és arra jutottam, hogy kb harmincéves koromra fogyhatott el az a karácsonyi meleg-békés-családi hangulat muníció, amit gyerekkoromban kaptam. Azért mondom, hogy kb, mert tavaly nem volt feltűnő Kínában a karácsony hiánya, szóval az is lehet, hogy a leépülés már akkor megkezdődött. Amennyiben beigazolódik a teóriám, két választásom marad: vagy egész életemben szürke karácsonyaim lesznek, és a kedvenc műfenyőnk a pincében fog elrohadni mindenkitől elfeledve, vagy szülök egy gyereket, és az öröklött valamint tanult minták alapján újra lesz összebújós, karácsonyidalos-éneklős, narancs-fahéj-fenyő illatú karácsonyom.

Azért is kellett elméletet gyártanom, mert kezdtem egyre jobban pánikolni, meg nyunnyogni a már említett dolgokon: a mindigrendes lakás már mióta romokban, se koszorú, se naptár, se ajándékok (még félkészen sem). Végső elkeseredésben valami olyasmit találtam ki, hogy majd mindennap csinálok valamit magamnak (biotestápoló főzése, szemöldökrendezés, tiszta ágynemű, séta a botanikus kertben), és majd az lesz az én nagyon személyes 2011-es adventi naptáram, de még ez sem jött össze, ennyire szét vagyok csúzsva. Viszont nyunnyogni se akarok, mert akkor meg eszembe jutnak azok, akiknek most ezért vagy azért, de sokkal rosszabb, és akkor én ugye milyen alapon, megmondták már a nővéreim is ugye, hogy engem elkényeztettek, hát, mit mondjak más is születhetett volna negyedik/utolsó gyereknek.

Egyébként az önlelkisimizős adventi naptár azért sem jött össze, mert a hétvégén megint nem voltam, alig jöttünk haza nagy nehezen szerdán Gyuláról, esezmbe idézte a francia Delphine barátnőm, hogy úgy 2 hónapja beígértem neki egy karácsonyi vásáros Budapest túrát, és most rá is érne, péntek estétől vasárnap reggelig, megyünk?

Gyorsan megvettem a buszjegyeket (az orangeways lassan nekünk fizethetne, vagy örökülést kérek, vagy valami), rendben oda is értünk, amikor kiderült, hogy nincs nálam a személyim. Ami mindig nálam van. A buszra persze nem engedtek fel, szerencsére Delphine rugalmas meg van humorérzéke, és inkább röhögött, bár arra ő sem számított, hogy a későbbiekben a személyimet végül a Schnellbahn (=HÉV) südbahnhofi megállójának, annak is a 21-es vágány feletti üvegkasztni hátsó, park felőli oldalának egyik mozgó szigetelőkockája mögül fogjuk előhalászni, pedig TB ezen nagyon fifikás megoldásának köszönhetően elértük a legkorábbi vonatot, ami szóba jöhetett, igen jó időt futva.

Azért is örültem ennek a kirándulásnak egyébként, mert arra gondoltam, hogy Budapesten biztos utolér a Hangulat, legkésőbb a Vörösmarty téren. De valószínűleg azért, mert túlságosan meg akartam mutatni D-nek a világ legszuperebb városát, nagyot csalódtam a legbiztosabb pontjaimban. A V. téren (már a nevét is megutáltam leírni) akkora tömeg volt, ami már nem normális, modernizálták az evős standokat, ráadásul későn ebédeltünk, ezért egy falatot nem bírtam volna a véreshurkából lenyelni, D hősiesen evett a szakadó esőben, a kedves, családias árusok helyett mindenhol ugyanazokat a zöld cserépedényeket lehetett látni, túl sok volt a színes cukiság és kevés az igazán szép, és a gerbaud ablakos naptárját se lehetett látni, bezzeg volt helyett valami fényjáték modern zenével, annyira érdektelen volt, hogy nem is néztük. A színpad üresen tátongott és semmi, de semmi hangulata nem volt az egésznek. Átmentünk a Bazilika elé, útközben vettünk teát szimpatikus árusoktól (ők legalább sparhelten álló cserépedényből nyomták, ahogy regéltem előtte D-nek), és basszus langyos volt a tea, mert a sparheltben még a tűz sem égett, de a lány megmikrózta nekünk, hogy meleg legyen.

A bazilika előtti vásárról csupa jót olvastam, hogy mennyivel szebb, mint a V. téri, meg ilyenek, ehhez képest alig lézengtek ott páran, inkább elhagyatottnak tűnt, mint szép vásárnak, közepén a fenyőfa sötéten állt, körülötte bezárt műjégpálya, árus sehol, mindenhol csak enni lehetett, de pl a kürtőskalács ízetlen volt, még sosem ettem ilyen rosszat, meg is bántam, hogy nem a V. téren állltuk végig a kilométeres sort.

Beültünk a DiVinóba, az legalább egy biztos pont, és tényleg jó volt, meg aztán átnéztünk a Szimplába, hogy széles metszetet lásson a lány a bp-i szórakozóhelyekről (péntek este még a New York caféban kezdtünk), aztán hazatértünk.

Vasárnap még elmentem az ikejába a tesómmal, gondoltam, ha máshol nem, itt már tuti elkap a karácsonyi hangulat, ilyenkor szoktak ott sütni jóillatú kekszet, meg ilyenek, ehhez képest nagyon szegényes volt az egész, én meg elkezdtem gondolkodni, hogy mi lehet a baj, és akkor itt csatolunk vissza a bejegyzés elejéhez.

TB szakmai önéletrajzát írom, mert nem volt neki, és most kell, meg fordítok a tesómnak egy horgolós leírást angolból, mert ő már nekiállt az ajándékoknak, meg bejegyzést írok ide, meg néhány régen látott blogon próbálom felvenni a fonalat, miközben TB a nappaliban edz, hogy menőn nézzen ki az önéletrajzhoz tartozó fényképen (és közben olyanokat magyaráz, hogy ha ennél jobb testet akarnak, akkor hívjanak egy csippendélt, én különben is táncos vagyok, ezt nyomatom a színházban, mondtam is múltkor a nőnek a másik darabban, modern táncos, improvizálok meg minden, de fizessenek rendesen, fekete-fehér kép kéne, az tök menő lenne).

Mindenki annak örül ugye, ami van: a konyhában rohadó répa kicsorgó levének cuki pingvin alakjától nekem jókedvem lesz.

Igen, takarítani kéne.

a répát már ne keressétek a képen, mindent azért én se vállalok itt fel

Megkaptuk az első képeslapot, mintha az első adventi csomagot* bontottam volna fel, úgy nyitottam ki a borítékot. Köszönöm.

Van még hely a táblánkon!

*idén úgy alakult, hogy nincs se adventi naptárunk, se koszorúnk, se semmilyen más ünnepi, várakozós hangulatunk, amit még a legdolgosabb években sem engedtem még meg magamnak. Kicsit szomorú vagyok emiatt, kicsit belenyugvó, kicsit még reménykedem, hogy összekapom magam, és mégis csak ránk talál ez az ünnep is.

Hát, végül kreatív családi hagyomány idén sem lett belőle, a blogost nem hagynám ki, csak idén kicsit elkéstem. Leginkább azért, mert idén most voltunk Gyulán, ami mindig szuper, és mindig várom, még úgy is, hogy idén a fürdőig sem jutottam el.

Szóval kezdjük: idén is kimondhatatlanul hálás vagyok TB-ért, a vele ért örömökért meg a gondokért (mert látom, hogy előbb-utóbb megoldódnak), a családomért, a családjáért, az új, és a régi barátainkért, a többórás beszélgetésekért (mindjárt szirénázni kezd a Schaeffer Erzsi-vészjelző :)), azért, hogy ledoktoráltam, azért, mert minden sikerült, amit akartam, ami meg nem, az már nem is kell annyira (igen, már nem csüngök a tszm-i házamon), és azért, mert idén is van nagyon titkos tétel a hála-listán (még a tavalyi kínai utazasnal is jobb).

Jó kis év volt 2011, sokkal jobb, mint amire számítottam. 2012-re meg nincsenek nagy elvárásaim, ha túléljük, én már hálás leszek :)).

az, hogy tegnap levagattam a hajam Budapesten. Utoljara tavaly decemberben vagattam le Kinaban, ahhoz kepest udito valtozatossag volt, hogy egy nyelvet beszeltunk a fodrasszal.

egy kollégiumban volt TB-vel az átmeneti szállásunk, és jött anyukám sms-e, ami nem volt olyan vidám, mint szokott lenni. Decemberben is korai lett volna, de aznap születtek a család legtörékenyebb kisbabái. Azóta is sokat izgulunk értük.

Isten éltessen titeket, kicsi iker-unokahúgocskáim!

Azért az nem igazság, hogy pont most, mikor hosszú évek kitartó edzésével ágyban döglődéssel sikerült lefogyasztani a lábam olyanra, mint egy fotómodellnek, és a hasam is izmos lapos és majdnem elértem a  gimis versenysúlyom (53), szóval pont most hideg november van, és hosszú kabáttal kell eltakarnom az alakom, ami évek óta nem volt ilyen szívdöglesztően jó, ahelyett, hogy forrónaciban iszogatnám a koktélom egy szabadtéri szórakozóhelyen 35 fokban. Basszus. Nem ér.

És nem, nem valószínű, hogy még nyáron is így fogok kinézni.

A mindig telepakolt parafa táblánkról leszedegettem a régi képeslapokat, hogy legyen helye a karácsonyi üdvözlőlapoknak. Amiket tőletek fogunk kapni.

:)

Szóval az van, ami még nem volt, hogy én megyek jobbra, a testem balra, és sehogy sem egyezünk. És ez nem túl jó, meg persze hátráltat, ami az évnek ezen különösen sűrű szakában igazán nem mondható praktikusnak.

A fent említett anomália miatt például nem horgoltam az elmúlt hetekben semmit. Egyáltalán, minden motivációm eltűnt kábé mindenre, nem csinálok karácsonyi nagytakarítást, sőt, novemberi kicsit se, nem válogattam ki és vágtam a kukába a doktori alatt felhalmozódott papírhalmot, amire pedig régebben kéjesen készültem, nem tettem rendbe a hivatalos papírokat, ami most már tényleg időszerű lenne, nem segítek TB-nek semmiben, nem varrtam házinadrágot, karácsonyi ajándékot, nem csinálok házi szaloncukrot, hogy bájos dobozokban azzal lepjem meg barátaimat, nem mentem be a régi főnökömhöz, szóval nem csináltam semmit.

Tényleg semmit.

Durva.

És most már tényleg sírhatnékom is van, és ilyen cuki képekkel vigasztalom magam itt a jobboldalt, hogy legalább a Mikulás jöjjön. Hátha hoz nekem kedvet.

Mert végre itt ez a karácsony, amikor se dolgozatírás, se vizsgaidőszak, se munka, tényleg, semmi nincs, ami megakadályozná az időben készülődést (mondjuk pénzem sincs, de ez is csak az SK ajándékokat erősíti, amihez meg ugye idő kell), én meg mégis csak döglődöm. Meg kicsit kompenzálni is akartam magam, ha már az őszi lábmutogatós, színes harisnyás időszakról lemaradtam, meg levélkoszorút se csináltam az ajtónkra, meg a tökök is csak ott árválkodnak a konyhában, nem sütök, nem főzök.

Igazság szerint azért (is) utálom ennyire a tétlenséget (ahelyett, hogy élvezném, ahogy TB tanácsolja), mert a dolgok nem mennek olyan jól, és ilyenkor rám kényszeresen mindig az jön, hogy akkor tegyük rendbe a környezetet (ld takarítás), meg szervezzük túl az életünk azon részét, amire még van ráhatásunk (ld kari ajik), és akkor minden jobb lesz. Szóval most úgy érzem, ha nem csinálom meg a fentieket, vagy nem csinálok bármit, akkor nem várhatom, hogy a dolgok jobbra forduljanak.

És a múltkor egy komment még arra is rádöbbentett, hogy mennyire nem vagyok képben az évkörrel, hogy honnan is számolódik a karácsonyi készülődés, hogy milyen jeles napok vannak előtte, hogy ezekre sem készülök, pedig milyen jó lenne (milyen jól utálnám magam, hogy ezeket is mellőzöm idén), például ettünk volna libát Márton napkor (na jó, ez pont nem volt jó példa, mert azt azért nem ettünk, mert idén ilyen szerencsétlen vagyok). A gimis baráti körömmel még marhára tartottuk ezeket a dolgokat, és jó volt, szerettem. Ha valakinek van valami kalendáriumfélesége a magyar jeles napokkal, vagy tudja, hol lehet kapni (biztos bárhol, csak én soha nem néztem utána), akkor szóljon hozzá ott alant. Köszi.

Egyébként minden rossz közérzet ellenére voltam házibuliban, ahol vadidegenek is örvendeztek a doktorimnak, és amikor olyan kifejezéseket használtam, hogy tabula rasa, akkor fejet hajtottak, hogy ilyet is csak egy igazi doktor mond.

Végezetül meg egy videó, remélem, még nem láttátok. Én még másodjára is bőgtem rajta, szóval ne fogjátok vissza magatokat, a kissrác elképesztően cuki.

Tessék, nem történik velem semmi. Vannak ilyen napok az ember életében mikor a legnagyobb izgalmat az adja, hogy jót nevet a Tescós dolgozók "akcióján", akik két darab elemet ötszáz forintért adnak és kiteszik az akciós táblát, miközben pár centire nyolc darab elem nem négyszer annyiba kerül hanem csak a duplájába, tehát ha a két darabos elem akcióban van, akkor a nyolcdarabos a gigamega-akció.

Először arra gondolok ilyenkor, hogy hülyének nézik az embereket, de nyilván senki nincs aki az akciósból vesz kettőt, így lesz négy darab eleme ezer forintért. De aztán megjelenik lelki szemeim előtt a fejkendős néni, aki az unokája távirányítós autójába vesz elemeket és még  örül is neki, hogy most akcióban van. Ha eleve a négydarabosat veszi csak száz forintot spórol, viszont ha a nyolcasat, akkor ugyanannyi pénzért kétszer annyit kap. Ami azért nem mindegy. Ilyenkor a pénztárban vajon szólnak neki, hogy tessék csak visszavinni van ott ugyanennyiért jobb ajánlat?

"Minden munkámhoz Duracellt használok." Abdullah al Szalid

Ezt meg csak nem tudtam hova betenni. Küldöm mindenkinek aki Beethovnt szereti.

Próbálják rászoktatni az embereket az oszták akcentusra

Ezt a témát TB már egyszer pedzegette, és sajnos a védés előtti két pár hétben igazat kellett adnom neki. Úgy tűnik, ha stresszhelyzetben (na jó, és vegyük hozzá a MindenBajt, mert tényleg rosszul voltam), kitör belőlem az állat a férfi:

- ha előveszek valamit, véletlenül sem rakom vissza a helyére

- a konyhát igen rövid időn belül csatatérré tudom változtatni (egy-két papírhalom itt, három-négy bögre ott, használt lábos, és félig kiürült palack)

- a szennyest akkurátusan a szennyestartó mellé dobom, még csak nem is rá

- nem vágok se kéz- se lábkörmöt (sőt, csak akkor fésülködtem, ha valaki megláthatott)*

- nem ágyazok be

- nem húzok friss ágyneműt

- nem megyek boltba

- kiszolgáltatom magam

- nem figyelek

TB szegény próbálta állni a sarat, de nehezen ment, mert ő viszont tényleg férfi. De derekasan küzdött, azt el kell ismerni.

Most, hogy megvan a PhD, kicsit úgy érzem, megtettem, amit megkövetelt a haza, és most már csinálhatok bármit, amihez csak kedvem van. Kezdésnek pl eltakarítom a romokat.

*mielőtt valaki félre akarná érteni, természetesen a védésen friss voltam, üde és nőies. Rózsaillatú, egészen pontosan.

Nem is tudom, hol kezdjem, olyan régen nem írtam. Szóval ugye leadtam augusztus elején a disszertációt (erről a szóról mindig a gimis hittantanárom jut eszembe, aki a dolgozatnál mindig azt mondta, "hogy nem disszertációt kell írni, bubikáim!" Hát, most azt kellett), aztán nyaraltam a Balatonon, meg még itt-ott. Szeptemberben akartam megírni az előadást, hogy azzal már ne kelljen foglalkozni, de munkát kerestem, meg közben el kellett járni azokra a béna workshopokra, és valahogy nem maradt rá kapacitás. Ja, meg szülifeliket is kellett néznem, maratonban. A maradék időben cikkeket akartam olvasni, de olyan szép volt az idő, hogy nem vitt rá a lélek. Aztán hipp-hopp itt volt az október, és akkor már kezdtem parázni, de az idő még mindig jó volt, meg volt még pár workshop is, meg nem is tudom, úgy elmegy az idő, ha az ember otthon van. Azért már elkezdtem csinálni az előadást, csak lassan haladtam. Aztán október közepén volt egy nagy családi születésnapozás Budapesten, mondjuk hogy valamit dolgozgattam is, de hát képzelhetitek. Gondoltam, sebaj, jó finiselő vagyok, ahogy keresztanyám szokta mondani, két hét alatt egy jó egyetemista bármit megtanul, csak hát mit is kéne, amikor az egész téma olyan szerteágazó? egy kis immunológiát, mert van néhány vakfolt? vagy molekuláris biológiát, mert ha megkérdezik, hogy hogyan épül fel a pneumococcus sejtfala, akkor elsápadok? Vagy kicsit update-elni kéne magam a friss cikkekből, mert arra fognak rámenni? Végülis a kérdés megoldódott, mert jött MindenBaj, és én olyan beteg lettem, mint már régen nem. Követtem apukám tanácsát (aki beteg, az feküdjön az ágyban és nyögjön) , a köztes tiszta pillanataimban végre befejeztem az előadást, és elküldtem a volt főnökömnek. MindenBaj érdekessége egyébként az volt, hogy amikor uzsonnára voltam hivatalos Nikolékhoz, akkor érdekesmód semmi bajom nem volt, sőt remekül éreztem magam, és tekintélyes mennyiséget tüntettem el Nikol sonkás-sajtos házi sütésű zsömléiből. Meg akkor is jól voltam, mikor anyahajó jött fel teázni. De ezt leszámítva borzasztóan érezem magam. És a idő csak telt.

És közben kihagytam egy család partit, amikor a szűkcsalád (tesók+gyerekeik) ünnepelték három napig nagymamám 93. születésnapját (14 szállóvendég), és kirándultak, meg temetőbe mentek, meg talicskában tologatták egymást a kertben fel és alá, és én nagyon utáltam, hogy nem lehetek ott.

És amikor utolsó este másodszorra javítottam át az előadást (a kapott utasítások alapján) és közben párhuzamosan próbáltam utánanézni pár dolognak, aminek az elmúlt két hétben három hónapban nem, és amit jó lenne tudni, mert biztos rákérdeznek, és még egyszer sem próbáltam el a szövegemet (magamban), akkor arra gondoltam, hogy vagy nagyon-nagyon ciki lesz ez a védés, vagy a gondviselés fog átsegíteni (opcionálisan bombariadót szervezni az épületbe).

Aztán éjjel, a védéstől függetlenül se én, se TB nem aludtunk, csak két órát, korán reggel meg  megjöttek a szüleim (ők se tudtak aludni) meg az egyik tesóm (aki a Quimby koncertre jött és remekül aludt), én meg végre elálmosodtam, de akkor azért már tényleg át kellett nézni az előadást, hogy mit is akarok mondani.

Aztán még volt egy pár válogatott izgalom, mire eljutottunk a céghez, de ezeket már nem is részletezem, gondolom mindenki volt már esküvőn, védésen, fontos tárgyaláson, ilyenkor lehet mindenkivel legjobban összeveszni, az év hasmenését kapni, az egyetlen vonatról lekésni, kereket cserélni, iratokat elhagyni.

Elkezdeni az előadást meg ugyanolyan érzés volt, mint kiskoromban hegedűvizsgán, mikor az ember ott áll, és tudja, hogy erre készült (?) hetek óta, és ez az egy lehetősége van. És hogy nem lehet megúszni.

Elég sokan eljöttek egyébként a cégtől (bár itt nem szokás, hogy ötvenen beülnek egy védésre, sőt, a szülőket se mindig hívják). Három vizsgáztató volt, a nagyfőnök (elvileg ő a témavezetőm, gyakorlatilag nem), a bécsi egyetemről egy prof, meg egy külföldi (holland). Az utóbbi kettőt én választhattam, az egyetemit óráról ismertem, a külföldivel meg egy konferencián találkoztam, meg kollaborál a céggel, szóval telekonferencián is hallhatta csengő hangomat. Az egyetemi fickó hivatalos volt és normális, a másik kettő meg vén kecske, már eleve puszival üdvözöltek, a holland rögtön hárommal, és kedélyeskedtek a szüleimmel.

A fél órás előadásért egyébként megdicsértek, hogy tartottam az időt, érdemes volt szenvedni vele, hogy rövidebb legyen. Utána viszont ők negyven percig kérdezgettek mindenféléről, tesóm az utolsó sorban már képeket vágott, hogy hagyjanak már békén, vicces volt. A holland opponens (aki egyébként nagyon szívhez szóló véleményt írt a tézisemről) nagyon barátságos volt, az ötven kérdéséből rögtön átugrott 25-öt, mert hogy az előadás alatt már megvilágosodott, a nagyfőnök jött a szokásos kilométeres filozófiai kérdéseivel, amikből csak rövid kérdezz-felelek után sikerült kihámozni, hogy mire is gondol (ez mindig így van) az egyetemi fickóra meg szerencsére alig jutott idő (két kellemetlenkedő kérdése volt) mert egykor el kellett mennie órát tartani. Egyébként magamat is megleptem, milyen tájékozott voltam a válaszokat illetően. Aztán a zsűri rövid tanácsokozásra (10-15 perc) visszavonult a nagyfőnök irodájába, én meg végre fellélegezhettem.

Mikor visszajöttek közölte az egyetemi fickó, hogy gratulál, mindenkitől sehr gut-ot kaptam (jeles) kezembe nyomott egy kék papírt, hogy abszolváltam a doktorit, aztán elköszönt.

A nagyfőnök, meg a holland meg bezsebelt még egy kör puszit (3+2), pezsgőt bontottunk és még beszédet is mondtak. Kajáltunk (TB intézte a cateringet, válogatott falatkákkal + volt anyai pogácsa), beszélgettünk, a holland és a nagyfőnök távozott egy meetingre (3+2 puszi) aztán nagy nehezen kidobtam az utolsó munkakerülőt is, és már mehettünk is haza. Aludni. Részemről igen hosszú délelőtt volt.

(búcsúzkodás a hollandtól):

én: Hát, akkor... talán találkozunk még-

fickó (felcsillanó szemmel): magáncélból? (privately?)

Én: ööö, gondoltam talán egy konferencián.

Tádáááááá!!!

Bejelentés. N.H.-né terhes doktor lett. Tudtuk mind, hogy egyszer eljön ez a nap. Szóljanak hát a harsonák. (Nyugi lesz ebből hosszabb, vágatlan verzió N.H.-né billentyűzetéből.)

A cég a titoktartásra hivatkozva csak életlen képeket engedélyezett.

Szóval egy darabig úgy volt, hogy erről nem írunk a blogban, de végülis kitaláltuk, hogy leírom, mi van, aztán majd később publikáljuk.

Szóval pár hete néztük a Kis Buddhát, ahol Sziddharta anyukája valami elefánttal álmodott a fogantatás éjszakáján. És akkor mondtam Bandinak, hogy milyen jó lehet már így emlékezni egy álomra, és összekötni a gyerekkel. Aztán pár napra rá TB mondta, hogy azt álmodta, van egy gyereke, és ő nem is tudta elképzelni, hogy egy gyereket így lehet szeretni.

Aztán anyukám hívott kétségbeesve, hogy azt álmodta, hogy nagyon rosszul vagyok, fáj a hasam, amiben egy béka van. Erre én azt álmodtam, hogy a keresztanyám ugyanazt álmodja, mint anyukám, csak kisegérrel, és jól kinevetjük anyukámat, hogy ennyire megijedt ettől az álomtól, mikor egyértelmű, hogy ez gyereket jelent.

És akkor most az van, hogy két hete rosszul vagyok, meg hányok, és közben nem tudok a doktori védésre készülni. Meg alszom is, elég sokat.

És rinyálni is szeretnék, csak Bandin kívül egyelőre nincs kinek, mert azt nem mondták nekem, hogy ez ennyire rossz. Még hogy reggeli rosszullétek, hah. Egész nap, basszus, egész nap.

Azért örülök is, persze, csak értitek. Nehéz szavakba önteni, mikor csak annyit érzek belőle, hogy hányok.

Kedves Olvasóink, írhatnám azt is, hogy semmi nem történik velünk, de egyrészt ma majdnem elmentem kondiba, másrészt ettünk sajtos tésztát.

Az igazi sajtos tésztát onnan lehet felismerni, hogy úgy néz ki, mintha lereszeltünk volna mélytányérba egy fél karika trappistát.

De ez csak a látszat, ugyanis csak azért van hegy alakja, mert a tésztahalomra rengeteg tejfölt tettem, és ezt a pofátlan mennyiségű tejfölt kellett elföldelni a túlzásbamenően sok sajttal. Meg azért mert így finom. Ja és provanszi fűszerkeverék + francia sóvirág alap. :)

Most akkor ez már gasztroblog?

Négy doboz tejfölt vettem egyébként két embernek. Hiába a hetvenes években nőttem fel.

Rendezhetnénk, mondjuk tejbegrízevőversenyt, csak én annyira nem szeretem, N.H.-né meg magával nem tud versenyezni.

A Skjkegard márkájú nagytányérok nagyjából huszonnégy centiméteresek.

Igen ez egy bejegyzés volt. Miért a te pasid szeretőd élettársad férjed vőlegényed  barátod mikor főzött neked utoljára a kedvencedből? Igen? És hááááányat?

16, azaz tizenhat diát kell lefaragnom az előadásomból holnapig, amikor is találkozom a volt főnökömmel, hogy átbeszéljük a védést.

Tizenhatot. A negyvenhatból.

(mert én valahogy eddig abban a hitben éltem, hogy kb 45 perces előadást kell tartanom, de most kiderült - írta a volt főnök, akinek elküldtem a draftot, hogy 30 perc a megadott idő.)

(és este 8 van, ne is beszéljünk arról, hogy eddig mit csináltam)

Bocs a címért. Mióta valaki úgy talált meg minket, hogy keresőszavakként a cápát és a pornót adta meg, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megtaláljam azt az olvasónkat, aki mondjuk a tűz+pornó vagy a csipsz+pornó kombóval botlik belénk.

Házibulin voltam és láttam a konyhaablakból, hogy kint a teraszon ég egy kis tábortűz- mint később kiderült egy zacskó csipsz és egy gyertya násza volt, és mindjárt ott is vagyunk a címnél- és mielőtt eloltottam, gyorsan csináltam a blogba egy képet, hogyha holnap reggel N.H.-né elkezd nyúzni, hogy írjak róla, hogy milyen egy osztrák házibuli én kérjek még tíz percet aludni, mert már írtam a buliról, sőőőt kép is van.

Ősi őszi szokás a krumpliégetés főleg német nyelvterületeken tartják

-Egy mákfejű bárányt látok, Doktor úr!

Szóval TB elhagyott, legalábbis a hétvégére, én meg nem mentem vele, mert tanulnom kell. De nagyon nehezen megy. Reggelente alig bírok felkelni, a hét elején rajtam is átment ez a taknyos vírus, közbülső állomásként a gyomromban pihenve meg, és valahogy még mindig nem kerek a világ. Pedig egyébként jól vagyok, de tényleg (ez itt az idősebb, aggódó nőrokonoknak és barátoknak szólt).

A szociális életemet próbálom leszorítani, de nem nagyon megy (talán nem akarom eléggé?), bár már egész kis listám van, kit kell november 3 után felhívnom (ígéretek, ígéretek, szép szók). Szóval tegnap este felugrott anyahajó, ahhoz képest, hogy mindketten elkötelezett horgolók vagyunk, együtt még sosem sikerült kézimunkázni - most sem. De legalább teáztunk, meg dumáltunk, meg tökre megdícsérte a lakást, aminek nagyon örültem, mert mostanában nem sokat foglalkozunk vele (mármint a lakással). Egyébként arról se írtam, hogy pár hete Nikol járt erre a lányaival, TB akkor sem volt itt (szerintem az ismerőseim kezdik azt gondolni, hogy egy fiktív barátom van, mint a négyéveseknek - szpúúúki) palacsintáztunk, meg beszéltünk, amennyit 4 nő csak tud egy este alatt, sőt, kicsit többet is, mert sokszor párhuzamosan :D ja, és ők is csupa jót mondtak a lakásról.

Ja, anyahajóék nem fogják azt gondolni, hogy TB fiktív, mert a múltkor babysitterkedtünk náluk, és a lánya azt mondta, hogy azt szereti TB-ben, hogy meg tudja forgatni a feje felett, és nem ejti le. Képzelhetitek, milyen volt egyébként az este, én voltam a rossz zsaru, TB meg a jó zsaru, én kardoskodtam a pizsamahúzás meg a lámpaoltás mellett, TB meg ilyen jó vicceket talált ki.

mit is akartam? még azt nem is meséltem, hogy az utolsó munkanélkülis workshopon kom.. komm .. kommunikációs (az is milyen szégyen már, hogy nem írtunk a 25éves macskafogóról) teszteket töltöttünk ki, aminek nem volt semmi értelme (szokás szerint), de az fekete-fehéren kiderült, hogy igazi besszervisszer vagyok (jó: Besserwisser), vagyis mindent jobban tudok. Mondjuk ez nem újdonság, én ezt teszt nélkül is megmondtam volna, kommentálta az esetet a legjobb barátnőm, DA, és persze én is tudtam, de a csoport elég furán nézett rám. Persze hiányos némettel nehéz kifejezni az intellektuális fölényt :)

A teszt magyarázatánál (mert egyébként ez egy ilyen női magazinból kifénymásolt valami volt) meg az volt, hogy a besszervisszerek a saját bizonytalanságukat akarják ezzel (maguk előtt) álcázni, és fogadjuk el, hogy másnak is igaza van. Holott én nem vagyok bizonytalan. ÉS tényleg jobban tudom, mint a másik, tette hozzá a duquesa, aki kommentelőnk, ha valaki nem olvasná a kommenteket, és történetesen ismerem, és maga is okleveles besszervisszer. Szerencsére ritkán vitázunk, mert vagy mindketten ugyanolyan jól tudjuk, vagy ő a repülőgépekről meg mozdonyokról tud valamit jól, én meg öö.. valami másról.

nna, más újság nincs, felbosszantottak a görögök a sztrájkukkal, ragadnak rám a pasik*, mérhetetlenül unom a Streptococcus pneumoniae-t minden egyes icike-picike molekulájával együtt és holnap megpróbálok időben felkelni, drukkoljatok.

*hogy ne csak TB fényezze magát itt állandóan, ma valaki azt írta, hogy vágja a centit, hogy mikor beszélhet velem legközelebb. Lelkiismeretem tiszta, mint a hó, még csak egy mosollyal sem bátorítottam, az ellenállhatatlan vonzerőmről meg nem tehetek.

(beszélgetünk a villamosmegállóban)

én: hány éves is vagy?

fiú: 29.

én: Én 30.

fiú: Akkor én 31.

Nem járunk sehová, én nyűglődöm a védéssel, TB a színházban közelharcol és felsőtestmutogat, naponta kapok olyan emaileket, hogy ugyan nem engem választottak, mert csak, azért ilyen remek cv-vel wir halten Sie in Evidenz, vagyis evidenciában tartanak, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy ér is valamit. Kb az össze HR-es egyenszöveget kívülről fújom már.

Így van kapacitásom azon mélázni, hogy esik apró darabokra a jól bevált életem, de ahelyett, hogy sikítozva rohangálnék körbe-körbe (öö, két hete még ez is esélyes volt, de nem is gondolnátok, mekkora önuralmam van), most sikeresen elhessegetem az aggódás (egyre agresszívabb) szúnyogfelhőjét a fejem körül. Pedig amire reggel még biztos pontként gondolok, nem biztos, hogy estére is az marad.

Mikor épp nem tudok a gép előtt ülni, a szellemi materializmus meghaladása c. könyvet olvasom (meg a megint a szerelem címűt), nagyon tanulságos, nincs más dolgunk, mint ledobni az elvárásainkat és máris megnyílik az ég és boldogok leszünk. És ez sajnos igaz.

Mikor mentem hazafelé

megnyílt az ég háromfelé

Ragyogtak rám a csillagok

Mert tudták, hogy árva vagyok

Van valami a magyar népdalokban a bódhiszattvák  bölcsességéből, hát nem?

Már itt laktam Bécsben, hétvége volt, és ráérősen keltem fel. Átmentem a másik szobába, ahol emlékeim szerint a telefonom hagytam, hogy felhívjam a kisebbik nővéremet a szülinapján, erre látom, hogy anyukám írt sms-t. Na mi volt benne, kitaláljátok?

L.Z.* (kislány) hajnalban megszületett, x,yz kiló, egészséges, stb, stb (ezt nem anyukám írta így, csak persze nem emlékszem a pontos szövegre)

Szóval a tesóm úgy járt, hogy aznap kívánhattam neki boldog születésnapot, meg boldog szülésnapot is (nem, akkor nem voltam ennyire vicces). Egyébként nagyon friss volt a hangja, azt hittem, aludni fog, vagy valami, de már túl volt a zuhanyzáson is, meg minden, nem viselte meg a gyerek (utána annál inkább, ha-ha). Egyébként L.Z. még TB-t is elbűvöli, nagyon vicces kis teremtmény lett.

Boldog születésnapot kedvenc kis L.Z-nk!

és boldog születésnapot nővérkém! :D

És mivel a sztori ilyen rövid lett, több képet is berakok:

 a nővéréről még nem írtam, mert a születésnél nem vették figyelembe a logikus sorrendet

 itt apukám kezében van, és nagyon pici. A kép érdekessége továbbá az, hogy ezt a takarót én horgoltam, mondjuk nem neki, hanem az unokaöcsémnek, aki ekkorra már szerencsésen kinőtte

*végre egy gyerek, akinek rögtön tudtam a nevét! 

Most, hogy Brad Pittnek elvették a fegyvereit, jöhet majd kuncsorogni hozzánk, itt ugyanis halomban állnak.

A titkos földalatti szerverparkot egy különlegesen kiképzett elitalakulat védi, melynek csak kasztrált ikrek lehetnek tagjai.

Valami régi beidegződés lehet ez egyébként, hogy félünk a fegyverektől, pedig egy puska alapból nem veszélyesebb, mint egy konyhakés vagy egy fejsze, csak olyan ember kezében akinek konyhakést meg fejszét sem szabadna adni.

 Néha tényleg úgy érzem, nem én vagyok az, aki hülye részletekben tud elveszni. Vagy, legalábbis nem én vagyok az egyetlen.

CSinálgatom a diáimat a védésre. Az évek során elég sok előadásom összegyűlt, csak egy két ábrát kell kicserélnem, amiből a disszertációba esetleg egy update-elt, vagy csak jobb került, meg prsze átgondolnom, hogy milyen sorrendben akarom megmutatni a dolgokat, meg egy-két szöveget pontosítok, átírok, ilyesmik. A cégnek van tíz éve egy saját design-ja, az össze előadás ezzel a háttérrel és elrendezéssel készült, az évek során eléggé megszoktam, meg meg is szerettem.

Tegnap kaptam egy emailt egy régi kollégámtól, amiben írja, hogy új design van, mellékelve küldi, hátha érdekel. Megnéztem, de nem valami nagy szám, nem annyira kidolgozott, impresszív az első oldal vad rózsaszíne, de ennyi.

Aztán ma hív Delphine (aki nem emlékezne rá, ő is egy régi kollégám), hogy új design van, elküldje-e. Mondom, hogy köszi, már láttam, nem jött be, nem fogok most 60 diát újraszerkeszteni csak ezért, az oldalsáv is béna (ráadásul jobb oldalt, hogy tényleg mindent át kelljen tologatni). Ó, azt nem lehet, mert hétfőn volt egy tréningjük, és ott mondta a csaj (aki egyébként Teresa, az ex-szomszédunk), hogy semmiképp sem lehet többet a régi design-t használni. MI vAN? nem tök mindegy, de tényleg? Delphine mondja neki, h de pölö itt az NH-né, akinek most lesz a védése, mire a csaj tökre bepánikolt, hogy nem, én sem használhatom a régi stílust.

Most tényleg, ez ennyire véresen komoly ügy? A védésen ott lesz pár régi kolléga, akik ismerik a designt, a két bírálóm, akik ugyancsak több száz előadást láttak már a cégnél, mindig ugyanezzel a stílussal, esetleg ott lesznek a szüleim meg TB, akik tesznek rá, hogy a logó a bal vagy a jobb szélen van-e, ennyi. Nem értem, tényleg nem értem.

Nem beszélve arról, hogy ez most megint egy olyan almás sztori, elvileg a cég feneke kilóg a gatyájából, de ilyenekre tudnak költeni.

Valaki lát itt bármi rációt?