Kedves fizikus barátom

Egy újabb ezeréve elkezdett, de sose befejezett poszt. 

Nem is volt olyan rég, amikor még azt hittem, hogy most jóideig nem fogok operába járni, a Donna del Lagora most mégis sikerült, tesómék vigyáztak a babára, szünetben behozták megszoptatni, nem tudok elég hálás lenni érte. Rossini teljesen feltöltött, tudom, hogy modorosan hangzik, de tényleg, még másnap is éreztem, szuper volt.

A rendezés megint a jólismert Theater an der Wien-es minőségben, engem mindig lenyűgöz, ahogy valami teljesen újat hoznak ki az eredeti librettóból, ugyanaz a szöveg, a színészi játék, a történet meg tök más*. De jó. Most az egész annyira mozgalmas lett, mindig történt valami, minden szereplő tudta apróra, hogy mi a a dolga, bárhová néztem, történt valami, teljesen belakták a teret, szuper részletekkel a díszletben, ami egy kisváros közösségi házának a színháztermének tűnt, és hol a nézőtéren voltak, hol a színpadon, hol kint, hol bent a történetben. Ez mondjuk néha nem volt világos, például, hogy amikor kijönnek a sztoriból, akkor hol vannak, de látványra jó volt, hallgatni jó volt

Az egyetlen negatívum pont a tó asszonya lett, Elina (bár gyönyörűen énekelt, és most jöttem rá, hogy már Xerszészként is tetszett). Ahhoz képest, hogy egy titokzatos lány, akit egy főlázadónak szánnak feleségül, de közben többen beleszeretnek, inkluzíve a király, a rendező által megálmodott karaktere autista, skizofrén és kicsit debil (nem, nem szinonimák), amit sajnos remekül hozott az énekes. Sokszor kikacsintott a közönségre, sok kis geg volt benne, kicsit szerintem feleslegesen, bár ha valaki ezért szereti meg az operát, hát csak tessék. Addig is hallgassatok ti is egy kis zenét ...

hű, breaking news, idáig tartottam az írásban, és bár régebben keresgéltem már ehhez videórészletet (de nem találtam igazán jót, annyira elszoktam a klasszikus színpadi értelmezésektől, nem adják vissza ugyanazt az élményt), most találtam meg, hogy a Theater an der Wien is felrakott az előadásból pár percet. Szuper, szuper:

0:59-nél (és még utána is jó sokszor) jól látható a balszélen egy fess, bajszos fiatalember, szívemnek kedves. Szerencsére a bajszot meg a barkót mindig levette, mielőtt hazajött.

Itt meg eléggé menő a kórus:

Nem is értem, hogy nem találtam eddig meg a theater an der wien videóit a youtube-on, pedig eskü, hogy kerestem. Mindenesetre most szépen visszanézem az összes posztot, amit írtam az ott látott operákról, és belinkelem a zenét. (meg azt, hogy hol látható a kedvenc szereplőm, találtam például félmeztelen Bandit, maradjanak velünk!)

*azóta hallottam, hogy sokaknak nem tetszett az újraértelmezés, a rendező meg nem örült, de hát gondolhatta, hogy ha a főszereplő szerelmének szerepét átírja a főszereplő skizo énjének szerepére (vö. örökre hű leszek hozzád), akkor azt a konzervatív bécsi közönség nem fogja egyemberként beemelni. Nekem tetszett, már csak azért is, mert ez egy alt hangra írt férfiszerep, és utálom, ha nő játszik férfit.

Mosolyog.

Kerek.

Kedves.

Békés.

Gyönyörű.

Éjjel 6-7 órát alszik, eszik, aztán megint alszik.

Megnézi néha az öklét.

Aztán betömi a szájába.

Mindkettőt.

Majdnem hét kiló.

Puha.

Jóillatú.

Vicces.

Figyel.

Türelmes.

Beszél. (E! Gö!)

A szemével is.

Kismadár.

Szeretem.

Előre szólok, nem lesz kép, nincs kedvem lefényképezni a padlizsánokat, akit ez aggaszt, ne olvasson tovább :)

Szóval az egész úgy kezdődött (vagy nem is, az egész ott kezdődött, mikor beköltöztünk, vagy talán még hamarabb, nem is tudom), hogy egy rövid vendégeskedés után, mikor itt járt TB két legkedvesebb jóbarátja Lilinézőben, rajtunk maradt egy doboz friss gomba, amit egyikőnk sem szeret, és mivel szomszéd-Ági épp nem volt a városban, levittük Radica néninek a földszint kettőbe. Ez volt a mi befektetésünk a történetbe, mondhatni.

Radica nénivel szemben most azt a trükköt próbálgatom, hogy direkt örülök, ha találkozunk, és nemcsak, hogy meghallgatom a soha véget nem érő szófosást  mesélést, hanem kérdéseket is teszek fel.

Aztán van a Frau Pallitsch, a jobb (oldali) szomszédnéni, aki 85 lesz augusztus végén, és az első perctől kezdve szeret minket, bár nem sokat beszélünk, de mióta tudta, hogy lesz Lili, időről időre becsöngetett, hogy hogy vagyunk, minden rendben van-e, és nem is tart fel, csak benézett. Aztán még valamikor az első hetekben átvittem Lilit megmutatni, és pont nála volt egy másik öreg hölgy a harmadikról, Frau Bocher, aki nem igazán szokott minket felismerni az utcán, de akkor ketten olvadoztak a babától, aki szokás szerint átaludta az egészet. Aztán a következő héten Pallitsch néni hozott egy csomagot, egy bárányszámlálós pizsamával, direkt nagyobb méretben (74-es), mert tudja, hogy ilyenkor az elején mennyi mindent kap a baba, és később meg nem, így volt ez már hatvan éve is, mikor az ő fia született. És három napja meg lenézett a Bocher néni, hogy csak egy kis köszöntőajándékot hozott a Lilinek. A képeslap szépen megvonalazva, olyan szögletes, öreg írással megírva, kis matricával ragasztva. A csomagban meg aventes kiskanál, előke, bababögre. 

Hoppá, mégis van illusztráció: Bocher néni ajándéka, angyalkával, képeslappal

És aztán a múltkor, mikor itt voltak tesómék (erről is lesz majd mesélős), és jöttem haza a boltból, Radica néni elkapott a folyosón és összepakolt nekem vagy 10 kiló zöldséget, paradicsomot,uborkát, krumplit, cukkinit, padlizsánt, hogy ezt az unokái hozták Boszniából, de ez már idén a harmadik szállítmány, és neki most sok a dolga, nem nem tudja se lefagyasztani, se befőzni, az unokák se eszik már, nekünk meg biztos jól jön. 

Most egyébként abban a kegyelmi állapotban vagyok, amikor többet érek a mezők madarainál, és minden lesz, amire szükségünk van, legyen az pénz, vonatjegy, árnyékos hely a strandon vagy egy jó beszélgetés.

Szóval ilyenek vannak. Burokban élünk.

Na két hónap után eljutottam újra kondiba, rendesen, gyerek nélkül.

Nem volt könnyű az újrakezdés, de végre tudom szépen tartani a lábam miközben lógok. Erről inkább egy mozgókép, ahogy felénk mondják: egy videó többet mond ezer szónál. 

Most arra vagyok rákattanva, hogy ebből meg tudjak csinálni tizenkettőt szünet nélkül. :)

Mire befejezem ezt a bő két hete kezdett posztot, háromhónapos lesz a kiscsirke. Ez azért van, mert mindenki az én véremet szívja ezekkel a fényképekkel :). - Az van, hogy én szuperül látom, hogy mi lenne szép fényképtéma, de irtó igénytelen módon telefonnal lődözöm, és akkor még nem is beszéltünk az átnézem, kivágom, letöltöm, feltöltöm, problematikáról, amire egyszerűen lusta vagyok, meg az elmúlt másfél hét nagyon sűrű is volt (majd lesz mesélős), nem ültem le a géphez szinte sose. Na mindegy, itt a poszt, a képek meg olyanok, amilyenek :). Én legalább írok :)

Bab a zsákban

Szóval, hogy két hónapos lett a kisFuszulyka. Jó sokat nőtt ezidő alatt, mondjuk még nem lett belőle égigérő paszuly, de majd csak az is eljön. Kivárjuk.

Az alvós képek még mindig dominálnak, mondják, hogy lesz majd olyan, mikor minden képen csak egy átrohanó, elmosódott folt lesz, hát nehéz elhinni

Most az van, hogy még mindig csodáljuk, puszilgatjuk, szagolgatjuk, és reménykedünk, hogy egyszer majd ő is fog szeretni minket, és nem lesz mindig ilyen "mit csinálnak ezek az ütődöttek"-arca puszilgatás közben. Reménykeltő jel, hogy mosolyogni már irtó cukin tud, már nem csak a szája, a szeme is mosolyog, ha egy kis kommunikációra, vagy tejre van kilátás.

Ha valaki itt a szöveg alapján egy mosolygós képet várt alvós helyett, az tévedett. Egyébként ez egy viszonylag régi kép, de mindegy, mert a poszt is az, azóta némileg aktívabb fürdés közben. Meg hurkásabb is, nem tudom, mennyire lehet ezt még fokozni

Napirend még nincs, egy ideje az órát sem nézem, eszik, amikor kér (és amikor van, mert azért le tudja csapolni a készleteket, hogy aztán egy óra múlva kétségbeesve követelje a következő adagot), ha minden rendben, elalszik magától, vagy csöndben nézeget. Éjszaka sosem sír (enni egy vicces kis nyökögéssel, meg kismadár-szájtartással kér), nappal is csak okkal (hasfájás) és elég ritkán. A rossz napokra dátum szerint emlékszem, annyira nem jellemző. Szerencsénk van, na. 

Kicsit szégyellem ám magam, mint bezzeganya, mert ugye mindenhol azt hallani, hogy miután gyereke születik az ember lányának, már csak felszínesen fog aludni, hogy ugorjon az első szóra. Ehhez képest én jókat alszom, és sokszor csak arra ébredek fel, hogy TB suttog Lilinek, hogy ne aggódj, mindjárt felébred, majd tőle kapsz enni, már csak pár perc, Lili meg tátogatja a száját. 

A délelőtt valahogy borzasztóan gyorsan elszáll, pedig korán kelünk aztán visszaalszunk, ilyenkor van itthon Bandi, van egy kis apa-lánya idő, de ilyenkor a legnyafogósabb is, vagy legéhesebb, mindenesetre képes félóránként, óránként kérni. Késő délutánonként kijárunk a parkba, én olvasok, vagy horgolok, a baba jókat alszik a takarón, és közben begyűjti a bókokat az arra járóktól. 

Nem, ez nem az én lábam, az enyém nem ilyen szőrös. Itt ugyan nem alszik, a parkban alvós képet nem sikerült nem fejjel lefelé beillesztenem, cserébe ezen nyitva van a szeme

Van, hogy sétálok, vagy a városba megyünk be, a kendőben nagyon jól elvan, ez is tiszta mázli, elkötelezett hordozás-hívőként ciki lett volna egy gyerek, aki nem bírja a kendőt.

Egy kisbabának alvás közben is fülelnie kell, nehogy lemaradjon valami fontosról

Persze lehet, hogy szegénynek fogalma sincs, hogy lehetne ezt mondjuk babakocsiban elnyúlva is, mint Micimackó (am. nem tudta, hogy úgyis le lehet menni az emeletről, hogy a feje ne kopogjon a lépcsőn), és ezért van vele megelégedve. Nekem viszont nagyon jó, hogy mobil vagyok, és tök jó, hogy  csak lehajtom a fejem, és máris puszilgathatom a kis selyemgubót.

Bónusz: az aktuális kedvenckép

Az úgy volt, hogy most a doktorimat kellene írnom ezért belekapaszkodom minden szalmaszálba ami nem a doktori. 

Ráraktam a fuvolámat az ágy szélére, elengedtem és megállt. Aki látott már közelebbről fuvolát az tudja, hogy a teste elég egyenes a lába (alja) pedig egy szabályos gyűrű. Szóval ahogy az égnek mered az eléggé közel lehet a derékszöghöz. Az ágy pedig úgy van kitalálva, hogy ha arra a szuper kis támlára támaszkodunk, akkor kényelmesen de szelíden megtart minket.  

(Köszönjük IKEA)

Képes vagyok rajta ülve elaludni de nagyon simán.

Ööö... Azt hiszem ennyit akartam.

És mondá H. Tamásné:- Amíg kezeimet ágyadon meg nem támaszthatom nem hiszem el, hogy nem dőlne el.

Az egyik dolog amit a legjobban szeretek a világon az az alvás. Persze mindent lehet fokozni. Együtt aludni egy nővel csak az alvás kedvéért mindenféle szexuális felhang nélkül megfizethetetlen. Mondjuk egy hetero férfinak ez viszonylag ritkán adatik meg. Úgyhogy ma reggel hálás voltam mikor egy olyan nő mellett ébredtem, akinek a szája olyan illatú mintha egész éltében felhőkkel és napsütéssel öblögetett volna.

Ha valaki legközelebb álmomban fényképez, legyen olyan jó és igazítsa meg a hajamat.

Nem, nem beálított kép. Így alszom egész délelőtt ha hagynak. A lény is, csak neki három óránként közben tankolnia kell.

Majd írok is, de most nagyon elfoglaltak vagyunk:

Az Öreg-Dunánál

Például mert extra elfoglalt vagyok, pedig van pár félkész bejegyzés fotóra várva. Megyünk be a városba vásárolni, aztán összeszedjük TB-t a színháznál, hogy együtt ebédeljünk, aztán szaladunk egy lánybúcsúba, amolyan délutáni teadélutánra, mert a menyasszony korán fárad (ha értitek, mire gondolok :)).

De a legjobb az volt, hogy éjfélkor TB és TL, a családom, a konyhában gyertyát gyújtott egy görögdinnyén, és nekem énekeltek meglepetésből. 

B, mint bürokrácia megint, hogy ti is élvezzétek, ne csak én :) Szóval az van, hogy a baba nyolchetes koráig jár egy hetipénz nevű juttatás, utána meg kell igényelni a szépnevű Kinderbetreungsgeldet, ez egy többszörösen összetett szó, a lényeg az utolsó 4 betű, geld, vagyis pénz :), ilyet kap minden anyuka egy, másfél, kettő vagy három évig. Ehhez először is szükségünk volt az osztrák anyakönyvre (pipa), ez alapján jár a családi pótlék (pipa), és a gyerek bevándorlási papírja (Anmeldebescheinigung, igaziból fogalmam sincs, hogy ennek mi a magyar megfelelője), bár ebben nem egyezett minden ügyintéző véleménye, persze mi utoljára ahhoz kerültünk, aki szerint kell. Az ehhez szükséges dokumentumokat leadtuk még a Standesamtnál (okmányiroda), mikor az anyakönyvet intéztük, ott mondták, hogy majd szól az MA35-ös hivatal, ha kell nekik még valami, egyébként postán küldik az Anmeldemicsodácskát. OK. Várunk, várunk, de nem szóltak, és nem küldték, pedig nekünk a Kinderbetreungsgeldet a 8. hétig meg kell igényelni. Hívogatjuk őket, azt mondják, utána néznek, majd visszahívnak. Persze nem hívtak. Írtam emailt, arra egy idő után válaszoltak, és felsoroltak egy csomó dokumentumot, hogy mi kéne a gyors ügyintézéshez. Persze ennek nagy része már rég le volt adva, meg volt benne két papír, ami újdonság volt, és több utánajárást igényelt. Váááá. 

Aztán még szerencsére mielőtt elkezdtünk volna intézkedni, jött egy levél is, hogy igaziból minden megvan, csak a gyerek útlevele hiányzik. (ami egyébként folyamatban van, a magyar anyakönyve ugye már pipa, most mindhármunknak egyszerre kéne elmenni egy okmányirodába, és kész is lenne. Még így is gyorsabban, mint a követségen, ahová szeptemberre kaptunk időpontot, és még onnan számított 10-12 hét lenne az ügyintézés) Szuper, felhívjuk őket, hogy momentán nincs még útlevele a gyereknek, és ez nem párnapos meló, mi legyen. Semmi gond, menjen be az anya személyesen, és írjon egy kérvényt, hogy az útlevél folyamatban, de nekünk minél hamarabb kell az Anmeldecucc, mert már így is kifutottunk a határidőből a másik dologhoz. Bementünk ma reggel hármasban, úgy egyórás várakozás után hívtak, leadtuk az előre megírt kérvényt, pöcsét, most ez átmegy a jogászuknak, az rábólint (hogy ez a bólintás pár nap, vagy pár hét, nem tudta a kishölgy megmondani, attól függ, mennyi a dolga), és már küldik is postán a papírt. Utána már csak be kell vele menni a biztosítóhoz, és kikönyörögni, hogy a határidő után is fogadják el. Megy, mint a karikacsapás :)

Mindenki azt kérdezgeti, mi változott, mi változott, mióta megszületett a baba?

Persze nem csak azért nem unatkozom, mert hülyeségeken stresszelem magam, hanem mert annyi mindent kell csinálnom. Régen, az egyetemen, mikor mondtam, hogy haza kell mennem (mondjuk egy sörözés helyett), mert dolgom van, akkor -mint kiderült- mindenki azt hitte, hogy dolgoznom kell. Pedig én csak arra a félbemaradt gyönggyel hímzett papucsra gondoltam, amit már annyira szerettem volna készen látni, meg a fényképekre, amiket össze akartam albumba rendezni, meg valami más bizbaszra, amit meg akartam csinálni, ki akartam festeni, össze szerettem volna állítani, szóval csupa ilyen kis dolog, ami nekem volt fontos, de kívülről nem tűnt annak, vagy legalábbis nem tűnt halaszthatatlannak, de nekem az volt, mert kellett a lelkemnek, hogy megcsináljam. És mert ezer más dolog sorakozott már a fejemben, hogy ugyancsak belevágjak.

Most például itt van még mindig ez a takaró-ügy, a szegéllyel csak nem jutok dűlőre, aztán van egy szupertitkos projektem, ami nem is lenne sok idő, de valahogy mindig félbemarad, meg szeretnék varrni egy új zsebes tárolót a babacuccoknak, mert amit kölcsönkaptunk, az nem pont olyan, ahogy szeretnénk, és arra is fogok horgolni, már tudom is, hogy mit, meg kinéztem Lilinek egy kardigánt, hogy meghorgolom, meg be kéne fejezni a képet, amit az ágyunk fölé szántam, és kb 3 éve festem, és folyamatban van, hogy a nappali tárolódobozait renováljam, ebből mindig csak egyet csinálok, de hat van (kettő kész), meg sütni akartam almás-morzsát, mert abba a legfinomabb anyukám narancslekvárja, meg blogba írni, meg ki akartam próbálni a szódabikarbóna pasztát a fugákra (ez lehet, h beteg dolog, hogy takarítani szeretnék, de annyira örülnék, ha működne), jaj, meg hát a horgolt állatkert Lilinek, majd' elfelejtettem (majom, zsiráf, teknős, víziló, bárány, csirke, szamár, medve, kisegér, elefánt, tehén), és persze sétálni is megyünk mindennap, meg puszilgatni kell a selymes kis fejét, meg TB-nek is ígértem pár dolgot, hogy segítek, meg most a Java Scriptet tanulom, mert szeretném tudni használni, meg a blog fejlécét is ki kéne már cserélni, de ahhoz meg fel kell frissítenem azt a minimális fotosoptudásom, meg a címkéket is rendezgetem, jaj, és akkor ezek még csak azok voltak, amiket kedvvel csinálnék, mert szeretem, és ami így nagy hirtelenjében eszembe jutott.

Mert a napi ebéd, meg a hivatalos ügyek, meg a kakifoltok kimosása babaruhákból csak ezen felül van.

Komolyan, én annyira szeretnék egyszer unatkozni, unalomig ismétlődő napokkal, jajjnemistudommitcsináljak, talán üljünk be valahová estékkel. Jó, most beszéltem egyik tesómmal, és hozzá képest én Shrek kedves mocsarában élek (mármint nem a kosz szempontjából, mert jelentem, teljesen vállalható a lakás, hanem hogy elzárva, nyugiban). Most egyrészt Lili egyik papírján izgulok, ami még nincs kész ugye, és kell hozzá valami, ami nem teljesen világos, hogy mi, de sejtem, hogy el kell mennem érte a biztosítónkhoz, meg kell még egy papír, amit még máshonnan kell beszerezni, de ez nem biztos, és most a nagyon okos bécsi (mödlingi :)) barátaim sem fognak tudni segíteni, mert helyzetfüggő, és ők nem munkanélküliek, mint én, szóval ehhez vmi más kell, na, a lényeg, hogy máris utálom, és ha megvannak, akkor minél hamarabb el kell menni a bevándorlási hivatalba, ahol egyszer már voltam, és az utcára kígyózott a sor és különböző folyosókon kellett több órán keresztül ücsörögni. Szóval már ezen előre izgulok, hogy ezt el kell intézni, mert én ilyen izgulós vagyok.

És utána kell intézni mást, ami meg egyszerű lenne, kivéve, hogy emiatt az előző papír miatt, önhibánkon kívül már túl vagyunk a határidőn, és izgulok, hogy akkor most mi lesz.

Meg azon is, hogy akkor most 7-8-(több?)napra jöjjenek-e a tesómék, vagy csak 4 napra, és aztán menjünk el Tszm-re mind együtt, mert ott lesz a bátyánk, akit karácsony óta nem láttam. És hogy akkor most kijönnek-e a szülinapomra a szüleim, vagy sem, mert én beszerveződtem aznap délutánra egy lánybúcsúba, de persze ha jönnek, akkor nem megyek, de most azt hiszem, legutóbb azt beszéltük meg, hogy akkor nem jönnek. De amikor ezt beszéltük, akkor még úgy volt, hogy akkor megyek hétvégén. Mert azt hittem, hogy a bátyám már megbeszélte a nővéremmel, hogy akkor csak négy napot maradjanak. De nővéremmel én meg már fél éve megbeszéltem, hogy egy hétig lesznek itt. És a másik nővéremmel meg nem beszélt még senki semmit. Vagyis anyukám. De én azt nem tudom pontosan, hogy mit. Azt hiszem azt, hogy akkor ők is jönnek. Vagy nem. Vagy már eleve ott lesznek. Szóval nem tudom, hogy akkor most ki hol. És hányan. És meddig. 

És most izgulok.

Ehhez képest egészen könnyen ment, hogy ma felhívtam Bandi öccsét, hogy akkor én mégis megyek oda, ahová eddig azt mondtam, hogy nem, mert Bandi úgysem tud jönni. De ott már egy hete jelezni kellett volna, ha akarok menni, mert férőhely van, meg szobabeosztás, de én csak most találtam ki. Vagyis most beszéltük meg, hogy akkor mégis, egyedül is, vagyis Lilivel. Szóval telefonáltam, és remélem, hogy okozok gondot. Ezen csak kicsit izgulok. 

Ma lent a parkban benyálaztam az ujjam és letöröltem egy kis koszt Lili arcáról.

Elszörnyedve figyelem a bennem növekvő anyasárkányt.

Szóval a flapjack (egyszerűbben müzliszelet) senkinek sem áll össze, poharakból lassan nem árt egy új adagot venni, örülni fogok neki, a fonal azért fogyott el, mert így mindenképp vennem kell egy új gombolyagot, így viszont kijön belőle egy bonyolultabb minta, amit ma reggel találtam ki, és végül tiszta mázli, hogy a tiszta lakásban gurultak szét a meggymagok, így nem porcicák között kellett hajkurásznom őket.

Az ablakra sincs egyelőre magyarázat (hacsak nem, hogy a feng shui szerint a pénz sarokban van, most nem tudom, hogy annyi pénzünk áramlik-e be ott, hogy ez kitörte az ablakot, vagy ez inkább a krachot szimbolizálja :P), se Lili papírjaira (bár ez is a pénzügyeinkhez kapcsolódik), Radica néni meg hát az élet része. Legalább vigyáz a biciklikre az udvarban.

Voltak nekünk ilyen családi barátaink, nem tudom, mi ennek a hivatalos neve, a szülők jól megértették egymást, a gyerekek meg együtt játszottak, összejártunk néha-néha vacsorázni, meg ilyenek. Igaziból két ilyen család is volt, de most azokról szeretnék írni, akikkel párszor együtt is nyaraltunk, nyolcvanas, korai kilencvenes évek, Dacia, Lada, sátor, sok konzerv a csomagtartóban és irány a tenger. Szerettem, a szüleim spóroltak rá jó sok szabadságot, volt idő, meleg, megolvadt kazetta a kocsirádióban, hányinger a szerpentinen, a  megállóknál cserélgetés, hogy ki melyik kocsiba ül, térképnézegetés, kemping gáz, löncs hús, tenger, tenger, tenger, pancsolás, römizés, heverészés a függőágyban. este elnyúló vacsorák, a felnőttek beszélgetnek, hatalmas görögdinnyék, barnaság, egy halom büdös kagyló, amit gyűjtöttünk, reggel beforrósodó sátor, városnézés, frizbí, kompozás valami lepukkant görög hajón, fú, nem is tudom, annyi minden még. 

Na és most az van, hogy már egy ideje nem járunk családi nyaralni (csak Tszm-re), sokan is vagyunk már ekkora szervezéshez, meg a családi barátok is kicsit kikoptak a mindennapokból, ott is felnőttek a gyerekek, családjuk lett, külföldre mentek, ilyenek. Kivéve, hogy most az egyik tesóm elkezdett összejárni az egyikükkel, meg annak a feleségével meg a kislányukkal, és felvetődött, hogy menni kéne Görögországba a tengerhez. Mert Görögországba mindig együtt megyünk, ugye. Mert annyira jók a közös emlékek, és én úgy belelkesültem, hogy én is, én is, és most mi leszünk a felnőttek, akik fennmaradnak késő éjszakába megvitatni a világ dolgait, meg akik kiparancsolják a lilaszájú gyerekeket a vízből, meg beviszik őket gumicsónakon mélyre, meg kitalálják, hogy menjünk be este a városba, meg akik kopogtatják a dinnyét a piacon, hogy jó -e már, és még nem tudom, hogy is lesz, mert pénzünk egyenlőre egyikőnknek sincs, nálunk kocsi se, sátor se, de valahogy csak összejön, muszáj, egyszerre leszünk gyerekek meg felnőttek, ez lesz ám az időutazás. Talán majd jövőre. Már várom.

Igaziból nekem a Balatnon is jó lenne, csak legyünk együtt, legyen kicsit úgy, mint rég, de mégis máshogy, Lilivel, TB-vel, tesómákkal, a családi barátainkkal.

Nyári álmos hétfő délután, mindenki a posztján, TB próbál. én horgolok, Lili küzd az alvással.

Miért sikerül egymás után több ebédem is szottyosabbra, mint ahogy a recept alapján kéne lennie (például akartam csinálni flap jacket, vagyis müzliszeletet, de csak müzli lett belőle, szelet nem, egyébként nagyon finom, meg a tejespitém is szétesett, áh), meg miért tört ki pont most az ablakunk, és miért pont az az ablak, miért törtem el ugyanott egy teli pohár vizet most két perce, miért nincs még kész a Lili anmeldebescheinigungja, ami kéne az anyasági pénz megigényléséhez (magyar anyakönyve már van, rekordidő alatt, pedig nem is siettettük őket), miért fogyott el a fonalam pont a takaró vége előtt kicsivel, miért gurult szét két marok odaégett meggymag a frissen kitakarított lakásban, miért kap el Radica néni a parkban úgy, hogy nem tudom levakarni másfél órán keresztül.

Az egyik nagy parám az volt, hogy majd rá fogok feküdni a gyerekre és összenyomom miközben alszom, mert nekem az egész alvásban a forgolódás, hánykolódás, hempergőzés, helyezkedés a lényeg. Ahogy bemelegszik a takaró és a párna, felébredek és félálomban megforgatom, hogy újra hűvös legyen.

Aztán tegnap N.H.-né kidőlt és úgy alakult, hogy a gyerek nem középen feküdt az ágyban hanem majdnem az én részemen. Átfutott az agyamon, hogy kimegyek a kihúzhatós kanapéra de aztán úgy gondoltam egy próbát megér.

Reggel pontosan ugyanúgy keltem ahogy lefeküdtem. Az ágy szélétől két centire, a gyerektől egyre, az oldalamra fordulva. Biztos van valamilyen gén ami ilyenkor kikapcsolja a fetrengést. (fetrengén)

Vicces mert többen kérdezték, hogy nem félek-e, hogy ráfekszem. Szóval biztos más férfiak is sokat hánykolódnak elalvás előtt, közben, után.

Ma meg az volt, hogy vittem a csaphoz mosakodni és útközben rányomatott egy adag tejeskávét a hasamra és a karomra. Tisztára mint valami béna amerikai vígjátékban ahol semmi sem lehet mókásabb mint egy olyan szitu mikor a főhős valami mondvacsinált ürüggyel besározódik. :)  Leszart na.  (Ilyen kis gyerekek nem beszélnek  közönségesen.) Rákaksikázott a pocikámra. Ne izguljatok SOHA nem mondok ilyeneket.

Amúgy hihetetlenül cuki. Reggel mikor az anyja neki hattal durmol, akkor is addig-addig araszol felé (mármint a gyerek a tejszag felé) amíg a kinyújtott kezével el nem éri az anyamajmot.

Tegnap elsétáltunk feladni pár levelet. Az idős postás ránézett a kendőbe csomagolt Lilire, és komoly arccal közölte, hogy nem vállalja el, kisbabát sajnos nem szabad postán küldeni. Aztán megbeszéltük, hogy nem baj, 5 kiló felett már úgyis túl drága lenne.

*a címért meg én kérek elnézést, hihetetlen, mik égnek bele örökre az ember agyába

Sárika Lili barátnője egy barátnőm kislánya, ugyanarra a napra voltunk kiírva szülni, de Sári kivárta az idejét (és több, mint négykilós lett, jááj). Múlt héten meglátogattuk őket, ezt a kockásfülű nyulat vittem ajándékba, meg egy babatalp alakú sütikiszúrót.

A babák annyira cukik voltak egymás mellett, mondjuk Lili adta az úrihölgyet, és méltatlankodó képeket vágott, mikor Sári sírt. Az ember azt gondolná, hogy TündérLili ilyenre aztán sosem lenne képes :D

 A két legjobb barátom kijött meglátogatni engem és a gyereket. A közértbe menet -tök jól lehet gyerekkel csajozni. Fel van kötve rád,  kezedben a bevásárlószatyor és a négypálcás nagyonjó csajoknak azt mondod, hogy elváltál két hónapja, a gyerek négy hónapos te neveled egyedül, de nem is baj, mert otthon van az irodád- politizáltunk  és a köztudottan hazafias barátom (Basszus, ha most azt írnám egészségesen nacionalista, vagy hazafias érzelmű, otthon csomóan nácit, mások kemény jobbikost, vagy fideszest képzelnének? Legalább egy MDF-est?) arra a kérdésemre, hogy hogy lehet, hogy valaki nálunk felajánl azért valakinek pénzt, hogy letagadhassa a nagymamáját, és ennek semmi következménye nincs? Erre azt mondta, :- Jajj, hát ez van. Tudod.

Hát az bizony kurva nagy baj. Sajnos nem ismertem egyik nagypapámat sem, de ha engem szerettek volna, akkor bizony vállalnám őket úgyis, ha kiderülne, hogy ÁVH-sok vagy nácik, vagy kommunisták voltak. Vagy cigányok, vagy zsidók.

(Ha mondjuk választani lehetne inkább kérnék a sorstól egy zsidó nagypapát mint egy nácit vagy ÁVH-st, de ez kényelmi szempont is, mert ha náci lett volna imádkozhatnék a lelki üdvéért mint egy güzü.)

De akkor sem tagadnám le őket. Soha. Nálunk ateistáknál is vannak törvények. Ezt úgy hívjuk a vér szava, a mi kutyánk kölyke, a mi vérünk. Nem gondolom, hogy emiatt le kellene mondania Csanádnak. De ha nővéremnek lenne egy Csanád nevű gyereke és később nemzeti érzelmű apja hatására EU-s képviselő lenne Brüsszelben és felhívna, hogy mi legyen? Azt válaszolnám, hogy hívja össze az egész brigádot és ott jelentse be, hogy: - Sziasztok! Kiderült, hogy nagymamám zsidó volt. Aki a szájára veszi annak velem gyűlik meg a baja. Köszönöm, hogy eljöttetek. Egyetek pogácsát, nagyon finom!

És egész nap ezen agyalva arra jutottam, hogy ha kiderülne, hogy az egyik legjobb barátom nagyapja buzi volt, a másiké meg zsidó és ezt bármelyikük letagadná, vagy valakit megvesztegetne, hogy nehogy nyilvánosságra hozza akkora fejmosást kapnának, hogy megemlegetnék 2040-ig.

Erről ennyit.

A minap megint találkoztunk a családi fotósunkkal, igaz, nagyon spontánul, és így Bandi sem tudott ott lenni, de azért igen jó móka volt. Még úgy is, hogy Lili végigaludta az egészet.

Azt a husi karocskát figyeljétek!

Mondom, hogy végig aludt :)

Csak spontán.

Ha valaki megnézi az albumot, ne ájuljon el, hogy lógott rajtam Lili. Felhúzta az egyik lábát, attól lett ilyen kis féloldalas, nem gondoltam, hogy ennyire látszik a képeken :)

Piszkéék épp szelet vetettek és babot arattak, nekik küldöm sok szeretettel az alábbi mesét, ami miatt a kisbabot fuszulykának hívom (vagyis ebből a meséből tanultam én kiskoromban a fuszulyka szót). Nekünk egy mesekazettán volt meg, amin Kányádi maga olvassa fel a verseit meg a meséit, rongyosra hallgattam.