Ma egy hetes :)

Ezt a bejegyzést még a kórházban kezdtem el, és elküldtem TB-nek, hogy tegye be a blogba, de nem tette. Aztán akartam még többet írni, de valahogy olyan gyorsan eltelnek a napok, szoptatás, tiszta pelus, lakásrendezés (lassan kezd minden a helyére kerülni), babalepedő beszegése, anyukámmal hosszú beszélgetések, dolgozódik fel a sok élmény, ezerszer átbeszélek mindent, a szülést, a kórházat, a kisbabát. Nehezen ülök le a gép elé, és nehezen válaszolok az emailekre, esemesekre, kommentekre, ne haragudjatok.

Szóval ezt írtam ott:  A kórházi szekció jelentkezik, minden a legnagyobb rendben! Csak az ihlet hiányzik egy kicsit. Lili nagyokat alszik, legalábbis akkor, ha világos van, sötétben bulizik, fordítva lett bekötve a kisdenevér. Hajnalonta, ha már nem bírom, felkapcsolom a lámpát, onnantól nyugi van. Szerencsére a szobatársak jól bírják, hangulatos kis szoptatásokat rendezünk így reggel négy körül.

Bár az ellátás remek, és mindenben segítenek, azért nem bánnám, ha már hazamehetnénk. Talán holnap, ha a gyerekdoki mindent rendben talál. De addig még sokat kéne ennie a kis álomszuszéknak.

Egyébként az úgy volt, hogy mivel még úgyis reeengeteg időm van, és Bandi hétvégén úgyis főleg dolgozik, bevállaltam egy kétnapos ottalvós bulit Bécsben, barátokkal, szóval nem volt nagy rizikó. Addig addig poénkodtunk róla, hogy tényleg ott kezdett el a magzatvíz csorogni hétfő reggel, hát izgalmas volt, kicsit meg is ijedtem, hogy akkor ez most komoly (?), és nem lehet visszacsinálni (?). Még a kis pukkanást is hallottam, ahogy megrepedt a burok. Gyorsan hazaszállítottak kocsival (közel voltunk), hogy összeszedjem TB-t és a nemlétező összekészített csomagomat, meg közben próbáltam utolérni Bandit, akinek nem tudtam a telefonszámát (hosszú történet, ne is kérdezzétek, szeretünk plusz izgalmakat bevinni az életünkbe). Hát erről szólt Bandi álma.

Otthon hívtuk a betegszállítókat, a diszpécser gratulált Bandinak, szerintem ettől ébredt fel rendesen. Mivel semmi fájásom nem volt, elég hülyén éreztem magam, hogy tolószékkel jöttek fel a vöröskeresztes srácok, aztán lent hordágyra tettek. De inkább így próbálom ki a dolgot, mint tényleg betegen. Leadtak a kórházban, ott CTG-re tettek, bemutatkozott a bába, kaptam kanült (öh, harmadikra sikerült), szóval ment a szokásos protokol, én meg szépen lassan kezdtem magam kényelmetlenül érezni. A CTG után átmentünk a szülőszobára, közben megérkeztek a szüleim is, anyukámat viszont tényleg nem engedtek be, pedig egy akkora szobában voltam, mint a lakásunk (eddig majdnem minden kisunokájánál segédkezett). Bandi netezett, én kezdtem fájni, a bábanéni néha bejött, nyugis reggel volt, csak kezdtem éhes lenni. Valahogy eddig nem vettem szőlőcukrot, meg azt gondoltam, hogy ha szülök, ott a bolt 5 percre, még akkor is vehetünk, csak ugye a munkaszüneti napot nem kalkuláltam bele :)

Mikor már utáltam, hogy fáj, beültem a zuhanyzóba, addig Bandi körbevideózta a szobát meg a kilátást, hogy meglegyen a kismaszatnak, hogy hol született. Úgy 11 körül kezdett tényleg rossz lenni, attól kezdve kerestem a helyem, hogy lenne jobb, de persze sehogy sem. Párhuzamosan velem szült egy másik lány, kettőnk között szaladgált a a bába, kicsit sajnáltam, néha látszott, hogy kemény munkája lehet. Aztán elkezdtem azt a valakit utálni, aki először leírta, hogy "két fájás között", mert nekem két fájás között is fájt, és sok mindent adtam volna érte, ha van egy perc szünet. Meg olyanokra gondoltam, hogy én ezt nem bírom ki, meg hagyjuk a francba az egészet. De közben jött a bába és olyanokat mondott, hogy pozitív gondolatok, meg hogy fájás nélkül nincs gyerek, és még csak nem is utáltam érte. Meg közben egy felettesfélesége is bejött, kérdezte, hogy én vagyok-e a problémás, de mondta a bábám, hogy nem, én nagyon jól csinálom, ráadásul fájdalomcsillapító nélkül. Akkor kicsit büszke voltam magamra, bár egyáltalán nem éreztem úgy, hogy jól csinálom. Hiába zakatolt a fejemben minden jótanács, nem igazán voltam ura a helyzetnek. TB adagolta a golyócskákat anyukám esemesei alapján, meg próbálta tartani bennem a lelket, és fordított, ha úgy látta, hogy nem értem a bábát.

Utólag úgy érzem, sokkal tudatosabban kellett volna végigcsinálni, talán jobban készülhettem volna rá, nem tudom. Nem volt az a Fredeick Leboyer- féle álomszülés, nem volt félhomály, csak délutáni napfény, nem volt áhitatos csönd, mert kiabáltam, nem figyeltem a babára, csak magamra, és úgy egyáltalán, lehettem volna ügyesebb. Közben meg látom itt a Lilibabát, hogy milyen nyugodt, hogy szinte sosem sír, inkább csak kér, ha éhes, hogy jól alszik és olyan, de olyan mélyen belenéz a szemünkbe. Talán mégsem ment annyira rosszul.

A gyerek közben szép lassan csorgott lefelé, a másik lány a másik szobában meg én felváltva kiabáltunk (szegény szüleim meg kint hallgatták), kapaszkodtam Bandiba, aztán a másik baba megszületett, nálam meg hirtelen házibuli lett, mert két nőgyógyász, meg a gyerekorvos, meg még talán valami nővér, vagy asszisztens is bejöttek, ha már ott voltak, úgyis mindjárt vissza kell jönni. Nagyon jókedélyű volt mindenki, kivéve engem. A főnőgyógyász fickó még meg is csipkedte az arcom két tolófájás között (gyerek feje félig kint), hogy miért nem mosolygok. Annyira abszurd volt az egész, hogy azóta is röhögök rajta, a megfeleléskényszeremmel szerintem még meg is próbáltam visszamosolyogni rá. És aztán egyszer csak tényleg vége lett, kibújt a Lili arccal előre, mert ilyen kis kíváncsi volt, "punkt drei", mondta az orvos, de igaziból csak 14:57 volt, a hasamra rakták a babát, melegen, szutykosan és nagyon cukin, kicsit sírdogált, Bandi elvágta a köldökzsinórt, nehéz volt elhinni, hogy vége, hogy megcsináltuk, hogy tényleg túléltem. Túléltük.

Végülis tisztán csak 4 óra volt, azt hiszem, igazán nem panaszkodhatom.

TB megkapta a babát (ld videó), engem rendbetettek, kaptam infúziót, meg később egy számmal ellátott karmaszalagot a csuklómra, viccelődőtt a nővér, hogy csak egy baba volt bent öltöztetve, ne aggódjak, biztos a 20-as az enyém. És különben is, TB végig ott lehetett vele. Míg csöpögött az infúzió, bejöhettek a szüleim, az nagyon jó volt, beszélgettünk kicsit, fel voltam dobva nagyon :). aztán lezuhanyoztam, megkaptam a babát, meg egy ágyat, meg a vacsorámat. Kisétáltam a szüleimhez beszélgetni, és a babát is kivihettük, ez annyira fura volt a magyar "csak üveg mögött mutatjuk meg" rendszerhez képest.

Hét körül toltak át az osztályra, Bandi még körbepuszilt minket, aztán vége is lett a napnak. Hát így megy ez.

Hier kommt die Maus,

hier kommt die Maus,

klingelingeling -

ist die Lili zu Haus?

És azóta csak heverészünk körülötte, és nézzük. Mert olyan gyönyörű!

Május huszonnyolcadikán sétálok haza a Traviata premierbulijáról, langyos májusi hajnal. Reggel egy óra alvás elteltével azt álmodom, hogy anyukámmal beszélgetek telefonon, és azt mondja, hogy mindjárt jön valaki és szedjek össze cuccokat, mert menni kell szülni. Szerintem mondtam, hogy: -Aha, oké. De nem lehetett túl meggyőző, mert azt kérdezi, hogy : - Kisfiam, ébren vagy? Tudod, hogy most nem álmodsz? : -Tessék??? Itt azért leesett, hogy tényleg nem álmodom. 

Pár óra múlva a kezemben tartottam a lányomat, aki három perccel születése után kinyitotta a szemét, és határozottan rám nézett és bennem megállt az ütő, mert tudom, hogy elvileg még nem is lát engem, de valahogy mégis.

Aki nem hisz benne, annak meg csak tök jó lehet látni, ahogy egy embernek először éri a szemét direktben fény és először néz rá egy másik emberre.

Mert nekem olyan barátaim vannak, akik szerveznek nekem baby showert. Mert ennyire menők, aranyosak, és törődnek velem.

Nagyon kevés bulim volt még életemben, kb 3 születésnapi, és nagyon nagyon izgultam, hogy ez milyen lesz, hogy egymást alig vagy egyáltalán nem ismerő lányok hogy jönnek ki egymással (angolul, magyarul, németül), hogy minden rendben lesz-e.

Az egész azzal kezdődött, hogy anyahajó felajánlotta, hogy lehet az ő tágas lakásukban, így nekem, nekünk (mert Bandi is jött!) csak meg kellett jelennünk hatkor (mondjuk ez nem sikerült pontosan :)) és élvezni a kényeztetést. A csajok hihetetlen jól megszervezték, volt pogácsa, saláták, kisszívecskés, olyan igazi angolszász muffinok, sajtkrémes torta babadíszekkel, gumicukor, cumi alakú cukorka és persze lufik, szóval minden, ami kell a feelinghez. Babafénykép-felismerőjáték, névtippelős, sztorimesélős, babakaja-felismerős, kendőkötözős, baba-pelenkázós játék és most már azt is tudom, hogy 110cm a hastérfogatom (egy nagy szelet torta után, ha ez számít valamit).

És mind emellé kaptunk egy rakás ajándékot, egytől egyig szupereket, hasznosakat, vicceseket, kézzel készítetteket, annyira örültünk mindegyiknek, még hazafelé a villamoson is elő-előszedegettük Bandival, mint a kisgyerekek.

Csupa kék, csupa rózsaszín: édes kék-rózsaszín mobil és mindenttudó csörgő, böngésző, fülhőmérő hűsítő jegesmacival, mamakényeztető illóolajos testolaj, kispóló (I don't talk to strangers), füldugó, illatos szemeltakaró a pihenéshez (hogy hivják ezt?), őrködő kistündér, cuuuuki sapka (bolyhos szegéllyel!!!), kék és rózsaszín babacipők, szoptatós tea, fényképalbum - valamint tőke a mosható pelenkák beszerzéséhez :) csupa csupa hasznos holmi - jajj! és lemaradt a képről a Mutter Kind Passomhoz készült patchwork borító

Annyira élvezem a terhességet, hogy eddig arra gondoltam, az utolsó heteknek nagyon kényelmetlennek kéne lennie ahhoz, hogy én akarjak szülni. De ez a gyerek olyan cukin helyezkedik eddig, hogy véletlenül se legyen nekem kellemetlen. Viszont észrevétlenül mégis kezdem várni, talán a jóslófájások miatt, vicces, hogy mennyire nem én alakítom a gondolataimat (micsoda szerencse, tette hozzá Orsi barátnőm). És tegnap úgy éreztem, egy ilyen baby shower party, bármennyire is csak a fogyasztói, bulizós társadalom kiszolgálásának tűnik, igaziból egy újabb lökés a szülés elfogadása meg várása felé. A kis ajándék babacuccok, vagy Bandi, ahogy újszerű kendőkötési technikákat talál fel a játékban, a többiek történetei, a beszélgetések, az egész hangulat, azon kaptam magam, hogy alig várom az egészet, az szülés izgalmát, a babázást, az éjszakai keléseket. Hormonok :))

Nem tudom olyan jól leírni, ahogy gondoltam, de nagyon, nagyon szépen köszönöm, lányok!

A múltkor azt hittem, a Hamlet lesz az utolsó opera, amit még babysitter segítsége nélkül nézek végig, de tegnap volt a La Traviata főpróbája, röpke két óra, nem volt olyan nehéz végigülni, mint a Hamletet. Delphine barátnőmet vittem magammal, szuper helyünk volt a második emeleten, Bandira a lehető legjobb kilátással :)

Most épp ismétlést tartok a youtube-ról a babszemnek, és gondolkodom, mit is írjak. Mert nagyon jó élmény volt, persze Verdivel nem lehet mellényúlni, bárkinek ajánlom, akinek beleférnek a Theater an der Wien jegyárai. De valahogy nem hozta azt a nagyon magas minőséget, ami megszoktam és szeretek ott. Túl magasan van már a léc :).

Olyan tipikus kritikus vagyok, aki nem tudja, de ír róla: Violetta (Irina Lungu) hangja nekem mindig alulintonáltnak tűnt, mintha csak egy pici hiányozna hozzá, hogy igazán tiszta és csengő legyen, szerencsére később kiderült, hogy Bandi is így gondolja, és ő azért tényleg ért hozzá. Alfredo (Saimir Pirgu) meg kicsit szürke volt, bár végülis a karakteréhez ez illet nagyon.

A díszlet semmi extra, ha nem számítjuk az igazi lobogó tüzet a kandallóban, meg a felülről zölddel megvilágított plexi asztalokat a kaszinós résznél, nem volt benne olyan ötlet, ami nagyon megfogott volna (és ami annyira jellemző a TAW-os rendezésekre). Tudjátok, az a fajta pici plusz, amitől rájössz, hogy miért is nem lehet akárki díszlettervező. A rendezésben ugyanez az ötlettelenség, sajnáltam.

Ettől függetlenül jó volt azért hallgatni, TB -ék nagyon jól énekeltek :)

Nem tudom, viszont mitől van ez, de az évek során egyre kevesebb a türelmem mások problémáihoz az ilyen áltragédiákhoz. Emlékszem, mikor még tizenévesen először láttam a Toscát, azt hiszem, az volt az első, ahol tényleg átjött a sztoriból az érzelem, évekig a kedvencem volt emiatt. Aztán  Brittentől a Turn of the Screw volt a csúcspont, azt már a Theater an der Wienben láttam, azóta is borsódzik a hátam, ha rágondolok. De a Lukrécia megerőszakolása már borzasztóan lefárasztott, pedig az is szuper rendezés volt, nagyon jó elemekkel, mégis napokig bosszantotta a feminista énemet. És hát Violettát is nehezen sajnáltam meg, pedig jó sokat szenvedett a problémáján. Amikor Alberto megdobálja pénzzel a kaszinóban, az egy nagyon jól megcsinált jelenet lett. 

Aztán itt a cigányok kórusa, ennél különösen sajnálom, hogy a youtube-on csupa ilyen kosztümös feldolgozás van, ezt nagyon eltalálták tegnap. Amatőr táncosokkal, csupa nőnek beöltözött férfival, bolondozással, bikával, szuper koreográfiával. Azért csak hallgassátok és élvezzétek.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy még szülés előtt horgolok a fuszulykának egy pamuttakarót, ami amolyan könnyen hordozható játszótér is lenne, bárhol is vagyunk, alá tudom tenni, és könnyen moshatom. Emellé szerettem volna egy melegebb (gyapjútartalmú), igazi takarót, már a minta is megvan, meg kábéra a színek, meg az, hogy az Örs vezér téri Skála (?) Röltexében láttam megfelelő árú és színválasztékú fonalat. Azóta sem vettem meg, és a pamuttakaró sem készült még el, persze. Szegény gyerek. Most kicsit bepánikoltam, és rákapcsoltam, de azért még sok kell hozzá. Ráadásul eredetileg 1x1 méteres lett volna, de kicsit elszámoltam magam, most 80 cm széles, és talán hosszabb lesz, mint 1 méter, szerintem ezt még 18 kétéves korában is tudja majd használni, de sebaj. És szeretnék még rá egy kis szegélyt is, de azt még nem tudom, milyen legyen. Mit gondoltok?

Horgolni valakinek viszont olyan jó, mert közben lehet róla álmodozni, meg gondolatban beszélgetni vele. Akkor is, ha már megszületett, vagy már fel is nőtt.

Egy oroszlán is készül neki, nagy, és erős, hogy megvédje, de elfogyott az oroszlánszínű fonalam, és nem volt a boltban. Remélem, azért találok majd, mert egy oroszlán kéz mellső és hátsó láb nélkül bármilyen nagy és erős, nem sokat ér.

Nagyon, nagyon élvezem a sok kommentet, hogy mindenkinek van egy sztorija, egy élménye, egy kedves szava, és hogy mindezt megosztjátok velem :)

És van egy csomó felmerülő dolog, ami aztán többet érdemel, mint egy szimpla válaszkommentet, amit talán csak az fogja elolvasni, aki kapja.

Az egyik, ami nagyon megfogott, gsky mondata arról, hogy nehezen viseli az állandó változást, és én erre rádöbbentem, hogy igen, ez a bajom, hogy mióta terhes vagyok (bocs, várandós :)), minden egyfolytában változik. Megvilágosodtam, hogy ezért jött rám a dokumentálhatnék, hogy legszívesebben mindennap a pocakomat meg magunkat fényképezném, hogy ezer meg ezer dolgot találok ki, amit még mindenképpen a szülés előtt nekem meg kell csinálnom, mert próbálom lassítani az időt, megfogni a múló pillanatot, ami persze csak kicsúszik a kezem közül. Ezért sajnálom annyira, hogy alig tudtunk az utóbbi időben Budapestre vagy Tszm-re menni TB-vel, hogy együtt legyünk, mint leendő kiscsalád a nagycsaláddal, hogy minél több embernek mutathassam meg a kisPúpot, mert annyira szeretek terhes lenni (bocs, várandós) (és olyan rossz, hogy a bátyámmal vagy TB valamely tesóival például karácsony óta nem találkoztam), hátha az ő emlékezetük is segít a pillanat konzerválásában. Mert minden nap új, és minden nap más, és persze ez elvileg szuper, de egyben borzasztó fárasztó és ijesztő is. Nehéz elengedni a megszokottat, akár jó, akár rossz.

Aztán a kiságyról: amit egyelőre kölcsönkapunk, az nem igaziból kiságy, mert nem vagyok nagy barátja, sem annak, hogy éjszakánként többször felálljak és eljussak A-tól B-ig, sem annak, hogy olyan messze aludjon tőlem valaki, aki eddig velem (titokban nagy együttalváspárti vagyok, ameddig csak lehet, de psszt, ne mondjátok el TB-nek, mert elsápad). Szóval legnagyobb örömömre egy olyat kapunk, aminek csak 3 oldala van, és a mi ágyunkhoz van tolva, így van a babának van egy kis saját helye, nem parázom, hogy ráfekszem, vagy bármi, mégis karnyújtásnyira lesz tőlünk, meg a tápanyagforrástól. Remélem, gyakorlatban is beválik olyan jól, ahogy a fejemben.

Persze ez sokkal kisebb, mint egy igazi kiságy, és kb féléves korára ki is fogja nőni, de akkor majd meglátjuk. El fog férni nagyobb ágy, csak majd újabb rendezkedés kell, de egy féléves babánál nem is aggódnék már annyira, hogy valami baja esik mellettünk. Meglátjuk. Ez a mostani átrendezés egyébként mindenképpen kellett, hogy a baba ne közvetlenül az ajtó mellett legyen.

Átrendeztük a hálószobát, hogy beférjen a kiságy. Igaziból csak négy bútordarabot kellett tükrösen (trükkösen) elforgatni, de újfent kiderült, hogy nem bírjuk a változásokat. Főleg, ha szerettük úgy, jó volt úgy, ahogy volt, de mégis muszáj. TB általában tagadja ezt, de a stressz rajta is kijött, hát nem volt egy könnyű délelőttünk. Ráadásul ő amúgy férfiasan állt neki (20 perc alatt megcsinálom, nyugi), én meg amúgy nőiesen (esetleg előtte elrakom vasalnivalót, mielőtt száll a por, meg ugye akkor a függönyt is leszedjük, hogy ki tudjam mosni és ki kell mögötte is porszívózni), amiből persze morcosság (részéről) lett, meg sírás (részemről), pedig a Nagy Könyvben valahogy úgy van megírva, hogy anya és apa üdvözült mosollyal az arcán szereli össze a babaágyat, vagy nem? (Mondjuk babaágy most sincs, szóval még behozhatjuk kicsit a lemaradást.) Aztán én elmentem málnalevél-teát vadászni (nem kaptam), ez a kis szünet mindkettőnknek jót tett, bár a feladat még békében és szeretetben is nehéz volt, inkább lelkileg, mint fizikailag.

Mert hiába elvileg szimmetrikus az egész, most valamivel kevesebb helyünk van, pedig már így sem volt túl sok. Utálom, annyira utálom, és látom, hogy Bandi is utálja, de nem tudok jobbat kitalálni.

És hiába jobb ez így több szempontból, nehezen szakadunk el a régi megszokottól minden hibájával együtt.

Azért kicsit irigylem a terhes barátnőimet, akiknél vagy most költöznek nagyobba, vagy már egy négyszobásban laknak, jó lehet úgy babaszobát csinálni, rendezgetni, hogy nem centizni kell. 

Mindegy, akkor is kiborulnék, ha nagyobb lakásba költöznénk, nehéz engem boldoggá tenni, mostanában úgyis mindenen kiborulok. Mondjuk akkor azért gyorsabban megbékélnék a helyzettel :).

_____

A fentieket még tegnap írtam, ma már kicsit jobb, kezdem megszokni. Azt hiszem.

_____

na jó, hülye vagyok, hogy ilyeneken bírok vekengeni, és áltragédiákra pazarlom az energiám. Külsős olvasmánynak meg ajánlom ezt, néha a legegyértelműbb lenne a legegyszerűbb.

Bandi egyszer pár hónapja vacsora közben kifejtette, hogy aggasztó figyelemreméltó tény, hogy ennek a gyereknek az lesz a "mami főztje", amit én főzök. Ezek lesznek az otthon ízei.

Ezen egy kicsit azért aggódom*.

De szerintem a mai ebédem például (tejben főtt köles reszelt almával, reszelt répával és apróra vágott aszalt szilvával) kifejezetten ízletes.

*legvégső esetben összehaverkodunk Széll Tamással meg Szulló Szabinával, hátha főznek nekünk néha

Kicsit sajnálom, hogy nem írtam részletes babanaplót (nem csak a blogba nem), de ahogy ismerem magam, úgysem tudtam volna következetesen végigvinni a tervet. Így egy csomó minden - persze talán nem is olyan fontos dolog -, amiről azt hittem, hogy sosem fogom elfelejteni, máris a feledés homályába vész.

A kisbabszemet január 14-én éreztem először, de akkor mindjárt olyan erővel, hogy az apjának is meg tudtam mutatni, és természetesen megállapítottuk, hogy ennél ügyesebb és erősebb és cukibb baba embrió nincs is széles e határban. Vagyis Bandit még akkor nem nyűgözték le annyira a kisbéka finom kis mozgásai, de idővel kezdett ráérezni az ízére. Aztán volt egy időszak, amikor már a vastag, kötött gyapjúpulcsimon keresztül is látszott a ténykedése, de akkoriban vált igazi ninjává, egy ninja nyuszivá, aki vígan ugrált és forgolódott, egészen addig a pillanatig, hogy odanéztünk, vagy odatettük a kezünket. Akkor nagy csönd. Ilyenkor elképzeltem, hogy ő is feszülten vár, hogy vajon mire figyelünk mi. Aztán a sima mozgások mellé bevette a hirtelen ugrásokat, ezt máig nem tudom elképzelni, hogyan csinálta, de mintha szökellt volna egyet bent, marha vicces volt.

Egész nap nyomta (nyomja) a műsort egyébként, sőt, volt, hogy míg aludtam, buliztak Bandival, bent kopácsolt a baba, kint simogatta az apja, szerintem akkor barátkoztak igazán össze.

És persze aztán  egyre erősebb lett, és rászokott arra, hogy jobb oldalon nyomja ki a hátát, főleg akkor, mikor Bandi elkezdte khm, simogatni, de amolyan férfias simogatásra gondoljatok, nem finom kis simi-simire, anyukám elájult, hogy összetörjük azt a gyereket. De a gyerek jól bírta, vagyis gondolom nem törleszkedett volna oda folyton a fenekével, mint egy kiscica, ha zavarta volna a hátmasszázs.

Most már valószínűleg egyre kevesebb a helye, de tud olyat is, hogy mikor odanyomom a hasam TB hátához (aka kiskifli, nagykifli), akkor a sarkával egészen finoman simogasson minket. Mert a migyerekünk ilyen drága lélek.

Nagy hullámokban egészen vicces formákba rendezi a hasam, volt már szögletes görögdinnye (ennél akár derékebb szögekkel is):

 meg sípálya is, ahol öt centi különbség van a jobb és bal oldal között: ezt nagyon nehéz lefényképezni, élőben egyértelműbb, de hogy mennyire asszimetrikus, az látszik azért. Jobbfelé, felfelé a nagypukli a feneke, balfelé oldalt meg a sarka, kézzel érezhető, hogy pici és hegyes, és tegnap fogócskáztunk is, mert ha odatettem a kezem, akkor kiszaladt alóla. Mert egy cukiság, nem győzöm hangsúlyozni :)

vagy hegyes cukorsüvegheggyé is ki tudja nyomni, mostanában tendál közép felé, de erről nincs még képem.

Egyre gyakrabban feszül a hasfalamnak teljesen, nem akarom tudni, hogy ilyenkor bennem minek veti neki a lábát, de marha nagy ereje van. Eddig csak kifelé nyomult, de most már érzem, hogy lefelé is menne, egészen komoly edzéstervvel állt neki az új projektnek, egy kicsit ijesztő, hogy ez a gyerek komolyan gondolja (és tudja!) hogy mi a dolga. Mert fogy az időnk, még kb 4 hét, de a jelek szerint lehet, hogy kevesebb, a dokinéni szerint kettő. Izgulok.

(vigyázat, hosszú bejegyzés kép nélkül, TB szerint ez így béna)

Mikor hazaszöktem egy hete, még arról akartam írni egy nyafogós posztot, hogy igaziból itt se jó, meg ott se jó, és már meg is bántam, hogy eljöttem, mert ugye Bandi meg maradt, de a család meg ott van, valahogy egyesíteni kéne a kettőt, mert ez így csak szomorú.

Aztán hipp-hopp eltelt a hét, tele vagyok élményekkel, begyűjtöttem egy csomó bókot és szeretetet, kielégítendő az oroszlán-énemet, elkényeztettek és szerettek, rokonok, barátok és üzletfelek, szóval pont erre volt szükségem. Aztán persze jött az érzés, hogy most már kicsit haza kéne menni, mert hiányzik, és megint egyszerre voltam szomorú, meg örültem, hogy jövök haza. A másik haza.

Többszintű anyuka-tréningen vettem egyébként részt, egyik nap unokahúgom Nr1-et kísértem az Apáczai nyelvi szintfelmérőjére, mert jövőre ott kezd hatosztályosban, szimpi lányokat válogattunk az osztályában, aztán én az ezzel egybekötött szülőin is felléptem, mint ál-anyuka, végül is 18 év van köztünk, szóval teljesen legálisan lehetnék az anyukája, nem is kötöttem az osztályfőnök orrára az igazságot. Meg összebarátkoztam a mellettem ülő mamával, gyorsan átbeszéltük a "gyerekeinket" és elhatároztuk, hogy alkalmasint jóban lesznek (szakirodalom itt). Az osztályfőnök (némileg szétszórt negyvenes pasi) megosztotta velünk a mobilszámát azzal a kikötéssel, hogy éjfél után nem hívjuk. Mondom a mellettem ülőnek, hogy felhívnám fél tizenkettőkor, hogy mit szól. Erre ő: ahogy elnézlek, szerintem háromkor is hívhatnád. :D  Höhö, elintézzem az angol-ötöst az unokahúgomnak?

Aztán meghívást nyertem unokahúgom nr3 ovis anyáknapi köszöntőjére (mint keresztmami), cuki volt nagyon, és legalább úgy készült videó, hogy tesóm figyelni is tudott. Unokahúg otthon: Mikor beléptem a terembe, először csak anyát láttam, és a frászt kaptam, hogy nem jöttél el. De másodszorra már megláttalak.

Aztán jöttek hozzánk vendégségbe rég nem látottak, kisgyerekkel, aki nagyon ügyesen eljátszott ám, míg a négy felnőtt nyomta a sódert. Olyan nagyon fura, de mégis vicces érzés, hogy gyerekkori barátok, akikkel évek óta nem beszéltem, ugyanabba az irányba tartanak, mint én, mint mi, hogy ha más úton is, de ugyanazokra a következtetésekre jutottak, és bármilyen dinkák voltak kiskorukban, most felelősségteljes és szerető apukák. Nem gondoltam volna, hogy majd' tíz év után simán végigdumáljuk a fél éjszakát.

ÉS végül én mentem vendégségbe a majdnem egyéves Lujzi babához, akit még nem láttam, pedig volt nálunk már Bécsben, de a legnagyobb titokban. És leckét kaptam vendéglátásból, mert kérem nekem olyan barátaim vannak, akik leinformálják TB-nél, hogy mi a kedvenc kajám, és pakkot állítanak össze a Kisfuszulykának, és akkor is órákat beszélgetnek velem, ha aznap csak négy órát aludtak.

Meg jártam Bandi anyukájánál, és megettem kétharmad tepsi nagyon finom csirkefalatkát (utólag jutott csak eszembe, hogy talán más is evett volna belőle), és ott is csak beszéltünk, beszéltünk, míg este tesóm nem telefonált aggódva, hogy megvagyok-e még.

És voltunk a Rómain a kisebbik nővéremmel, kaptam lángost, meg néztük a vizet, röhögtünk a parton jógázó apukákon és beszélgettünk egy csomót, meg meglátogattam a másik nővéremet, kétszer is, és horgoltam, meg már nem is tudom, úgy elszaladtak a napok. Ahogy így visszaolvasom, a fő vonal a beszéd volt, nemhiába, nőből vagyok, és már annyira hiányoztak ezek a parttalan, rengeteg témát felölelő, hosszú dumálások, amikor egyik történetből ugrunk egyszerre a következő háromra, hogy néha napokkal később fejezzük csak be az eredeti szálat.

Jó volt.

És lett volna potyautam hazafelé is (mert ilyenek az én barátaim), de időben nem fért bele, így vonattal jöttem. Gondoltam, háromnegyed óra még a nemzetközi pénztárban is elég lesz a jegyvételre, de tévedtem. Mázli, hogy kétóránként járnak a vonatok Bécsbe. A pénztárnál egyébként ezer ember várt, és volt vagy 12 ülőhely, jelzem, rögtön átadtak egyet, pedig igyekeztem nem feltűnő lenni. Begyűjtöttem azért egy csomó bókot a hasamra, csupa helyes öreg nénivel hoz össze a sors, a mellettem ülő konkrétan megígérte, hogy június közepén rám fog gondolni, meg egyébként is, aznap is, mert mennyire helyes kismama vagyok már. A bennem élő Narcisszuszt mintha hájjal kenegetnék ilyenkor. Ez így most nem lett a legjobb zárszó, a lényeg, hogy feltöltődtem, és öntömjénezés helyett mindjárt írok a fuszulykánkról, aki úgy tűnik, hogy sokkal kötelességtudóbb, mint én, mert ezerrel készülődik.

Most már tényleg mindjárt vége: de anyukám hozott nekem süteményt (tszm-i dió! házitúró!) meg egy csomó bodzavirágot is, és már készül is a hűtőben a bodzaszörp, és én megint egy vidéki kamráról álmodozom, ahol tele pocok sorakoznak a mindenféle szörpökkel egy lekvárokkal.

 Persze könnyű nekem, mert nem Magyarországon kell a mindennapos, ügyes-bajos dolgaimat intézni, és egy kis nosztalgia mindent megszépít, de nem szeretem, amikor kritikát olvasok például Budapestről, ami nekem a világ közepe, meg arról, hogy ilyenekiscsakamagyaroklehetnek, meg ezérttartittezazország.

Mert például az agyondícsért Bécs egyik igen jó kerületében lakva bármikor tudnék vagy negyven kutyakakit fényképezni az utcánkban, folyton kerülgetni kell őket.

Aztán mióta terhes vagyok, valami perverz kíváncsiság hajt, hogy megtudjam, átadnák-e a helyet itt vagy ott. Bécsben mondjuk mostanában ritkán békávézom, és akkor mindig akadt egy üres szék, vagy csak egy megállót mentem, eddig egyszer adták át a helyet. De egyébként a kimért jogtudatosság jellemző itt, a rászorulók odamennek a rokkantaknak/terheseknek fenntartott helyhez, felszólítják az ott ülőt, hogy adja át, és ezt azok meg is teszik. Néha úgy érzem, csak azért állnak a mozgólépcsőn a kijelölt jobb oldalra, hogy ne kelljen semmiféle interakcióba lépni a többiekkel (persze van, aki optimistábban áll a helyiek udvariasságához).

Tegnap mászkáltam Budapesten, és nagyon vártam, hogy mi lesz. Persze tudom, hogy egy nap nem nap, és lévén hogy a hasam látványos, de közérzetileg annyira számít, mintha csak egy párna lenne a pólóm alá dugva, még egy kicsit provokatőrnek is éreztem magam, ahogy a tömött négyes-hatosra felszálltam, de rögtön átadták a helyet. Rögtön. És nem egy öreg néni, hanem egy 40-50-es férfi. A metrón is, a HÉV-en is, a másik villamoson is, még akkor is, amikor hátul még volt hely (nem is fogadtam el, hanem hátrasétáltam). És voltam gyógyszertárban, ahol azonnal mondták a sorban (egy sor volt a két ablakhoz), hogy természetesen előreengednek mind a négyen, és ragaszkodtak hozzá, pedig én mondtam, hogy nagyon kedvesek, de nem szükséges (a kinti meleg után még élveztem is a benti hűvöst).

Persze az is lehet, hogy nagyon nyúzottnak nézek ki, de ez annyira abszurdum, hogy csak a rend kedvéért írtam le. :)

ja, Kőbányán a villamoson egy fiatalember még azt is megkérdezte, hogy szabad-e a hely velem szemben :). Mondjuk ez nem elvárás (pedig baromi sznob vagyok), de Bécsben sohasem fordulna elő.

Szóval menők vagyunk. Egy bezzegország. Akkor is, ha néha nem.

Szóval felkészültem, hogy ma már nem lesz akkora pörgés, például délelőtt Bandi még itthon volt, és olyankor egyébként sem csinálok sok házimunkát, deeeeee felmostam a konyhát (Bandival kooperálva), visszakerültek a kimosott szőnyegek, kipakoltam a mosogatót, elraktam pár dolgot, aminek van/lett helye, kivasaltam, elraktam a tiszta ruhát, kiporszívóztam a hálót meg a nappalit és megragasztottam egy kis tárolódobozt (van még 4 elszakadt, de egyesével csinálom). Aztán bementem a városba szocializálódni. Nem is olyan rossz, nem?

Most meg potyautast játszom, elbújok egy kocsiban és hazaszököm Budapestre. Kell egy kis család, elanyátlanodtam.

Ma valami nagyon rámjött, egészen korán keltem, kiporszívóztam a konyhai szőnyegeket, kimostam és kiteregettem, kimostam a kádat, lemostam a csempét*, port töröltem, kigőzöltem a fúgát a padlón*, kigőzöltem és kimostam a wc-t, leápoltam a fa fürdőszobakilépőt, felporszívóztam, felmostam, lemostam az ajtót, a bejárati ajtót*, az előszobai tükröket, kimostam a mosdót, leecetezem a csapokat, felporszívóztam az előszobát (a szőnyeg alatt is), felmostam, rendbeszedtem a konyhát, port töröltem ott is, lemostam az ajtót, elindítottam a mosogatógépet, lemostam a csempét*, kisúroltam a mosogatót, kiráztam az abroszt, átültettem a minirózsáimat, elültettem egy mosódiómagot, meglocsoltam a növényeket, zacskóba raktam a szelektív dolgokat (üvegek), felporszívóztam, letöröltem az ebédlő székeit, leporszívóztam a nyitott polcot, levittem az üvegeket, elsétáltam a bankba, vettem sütőport, tejet, vajat, wc-papírt, összegyúrtam egy kekszet, néztem Big Bang Theoryt Bandival, lemostam a körmömről a lakkot, megmostam a hajam, kiszedtem a szemöldököm, leápoltam a sarkam, bemandulaolajoztam magam (a hasam már csak három-négy nekfutásra van meg teljesen, tök nagy felület), felhívtam a szülinapos barátnőmet, formáztam és kisütöttem a kekszet, és a blogba is írtam.

huh.

van még tervem holnapra.

*legalábbis ott, ahol látványos sikert értem el

TB-ben, hajlott kora ellenére még nagyon szépen megfigyelhetőek a gyermeki reakciók. Tegnap reggel indultunk valahová, Bandi hívta a liftet, én zártam az ajtót, mikor észrevettem, hogy még csipás a szeme, és felajánlottam, hogy menjen vissza arcotmosni. Még végig sem mondtam, TB egy ötévest megszégyenítő laza profizmussal indult a lépcsőn lefelé, hogy minél hamarabb kikerüljön az anyai hatótávolságból. Először fel sem tűnt, hogy menekülőre fogta, csak mikor megjött a lift. Annyira röhögtem, de könyörtelen vagyok, és vissza kellett jönnie.

Most hipszter vagyok. Egy alfahipszter. A bulinak akkor van vége, mikor lelépek. Nem tudnám pontosan elmondani mitől lesz valaki hipszter de például ilyen az uzsonnászsákja.

Kedvenc, egyben leggyakrabban idézett mondatom: -A műtétet doktor Pif végzi el.

(Anyukám ezt, hogy uzsonnászsák kimondaná még kétszer-háromszor, a betűket megrágva, kényelmesen élvezettel, arra buzdítva engem is, hogy mondjam ki őket én is, és mosolyogna ha látná, hogy jól esik nekem a "zs", pláne a zsákban.)

Lehet rendelni ilyen zsákot, (ezt most találom ki, ahogy írom, ilyen 185 feletti iq-val élni :) szóval 3000 forint egy darab, de minden darabot kézzel varrnak doktorok, minden egyes példány másik oldalán annak a doktornak a doktorijából van egy oldal, aki az adott táskát varrta, a képeket doktoranduszok színezik, és a teremben ahol minden példány készül Zórád képek vannak a falon.

Ezt pont egy kedves terhes munkatárunk készítette.

A hipszter így tárolja a sört videóvágás közben. A háttérben két csaj csókolózik.

Életemben nem ittam még meg egy liter sört. Nem, nem úgy. Összesen. Nem, ez nem vicc.

Boldog anyáknapját Anyu!

fotó: perger

Annyira unom magam, hogy az hihetetlen. Mármint nem unatkozom egyáltalán, a saját kis marhaságaimat unom, minden aggódást, a véglegességet, a szerencsétlenkedést, a pozitív hozzáállást, az okoskodást, a hormonjaimat, a sohasemleszkész babatakarót, az elmélkedést, a tehetetlenséget, a tervezgetést. Nem érdekel, nem akarok velük többet foglalkozni.

Egyébként minden rendben, voltak itt rég nem látott barátok látogatóba, vicces/fura/jó érzés volt, hogy kímélnek, közben éjjel kettőkor hazafelé a házibuliból én voltam a legfrissebb (semmi tudatmódosító ugye), mondjuk érzelmileg meg a leglabilisabb is (ld.sárkány). Nem is igazi házibuli volt egyébként, hanem az osztrák válasz a romkocsmákra, némi kultúrával fűszerezve, TB pl szokott ott fuvolázni egy zongoristával, nem hallottam még így, ilyen környezetben, ilyen zenét, jó volt.

Előtte a változatosság kedvéért operában voltunk (Theater an de Wien), a Hamletet néztük meg, nekem az is nagyon tetszett, de nem azért, mert a főszereplő még TB-nél is többet meztelenkedett. Szuper volt a zene, és a díszlet, ez utóbbi nekem egyébként is gyenge pontom, oda vagyok egy-két jó ötletért. Mondjuk rá kellett döbbenjek, hogy a két és félórás üldögélés egy színházi széken jelenleg nem a legkönnyebben véghezvihető dolog, valahogy mintha megnőtt volna ez a gyerek az elmúlt időszakban.

Aztán jöttek szüleim is, ők totálisan elkényeztettek, hoztak házikolbászt, meg házitejet, meg elvittek nagyokat sétálni, meg fagyit is kaptam és egy kis orvosanyai szülésfelkészítést, és sok-sok simogatást. Bár apukám kijelentette, hogy hasban ugráló babából neki pont elég újdonság volt, mikor a bátyámat várták, a többi ugyanolyan, majd akkor ringatja, ha megszületik (ebben azért elég megbízható, van neki hintaszéke is, meg minden), de azért elég jól viselte, hogy én egész nap arról beszéltem, hogy épp mit csinál a hetedik unokája. Viszont továbbra is utálom, mikor az elmenők után kell integetni.

Nem járnak túl jó napok errefelé, igyekszem tartani magam, de néha elég vacak. Már a múltkor is írtam, hogy elég sokat vagyok magamban, ami nem feltétlenül rossz, van miről gondolkodnom, csak nem érzem, hogy annyira hatékony lennék benne. Nem úgy, ahogy kéne.

Tegnap meg egy derűsnek induló délutánon a kedvenc parkunkban elszállt a sárkányunk. A szép, a profi, a szívemnek annyira kedves. Igen, tudom, tárgyak jönnek-mennek, függetlenül az anyagi és érzelmi értéküktől, felesleges túl sokat gondolkodni rajta, de az egész, a sárkány, a helyzet, az ahogy eltűnik a háztetők felett, meg az erre mindkét részről érkező (heves) reakciók annyira pontosan szimbolizálták a lekiállapotomat , hogy az nekem kicsit sok volt. Vacak.

Szerencsére vannak barátaink, akik egy jólidőzített nyaklevessel fotózással kirángatnak a lefelé menő spirálból, szóval lesznek még képek, készüljetek.

 

UPDATE!

Lemaradt a poszt elejéről a lényeg, hogy ezt a bejegyzést annak a kedves olvasómnak ajánlom, aki a "cápa+pornó" keresőszavak segítségével talált ránk.

Tegnapelőtt történt az ominózus eset, (La donna del lago kosztümpróba) alsógatyára vetkőztetve várom, hogy felöltöztessenek, mikor az egyik nő - a legidősebb a hárem közül 22, 26, 36 - megkérdezte: - Hát itt mi történt?

Büszkén mondom, hogy elestem a biciklivel ugratás közben.

A BMX banditák végén is ki volt írva, hogy otthon ne próbáljuk ki.

Erre a legfiatalabb: - És megharapott a bicikli?

Ezen utána egy percen keresztül nevettek. Mint egy béna vígjáték.

Ekkor rájöttem, hogy nem egyre gondolunk, ugyanis bár én szemből egyáltalán nem látom, de a vállam úgy néz ki, mint aki találkozott a kis fehér cápával.

-Kérsz egy harit? Ez a kép 13 órával a támadás után készült.

Komolyan mondom, hogy ez EGYÁLTALÁN nem természetes a családban, nem szoktunk ilyet csinálni, otthon ne próbálják ki, a forgatás közben nem sérültek meg állatok, és igen. El tudom képzelni, hogy létezik olyan szenvedélyes szex, mikor az egyik észre se veszi, hogy mit csinál, a másik meg észre sem veszi hogy éppen mi történik.

Ha nem érdekelne, hogy sokan azt hiszik mindig kamuzom, akkor még azt is beleírnám, hogy tegnap pedig a Traviata kosztümpróbája volt, én meg közben elfelejtettem, hogy hogy nézek ki alsógatyában, úgyhogy mikor megkérdezték, hogy bevágtam-e a vállam, rutinosan rávágtam, hogy igen, nekem a szex az extrém sport.

Nagy kifogáskereső vagyok,  nem tagadom, de amit a neten tapasztalok néha, az még rajtam is túltesz, és akkor azt gondolom, hogy igenis milyen rugalmas vagyok meg nyitott meg környezetvédő kulturális kreatív. Felháborodott anyukák írnak, hogy nekik már mér' is kéne a zsúfolt belváros zsúfolt sarki kisboltjába kendőbe vinni a gyereket és nem a babakocsiban, és akkor hogy cipelje a szatyrokat, meg a pelenkázótáskát (?), meg a retikült (?). Jó, én egyébként sem vagyok babakocsipárti, de azért egy banyatank nem az ördögtől való, lehet használni is.

Vagy egy másik blogon, mikor arról fröcsögnek a népek, hogy lehet-e városban biciklivel túlélni a hétköznapokat, vagy sem. Olyan logikátlan eszmefuttatásokat tudnak leadni, hogy csak nézek. Mert neki kell a palackos víz, és nehogy már 3 napos kenyeret egyen (egy biciklist meggyanúsítottak, hogy időmilliomos, mert pékhez jár, meg henteshez meg piacra, erre írta ő, hogy 3-5 naponta azért belefér a pék).

Komolyan, ennyire el van mindenki kényeztetve?

Amikor meg valaki arról írt, hogy a tévé előtt bambulás helyett lehet értelmes programokat is csinálni, például kirándulni (na jó, ez a modorosblogon volt, de azért ér), akkor meg hirtelen mindenki 47ezerből élt, amiből nem jön ki a HÉV- kiegészítőjegy Szentendréig az egész családnak.

Jó, én vagyok a perverz, minek olvasok ilyeneket. Meg mondom, nekem is vannak kifogásaim, csak nem látom a gerendát. Pedig jó kis tavaszi program lenne, hogy vizsgáljunk felül havonta egy kifogást. Mondjuk kezdem azzal, hogy azért kelek mindennap tízkor, mert Bandi sem kel fel, és nem akarom zavarni. Vagy csak mert jó heverészni mellette. Pedig magamtól felébredek sokkal hamarabb. Mostantól egy hétig olyan szánalmasnak fogom magam tartani, mint a fenti példákat, ha nem kelek fel, miután felébredek.

Úgyhogy átnéztem az állatkerti képeket, és párat megmutatni érdemesnek találtam. Igazság szerint nagyon szeretem a fényképeket, és mások blogján ámuldozom is, hogy milyen igényesek, nagyon jó lenne jól tudni fotózni, de őszintén szólva engem untat. Ezt még magamnak is csak ritkán vallom be, a fejemben olyan kép él magamról, mint aki elkapja a jó pillanatokat, profi a fotosoppban, meg szép kollázsokat készít. De valahogy mégsem. Arról nem is beszélve, hogy a bénácska blog.hu-ra le kell kicsinyíteni a képeket, aztán feltölteni, áááá, uuncsiiii. Mindegy, az állatkertben úgysem a művészi vonalra mentünk rá, inkább csak a dokumentációra (és arra sem én, én csak sétáltam és élveztem a napsütést).

Ez itt a kiskedvenc gibbon, azt hiszem, ők voltak a legaktívabbak az egész parkban, nehezen is találtam róluk éles képet. Néha elgondolkodunk rajta Bandival, hogy ha kutya nem is, de jó lenne egy kismajom itthonra. Mondjuk ennél kisebb, tudjátok, vannak azok a kis 15 centis minimakik. 

(végülis pár hét múlva lesz egy kismajmunk, most jut eszembe. Majd megtanítom, hogy kapaszkodjon a hátamba, míg sétáljunk)

Ezzel az orangutánnal barátkozott össze TB. Irtó helyesen kommunikált, integetett, megköszönte a banánt, meg kiröhögte TB-t, ha mellédobta (vagy 10 centivel, de még arra is lista volt, hogy igazán utánanyúljon). TB még arra is rávette 10 méter távolságból és jelelve, hogy legalább az üres banánhéjat ossza meg kollégájával.

Ez itten kérem a vidraetetés. Van róla videó is, ahol 10 másodpercenként felhangzik unokahúgom vékony kis hangja: Én is szeretnék egy kisvidrááát!

Visszavágyik a fjordokra.

Mindig a gyerekek járnak jól...

Délután már nehezen álltam meg, hogy ne teszteljem én is a kocsi terhelhetőségét.

Nos, remélem, utólag is élvezhető volt a képriport, és nem volt nagyon rossz tegnap a száraz szöveget olvasni. De legalább én írok, nem úgy, mint Bandi.

Régen volt családi hétvéges poszt. Péntek este kijött az egyik nővérem a két lányával, már nagyon vártam őket. Bablevessel, mert abban jó vagyok.

Szombatra Wasserspielplatzot (vizes játszótér) terveztem, mert aznapra mondtak egyedül jó időt, de reggel még olyan borongós volt, hogy inkább az állatkertbe mentünk, mert én ott még úgy sem voltam. TB pont ráért, persze én aggódtam, hogy későn indulunk (előtte még bevásároltunk), meg nem lesz elég időnk (legalábbis TB-vel együtt, mert négykor mennie kellett próbára), szeretném most magamban is tudatosítani, hogy 11-től négyig az ember lejárja a lábát, kicsit tovább maradtunk ugyan, de bőven, bőven elég volt.

Turistainfo, hogy a neten rendelt jegyek 1 euróval olcsóbbak, és akkor sorba sem kell állni.

Megnéztünk egy csomó állatot, persze a legérdekesebbek, mint a nagymacskák akkora területen vannak, hogy alig látni őket, az oroszlánok egy magas sziklán aludtak, a tigris valami fa tetején, az elefántok meg egy helyben toporogtak, kivéve az egyiket, amelyik hátrafelé sétált a kifutóban.

De láttunk cuki vidra-etetést, meg denevérek szálltak el az arcunk mellett, és TB összebarátkozott az egyik orangutánnal (kellett hozzá egy banán is), hosszas megbeszéléseket folytattak jelnyelven a többi látogató nagy derültségére. Az orangutánok etetésére egyébként rohantunk, hogy odaérjünk, TB kiskocsiban húzta a gyerekeket, mi meg loholtunk utánunk tesómmal, erre ott helyben kiderült, hogy az etetéshez a kis parkjukban eldugták az ebédjüket, és megkereshetik, ha akarják. De nem akarták, unottan üldögéltek, míg végre le nem lépett a sokatbeszélő gondozólány, és akcióba nem lendült TB a banánnal.

A gibbonok voltak a legcukibbak, az egyik pont úgy bosszantotta a kollégáját, mint unokahúgom nr3 unokahúgom nr2-t (csavargatta az orrát, és folyton a nyomában volt), és a másik pont úgy reagált rá, ahogy a nővér is, nagyon viccesek voltak, még a gyerekek is élvezték az önkritikát. Az állatkerti boltban lehet kapni gibbonmamát kapaszkodó gibbongyerekkel, felkerült a vágyaim listájára (augusztusban van a szülinapom).

Mi is volt még... gondolkodtam, hogy vegyek-e majd éves bérletet, mert igaziból kb két jegy ára, hátha a kisfuszulykának jó program lenne majd, de nem is tudom. Szuper játszótér van, és ilyen jó tavaszi időben, mint amilyen végül szombaton lett, annyira ideális program volt. De nem unnánk-e meg az oroszlán hátsó fertályát, amit véletlenül kilógat a szikla szélén? Meg is beszéltük, hogy mennyivel jobb a pesti, ahol a kétméteres betonkifutón kergetik a saját farkukat, és jó közelről meg lehet őket nézni :))

Este aztán nem kellett a lányokat altatni. A Rumini könyveket olvassák most egyébként esti meseként, igaz, hogy mindig csak részleteket hallok belőle, de tökre izgalmas.

Vasárnap TB már nem tudott velünk lenni (unokahúgom: de kár, hogy nem volt ideje búcsúajándékot csinálni nekünk), tesóm segített rendberakni az előszobaszekrényt, nem győzök elég hálás lenni ezért. Egyrészt fizikailag sem bírtam volna egyedül, és hát neki sem álltam volna. Már utáltam kinyitni, mert borult ki belőle minden :D, és olyan hatalmas munkának tűnt, amivel én, kicsiny lélek nem érhetek fel. De most kész, tiszta, rendes, szeretem. És nem is volt olyan sok idő. Közben mondjuk leckeíratás is volt, nem tudom, én úgy emlékszem, suliban leültem és megírtam a leckét minden hiszti nélkül, de az én kisrokonaimnál (és nem is annyira kicsiknél) ez valahogy mindig nyafogással jár, én meg szigorú vagyok és kemény (uh, de utálhatnak :)). Cserébe lementünk a játszótérre is és négyen tök jól bepörgettük az egyik 3D-ben forgó-mozgó hintát (unokahúgom kimért hangon: jajj, azt hiszem, mindjárt hányok).

L (nr2) meg épp most áll hangszerválasztás előtt (eddig furulyázott), és mindenképpen fuvolázni akar, amiről mi mindenképpen le akarjuk beszélni. Felhívtam Ágit a szomszédban, hogy megnézhetjük-e a fagottját, és épp egy egész fúvóskvintett gyakorolt nála. Mert nekem ilyen barátaim vannak. Átsétáltunk, beültünk a házikoncertre, szuper volt, és persze egész más így mutatni hangszereket, hogy két méterre szól, mint a nézőtérről. L-t le is nyűgözte a fagott (pedig mindig bökdöstük, mikor a klarinét játszott), meg aztán a zenész nénikkel, bácsikkal is lehetett dumálni, és hurrá, hurrá, sikerült elbizonytalanítanuk a fuvolát illetően! Most már fagottozni szeretne. Köszönjük, Ági!

Délután még gyöngyöt fűztünk, elpakoltuk a téli cuccokat, horgoltunk, Ruminit olvastunk, meg tesóm horgolt táskájába varrtunk bélést. Annyira röhögtünk, mikor este tízkor kiderült, hogy a tetejére varrtam a fenekét, és így a belső zsebek fejjel lefelé állnak. Kellett hozzá pár csík csoki, hogy nekiálljak még egyszer. De végül készen lett, és együtt örültünk, hogy mennyi minden fért a napba.

Hétfőn meg már csak a városba ugrottunk be picit, korán indultak haza, szomorú voltam a vonatnál, de ezt már tudjátok.

Tegnap nem csak elmenő vonatok után integettem, hanem kimentem TB elé is kicsit később. Míg be nem futott a railjet, beültem a peronon levő üvegkalickába, ahol többen voltak, de körbe sem néztem, épp valami fontosat olvastam a neten. Pár perccel később mindenki kiment, én meg arra lettem figyelmes, hogy az üvegfal másik oldalán két vasutas mutogat és nevet rám. Kérdezték, enyém-e a cucc. Akkor vettem észre, mi van mellettem:

Kicsit meglepődtem :)

Mondjuk láthatóan a vasutasok is, viccelődtek, hogy ha nem az enyém, biztos a gyereké a hasamban. Azért nem volt túl megnyugtató.

Aztán persze kiderült, hogy a fiúé az egész, aki mellettem ült rövidnadrágban és strandpapucsban, csak épp kiugrott cigizni.

Mikor visszajött, kérdezte, hogy lefényképeztem-e a cuccát, de aztán nem izgatta túlzottan a dolog. Gondolom kiskatona volt, csak nem akart egyenruhában utazni, bár azt nem egészen értem, miért vitte magával a fegyverét is. És biztos túl sokat olvasom a napi híreket, de az jutott eszembe, hogy honnan is lehet tudni, hogy öt perc múlva nem fog itt a pályaudvaron lövöldözni.

Aztán befutott TB vonata, és én nagyon kedvesen elköszöntem a fiútól.

Biztos, ami biztos.

Unokahúgom nr3 a fürdőszobában, míg fürdöm:

- Húú, jó nagyok lettek a cicijeid. Biztos tele vannak tejjel a babának.

- Hát, igen, valami ilyesmi.

- Huh, remélem, nem fognak szétdurranni!

- Ööö, hát én is remélem :D

 szomorú a kigördülő vonat után integetni.