Szerdán voltunk gyerekdokinál a hathetes kontrollon (van egy ilyen baba-mama könyv, abban vezették már a terhesség várandósság alatt is a fontosabb vizsgálatokat és eredményeket, most meg a gyerek dolgait, például ebbe van belefűzve az oltási kiskönyve is), rögtön bele akarták nyomni a rota vírus elleni oltást, ami nem is oltás, ne féljen az anyuka, hanem cseppek, csak lenyeli a baba és kész. Szerencsére velem volt az anyukám, aki erkölcsi hátteret nyújtott ahhoz, hogy én németül levezényeljem a tiltakozást. Igazán nem vagyok a kötelező oltások ellen, de ez a rota marha feleslegesnek tűnik. Némi nyomásra az asszisztensnő elszólta magát, hogy ha aláírok egy papírt, hogy vállalom a felelősséget, akkor nem kapja meg.

Aztán megmérték a kisfuszulykánkat, 5 kiló 30 deka, maradhat. Ez azt jelenti, hogy kevesebb, mint két hónap alatt több, mint két kilót rántott magára a kishölgy, tisztán anyatejből, tudom, hogy ez nem verseny, mindenesetre az egyetlen sikerélményem mostanában, szóval tapsoljatok lécci :).

Tündér Lili egyébként irtó rugalmas, az elmúlt 7 hétben szoptattam már vonaton, mozgó kocsiban, álló kocsiban, liftben, buszon, villamoson, kávéházban, rendelőben, váróban, a kórházban és itthon persze minden helyiségben. Én igazán próbálok neki nyugodt körülményeket biztosítani, de valahogy így alakult.

A buszos (villamosos) sztori vicces volt egyébként, TB mindig megvádol, hogy egy exhibicionista feminista vagyok, aki direkt szeret a nyilvánosság előtt szoptatni, de ez tökre nem igaz, tiszteletben tartom mások lelkivilágát, legalábbis igyekszem. A városból tartottunk hazafelé, amikor Lili rájött, hogy nem bírja ki hazáig. Kendőben volt rámkötve velem szemben, kicsit lejjebb húztam a pólóm, és rögtön rácuppant. Kívülről nem is látszott semmi, csak a hangos cupp-cupp-ot lehetett az egész buszon hallani, néztek is az utasok, én meg szépen mosolyogtam. Ahhoz képest, hogy pár hete még a boltba se mertem lemenni vele egyedül, mert mi lesz, ha elkezd sírni, és/vagy éhes lesz, egészen kezdünk beleszokni.

Lili épp benne volt egy nagyobb hasfájós sírásban, mikor hazaérkezett TB. Átadtam neki a kis bőgőmasinát, dajkálta egy darabig, majd elszavalta neki a "Mátyás király Gömörben.." kezdetű nagy sikerű opuszt. Azt a csöndet hallanátok, ami azóta van! :)

Kicsit bosszankodtam magamban, hogy ez a TB milyen rendetlen már, ezért tart itt ez az ország lakás, aztán kicsit jobban körbenéztem, és meg kellett állapítanom sajnos, hogy szignifikánsan több sarkot, asztalt, polcot látok, amit az én cuccaim öntenek el, nem éppen festői elrendezésben. Kínos. Még jó, hogy a fenti bosszankodást nem foglaltam szavakba, most égnék.

Cserébe ezredjére is rájöttem, hogy ha csak minden alkalommal, hogy egyik szobából átmegyek a másikba, viszek valamit, ami odatartozik _és_ ott helyre rakom, vagy csak úgy spontán helyrerakok _egy_ dolgot, mikor épp mozgásban vagyok, akkor az egészen gyorsan látható eredményekre vezet. Nem, a lakás még mindig kupis, meg koszos is, de bennem újra él a remény, és ez is valami.

Valami könyvben azt a tanácsot olvastam, hogy " párologtassunk a lakásunkban például mandarin illóolajat", és erre nagyon megkívántam a mandarin illatú lakást, vettem is vonatkozó illóolajat, most arra várok,hogy nagyrendrakás meg nagytakarítás után párologtassam, úgyis mint önjutalmazás, de kezdek arra hajlani, hogy mindezek előtt is nagyon jó lesz a mandarinillat. Aztán majd lesz rend is, meg tisztaság is. Holnap jön ide egyébként anyahajó, ha nem hátrál ki feltartott kezekkel, akkor szerintem ő is örülni fog a mandarinillatnak.

Az alábbi novellát úgy tíz éve olvastam egy Miguel Torga kötetben (Contos da montanha), és azóta is nagy kedvencem. Nem találtam róla magyar fordítást (ami nem azt jelenti, hogy nincs), és már régen terveztem, hogy én átültetem (nem sejtve, mi munka ez). Pár hónapja kezdtem neki végül, de gyorsan szembesültem a dolog nehézségeivel, a bonyolult nyelvezettel, meg hogy nem olyan könnyű eltalálni egy-egy kifejezést, hangulatot. Körbekérdeztem pár nálam jobb portugálost, de ők sem értettek mindent, maradt hát ilyen kis bicebócán, remélem, senki nem fogja összevetni az eredetivel. Eredetileg még akkor akartam publikálni, mikor bejelentettem Lili érkezését, aztán a születés előtt, aztán kicsivel utána, végül most lett annyira kész, hogy legalább kicsit vállalható legyen. Remélem, minden szaggatottsága ellenére (ami az eredetinek is sajátja) nektek is érthető és szerethető lesz.

És végül is Lili is valahogy így született, persze a mi elkényeztetett mércénkkel: nem volt összekészített kórházi csomag, nem volt egy fiókja sem, nem voltak ruhái, nem volt ágya, semmije, és Bandi még friss vizet engedett a fürdővizéhez, mikor én már a lábam közt csorgó magzatvízzel táncoltam mellette, hogy induljunk mááár :). Bár nekem vannak barátaim, akik gyorsan hoztak egy kelengyére való ruhát, egy anyukám, aki mindezt kimosta, kivasalta, és Bandinak egy öccse, aki összeszerelte a komódot a fiókokkal, míg mi a kórházban pihentünk.

A kaki miért mindig felfelé akar távozni a pelusból?

A kérdés költői, de a tapasztalat mögötte valós.

Képet most inkább nem rakok be.

Hat hetes a kishangya, hat hetes anyuka vagyok, hat hete két nő várja haza Bandit. Sok is, kevés is, lehetne akár hat év is.

De azért jó sok minden tud történni hat hét alatt is, voltak itt nagymamák, többször is, nagybácsik, barátok voltunk Tszm-en jó sokat, folyamatban vannak a papírjai, volt eső, volt kánikula, sok sírás meg sok-sok alvás, ambulancia, gyerekorvos, séták, magamba roskadás, de leginkább Lili csodálása, annyira odavagyok érte, órákig tudnék beszélni a kis dolgairól, mutogatnám minden kis fintorát, lefényképezném egyesével minden imádnivaló kis részletét, külön azt a ferde kis lábát, ami még a pocakom görbületébe simult bele, külön a gödrös térdét, külön a husi combjait, a fokhagymafenekeit, a kerek pocakját, a kis teknős-nyakát, amit csak a nagymama tud tisztára mosni, mert a tokaráncok közt mindig szöszös, a gyönyörű csuklóját, ami olyan kis vékony, a piszén pisze orrocskáját, az apró füleit, a selymes haját, a barack fejét, a szilva szemeit, a száját, ami néha kiscseresznye, néha meg nagyonszéles kisbéka mosolyú, külön a pillanatot, mikor felhúzza a szemöldökét (kiskorában - a kórházban- még azt hitte, így kell kinyitni a szemét), mikor csücsörít, mikor hapcizik, mikor ásít, mikor figyel a nagyapjára, mikor visszapuszilja a nagymamát, mikor simogatja a kezem, mikor megrovóan néz rám, mikor nézegeti Bandival a képeskönyvet, mikor bőg, mert az is olyan klasszik cuki babasírás, mikor véletlenül mosolyog, mikor hernyózik az ágyban az anya tejilllat irányába, mikor elrévedve bámulja a függönyt, mikor majdnem leragad a szeme, de még a rés alól is figyel, jaj, nem kell nekem kánikula, hogy olvadjak.

Régi képek következnek, már legalább hathetesek :) A fenti például akkor készült, mikor hazahoztuk a kisMausit, és arról nevezetes (ezt akkor elfelejtettem megmutatni), hogy ez a narancssárga - fénykorában piros- rugdalozó pontosan az a darab, amiben engem vittek haza a kórházból, mikor megszülettem. Lili követte a menyasszonyoknak szóló tanácsot, volt rajta valami régi (a rugdalózó), valami új (a zsiráfos bodyja, ami nem látszik itt, de Bandi vette neki), és valami kölcsönkért (egy kiskabát, ami bőven nagy volt még rá,m de akkor még nem volt kimosva minden cucca a kis koraszülöttünknek). Egyébként milyen vicces már, ha valaki 5naposan is már az anyukája ruháját hordja?

Focista lesz ebből a lányból, akárki meglássa. A lába már nem is ilyen kis görbe, és a törökülésről is kezd leszokni. Pedig cuki. Találós kérdés: hol van ezen a képen a másik lába? :)

Bóbita alszik.

ó, nyáron élni jó!

Ezt posztot is már mióta írom. Ha épp nem szoptatok vagy dajkálok, vagy családozom, akkor dönthetek a függőágy vagy a könyvem között, vagy a kettő együtt is akár, érthetően a gépig nehezen jutok el. Estére meg kidőlünk:

(nem, a kép nem beállított, tényleg így alszik, Anne Geddesnek igaza van)

Az google olvasómban hihetetlen számot értek el az olvasatlan posztok, és offline elmélkedem a meg nem írt emailekről meg posztokról.

most épp esik (igen, ez Tszm, nem az esőerdő),

a függőágy opció hát kiesett, Lilit rábíztam a nagypapájára és megnyitottam a gmailt. Jeee :)

A kisbabot épp a vidéki levegőn hízlaljuk, ketten együtt 2,5 kilóval lettünk nehezebbek az elmúlt héten, nem mondom meg, milyen eloszlásban. Lili ezenkívül sok energiát fektetett szempillanövesztésbe is, nagyon szépek, már csak egy kis extra pigment hiányzik ahhoz, hogy ne csak 30 centiről legyenek láthatók.

Úgy alakult, hogy bár nem akartam ilyen messzire vinni, de Budapestet is megjártuk valamelyik 40 fokos napon, és megint csupa jó élménnyel jöttem haza. Lilit kendőben vittem (csak a lába látszott), és a villamoson még körbe sem néztem, már hárman ugrottak fel, hogy átadják a helyet, pedig volt üres is. És ez így volt, bárhová is mentünk, előzékenység, kedvesség, érdeklődés meg mosolyok kísértek. Pedig nagyon meleg volt. Nnna. :)

Tszm-en megint szembesültem a határaimmal, olyan szép fényképeket lehetne készíteni, ha tudnék fotózni úgy, mint Zazálea vagy Vica, mindenféle zöldekről, napsütötte teraszról, ringó búzamezőkről, bár ez utóbbiak már a múlté, Péter Pál óta a ház előtt folyamatos a kombájnforgalom, nagyon impresszív darabokat is látni, tetszik. De sajnos a fent említettek, meg még sok más blogger mellett én nem nagyon rúgok labdába, egyetlen adum az extra téma, a kisfuszulyka, nézzétek szeretettel:

Az alvás elég jól megy neki. Főleg, ha valaki vállalja az ágy szerepét, élőszövet kell neki, a fémváz nem.

Egyébként a múltkor megálmodtam, milyen lesz a világvége, és ne aggódjatok, mert elég jó. Az elején kicsit problémáztam, hogy milyen ruhákra lesz szükségem, meg paralel TB-nek is csomagoltam mindenfélét, de végül is nem számított, öltözzetek nyugodtan kényelmesen!

Arra ébredni, hogy a meztelen karomhoz simul valaki szorosan és lágyan szopogatja a vállam... Szeretem.

Joggal mondják fiútestvéreim, hogy nitrómániás vagyok. Nincs is autóm. Ha lenne se BMW lenne. Pláne nem nitrós.

Mégis, ha van egy szabadnapom, ami tényleg szabad, akkor beülök a BMW-be és kamionokat előzök kettőhatvannal, és az a kettőhatvan, nem a vége. Bőven nem.

Egy játékban ahol meg kell tennünk 12 kilométert 3 perc alatt, (Szentendre-Dunabogdány) nem azt fogjuk figyelni, hogy indexelünk-e miközben kanyarban előzünk kétszáznegyvennel.

A videófelvétel miatt próbáltam nagyjából normálisan menni, de ha többet koccanok, szabálytalankodom, és nitrózom merek, jobb idő lett volna.

Akik nem szeretik az autós videókat azoknak beraktam valamit a Quimbytől (Quimbyrajongók elnézést, hogy fogalmam sincs mit) de ne tévesszen meg senkit a zene. Nem olyan könnyű mint amilyennek kinéz.

Mentegetőzhetnék a koccanások miatt mert nem szemben volt a monitor,féllábon álltam de nem teszem mert amúgy sem tudok ennél sokkal jobban menni.

Viszont azt üzenem két tanítványomnak, hogy legalább 12 órát kell naponta gyakorolni ha két nap alatt akarnak megtanulni szimulátorozni. Amúgy vezessetek szépen, soha ne gyorsuljatok így autópályán blablabla. Talán hitelesebb lenne ez más szájából, hiszen én hivatalos gyorshajtó vagyok amerikában pl. (Azt gondoltam, hogy a nyolcsávos három kilométer hosszú egyenes sivatagi szakaszra nem vonatkozik a sebességkorlátozás. De.)

Annyira  vicces, mikor apósom bejön a szobába ránéz a monitorra és azt mondja. Ebből soha nem fogy ki a benzin? :D

Kicsit mániákus órákon keresztül játszani, de én még emlékszem, mikor este nyolctól toltuk a pályákat apukámmal a Retro Vaders 3 ufópusztitós csodával és reggel ötkor mire befejeztük az ezredik pályán megengedte, hogy aznap ne kelljen iskolába mennem.

Kéne a nitrós BMW. Meg egy pálya ahol lehetne csapatni.

A földhözragadt számítások szerint ma születne meg Lililein, de megbeszéltük az apjával, hogy mennyire jó, hogy már itt van több, mint 3 hete. Hogy már kicsit ismerjük, hogy hozzánknőtt, és én kicsit (nagyon) annak is örülök, hogy túl vagyok a szülésen.

A kecses magyar hercegnő időközben tokát növesztett és fáradhatatlanul szopik, én meg szoptatom, számomra érthetetlenül egészen magától érthetődően, mintha mindig ezt csináltuk volna, mintha mindig is szerettem volna hajnali négykor az ágyból nézni, ahogy világosodik kint az ég, és várni, hogy a kisasszony komótosan telerakja azt a feneketlen bendőjét. De a kis gombszemeit, ahogy nagy komolyan néz közben, azt imádom :)

(amellett, hogy elvágtam az ujjam)

Tegnap meg még levertem a polcról egy gyertyatartót. Törékeny dolgoknál az esést a lábammal szoktam tompítani, hátha megúszom a törött cserepek porszívózását. Arra kellett rájönnöm, hogy ez egy tömör üveg félkilós gyertyatartónál nem jó megoldás, az első másodpercekben nem voltam benne biztos, hogy nem tört el valamelyik lábközépcsontom. Annyira jellemző.

Szüleim elmentek a másik kisbabához, TB sincs itthon két napja. Azt gondolom, hogy jól viselem, de sokszor kiderül, hogy nem. Szalad a lakás, nincs ebédem, és halmozódik a papírmunka, pedig tökre nem lustálkodtam, talpon voltam egész délelőtt, mostam, vasaltam, porszívóztam, rendetraktam, megszoptattam vagy 6x a Lilit, és mégsem jutok sehová.

Most hívtak a gyerekrendelőből, hogy hiába hagytam ott 50 eurót letétbe (ahogy egyébként ők mondták), ha nem viszem be a gyerek e-cardját péntekig, akkor irgum-burgum lesz, és kifizettetik a nagy semmit, amiért a múltkor ott voltunk, és jó ha tudom, hogy az több lesz, mint 50 euró. Mondom neki, hogy erről a múltkor még szó sem volt, mikor ott voltam, és hogy már megigényeltem az e-cardot, de még nem kaptam meg. Akkor szerezzek péntek reggel 9-ig egy ideiglenes kártyát (10 euró). Na ilyenkor érzem, hogy nem megy ez nekem egyedül. Elvileg nem nagy dolog, villamossal, metróval fél óra innen a biztosító, villamossal kb fél óra gyerekrendelő, de közben intézni kéne a gyerek után járó pénzt, ami nagyon nyomaszt, mert nem értem pontosan, milyen papír kéne a Finanzamttól (pénzügyi hivatal), fel kéne hívni őket, de előre parázom, hogy nem értem meg a rendszert németül, oda is el kell menni, villamos, metró, közben Lili meg kétóránként szomjas meg melege van meg a hasa fáj. El kéne indítani a magyar anyakönyvezést, de ahhoz is ketten kellünk, ahhoz is a délelőtt kell (minden hülye hivatal délelőtt van csak nyitva), be kéne vásárolni. Utálok egyedül lenni, utálok papírokat intézni, utálom, hogy nem beszélem rendesen a nyelvet, utálom, hogy lekezelő volt az asszisztensnő, aki felhívott, utálok ebédet főzni. 

TB gyere haza :(

update: mindig érdemes kiborulni kicsit, most megembereltem magam, telefonálgattam egy sort, és a kapott infok alapján most megpróbálom online elintézni, amit lehet. Inkább Lilit puszilgatnám :(

Olvasgatom a lehetőségeimet, mert jövő héten megyek Mo-ra, és nem világos, hogy hogyan tudom ott elintézni Lili anyakönyveztetését. Vagy hogy mégis inkább itt kéne a konzulátuson. Lehet-e otthon az okmányirodában elismerni az apaságot, vagy hiteles fordítás kell az itteni dokumetumról? Gondolom egy telefonnal meg tudnám érdeklődni, de utálok hivatalnokokkal dumálni, meg van egy olyan halvány gyanúm, hogy tilosban járok (ha én nem is, de Lili mindenképp), ha otthon intézem el, és ezért inkább lapítok. Mit csináljak?

Háromhetes a puszilgatnivaló.

Egyrészről hihetetlen, hogy még csak ennyi, én már annyira megszoktam, hogy itt van velünk, másrészről hihetetlen, hogy még csak 3 hete, még nincs egy hónapja sem, néha meglepődöm, ha ránézek, néha meglepődöm, hogy nincs már terheshasam, néha meglepődöm, hogy még mindig van (mármint hasam). Apropó has, én régebben azt hittem, hogy a gyermekágy az csak valami úri huncutság, na jó, az első pár napban még oké, de hát utána már jól van az anyuka, csak szeretetből látják el a rokonok, meg a barátok. De kezdek rájönni, hogy a regenerálódás nem megy ám hipp-hopp, nem panaszképpen, jól vagyok, meg minden, de azért még így három hét után sem egészen százas a dolog. Néha kiborulok, hogy béna vagyok, néha anyukám rám szól, hogy pihenjek, ne ugráljak. 

A szívemnek kedves számokról meg még nem is írtam, és most nem arra gondolok, hogy kisFuszuly tisztán anyjatejből két hét alatt teljesítette a havi hízásadagot, kis tokás és egyre kerekebb a combja meg a karja. Hanem olyanokra, hogy mennyire jó ennek a gyereknek, mert a 4 nagyszülő mellett 5 nagynénje és 5 nagybácsija van (és ez csak a vérszerinti) 5 fiú unokatesója és 6 lány unokatesója (eddig), vagyis 11 gyerek, akikkel majd jókat lehet játszani. Szívből kívánom neki (meg magamnak), hogy a két családja a jövőben is ilyen szeretetteljes legyen, hogy minél többet tudjunk találkozni, és a távolságot, mint üveggolyót, majd megkapja legyőzhessük. És ha már számok: előre örülünk az eljövedő nagy májusi családi buliknak, mivel sikerült a két újgyerek születésnapját úgy belőni, hogy kétnaponta ünneplünk: 22-én bátyám, 24-én a kisunokaöcsém, 26-án apukám, 28-án meg a Lililein szülinapja van. Rend a lelke mindennek.

a képen apukámmal, aki beváltotta az ígéretét és tényleg rengeteget ringatta a kishangyát. Nem látszik, de stílszerűen egy A legjobb nagyapónak feliratú pólóban van, unokahúgom nr2 keze munkája

Gondolom vannak már páran, akik unják a babás posztokat. Másról is írhatnék, csak ami téma adódik, abból már annyira elegem van. Egy ideje annyit szívunk minden vacaksággal (főleg anyagilag, persze), leginkább régi és még régebbi rossz döntéseink miatt, kezd nekem sok lenni.

Lilinek meg intézzük a papírokat, hogy mást ne mondjak, kell mindkettőnk anyakönyvi kivonata németül, hiteles fordításban. A felesleges körök lejárásán túl laza 20ezerbe került ez nekünk. Kérdezem az ügyintézőt, hogy mégis mi van az anyakönyvi kivonatban, ami nincs az útlevelemben. Erre ő felháborodik, hogy mindenki azt hiszi, hogy az útlevél a dokumentumok csúcsa, pedig hát abban semmi sincs. Ja, csak kb minden, plusz elég nehéz hamisítani, szemben a rongyos kis anyakönyvi kivonatal (továbbiakban AK). De abban benne van, hogy hogy hívták a szüleim. Ami miért is fontos az unokájuk AK-jához? Azt mondja, hogy dehàt benne van, hogy hol laktak a szüleim, mikor megszülettem, ez nagyon fontos. Aha, mondom, az a magyar AK-ban pont nincs benne. Jó, de az benne van pontosan, hogy én hol születtem. Ja, mondom, Budapest, 12.kerület, pntosan ennyi információ található az útlevelemben is. Jó, de kell a mi AK-nk iktatási száma. Aha, szuper, mondom, ehhez kell a hivatalos fordítás? Áááh. 

Szóval most könnyebbek vagyunk jó sok pénzzel (az AK csak része az egész nehézségnek), és van egy anyakönyvezett lányunk, akiről állítják, hogy magyar állampolgár, holott Magyarosrszágon még azt sem tudják, hogy létezik. Kell még neki magyar anyakönyvezés, meg útlevél is, lehetőleg otthon elintézve, mert a követség amellett, hogy lassú, még drága is. Legalábbis remélem, hogy otthon nem 70 euró egy AK, mert még enni is szeretnék ebben a hónapban.

Na mindegy, szóval szívunk sok mindennel, ezért sokszor szomorkodom, de egyszer csak vége lesz. Addig meg inkább babás posztokat írok.

Az úgy volt kitalálva, hogy Lili lesz a hetedik unoka az én családomban, ami azért is érdekes, mert én is a hetedik unoka vagyok anyukám családjában, de mint TB óta tudom, a fiúknak az egész élet egy verseny, így unokaöcsém Nr2, Lili legfiatalabb unokatesója 18 nappal ezelőtt beelőzött minket, és mi visszaszorultunk a nyolcadik helyre. Akkoriban nagyon aggódtunk érte, de most már otthon van a másik kisMausi is, ha minden igaz, pár hét múlva összeismertethetjük az új rokonokat.

Isten éltessen kis forma-1-es unokaöcsém!

Mondtam én, hogy 2012 tartogat még meglepetéseket kisrokonokat...

Filotás Lili mondogatta, mikor még odavoltam a nagy hasamtól, hogy majd meglátom, milyen jó lesz, ha megszületik a baba. És milyen igaza volt! Aztán meg még a kórházban voltam, mikor TB anyukája kérdezte, hogy viselem el ezt a rengeteg boldogságot, akkor még nem is értettem igazán, hogy érti, de azóta egyre jobban. Még mindig azzal töltöm a napjaimat, hogy csodálom, milyen kis tökéletes, milyen gyönyörűek a fülei, milyen hosszúak az ujjai (nem, kedves öregördög, nem fotosopp! :)), milyen hurkásak a lábai, milyen szép a bőre, milyen komoly a tekintete... És a vicc az, hogy abszolúte nem érzem cikinek dicsérgetni, mert azt viszont nem érzem, hogy az enyém lenne. Egy kis önálló lény, akit itthagytak nekünk, hogy vigyázzunk rá, ahogy TB fogalmazott, egy vendég, akiről azt gondolod, hogy majd elmegy, de itt marad örökre (ezt olyan hihetetlen kedvesen mondta, hogy Lili nem bántódott meg). Kicsit vicces mondjuk, a múltkor beszélgettünk körülötte, és Lili úgy pislogott közben az ágyon, mintha egy örökbefogadott kambodzsai kisfiú lenne, akit áttranszportáltak ide, és egy kukkot nem ért az egészből, azt sem tudja, hol van, kik ezek az emberek és hogy mikor mehet vissza oda, ahonnan jött. Szegénykém. Puszilgatom egy csomót, de úgy tűnik, Kambodzsában nem ez a túláradó szeretet jele, mert rezzenéstelen arccal tűri. Megzabálom.

 Némileg elveszettnek tűnik, de ezen a képen legalább a szeme is látszik

Közben a nagymamák jönnek-mennek, vigyáznak ránk, babáznak, sütnek-főznek, szeretem, csak azt nem, hogy aztán elmennek, most a babával kétszer annyira úgy érzem, hogy nagy a távolság.

Dajkálás a pesti nagymama ölében

És persze próbálom megállítani az időt, olyan nehéz kiélvezni a pillanatot, az előbb még az első éjszakánkat töltöttük együtt a kórházban, most meg már le is esett a köldökcsonkja, nem is újszülött már, hanem egy hurkásodó csecsemő, legszívesebben videóznám, hogy el ne szalasszak egy pillanatot sem, egy baba-fintort sem, egy vicces kis gumikacsa-hangot sem, nem könnyű, nem könnyű. Melyik Vonnegut-regényben voltak azok a népek, akik a múló időt egyszerre látták, mint valami hegyvonulatot?

 Olyan a nacija, mint a hupikék törpikéknek, nem?

Tizenhárom éves voltam, mikor magyarórán a 451 Fahrenheitet olvastuk és elemeztük (jó iskolákba járattak, na), és azt hiszem, akkor szembesültem először azzal, hogy a szuper fejlődés körülöttünk akár rossz irányba is tarthat. Hogy nem biztos, hogy mindez nekünk jó, és hogy ezt akarjuk. És azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy a sci-fi az egy jó dolog, mert bár ált. iskolában Zeibig Tamás bácsi felolvasott nekünk a Kiberiádából (mondtam, hogy jó iskolákba járattak), akkor ez a műfaj nekem még vagy fura meséket jelentett, vagy fiús robotokat meg űrlényeket, ami hülyeség. Utána viszont egy rakás régi Galaktikát, meg antológiákat, meg a Randevút a Rámával, meg még sok mást amiket a fiú osztálytársaim meg a sógorom könyvespolcairól kértem kölcsön.

Van, aki szerint a sci-fi halott, mert a legnagyobb írók már mind halottak, de téma van még bőven, és remélem, hogy van/lesz, aki megírja.

Update:

Mikaél kommentje ráébresztett, hogy nem voltam valami világos: a posztot Ray Bradbury halála kapcsán írtam, Isten nyugosztalja.

Lettek konzervatív képek is, de valamire egyszerűen muszáj volt felhasználni a játékpénzeket meg a bilincset. A vodka az más, abban tartom az alkoholt amivel fertőtlenítem a gyerek cumiját, ha cumizna.

A kiságyat egyébként még nem sokat használtuk, mert annyira élvezzük ezt a jóillatú kis puhaságot köztünk. (Ma éjjel aludt először a kiságyban, vagyis nem köztünk, hanem 20 cm-re tőlem, de este mindkettőnknek lelkiismeretfurdalása volt, hogy így kivetettük a közös fészekből). A nagy alvásokkal és heverészésekkel eddig egyébként tökéletesen integrálódott a családi ritmusba.

A lába meg azért van kint a rugdalózóból, mert hajnalban az apukája tette tisztába, aki a szabadság feltétlen híve, és szerinte ruhában nem tud jól mozogni. Mondjuk ez leginkább azért van, mert minden rugi nagy a 46 cm-jére, ezért fel/ki tudja húzni mindkét lábát, és törökülésben ül a ruha hasrészében, pont, mint a hasamban. Kb ugyanolyan szűkös is. Vicces :)

Mától kérem itt komoly képzés folyik, az első lecke Vivaldi Tengeri vihara. Amint meg tudja tartani a furulyát, megtanulja lejátszani is.

Én egyébként már családi kötődések folytán is orvospárti vagyok, de az osztrák fegyelmezett ragaszkodás a protokollhoz most néha kicsit sok.

Úgy kezdődött, hogy Magyarországon a 36. héttől számít nem koraszülésnek, Ausztriában a 37-től. Lili a 36+3. napon született, teljesen éretten, tökéletesen, minden elképzelhető reflexe és fizikai attribútuma tökéletes volt, van ez így. Mégis rákerült a lapjára, hogy Frühgeburt, vagyis koraszülés, és ettől kezdve különös gonddal kezelték, például napi kétszer mérték a vércukrát, teleszurkálva a sarkát, szerintem tökéletesen feleslegesen. Az egyik orvosi vizsgálat után kicsit átfázott, és a nővér berakta inkubátorba, hogy átmelegedjen. Én mellette álltam és nagyon sajnáltam, mert előtte vért is vettek tőle, igaz, hogy a kedvenc csecsemősnővérkénk, aki még szivecskét is rajzolt a ragtapaszra, de akkor is. És akkor két medikus odajött hozzám, a szegény, hálóinges, könnyező anyához, gondolom azért, hogy gyakorolják a pácienssel való kommunikációt. És ilyeneket bírtak kérdezi, hogy miért lett koraszülött? valami fertőzés volt? és meddig kell inkubátorban maradnia? mondom, még kb 2 percig :).

Aztán Lili besárgult, de akkor még nem szopott hozzá eleget, hogy berakják a kék fény alá. És pénteken az utolsó orvosi vizsgálaton a gyerekdoki nagyon hümmögött, hogy bent kéne tartani ezt a gyereket, nekem meg már nagyon nagyon mehetnékem volt, és a kedvenc nővérkénk, aki magát böse Tanteként, vagyis gonosz mostohaként aposztrofálta, mikor a még lusta sárga Lilit próbálta szopásra bírni, olyan védőbeszédet kivágott, hogy csak néztem. Úgy kezdte, hogy ez egy ungarische Prinzessin, a Lililein, és az anyukája nagyon ügyes, a nagymamája meg gyerekorvos, és nézze csak doktor úr, nem is olyan sárga ez a gyerek, inkább olyan rózsás-sárga, és már hízott is, pedig csak anyatejet kapott, és vidám, és figyel, és teljesen rendben van. Végülis úgy engedtek el minket, hogy hétfőn visszük az ambulanciára kontrollra, aminek nem örültem, de a lényeg az volt, hogy végre mehetünk haza.

Hétfőn anyukámmal mentünk vissza a kórházba, ahol megint körbeugrálták Lilit, hogy mennyire édes és gyönyörű és egészséges, és éber és vidám és 150 gr-ot hízott péntek óta, és csak tejet kapott és nahát, nem is tűnik úgy, hogy sárga, de hát a bilirubinja még mindig a határon van, megint vettek tőle vért, várhattunk egy órát, és végül megint elengedtek minket, hogy határeset, de végülis otthon van a legjobb helye a babának, jöjjünk vissza két nap múlva. Áááááááá.

Amellett, hogy segítséget kellett kérnem a transzporthoz, mert anyukámnak haza kellett mennie, és nem szívesen békávézom egy egyhetessel, még a tök ügyesen kialakított kis napirendjét is felrúgta az egész hajcihő, mondjuk fél nap alatt visszaállt a rend, de akkor is. Ilyenkor egyetlen dolog helyes, otthon heverészni, és puha, jóillatú babákat puszilgatni.

A kép bemutatja, miért is van otthon a legjobb helye egy babának  (esti olajos masszázs TB saját kezéből)

Bocs, ha valaki már inkább olvasna TB-től valami vicceset, nálam még tart a feldolgozás.

Szóval a Wilhelminenspitalban szültem, ezt erősen hasunkra ütve választottuk ki, még csak el sem mentünk megnézni, és kicsit izgultam, hogy vajon jó lesz-e. Tény, hogy nem a legcsilivilibb, bár egy magyar kórház szintjét messze túllépi, de azt hiszem, ha legközelebb ilyesmire adom a fejem, megint odamennék, mert a személyzet abszolúte túlteljesítette minden elvárásomat.

Négyágyas szobában voltam, egy lengyel császáros lánnyal, meg egy morc osztrákkal, aki másnap le is lépett, jött helyette egy másik császáros lengyel. Igaziból családi szobát szerettem volna, de végülis Bandi úgysem tudott volna velünk lenni végig, így én inkább örültem a társaságnak, vigyáztunk egymás babáira, míg kimentünk a mosdóba, vagy zuhanyoztunk (saját zuhany volt, de saját wc nem, a közös is a folyosó túlfelén, első napokban borzasztó messzinek tűnt), jó volt a sorstársakkal megdumálni az élményeket, drukkolni egymásnak, hogy beinduljon a tej, meg biztatóan mosolyogni éjjel a félhomályban, hogy jól megy ez nekünk. Azt hittem, zavarni fog, hogy éjjel három baba sír, de egymást nem ébresztették fel, és tulajdonképp én is jókat tudtam aludni, pedig a másik két baba rendesen követelte a figyelmet. Volt egy sanda gyanúm, hogy földrajzi felosztás szerint pakolták az anyukákat, mi voltunk a kelet-európai szekció, és ez ebben az esetben előnynek számított. A nagy átlaghoz képest én még perfekt német voltam, ami azért vicces, volt olyan egyiptomi anyuka, aki egy szót nem beszélt se angolul, se németül, és a többiek is inkább csak úgy összevissza. Csodáltam a nővéreket, hogy bírták, meg mondjuk az anyukákat is, hogy bevállalták így a szülést.

A lengyeleknek legalább mázlijuk volt, mert sok bába, nővér vagy asszisztens volt lengyel, így ők anyanyelvű kiszolgálást kaptak. Magyar egy sem  volt, ami fura, az AKH-ban (a bécsi naagy központi kórházban) elég sokan vannak, orvosok is.

A reggeli büférendszerű volt, kicsit mindig izgultam, hogy lemaradok (nem), az ebéd meg a vacsora a szobába jött tálcán. Emellett volt mindig joghurt, tej, gyümölcs és gyümölcslevek a társalgóban, szóval lehetett éjszaka nassolni. A papucsomon kívül tényleg nem kellett más otthoni cucc, és bár a vége felé kezdett elegem lenni a kórházi hálóingből, de tagadhatatlanul jó volt, hogy napi akárhányszor tisztát vehettem.

A babák bármikor velünk lehettek, Lili végig mellettem aludt az ágyban, nagyon szerettem. Első éjjel sokszor felsírt kicsit, de simogatásra megnyugodott, nekem az volt az érzésem, hogy eszébe jutnak a nap eseményei, és azt dolgozza most fel. Mindig megdicsértem, hogy ügyes volt, és most már minden rendben, és akkor aludt is tovább.

Egyébként ha akartam volna, bármikor be lehetett volna adni a csecsemős nővéreknek, angyalok voltak, de tényleg. Esténként, műszakváltás után körbejártak, bemutatkoztak, ha még nem ismertük volna őket, de mindig képben voltak, hogy melyik baba hol tart a szopásban, súlyban, van-e tej, van-e bármi extra tudnivaló, hoztak plusz pelust meg pelenkát, mindennap megerősítettek, hogy bármi gondunk, kérdésünk van, a gyerekszobában megtaláljuk őket. Éjjel is többször körbejártak, bementek a szobákba, ha sírást hallottak, segítettek a szoptatásnál, vagy elvitték a babát, ha valaki aludni akart volna, és tényleg, ha éjjel kettőkor mentem be, hogy szoptatni, vagy fejni akarok, akkor is ugyanolyan lelkesen ültek le mellém, és segítettek.

És emellett odavoltak a Liliért, hogy mennyire cuki :) a rendszer egyébként az volt, hogy volt rajtam egy karszalag a nevemmel, az adataimmal, meg a kódommal, és ennek a karszalagnak a kicsinyített mása volt Lilin is, a másik csuklónkon pedig egy másik szalag, egy számmal, a huszassal, és ez a szám volt a babakocsiban is, amiben hozni-vinni lehetett őket (vagy altatni, ha valakinek nem jött be az együttalvás). A babakocsiban ezenfelül volt még egy papír (rózsaszín cipellőkkel), amin ugyancsak rajta volt a nevem, meg a születési adatok, és ha jól értettem, még az is, hogy hányadik gyerek (ez a szoptatási tanácsoknál számított). Túl voltunk biztosítva. Ami fura volt, hogy a gyerek nevét egyáltalán nem kérdezték, max kíváncsiságból, minden baba a mama családnevén nevén futott. A Liliét mondjuk majdnem minden csecsemősnővér tudta :), Lilileinnak becézték.

(jó, az én anyai szívemnek marhára hízelgett, hogy milyen aranyosan beszélnek a nővérek a gyerekkel, de az igazság az, hogy minden más babát is becéztek és dédelgettek és dajkálták.)

Kb minden házhoz jött, a fizioterapeuta, aki amellett, hogy feladatokat mutatott, még egy brosúrát is hagyott, hogy otthon hogyan rekreáljam magam, a gyógyszer, a bába, az ebéd, a gyerekorvos, a dokumentumok, a zárójelentés, a szociális munkás, mindez lelkesen, mosolygósan, odafigyelve. Sosem láttam őket kávézni az irodákban, mindig mindenki talpon volt és tett-vett. Nagyon menő. Volt, hogy a folyosón karolt át valaki, hogy jól vagyok-e, de odajött az a bába is többször külön, akinél a Lili született, és velem együtt örült mindenki, mikor indultunk haza.