Akkor majd szóljatok, hogy 2012 oktoberében. Mert Lili múlt hétvégén megtanult csapkodni, és ha valami nem tetszik neki, vagy nem úgy van, ahogy elképzelte, akkor türelmetlenül csapkodja a lábát. Nem nehéz hozzáképzelni az ostort.

És annyira cuki, hogy odavagyok.

Meg egyébként mostanában tanult meg nyálbuborékokat fújni (mit buborékokat, buborékfürtöket!), meg beatboxolni, azóta csupa ritmus az életünk, Lili bármerre van, megy a tücc-tücc.

Gondolom, már mindenki unja, mikor Magyarországról, meg a budapesti emberek kedvességéről áradozom, és tudom, hogy más ott élni, szívni a napiszarral nap mint nap, vagy csak néha hazalátogatni. DE. Ahol lakom (laktam, régen, mostanában csak vendég vagyok), lett egy ilyen könyvmegálló nevű cucc. Bécsben is van ilyen, bár még nem láttam, itt is először azt hittem, hogy egy fényreklám doboza, csak csodálkoztam, hogy este tízkor miért álldogál mellette egy lány egy olyan piacos műanyag tálcányi könyvvel. Aztán rájöttem, hogy épp ki- meg bepakol. Attól kezdve figyeltem, akármikor mentem el arra, reggel, vagy délben, vagy este, mindig ott álldogált valaki, könyvet választott vagy rakott be, vagy csak a padon ült az őszi napsütésben, és olvasott. 

Szerintem ez nagyon menő.

De a mai napot csak az mentette meg a totális összeomlástól, hogy tudom, holnap jönnek a szüleim.

Különben most sikítozva rohangálnék fel-alá a Fasangassén.

Nem, nem történt semmi különös (leszámítva, hogy reggel kiömlött egy bögre kakaó arra a gyapjúszőnyegre, ami nem fer bele a mosógépbe)csak nem is tudom. Utálatos vagyok ma, na. 

Úgy volt, hogy akartam Lilinek egy lábszármelegítőt, mert a lábacskája kilóg a kendőből. Kesztanyámmal választottunk is egy szép fonalat, tegnap este elkezdtem meghorgolni, de nem volt az igazi. Es akkor megvilágosodtam, hogy ezt bizony inkább kötni kéne.

Felhívtam Delphine-t (úgy fél tíz magasságában), hogy van-e ötös kötőtűje, volt neki, és azon nyomban át is hozta, nehány üveg lekvár társaságában (görögdinnyés, körtés-diós, narancsos) mert nekem ilyen barátaim vannak. Kapott egy teát, meg parmezános kekszet, beszélgettünk egy sort, és ma nekiálltam kötni tanulni.

Mert a lányomért bármire képes vagyok.

Egyébként annyi év passzív rezisztencia (én horgolok, a kötés túl bonyolult) után elképesztő érzés volt, mikor elkezdtek kirajzolódni a cuki kis V betűk.

Olvasgatom a  Határátkelő blogot, és ámuldozom, milyen bátrak mások, hogy nekivágnak a külföldnek, öreg vagyok én már az ilyesmihez nekem biztos nem menne.

Eltelik egy kis idő, mire kapcsolok. :)

Tegnap volt a FlyLady nap. A gyerek óta az első. Ki is találtam, hogy csinálok férfiaknak kurzust, hogy kell gyerekkel takarítani.

A Büdös Pizsamázó

A sütőplatnit egy félbevágott citrommal varázsolhatjuk újjá.

(A levét kifacsartam teába, limonádéba.)

Takarítok, Anya! Takarítok!

Arra ébredni hajnali fél háromkor, hogy valaki nézi, ahogy alszol elmagyarázhatatlanul furcsa. 

Sokszor van, hogy még éjjel is fent vagyok, (a koala csak akkor hajlandó reggel sokáig aludni, ha ott fekszem vele, sőt akkor igazából bármennyit tud, én pedig meghozom ezt az áldozatot) és csak nézem ahogy alszik. Olyan jó egy boldog nyugodt embert álmában nézni, vagy csak szeretem. 

Az a mániája, hogy belemászik az arcomba, (soha egyetlen emberi lénnyel nem aludtunk így, hogy órákon keresztül mozdulatlanul szuszogunk egymás orrába-szájába) és az elején aggódtam és mindig hátráltam, hogy kapjon elég oxigént, de aztán rájöttem, hogy úgyis odaaraszol, csak úgy tovább tart.

Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy sokat aludt így velem.

(a képen az egyik szerencsés, kötött kardigán plüss rugdalózó)

És akkor tegnap valamiért felébredtem (össze vannak kötve a függönyök, hogy este is lehessen navigálni az utcai lámpák és a hold fényénél), és a néma csendben egy vidám, nyugodt szempár bámult olyan kitartó érdeklődéssel, hogy szinte megsajnáltam, hogy mióta lehet fenn, és nézheti ahogy alszom.

Volt benne valami ijesztő, hogy ő is fenn maradhat éjjel ha akar, anélkül, hogy bármiféle zajt csapna, és nézheti ahogy én alszom kiszolgáltatva. Megkérdeztem tőle, hogy fenn van-e és mosolygott, aztán néztük egymást pár percig, és szép lassan kezdtem becsukni a szemem, ő dettó. Épphogy csak lecsukódott, és túl hamar nyitottam ki újra, mert ő is újra kinyitotta, és újra mosolygott, hogy ilyen gagyi trükkel akartam rászedni.

Másodszorra mielőtt lecsekkoltam, hogy alszik-e, számoltam magamban százhúszig. Elaludt.

Ezek a kalandok.

Ha fényképen még nem is, de egyre jobban látszik a szempillája, hosszú és barnáskodik, ahogy én mondtam kiskoromban a barnuló hajamra. És ha nevet, felhúzza az orrát, mint én. És néz, figyel, szkennel, mindent és mindenkit, közben látod, ahogy a pókerarc mögött szépen lefűzi az aktádat a rólad szóló bizalmas információkkal.

Iskolába nem járattak

Olvasni se tanítottak

De a szemedből kiolvasom,

Hogy szívedben bánat vagyon

Vannak azok a helyzetek, amikor dönteni kell, csinálni, nem csinálni, menni, nem menni, maradni, nem maradni, és jól átgondolom, pro és kontra, melyik megoldás a legjobb,. Persze legtöbbször egyik sem tökéletes ugye, ezért nehéz, de mérlegelem a körülményeket, és választok. És akkor, mikor már nem lehet visszacsinálni, változik valamelyik faktor, és a jobbik megoldás lesz a nehezebb, több pénz úszik el, több fáradtság, több idő, áááááá, és akkor csak sóhajtozom, meg bosszankodom, de érzem, hogy most sürgősen le kéne ülni, átgondolni, hogy vajon miért így alakult, mit kell ebből nekem érteni, ez most csak az az eset, mikor valami aztán így lesz jobb, csak még nem látom, vagy az az eset, mikor kicsit meg kéne nyugodni és elengedni a görcsös akarást, vagy az az eset, amikor csak meg kéne vonnom a vállamat, és észre sem venni, hogy valami nem sikerült.

Bonyolult* egy hétvégém volt, a fenti dilemma csak a hab volt a feketelevesen.

*bonyolult, de nem feltétlen rossz. A személyiségfejlődős, ha lehet fejlődésnek nevezni, mikor tizedszer járom végig a rossz utat, de legalább elhatározom, hogy legközelebb ügyesebb legyek.

TündérLili nagyon jó géneket örökölt. Többek között nagyon jó alvógéneket. Mindkettőnktől. Táltos Bandi a hosszútávban nyerő, én a pillanatok alatt való elalvásban, és mindketten jó visszaalvók vagyunk. Lili mindhárom számban bizonyított már. 

A minap vendégségben voltunk, ami kicsit felbolygatta, 11-re sikerült ágybaraknom. Fél hétkor kelt, hogy éhes, kapott tejet, majd szokás szerint aludt tovább. Fél nyolckor fúrni kezdtek valahol, éktelen dübörgés volt, mintha pont az ágyunk fejénél levő falat bontanák, rezgett az egész. Lili felsírt kétségbeesve, de mikor mondtam, hogy Minden rendben kicsim, csak a falat fúrják, megnyugodott  majd édesen visszaaludt még úgy 3 órára. (én bezzegfel keltem, mert nem bírtam azt a zajt, délután hagyták csak abba). Egy őstehetség világbajnok a lányom, el is morzsoltam egy büszke anyai könnycseppet.

Olyan ember szeretnék lenni, aki a leves mellé kikészített, Firenzéből kapott mandulás ajándéksütit (cantucci) ebéd után elmajszolja, majd elégedetten indul a dolgára. 

Ezzel szemben olyan ember vagyok, aki a kikészített sütit elmajszolja,majd kivesz még egyet a dobozból. Aztán mégegyet. Aztán elégedetten indul a dolgára, és visz magával még egy darabot. Majd dolga köziben vissza-visszatér a konyhába, hogy vegyen még a sütiből.

Pedig ebéd előtt még olyan szépen elgondoltam.

Sikerült ma a világ legundorítóbb sajtszószát előállítanom. És még ízetlen is, kivéve, hogy van egy kis szerecsendió benne, azt érzeni. Mázli, hogy TB épp nem eszik ma itthon (mondjuk ezért is lehetett sajtszósz ebédre, mert ő egyébként nem szereti)

És közben nem tudok nem arra gondolni, hogy Muskatnuss, Herr Müller! Zseniális.

"Te is bementél a kórházba, mielőtt kiesett belőled a baba?"

Most rácsodákoztam, milyen kevés is a négy hónap. Azt hiszem, ezeknek a havi jelentéseknek akkor lenne értelme, ha nem írnék egyébként is folyton a szupercukker kismormotáról. Igyekszem én más témát találni, és mondjuk sikerülne is, ha gyakrabban írnék rövidebbeket (pl a kekszmanufaktúráról), de összességében eléggé meghatározza az életem. Gondolom most mindenki meglepődött :D

Már egy ideje a nagykádban fürdik, mert kinőtte a mosdót, és egyre jobban élvezi. Le kell majd videózni, mert a feje nagyon jópofa, ahogy vigyorogva rúg egy nagyot, majd meglepődik a hullámokon. Egyszerre fél, csodálkozik meg élvezi és a három érzés tizedmásodpercek alatt váltogatja egymást az arcán. 

Nő a haja. A régi hol megvan, hol kikopott, hol rasztákba csomósodik össze mindenféle szöszivel, ezeket előbb utóbb levágjuk, így tényleg egyre kopaszabb. Az új haja szőke, de egyelőre csak főleg a feje tetején látható. TB fésüli egyébként legtöbbet egy kis hajkefével. Lili, ha ezt majd nagykorodban olvasod, és szép hajad van, köszönd meg édesapádnak :)

Még mindig köztünk alszik, és ez jó. Nekünk legalábbis biztosan, Lili meg eddig nem szólt. 

vannak megunhatatlan változások a lakásban

Bár már túllépte a 7 kilót (párszáz grammal tuti, nem mértük), amire azt hittem, hogy a lélektani határ lesz, de még előre kötöm a kendőben. Lassan azért lehet, nem árt begyakorolni a hátamra kötést, legalábbis a hosszabb gyaloglásokhoz. Nagyon szeretem, hogy ott van, menet közben mindig puszilgatom, dumálgatunk, látom, ha alszik, be tudom takargatni, ha kell. Szeretem. 

Lobog a hajunk az őszi szélben

Mosolyog egy csomót, és felnevet, hogy he-he. 

Énekelget és hosszasan mesél, magyaráz mind nekünk, mind a pillangóknak.

Mozgásilag nincs semmi újdonság, lusta és kényelmes (vajon kitől örökölte, mondaná apukám). De nagyon figyel és ficereg, az ölünkben folyton kinyomná magát állásba, szóval nem aggódom. Figyelni egyébként őrülten tud. A villamoson általában kipécéz magának valakit, és nézi. Az illető egy idő után persze feszengeni kezd, és elkezdi produkálni magát a babának, aranyosak, ahogy próbálkoznak, integetnek, beszélgetnek vele, pofákat vágnak, ki-ki vérmérséklete szerint, Lili meg csak néz. Percekig. Nagyon hosszú percekig. A végén megsajnálja az áldozatot, és nagy kegyesen mosolyog egyet, és akkor mindenki boldog. Aztán elkezd valaki mást nézni.

Már most nagy lelkiismeretfurdalásban vagyok egyébként, hogy nem fotóztuk, videóztuk eleget a gyereket, és hogy szomorú lesz majd nagyobb korában. Nem csináltunk például jópofa fázisfotókat, amikor egy hónapos, meg kettő, meg három. Nem vettük fel, hogy szopik, mikor olyan nagyon kicsi baba volt. Meg azt sem, mikor emelgette a szemöldökét, és úgy próbálta kinyitni a szemét. Annyi minden kimaradt, nem győzöm majd neki mesélni :)

(jaj, a lábaiért odavagyok!)

Nem tudom, ki emlékszik arra, mikor Lili nindzsásat játszott a hasamban, és csak akkor ugrált, mikor nem néztünk oda (mármint a hasamra), akkor hívtam ninja nyuszinak. Most megint rászokott erre: lustán heverészik a hátán, ügyet sem vet a körérakott játékokra. De ha egy pillanatra nem figyelek oda, mire újra odanézek, a játékok egészen más elrendezésben vannak, középen pedig Lili ugyanúgy heverészik, ártatlan arccal, úgy bámulva a plafonon a pillangókat, mint aki még sosem látta őket. majd hogy nem fütyürészik is közben. Irtó vicces. :)

Beeeee

Tekertem a próbára (nem, nem úgy hanem bicajjal) és két nő akik elunták az életüket úgy akartak átrohanni az úton, hogy egy teherautó mögül léptek ki elém. Volt körülbelül egy másodpercem és három méterem megállni.

Olyan fura érzés, mikor néha vészhelyzetekben belassul a film és úgy látsz mindent képkockánként. Berántod a fékeket, közben látod, hogy a két nő maga elé kapja a kezét de nem fognak elmozdulni. Mint a reflektorral elvakított szarvasok, csak várják a csattanást. És akkor megcsináltam a mutatványt amire azt hittem soha nem leszek képes. Pontosabban féltem is tőle, meg öreg is vagyok ilyenekhez.

Valószerűtlenül hamar megálltam, (köszönöm Shimano) viszont a lendületem olyan nagy volt, hogy szó szerint megbillentem és felálltam az első kerékre. Vártam, hogy mikor fogok átbillenni és orra bukni de aztán úgy maradtam az első keréken és két örökkévalóságnak tűnő másodperc után visszazöttyentem a hátsó kerékre. 

kíméli a hátsót

A nők ahogy levegőhöz jutottak annyit mondtak ekszkuzémoá aztán elszaladtak.

Ne rohangáljatok át az úton. Más nincs.

A videón az látható (nyugi csak harminc másodperc) ahogy gyakorolom a megcsúszást. Ha százból kilencvennyolcszor meg tudod csinálni a csúszást, farolást, driftelést úgy hogy nem esel el, és nem kell letenned a lábadat akkor egy esős nap, a villamossín, vagy a macskakő sem fog tudni kifogni rajtad.

Nem, egyáltalán nem késő harmincévesen elkezdeni bicajozni.

Azt hittem, a szeptember a rutin hónapja lesz a kaotikus augusztus után. Persze nem így lett, épp, hogy kezdtünk belejönni az itteni kerékvágásba, TB-nek messzebb akadt munkája 10 napra, így mi inkább megint útnak eredtünk Lilivel. Segítettünk a szüleimnek megenni a szőlőt például, mert egyedül nem bírták (de), meg kirándultunk, meg sütöttünk főztünk (csináltam például céklás-chilis brownie-t*, azóta alig várom, hogy megint céklához jussak, annyira finom volt).

othello, a kedvencem. ez már a hazahozott mennyiség

Futólag meglátogattuk a pesti nagymamát is, az ő lakása egy olyan gép, mint az alsós matekkönyvekben, hogy felül beszórod a tszm-i diót, alul meg kijön a süti. Meg voltunk kekszmanufaktúrában is utószülinapozni, ahol úgy csináltunk, mint ha TB is velünk lenne, és végigkóstoltunk egy csomófélét, szerintem megyek én még oda.

A kismedve egyébként elkezdett a télre készülni ( a zsírfelhalmozáson kívül), és napokat átaludt, de úgy, mint újszülöttkorában, hogy felkel, eszik, alszik, felkel, eszik, alszik, amellett, hogy éjjel a nyolc órát még mindig egyben lenyomja. Persze időzíthette volna ezt inkább itthonra, így a rokonok játszhattak volna vele, én meg itthon tudnám csinálgatni a dolgaimat, de így is jó volt, mindenki dicsérte, milyen jó gyerek, hangját se hallani :)

Na és akkor most megint itthon vagyunk, kezdenek rendeződni a dolgok, már kétszer voltunk fagyizni, egyszer anyukámmal, tegnap meg barátnőkkel, azokkal, akikkel tavaly augusztusban a családállítást csináltuk, és akkor még nem gondoltuk, hogy most kettőnkön baba fog lógni, a harmadiknak meg nagy pocakja lesz. A másik baba kisfiú, két hónappal idősebb Lilinél, nagyon cuki, de olyan kis törékeny a mi kisbuddhánk mellett, vagy fél kilóval könnyebb is, ráadásul kreolbőrű, feketeszemű, nagy volt a kontraszt a mi kis gringó egérként mellett. Szerintem Lili nagyon cuki kerek baba, de tegnap pl azt bírta kérdezni egy ismerősöm (a nagy pocakhoz tartozó apuka), hogy milyen puffasztó (!) dolgokat eszem, hogy így néz ki a gyerek. Ezen kicsit befordultam.

vagy alvós képet készítek, vagy elmosódottat 

Van még pár nap a szeptemberből a rutinépítésre, nem is tudom, kinek hiányzik jobban a napirend, Lilinek, vagy nekem. Nekem azt hiszem, gimi óta hiányzik. Cserébe sokszor még mindig 19-nek érzem magam. Igyekszem többet írni, hogy ne maradjon ki semmi, még az sem, hogy tegnap sajtos-kukoricás scone-t* sütöttem ebédre és TB nagyon megdicsérte. Mustárpor is kellett bele, és én annyira örültem, hogy bár alapvető dolgok hiányoznak a konyhából, de mustárporunk (és szarvasgombás olajunk) pont van. Nem hoznak zavarba.

*a szeptemberi good foodból vagyok egyébként ilyen menő, nekem való

Nagyon vállalható most a keresőkifejezések listája, semmi pornó nincs benne. Van viszont egy, aminek tökre örülök: a "hogyan vidítsunk fel valakit" kiguglizása alapján jutott el valaki ide. Menő :) 

Szóval tegnap, ami a tegnapelőtt holnapja volt, vagyis még annál is régebben, csak napokig tart, mire befejezek egy posztot, na, szóval most! napot tartottam. Nem voltunk itthon Lilivel vagy tíz napig, és hihetetlen, mennyire felgyűlnek ilyenkor a dolgok. Viráglocsolás (szegények, épp, hogy kibírták), mosás ezerrel, takarítás, elrakni a tiszta ruhát, barátnőkkel találkozni, leszedni a képeket az sd-kártyáról, ilyesmik, a napi rutin mellett, dajkálás, vásárlás, szoptatás, ebédfőzés, dajkálás, kenyérsütés, szoptatás, séta a parkban, szoptatás. Meg persze végre együtt lenni. De nem panaszból mondom ám, minden nagyon szuper, csak hát jó halogató vagyok, aztán kénytelen vagyok ezzel a most! varázssszóval motiválni magam. Meg egyébként Lili is átvette a dolgot, mondom neki reggel, hogy majd este megfürdetlek, erre ő azt mondja, hogy most! és gyorsan a nyakáig kakis lesz. Értem én a célzást :) erről jut eszembe:

NH:né: nem hiszem el, van ez a cuki rugdalózója, annyira szeretem, tök jól áll TündérLilinek, menő a színe, menő a szabása, ez a kedvencem, de ahányszor ráadom, fél nap alatt tuti történik valami, ami miatt le kell cserélni.

TB: Talán mert Lilinek nem a kedvence.

Ja, hogy én erre nem is gondoltam!

A mai varázsszó a: HoLNaP

Drukkoljatok, hogy holnap meg az legyen, hogy MoST

Szóval TündérLili okiratainak ügyében ott tartottunk, hogy kell neki a tartózkodási engedély, továbbiakban TE (lehetőleg minél hamarabb, mert enélkül nem tudjuk elindítani az gyest, vagy mit, és ennek leadásához elvileg a születés utáni  8. hét a határidő), de ehhez ezév júniusa óta kell a gyerek útlevele is. Amihez kell a magyar anyakönyvi kivonat (pipa), meg hárman együtt meg kell jelennünk egy magyar okmányirodában. Csak emlékeztetőül mondom, hogy a konzulnál szeptemberre kaptunk volna csak időpontot, szóval egy anyakönyvi kivonattal már beljebb voltunk a magánakcióink révén. Na, hát írtunk egy kérvényt a tartózkodási engedélyes irodának, hogy folyamatban van az útlevél, de még kb 10 hét lesz (tuti nem annyi, de biztonsági játékosok voltunk), nekünk meg kéne a  TE minél hamarabb, ld fent. Kb 10 nap múlva küldték a TE-t, örültünk, le is adtuk gyorsan a társadalombiztosítónak, ahol nem tűntek most olyan nagyon kompetensnek, mint szoktak (hát, azt hiszem, továbbküldtem már a paksamétájukat.. nem, nem tudok most utánanézni.. talán itt van a fiókban.. de már emlékszem.. elküldtem, majdnem biztos vagyok benne), de azért reménykedünk.

Ja, és nem, nem akartunk személyit TL-nek, mert bár ahhoz elég lettem volna én is az okmányirodában, nem akartunk a jövőben valami hasonlón végigmenni.

Időközben majdnem felhívtam a barátnőmet, akik egy hónappal előttünk kezdték a bulit, hogy megkérdezzem ők hogy csinálták, de aztán valahogy mindig elmaradt. Augusztus közepén aztán ő hívott kétségbeesve, hogy mi ezt hogy intéztük, mert a konzul nekik sem volt valami segítőkész, és nincs is magyar AK-juk, mert gondolták, majd később, de ugye akkor nincs útlevél, nincs TE, nincs pénz. Kiderült hogy minket nem szívattak eddig, de őket viszont igen. Mert nem tudták, hogy egy sima okmányiroda is el tudj indítani az AK-t, ha jófejek, nem feltétlenül kell nekik elmenni az Állampolgársági és Bevándorlási Hivatalba (továbbiakban ÁBH) nem mondták nekik, hogy útlevél hiányában is lehet kérvényezni, hogy adják ki előbb a TE-t, plusz, és ez a legszebb az egészben, a barátnőmnek is kell a TE, pedig ő 2006 előtt érkezett az országba, tehát azelőtt, hogy a TE-t bevezették volna (visszamenőleg nem kell igényelni). Az ő apukája pl már kapott családi pótlékot őutána, de ő nem kaphat a gyereke után, mert nincs TE-je. Világos.
Szerintem mi még jól jártunk.

Szóval, TB-vel kijelöltünk egy napot, amikor ráért, és elvonatoztunk Mosonmagyaróvárra hármasban. Boldog voltam, és felszabadult, hiszen minden szükséges irat a táskánkban volt, dörzsöltnek és felkészültnek éreztem magam, tudtam, hogy hamarosan készen lesz az útlevél, bemutatom, és utána vége lesz ennek a hülye kálváriának. Sima ügy, nem tudnak meglepni.

Még foglalt időpontunk is volt, mert ennyire hivatal-proof lettem.

Lefényképezték Lilit meg a tokácskáját (nem fért rá egy képre), leadtunk és aláírtunk mindent, a nénik megcsodálták a babát, majd közölte az ügyintézőnk, hogy akkor azért tudjunk róla, hogy most elindított egy Állampolgársági Vizsgálatot, kicsit leterheltek mostanában a hivatalban vmi újítás miatt, úgy 2-3 hónap szokott lenni, utána foglalkoznak majd az útlevéllel. Szóval ne aggódjunk, de eltart egy darabig. (és addg csempészgessük nyugodtan a gyereket)

Váááá.

Mert igaz, hogy két magyar állampolgárnak a gyereke automatikusan magyar állampolgár lesz, és mi bemutattuk az útlevelünket, a mi AK-nkat és Lili BÁH által kiadott anyakönyvi kivonatát is, mégsem egyértelmű, hogy TL magyar. Mert azt Meg Kell Vizsgálni. A BÁH-nak, ott ahol, már egyszer átfutott minden irata. Egyébként nekem gyanús is volt, mikor kiadták az osztrák AK-t, hogy abba olyan lazán beírták, hogy Lili magyar állampolgár, mikor a magyar állam még csak nem is tudott a létezéséről. De inkább viccnek szántam akkor az egész gondolatmenetet. És azt gondoltam, hogy egy magyar anyakönyvi kivonatot nem állítanak ki úgy Magyarországon, hogy ne lennének meggyőződve arról, hogy az illető magyar. Bár egyébként igazuk van. TL nem is tud egy szót se magyarul. Gyanús, felettébb gyanús.

u.i.: egyébként meg vagyok róla győződve, hogy nem lesz 2-3 hónap. Az AK-t is nagyon gyorsan, 3 hét alatt megküldték, pedig az okmányirodában nem sok jóval kecsegtettek arról sem (konkrétan azt mondták, hogy elvileg egy hónap, gyakorlatilag sokkal több, és adtak egy emailcímet, hogy hol tudom őket könyörögekérve megsürgetni. Persze a címet elvesztettem, de mindegy, végülis szupergyorsak voltak

Szóval ott hagytam abba, hogy leszálltunk Győrben a RailJetről, mert egy egész kis fogadóbizottság várt ott minket a nagy nyári éjszakában (na jó, fél kilenc volt). Az ilyen vonatos utazásaimat egyébként úgy kell elképzelni, hogy általában valaki kivisz, kikísér  a vonathoz. A kis euregios Siemenseken (duquesa, ugye Siemensek?) nincsen semmi gond, mert alacsonypadlósok, és gurulós nagytáskával megyek (plusz Lili a hasamon, plusz pelenkázós hátizsák), de mondjuk egy nagy vonatra felszállni már jól jön a segítség. Leszállásnál meg nagyon szépen szoktam mosolyogni valami férfiemberre, de legtöbbször (10ből 8szor) már hamarabb odajönnek, hogy segítenek. A múltkor lépcsőzni sem kellett az átszállásnál, egy fiú mégis áthúzta a táskám egyik vonattól a másikig. Mert ennyire jófejek az emberek. Csak mondom.

 Na, élveztük kicsit a szüleim vendégszeretetét, meg újfent a kis unokatesók nyúzták Lilit, aki hatalmas mosolyokkal hálálta meg a törődést meg a non-stop éneklést. Annyira meleg volt, nem igazán csináltunk semmit, vagy nem emlékszem. Mondjuk lopkodtuk a szőlőt a tőkéről, meg tollasoztunk is, mint a régi szép időkben. Meg ajándékkönyvet vadásztunk unokahúg nr1-nek. Aztán mielőtt elkezdődött volna az iskola, mind elmentünk a Pilisbe a tesómékhoz szülinapozni. És együtt volt az egész család, kivéve TB-t, szóval fényképeztünk nyolc unokát egy rakáson. Nem is olyan sok ám, ha úgy aranyosan, rendesen egymás mellett üldögélnek a kanapén. Aztán én-mi ottaludtunk még két éjszakát, Lilinek mondtam, hogy használja ki, mert S-nek, unokaöccs nr2-nek mindene megvan ám ami egy babaélethez kell. Így kipróbáltuk, milyen a járókában lenni, meg az állványos babakádban fürödni, meg megnéztünk egy igaz babaágyat, babaszobában, és használtuk a babaőrt. Azért Lili mégis velem aludt a kanapén.

Már biztos unjátok, ezért rövidre fogom, de hogy azért meglegyen, hogy kertészkedtünk is, meg almáspitét sütöttünk, meg játszottunk a két babával, aztán hazautaztunk Tszm-re, hogy onnan két éjszaka után Bécsbe vonatozzunk, ahol már várt minket TB, meg a húga, meg a barátja, nagyon finom melegszendvicsillattal (meg melegszendóval is). És még mást is főztek, meg társasoztunk is, meg mászkáltunk a városban. Így múlt el a világ dicsősége  az augusztus*  egy szempillantás alatt. Sőt a nyár is. De jó volt, és ahhoz képest, hogy egy 3napos babával kezdtük a nyarat, a végére egy nagy negyedévesünk lett, aki jókorát nőtt, közben bejárt Tolnát, Baranyát, tudtunk kicsit nyaralni is, pihenni is (öö, mit is pihentem én ki? mert nem a munkát, szerencsére-sajnos), meg együtt lenni is. Nincs hiányérzetem, így most örömmel mutogatom TL-nek az őszt, mert ilyet még nem pipált. Egyelőre tetszik neki.

(jajistenkém, ahogy leírtam az utolsó mondatot, belémhasított a felismerés hogy egy ideális blogban, most itt lenne min. egy kép a babáról, amint jól felöltöztetve mosolyog a kamerába, a kis barackfején lobog a haja az őszi szélben, szemerkél az eső, és a háttérben érik a szőlő. Bocs. Képzeljétek el.)

* ezt hogy mondják? sic transit gloria Augusti? :))) volt egy osztálytárnőm alsóban, mikor angolórára az volt a házifeladat, hogy írjuk össze, mi lenne a menü egy birthday partyn, azt bírta mondani, hogy I make palacsint.

Szóval ott tartottunk, hogy TB két öccse várt minket a Keletiben, hazavittek (na, Lilinél itt borult ki a bili, sírdogált a kocsiban), megágyaztak, vacsorával kínáltak, vigyáztak a babára, míg zuhanyoztam, egyszóval felelősségteljes nagybácsiként viselkedtek, szerettem.

Másnap reggel aztán még megérkezett TB apukája, bátyja és húga, és együtt átautóztunk Szlovákiába, hogy ott találkozzunk egyrészt TB szűk családjának másik felével valamint még úgy harminc másik távolabbi rokonnal (nem, nem tótok, csak oda lett szervezve). Mindig is irigyeltem az amerikai blogokon gyakrabban megénekelt family reunionokat, hát most itt voltam egy élőben, szuper volt. Mondjuk minket aztán extrán körbeugráltak, a legfiatalabb Táltos-lány miatt, akit két határon is átcsempésztem, hogy ott lehessen. Kint voltunk egész nap egy fedett teraszon, együtt ebédeltünk, uzsonnáztunk, vacsoráztunk, iszogattunk és beszélgettünk, röplabdáztunk ( vagyis próbáltunk, mindenesetre nem csak az évszámokat felejtettem el a gimi óta) fotózkodtunk ("együtt a legöregebb és a legifjabb Táltos"-kép is készült ám, több, mint 80 év a különbség), fűben heverésztünk, nagyon jól éreztem magam.

Egy családi találkozós nap olyan, mintha egy háromkötetes családregényt olvasnál, (mondjuk mint az Apák könyvét, vagy a Száz év magányt, csak kevesebb név egyezett), rengeteg történettel (több verzióban :)), sok szereplővel, ezeréves, és egészen új fényképekkel (fekete-fehér és iPadon mutogatott digitális képek egymás mellett). A Táltos gén ráadásul nagyon erős, így az arc, amit szeretek, kis részleteiben jön ilyenkor minden oldalról szembe, bár azt hiszem, ezt a tavaly esküvő után is írtam már. Szerettem. Sajnáltam, hogy Lili nem idősebb pár évvel, hogy legalább kicsit emlékezzen erre a napra, szerintem akkora élmény, még ha közben rohangászna is fel-alá. A tudat, hogy ott van mögötted 40 másik ember, képletesen és ténylegesen is, szerintem párévesen is bevésődik a lelkedbe.

Ja, és az priceless, mikor az évente (vagyis tavaly először, most másodszor) látott rokon azzal indít, hogy kész van-e már TL takarója? Látta a blogon... :))) Szeretem. (hát, ha még kommentelnének is! ;))

Aztán ott is aludtunk, ha nem is mind (annyira béna vagyok, tök elfelejtettem, hogy hullócsillagot kéne nézni, pedig egy erdő közepén voltunk, nagyon szép volt az ég), s másnap, huszadikán, nagyon-nagyon kényelmesen indultunk el hazafelé Bp-re, útközben meg-megállva. Estére én is, Lili is teljesen kidőltünk, így kihagytuk a tüzijátékot (egy pár éve még azt gondoltam, nem hagynám ki sosem, ha Bp-n vagyok), helyette beszélgettünk rengeteget TB anyukájával. Volt mit feldolgozni. Másnap még ott maradtunk, látogatókat fogadott Lili (a tesóm szerint én mindig másokhoz szervezem a látogatóimat, de hát mit tegyek, ha nincs otthon saját lakásom?), meg nagymamázott sokat, kicsit nyűgösen. Nagyon meleg volt, én sem csináltam semmit. Vagyis horgoltam volna, ha nem hagyom Bécsben a majomprojekthez való horgolótűmet.

Este meg felkerekedtünk a rég nem látott Keletibe, hogy elkapjunk egy Bécsbe tartó RailJetet, amiről Győrben, az ellenség megtévesztése végett leszálltunk. TB három tesója is kikísért, édesek voltak, ahogy álltak a peronon, mint az orgona sípjai. 

folyt. köv. további családtagok tűnnek fel a színen, és még többet utazunk

és használjuk is sokat:

Nem olyan meleg, mint egy gyapjútakaró, de színes, vidám és szeretjük. A szegély végül nem lett valami nagy dolog, én végig kicsit szélesebben gondolkodtam, de egyrészt már így is iszonyatos mennyiségű fonal van benne, másrészt már nagyon be akartam fejezni. Ezt a verziót is vagy négy másik félkész lebontása után szavaztuk meg.

Az augusztus úgy elszállt, hogy még most is csak pislogok. Volt ugye negyedikén a szülinapom, egy citromsárga bőr retikült kaptam Banditól, gyönyörű, és még a pelus-popsitörlő-váltásruha kombó is belefér a szokásos horgolás-könyv-kisnesszeszer-pénztárca-bicska-innivaló mellé. Nem egy tömegben elbújós darab, nagyon tetszik. 

Aznap volt Orsi barátnőm lánybúcsúja is, előtte a városban mászkáltunk, de Lii így is jól bírta, a lányok meg persze ajnározták egy csomót. A végén már szinte végig szopizott, de hősiesen kitartott, és nekem is tökéletesen élvezhető volt a buli. Mondjuk a lakásban tartott játékok utánra tervezett bártúra elmaradt, de nem miattunk (mármint nem amiatt, hogy arra mi nem mentünk volna).

Másnap megjött kisebbik nővérem unokahúg nr2-vel és nr3-mal, végre nem csak egy hétvégére, hanem egy bő hétre. Voltunk strandon, vizes játszótéren (Wasserspielplatz, Bécsben több is van, folyik a víz, lehet terelgetni, kipumpálni, feltekerni, örvényeltetni, spriccelni, malmot hajtani, tutajozni, kacarászni), kirándulni, sétálni a városban, sima játszótéren többször (egyszer csak TB-vel, meg velem voltak a gyerekek, Bandi mutatott nekik pár trükköt a drótkötélpályán, azt próbálgatták, aztán egy óra fejenállva suhanás meg csak kézzel kapaszkodás után közölték, hogy " egyébként ezt anya nem engedte volna") , csalitos játszótéren kétszer is, ahol bónuszként még mindenféle kézműveskedés is volt, például zsírkőből medált faragtak ráspollyal. Perecet sütöttünk, vásároltunk, mesét meséltünk és hallgattunk, horgoltunk, sírtunk meg nevettünk (nem, nem mindenki sírt, csak nr3) és persze babáztunk Lilivel, akinek ez néha nagyon jó volt, néha meg egy kicsit sok, de bátor, és kitartó, már amennyire egy éppen kéthónapostól ez elvárható. Ekkor voltam operában is, hát igen, én is azt hittem, hogy egy kis anyatejjel a hűtőben át lehet vészelni azt a röpke 3-4 órát, amíg távol vagyok, ehhez képest megszoptattam előtte, a szünetben közben (tesómék a szünetig játszótereztek a MuseumsQuartierban) kapott otthon kanállal az eltettből és mikor hazaértem még gyorsan egy kis utóvacsorát. De utána aludt, mint a bunda.

Csalitos játszótér. Tele van boldog gyerekekkel, csak itt nem látszanak, mert elbújtak.

Egyik közbeeső hétvégén kijött bátyám is a két kislányával, igaz, ők csak egy napra, Lilinézőbe. Úgy alakult, hogy bátyámmal karácsony óta nem találkoztunk, hát nagyon örültünk. Együtt volt majdnem az összes lányunoka is (5db tíz év alatti), szóval fényképezkedtünk, meg egy nagyot ebédeltünk (a konyha most tényleg úgy nézett ki, mint egy óvóda :D)), besétáltunk a Hofburghoz (unokahúg nr5 épp Sissi-imádó korszakát éli), és fagyiztunk, természetesen ez volt az a pont, amikor a felhők nem bírtak magukkal, és kaptunk egy hatalmas zuhét a nyakunkba. Egy élmény volt szaladni a villamoshoz, meg aztán a villamostól haza, nr5 nem csak Sissit szereti, hanem sikoltozni is, ha épp valami izgalmas történik. Erre nr3 is kedvet kapott, meg aztán már én is (én fogtam a kezüket), végülis egyszer élünk, sikítottunk és szaladtunk az esőben, beletrappolva a nagyobb pocsolyákba. Otthon aztán szigorú ruhacsere meg hajszárítózás volt, teát ittunk, és már haza is kellett bátyáméknak indulniuk. 

Aztán teljesen kiürült a ház, Lili kialudta magát, barátnőztünk, piknikeztünk anyahajóékkal, aztán kisütöttem egy csomó fasírtot és elmentünk egy esküvőre. TB egyik magyar kórustársa vette el TB egyik osztrák kórustársát, Lilivel egykorú kisfiuk van, oda kellett a fasírt. TB már délelőtt odament próbálni, és elvitte a nagytáskámat, mert mi onnan indultunk haza Mo-ra. Mi TL-lel később követtük, nekem előtte össze kellett szednem még a vonatjegyem  a városban (egy lánytól vettem meg, a Westbahnhofnál találkoztunk). Látnotok kellett volna, ahogy kisminkelve, egy nagyon miniszoknyában (csak ez jött rám), magassarkú szandálpapucsban, szűk, csini pólóban, elöl kendőben Lili rámkötve, hátamon a terepszín-zöld pelenkázóhátizsákunk, vállamon egy bevásárlószatyorral, benne a fasírt, 38 fok árnyékban, szóval így fellibbenünk a villamosra, egy hős anya vagyok, ha tudni akarjátok. Már majdnem a Westbahnhofnál voltunk, mikor telefonált a vonatjegyes csaj, hogy igaziból Meidlingban van, nem tudnék-e mégis inkább odamenni a jegyért. Hát nem :). szerencsére aztán megoldottuk, és az esküvőről sem késtünk el, bár a megoldásban szerepelt a mezítláb futok a forró betonon, kezemben a magassarkú szandál - esemény is. Mondjuk akkor már a hátizsák nem volt a hátamon, mert TB elénk jött.

A templomban viszont elég durva volt, (a)hogy az Arnold Schönberg kórus (Bandiék) énekelt, Erwin Ortner vezényelt, hát az ember nem ehhez van hozzászokva egy esküvőn (vö. a gyüli amatőr kórusa gitárkísérettel). Szem nem maradt szárazon. Sajnos nem hallottam az egészet, mert Lili sétálni óhajtott, így leginkább kint bandáztunk Sárikával meg az anyukájával. A fasírtnak sikere volt, hipp-hopp el is tűnt, örültem.

Este aztán TB kivitt minket a vonathoz, TL-lel hazavonatoztunk Budapestre. Azt hittem, Lili ki fog dőlni, az esküvőn sem aludt, húzós nap volt, de egész úton (3óra) fent kukorékolt, túl sok ez az élmény neki (de nem sírt, nem ám, mert ilyen bátor kiscsaj). Bp-n meg TB két öccse várt minket.

folyt. köv. még több utazás, elnézünk a tótokhoz, többszörös family reunion TB nélkül

Valami mindig kimarad, mint negyedéves jelentésből a fénykép. Kéne nekünk egy állandó fotós ide, aki nem a mobiljával lődöz, és képes olyan képet csinálni a kismadárról, ahogy tényleg kinéz.

Azt nem írtam, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve szétkaptuk a kiságyat, mert soha nem használtuk, és bármennyire praktikus, és az ágy mellett kis helyen is elfért, azért mégis inkább csak zavart. Bár a vasalnivalót tényleg kényelmes volt abban tárolni. Szeretem, hogy velünk alszik, és lehet, hogy hatalmas öngólt rúgtunk, de szeretem, hogy láthatóan akkor alszik jól, ha hall/érez minket. Reggelenként, mikor én felkelek, ezért óriási felelősség hárul Bandira, hogy ő ne keljen fel addig, amíg a Fuszulyka a második álmát alussza (van ilyen szó?) :), és így van nekem egy-két óra sajátidőm, ami szuper. Egy kiegyensúlyozott anya írja ezt a rózsaszín babaházból, figyeljetek.

gödröcskés könyök rulez

Aztán bizonyos bölcsebb kort megért rokonaink szerint egyébként is elkényeztetjük a kisbabot (mondanom sem kell, ezek azok a rokonok, akik a negyven fokban ülnek az alvó baba mellett és legyezik, esetleg órákig mozdulatlanul ülnek a fotelban, mert a hasukon alszik a drága gyermek), mert ugrunk, ha sír, ahelyett, hogy hagynánk, egyszer csak megnyugodna. Mentségemre legyen mondva, TündérLili nagyon ritkán sír, és tudom, hogy ha minden rendben lenne, akkor simán elaludna egyedül is. Egyébként nagyon bírja a gyűrődést, ami majd az augusztusi beszámolós posztből látszik is, nincs valami nyugodt élete, hát úgy érzem, a gyakori dajkálás a legkevesebb, amit megtehetek ezekben a mászkálós időszakokban. Mióta írtam, hogy 6-7 órát alszik, azóta átszokott a 7-8-ra, este 9-10-től reggel 5-6-ig, nekem ez megfelel. Nem tudom, hogy menne ez második gyerekkel, de olyan jó kényeztetni, és tényleg utálom a gondolatát, hogy esetleg egyedül van bent a szobában szegéény, miközben mi mondjuk kint a konyhában eszünk. Talán ha elkezd játszani, könnyebb lesz, így csak sajnálom, hogy miután megszámolta a plafonon a színes pillangókat, már biztos egyedül érzi magát. Az Emmáéktól kölcsönkapott játszószőnyeg egyébként nem csak, hogy zenél, vagy tücsökhangot ad ki, de a zenéhez világít is, színes lámpák váltakoznak a feje felett. Egyszer bekapcsoltuk neki, mikor itt voltak TB hugáék, és vacsoráztunk, hát legalábbis úgy éreztem magam, mintha leültettem volna a tv elé azt a szerencsétlen gyereket, tátott szájjal bámulta, én meg szégyelltem magam, hogy ilyen olcsó mulatságokkal csapom be. Ne aggódjatok, szerintem még egy-két hónap, és hálás imát rebegek az ilyen könnyen megúszható félórákért :D.

öklömnyi

Hogy ne csak a jót írjam, irtó lusta egyébként, leginkább háton szeret heverészni és nagyokat mosolyogni, míg a négy nappal idősebb unokatesója már forog. Igaz, ő egy kilóval kevesebb, csak hogy mondjak valami kifogást.

mázsálás

Már látom, hogy ebből a bejegyzésből is ki fog maradni egy csomó minden, pedig ha épp nem vagyok gépközelben, annyi minden eszembe jut, amit mesélni szeretnék. Kénytelen leszek rászokni a jegyzetelésre. Most megyek, varrok neki felakasztható zsebeket, mert ami eddig a kiságy szélén volt, az a falra kerülne, de oda nekem túl tarka. Ez fehér lesz, és fejben szokás szerint már készen van, és gyönyörű, ha mutatok róla majd fotót, akkor többé-kevésbé sikerült, ha nem mutatok, akkor ne kérdezősködjetek, lécci :D

megfáradt aratómunkás