írva, hogy 2013-14-es tanévre beteltek. Azért a telefonba kiderült, hogy a 2014-15-re még van esélyünk, ha most szeptemberben elég intenzíven könyökölünk. Én viszont max egy évig maradhatok itthon, szóval kell találni valami alternatívát.

Aztán az elején a nőgyógyásszal is szívtam, mert köztük is van (szabad szemmel fel nem fedezhető) különbség, az első megvágott sok-sok euróra az ultrahangra hivatkozva, a második ingyen csinálja. Ugyanazzal a biztosítással. Az első néha fizetős laborokba küldött, néha ingyenesbe, a második mindig ingyenesbe. Áh, inkább fel sem húzom magam rajta.

Hát, dióhéjban ennyi.

Valami családi dolog lehet, mert bátyám is ilyen, de órákig elvagyok egy térképpel. Még egy Budapest térképpel is. Megkeresem a kedves utcáimat, beazonosítom a sarkokat, ahol valami fontos történt, gondolatban végigsétálok valahol, végigkövetem az útvonalat, amerre suliba jártam, piros pöttyöket képzelek a barátaim házaihoz, arányokat nézegetek, terveket kovácsolok, párhuzamosokban és görbékben gyönyörködöm.

A Magyarország-, vagy Európa-térképek meg aztán még jobb. Megkeresem, merre jártam már, rávetítem a két dimenzióra a fejemben élő hármat (négyet :)), távolságokat mérek, helységneveket böngészek, álmodozom, merre kéne még menni, esetleg visszamenni. Emlékszem, a családi nyaralásokon hogy dugták össze a fejüket a nagyok, hogy megtervezzék a következő napi utat, és mennyire jó volt, mikor már engem is bevettek a buliba (nem könnyű legkisebbnek lenni egy családban, higgyétek el. Lenne mit mesélnem.) Szeretem menetközben is nézegetni a térképet az anyósülésen (amíg nem kapok hányingert) és felfedezni, hogy A-ból B-be tartván mennyire közel megyünk el C-hez, talán be is ugorhatnánk.

Banditól meg, aki tudja, mi a jó nekem, kaptam egy világtérképet karácsonyra. Eddig mindenféle logisztikai problémák miatt Budapesten volt, de múlt héten kihozta Bandi egyik húga, és ta-daaam, felragasztottuk a konyha falára. Azóta veszélyes arra járni, mert könnyen eltűnik a napból 10 perc, fél óra, szerencsére szék nincs a közelben, állni kell, így hamarabb továbblépek. Annyira jó. Olvasgatom az ország-, sziget- meg városneveket (németül, ami vicces, néha gondolkodom, hogy ez mi is lehet magyarul), mindegyikhez tartozik valami érzés, orosz regény, napi hír, régi útitervek, ismerősök, lektűrök, töriórák, föciórák, sztorik, vonatok, felfedezések (őő, néha nem is az igaziak, hanem privátok, például jééé, ez az Indiai-óceánon van? azt hittem Mikronéziában), órákig tartó ország-város meccsek a családdal meg régi nyaralások, angol lányregények, a királynő kalóza, katasztrófák, fényképek, vikingek, politika, hú, ezt ki kéne guglizni-érzések, óceánjárók, repülők, legendák, az egész egy olyan kellemes zsongás lesz a fejemben, nem tudom megunni. Meg persze rájövök, hogy mennyire keveset tudok még arról is, amiről azt gondolnám hogy ismerem. És hogy az egész milyen pici, mégis elképzelhetetlen, hogy lássam a Spitzbergákat, vagy hogy átrepüljek a Húsvét-szigetekre. Vagy nem is annyira elképzelhetetlen, mert nézzétek, erre voltunk Kínában, hú, tök sokat utaztunk, fent itt északon, Mongólia mellett, meg le délre, és az ott már majdnem Vietnám, oda is el kéne egyszer menni, mert miért ne, bár először inkább talán Brazíliába vagy a Zöldfoki-szigetekhez, ismertem onnan két lányt, együtt tanultunk Coimbrában az egyetemen, tejeskávészínűek voltak, és zöld volt a szemük, és az egyik azt állította, hogy az ő fenekén az ott nem háj, hanem kultúra. A másikkal együtt jártam kondiba :), ő nem volt olyan kulturált.

Szóval szuper, szuper, nagyon szeretem, köszi TB!

Jót derültem a szolgálati közlemény kommentjein, bár azt hittem, többen fognak írni, hogy mivanmár (lehet, hogy csak nem mertek, mert eddig erősen visszafogtuk a rokonokat :)). De mint tudjuk egy kép többet mond ezer szónál, hát beteszek egy fotót a múlt hétvégi családi mulatságról (aka "fényképezkedjünk az utókornak, hadd lássák, milyen menő volt a dédi"):

Szépek vagyunk vagy szépek vagyunk?

Aztán persze jön majd az ezer szó is, ha van érdeklődés.

Hogy a jövőben el ne laposodjon a blog (én szenvedek, TB meztelenkedik), némi frissítést tervezünk a helyőrség állományában, a két tiszt mellé egy közlegényt választva. A casting (igen, nekem is pornós kicsit) nem volt könnyű de végül is döntés született, és a kisebb-nagyobb bürokratikus bonyodalmak ellenére nagyon meg vagyunk elégedve. Az új tag először a háttérből figyel, majd gondolom egyre több részt vállal majd a posztokban, összességében egy egészséges egyharmados-egynegyedes részesedést szánunk neki.

Bár nem engednénk ide akárkit, be kell vallanom, nem sokat tudunk róla. Hogy klasszikust idézzek: Hogy honnan jött és mit csinált azelőtt, senki sem kérdezte. Itt, a kikötő környékén a legnagyobb fokú modortalanság ismerőseink múltja iránt érdeklődni. Mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon bocsátják. Jó, ez Marseille kikötőire vonatkozott, de a légióban sincs máshogy ám.

Szóval majd szépen, lassan mindenre fény derül.

Volt ugye ez a böjti fogadalom-féleség, nem számolhatok be nagy sikerről, jövőre inkább az édességtől tartózkodom, az könnyebben ment. Az elmúlt hónapban a szokásosnál is többször éreztem, hogy összecsapnak a hullámok felettem (amely érzést élőben egyébként eléggé szeretem - illusztrációként ld ezt), gondolom ezt nevezik kihívásnak, kérdés, én hívtam-e ki a sorsot magam ellen, vagy ő tett engem próbára. Ha érthető különbség.

Na mindegy, időközben lement a 8hetes meditációs tanfolyam, és a végén a kétnapos zárómicsodácska is. Ezen többször szóbakerült az, hogy nincs jó és rossz, valamint hogy a mi hozzáállásunkat kell megváltoztatni (mást úgysem tudunk).

Szóval (zöld)csütörtökön, mikor épp nagyon szenvedtem, eszembe jutott, hogy esetleg tehetnék is valamit az ügy érdekében. Ha már ez volt a böjtöm célja és a tanfolyamon is az orrom alá dörgölték.

Elkezdtem, például arra gondoltam, hogy de jó hogy ma is mehetek a Hivatalba, mert gyakorolhatom a béna németemet, nincs is jobb szituációsjáték-gyakorlat, mint egy probléma a bürokrácia útvesztőjében, ahol a jogaimat is alig értem, nem hogy a kötelességeimet (vagy ezt fordítva kellett volna írni?). És magam is meglepődtem, hogy hirtelen kedvet éreztem felkelni. Komolyan. Durva, mi?

Aztán a Hivatalba menet továbbgondoltam a dolgot, és annak örültem, hogy nincs pénzem villamosjegyre, mert így sokkal többet sétálok, mint egyébként tenném. Tök szép lábaim vannak, szoktam mostanában nézegetni tükörben.

És tök jó, hogy nincs pénzem, mert így megint és újfent örülhetek neki, hogy van egy szuper családom akik első szóra segítenek kérdés nélkül.

ÉS ugyan szomorú voltam, hogy TB nem tud velem lenni húsvétkor, és nem tud lejönni Tszm-re, de idén úgysem volt olyan igazi nagy családi összejövetel és leginkább kirándulni szerettem volna vele, de az idő is pocsék. Így legalább nem vagyok csalódott.

Aztán mi is volt még... pedig volt még 1-2 ilyen, kár, hogy nem jut eszembe (mindig megfogadom, hogy rögtön megírom a dolgokat, mert olyan sokat kopnak pár nap alatt is) A Hivatalban persze nem jártam sikerrel, de kudarccal sem (csak tolódnak a dolgok, de szerencsére túléljük, ld második pont), és hazafelé még beugrottam a bankba, hogy átutaljam a lakbért. Ééééééés tádáám, kiderült hogy a számlámon megjelent egy pénzösszeg, amit nem is vártam, nem is tudtam róla, abszolút életmentő, teljes meglepetés.

És annyira, de annyira úgy éreztem, hogy ez a jutalomajándék a reggeli pozitív-hangolásért. Amolyan beetetős kockacukor az idomításhoz.

Szóval ugyan vége van a böjtnek, de azért ne adjuk fel. Különben is, a feltámadás is a reménységről szól, nem? És az már csak két nap.

Nem is olyan régen én Nagypénteken passiójátékot játszottam a barátaimmal, aztán a lányokkal valakinél összegyűltünk, reggelivel készültünk és úgy vártuk a locsolókat hétfőn, akik vödörszám zúdították ránk a vizet. Volt szomszédnéni azóta is emlegeti, hogy micsoda sikítozás volt (de tetszett neki).

A húsvét az utóbbi évek (évtizedek) egyik legnagyobb vesztese.

Le a kölnivel, meg a welnesshétvégékkel.

ha még egy cikket, posztot, kommentet olvasok S.Pál közt.el.-ről, sikítozni kezdek

Mivel kaptam néhány nagyon kedves pozitív kommentet, elhatároztam, hogy jövőre komolyan veszem a tavaszi naptár projektet, velem tartotok?

szóval kell majd egy ág, és mondjuk 31 kis dísz, virág, madárka, tojás, bármi tavaszi. Mondjuk március 1-31-ig mehet a díszítés, és mivel általában a húsvét ezután, vagy áprilisban jön (március 22 lehet a legkorábbi időpontja), maradhat az ünnepekre is.

Szerintem egy ilyen kis színes cucc nem mond ellent a böjti időszaknak, hiszen a tavasz jön, bármit is csinálunk, nem igaz?

na, csak majd szóljatok, el ne felejtsem :)) vagy írjam be a telefonomba a jövő évi naptárba?

Ezt a bejegyzést igaziból NH-né írja, vagyis én, de Bandi meghatalmazásából, mert ő most nincs gépközelben, de ihlete meg van.

Szóval az a kérése, hogy küldjetek a blog email-címére (eloretolthelyorseg kukac gmél pont hu) bungee jumpingozó pókokról képeket, mert az jó (és utána se fapapuccsal csapjátok agyon, hanem egy papírral segítsétek vissza őket a külvilágba, ha utáljátok őket - NH-né) Ez egy mozgalom ami azért indult, hogyha azt írod be a google-be, hogy "spider bungee jumping, vagy spider bungy jumping" akkor releváns találatokat adjon. Ha jól értettem.

Kedvcsinálónak pedig itt van két kép, Táltos Bandi által lőve:

Pékségben

Pincében

Takarítsatok Vadásszatok, fotózzatok, küldjetek!!

Tavaszi dekor nem nagyon szokott lenni a lakásban, van egy félkész ajtókoszorú (khm, 5 éve van félkész állapotban), ami nehezen akar összeállni (a szó szoros értelmében, valamiért a ragasztópisztolyos megoldás nem vált be az akrillal festett tojásokon, valakinek valami ötlete?), meg helyes kis horgolt tyúkanyók kotkodácsolnak a fejemben, de hasonlóképpen évek óta nem valósulnak meg.

De múltkor kaptam apukámtól egy nagyon szép ágat valamelyik bokráról (aki megkérdezi, hogy mégis melyikről, az nyer egy körutat apukámmal a kertjében, és utána tesztet is kell kitöltenie a hallottakról - csak mihez tartás végett, én minden alkalommal végigjárom vele a tanösvényt, de max 40%-ban tudnám a helyes választ, mert nem káptalan a fejem mint apukámnak). Szóval az ág ágas-bogas és bordó, nem csak frissen, hanem bordó is maradt (csak a képen nem látszik), és ebből csináltam én az első tojásfámat, ami a világ egyik leghülyébb szava. Egyelőre elég üres, minden nap horgolok rá egy virágot, meg majd lesz rajta remélem más is (pl tojás, ha már egyszer ilyen béna neve van). A madarak már régi lakótársak, csak most átrepültek az ágra, akár lehetnének többen ők is. És külön öröm, hogy az évek óta vett nem-tudom-otthagyni-1-euró-csak dekorációs homok és zselélabda (?) végre funkciót nyert, és nem a konyhaszekrényen porosodik.

 Mennyire jó lenne már az adventi naptár mintájára egy ilyen tavaszi naptár, hogy minden nap valami új kerül fel a fára? mondjuk el lehetne kezdeni február 15-én, vagy inkább március elsején, és mire tele lesz a fa, megérkezik a tavasz is.

Bár néha indokolatlanul hosszan hagyok szomorú és kétségbeesett bejegyzéseket utolsó posztként, az nem azt jelenti, hogy nincs itt a Helyőrségben öröm és bódottá. 

A viszonylag sötét péntek után TB megvigasztalt miután hajnalban végre hazaette a fene remélem, igaza lesz, mint családi főoptimistának. Ági barátnőnk szerint (aki szintén kiborult pénteken) az egészet az újhold okozta, nem tudom, lényeg, hogy szombaton aztán zsírul működött minden, a problémáim ugyan nem oldódtak meg, de minden más fogaskerék olajozottan forgott. ÖÖÖ, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre jó érzés volt.

Azon viszont azóta is röhögök, hogy a lustaságomhoz milyen teljesítménykényszer kapcsolódik, ami lelkiismeretfurdalásban manifesztálódik, nem fegyelmezett munkában. A gazdasági gondokról rögtön önostorozásba mentem át, hogy hát ugye hogy is akarok én itt financiális csodákat, amikor azt a munkát sem végzem el, ami feladatomul van jelenleg kiszabva. Jelesül takarítás, lomtalanítás (eh, unjátok már? én is :)), egy hosszú lista, amit sokszor eltolt határidővel most épp március végéig szeretnék kivégezni (főként megjavítandók, elintézendők, befejezendők), valamint az éjjeliszekrényemen tornyosuló könyvek kiolvasása. Teljesen komolyan, képes voltam az ágyon ülve, a legmélyebb parában és könnyekkel a szememben azon gondolkodni, hogy ha kiolvastam volna már azokat a könyveket, akkor minden jobb lenne. És hogy vajon akkor, éjjel kettőkor nekiálljak-e olvasni, így csökkentvén a felém magasodó terheket. Meg persze terveket is kovácsoltam, hogy másnaptól minden más lesz, és fegyelmezetten megteszek mindent, amit hónapok óta halogatok, ragyogni fog minden, külső és belső egyaránt, és ez vonzani fogja az anyagi jóságokat is.

Ez az érzés, az ún. munkakedv, pontosan addig a pillanatig tartott, míg TB haza nem ért, és meg nem nyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben lesz :). Szóval most megint kerek a világ, én meg nézegetem a listát, mi az, amit tuti, hogy nem fogok már márciusban megcsinálni.

Nem is tudom, jót tesz-e nekem ez a nagy aktivitás. Egyrészről az utóbbi két napban egy csomó mindent megcsináltam, amit eddig csak kerülgettem, de

1. marha uncsi, hogy folyton erről akarok írni a blogban, lehetőleg tételesen listázva, mit is csináltam. Nehezen fogom vissza magam, és szörnyülködöm, hová lettek a vicces kis sztorik a blogról, és mikor lettem ilyen házimanó.

2. végre összegeztem az ezévi kiadásaimat és bevételeimet. Az álmom évek óta az, hogy én ezt táblázatot nagyon komolyan vezessem, elszámolva minden centről, de az elmentett excel-fájlok tanulsága szerint tipikusan január-február környékén nagy a fellángolás, aztán elül. Szóval most is megcsináltam menetrendszerűen, és elborzadtam attól, ami kijött. Basszusbasszusbasszus.

Biztos nem az F.S-es bejegyzés miatt*, de tegnap óta a szupernő-énem egy csomó régről halogatott dolgot megcsinált. Lehet, hogy csak D-vitamin hiányom volt, és a hétvégi parkos napozás volt ilyen jó hatással.

És még friss kenyér is volt, meg gnocchi krumplinudli paradicsomos-póréhagymás-tejszínes öntettel.

És egyébként eddig gondolkodtam, hogy mikor is szedjem le az üzenőfalról a karácsonyi képeslapokat, de ez is eldőlt, a duquesa Vitória de Saxe-Coburgo-Kohárytól kaptunk egy kedves kártyát Portóból, miszerint gondol ránk. Szóval eljött a pillanat, leszedtem a télieket, és kiraktam a Douro képét. Éljenek az olvasóink, köszönjük szépen!

Ha Portóban jártok, ne hagyjátok ki a Dourón való hajókázást, szerintem az egyik legjobb program ott. És ha van időtök, akkor a folyó mellett felfelé vonatozzatok ki vidékre, az is szuper, a víz mellett megy a sín, és mindenfelé mesebeli hegyek vannak szőlőkkel tele.

*azt hittem, mindenki utálni fogja, de lett egy csomó komment :) egyébként ti visszaolvassátok ezeket a kommenteket? mert néha úgy érzem, tök felesleges ott válaszolgatni, mert azt már senki sem nézi.

Apa a hálóban tanulja a Traviátát, míg anya a konyhában aprítja a zöldséget a húsleveshez, és közben ő is a fütyüli, persze csak halkan, hogy ne zavarja apát.

 Tegnap, mikor Rácpácegresen Csempeszkopácson kiléptünk a túlmeleg házból a hűs tavaszi, csillagos estébe, a sofőröm fogalmazta meg legjobban az érzést: húú, sétáljunk haza! 

És tényleg olyan idő volt, amikor a mozi/vacsi/buli után bevállal az ember 3-4 metrómegállót, csak mert olyan jó kint lenni. Kár, hogy Bécs kicsit messzebb van, így kénytelen-kelletlen beültünk a kocsiba.

___________

ma meg az volt, hogy este sétáltam haza a kondiból a park mellett, és olyan, de olyan virágillat csapott meg! Ez a park egyébként is nagy kedvencem, mert nyári estéken is ezerrel duftol, de nem emlékeztem, hogy ez már ilyen korán kezdődik, olyan jó meglepetés volt.

 Ha valaki megkínálna egy sajtos-tejfölös lángossal meg egy korsó sörrel, sírnék, elhiszitek?

Rettenetes beismerni, hogy valamiben nem vagyok tökéletes, de legalábbis tehetséges, de a fényképezés az valami ilyesmi. Egyszerűen nincs hozzá türelmem. Látom én, hogy mit lenne jó megmutatni, de hogy én ehhez dolgozzak, na az már nem megy. Szóval úgy döntöttem, hogy nem is nagyon fogom erőltetni én ezt, bár Bandi szerint nincs jó poszt kép nélkül, de a jövőben inkább a verbális kifejezőképességemet fogom csiszolgatni, hogy lássátok, milyen volt múlt előtti hétvégén, amikor már a tszm-i ótemető mögötti földeken négy őzikébe botlottunk, és egészen közel engedtek magukhoz.

Nagyon vártam már, hogy 4 napot töltsek Tszm-en (ez még a hosszú hétvége előtt volt), mert már kellett a friss levegő, és előtte olyan gyönyörűen sütött a nap - egészen addig, amíg oda nem értem Tszm-re, utána beborult, fújt a szél és esett. Kivéve szombaton, mikor az őzeket láttuk. A négyes csoport után láttunk még messzebbről vagy hetet, meg hárman még előttünk futottak el, meg még kettőt a hálószobaablakból is. Mert ennyire jó hely Tszm.

Azért hétfőn még voltunk egy nagyobb sétán, de akkor már csak kettesben apukámmal, végig lógott az eső lába, de megkaptam a friss levegő adagomat, meg néhány régi történetet is.

Ezen a hétvégén viszont Bécsben is nagyon jó idő volt, pólóban ücsörögtem a parkban (TB a világot jelentő deszkákon sínylődött), ami tele volt bicikliző, pingpongozó, rollerező, focizó meg üldögélő népekkel, nagyon jó volt a hangulat. Én mesekönyvet olvastam és az embereket nézegettem, meg álmodoztam, milyen jó lesz a nyáron többször lejönni ide.

Nem, azt hiszem, a verbális kifejezőképességemet nem ebben a posztban csiszoltam, csak le akartam írni ezeket is. Szeressétek.