Zúg már a szél, gyűlik és kavarog

Becsomagoljuk a vászonruhát, s felöltözünk szövetbe komolykodva

Elővettük a libatollas paplant, amit tavaly kaptam TB-től.

Előtte az éjszakák kezdtek határozottan fázósak lenni (szerencsére TB-től kaptam egyszer egy kötött, szivecskés pulcsiban levő melegvizes palackot, hű társam lett), mert valamiért minden évben azzal virtuskodunk, hogy még nem kezdünk fűteni. De ez a paplan ez olyan, mint az álom, ahogy bedugod alá a lábad, elkezd fűteni ezerrel, mintha húsz kismacska lenne benne, vagy legalábbis egy fűtőszál. Jó vastag, de könnyű, és puha, és jajj! Sajnos az eltervezett korai kelésekben nem segít, ha nem is vagyok álmos, akkor is nehéz kibújni a meleg kis fészekből.

A többiek életében vájkáló 4 lehetőséges válaszadós bejegyzés egyébként a "Universe of nothing" előadás nyomán fogalmazódott meg bennem (youtube-on tudjátok megnézni), mert Lawrence Krauss egyébként érdekes beszéde alatt a poénok 80%-a az vallás kárára történt. Értem én, hogy ateista tudósok mit nem értenek az istenhiten, sőt több ponton osztom is a véleményüket (mondjuk én sokkal megengedőbb és nyitottabb gondolkodású vagyok, nekem nem zárja ki egymást a tudomány meg a lelkiélet. Kb. mint amikor a kutyások meg macskások vitáznak, hogy melyik állat a jobb, de ebbe most ne menjünk bele).

De az mondjuk idegesít némileg, mikor valakinek az a legnagyobb humora, hogy másokon röhög. Egyszer még egyébként OK is, de mondjuk a harmadiknál meg a negyediknél kezdtem nem szimpatizálni a békaszájú Kraussszal. Kb, mint a Tóta W, aki olyan normálisan tud írni, két mondat erejéig még a valláskról is, de aztán egy vörös köd elönti az agyát, és az ember nem tud másra gondolni, mint hogy kiskorában molesztálta egy pap. Ami persze rettenetes, csak akkor írja azt, és ne azt, hogy mindenki elmebeteg, aki egyszer fohászkodott már egy istenhez.

ÉS akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy milyen síkok vannak, ahonnan nézhetjük az életet. Hogy vannak a politikusfélék, akik egyik napról a másikra élnek, a társadalomban gondolkodnak, és semmi másban. (jó, jóóó, tudom, hogy ez nem ilyen sarkos, de hadd írjam már le) Ide írtam a történészeket is, vagy az újságírokat, vagy a közgazdászokat, vagy akár a szociális munkásokat. Az ő szemük előtt az van, ami a társadalomban történik, azokat a problémákat akarják megoldani, erre gondolnak elalvás előtt.

Aztán vannak a környezetvédők, akik egy emberöltőn túl is gondolkodnak, hogy mi lesz mondjuk 100, 200 év múlva. Kevésbé fontos, hogy a K. Józsika kimaradt az iskolából, vagy hogy 300 forint az euró, de az igen, hogy ne nyomjunk gázolajat a tengerbe, mert abban még páran laknak, meg hogy termeljünk otthon tököt, ne Kanadából hozzák át, és ha ültetünk egy diófát, arról még az iskolázatlan K. Józsika kisfia is ehet diót (amennyiben valami szoc. munkásnak hála megéri a felnőttkort).

Aztán vannak a csillagászok, mindenféle kutatók meg álmodozók, akiknek max annyira számít a 300 forintos euró, hogy valahogy azért finanszírozhassák a kutatásaikat. Nagyban gondolkodnak, hogy például most akkor lapos-e az univerzum, meg hogy mi az a sötét cucc a protonok meg a bolygók között. Ameddig ezt boncolgatják, szerintem eszükbe sem jut K. Józsika családja. A legtöbbször persze elvileg az emberiségért dolgoznak (kutatják a rák ellenszerét, meg ilyenek), de ez a szöveg szerintem tipikusan csak a pályázatokba kerül bele, ami igazán motiválja őket, az az, hogy megtudjanak egy kicsit többet. És feltaláljanak, meg kitaláljanak és megépíthessék és kipróbálhassák. Jó, egyébként azt hiszem, ők tényleg azt gondolják, hogy ezzel előbbre megy a világ, és jobb lesz az embereknek, csak aztán valahogy néha kicsúszik a lábuk alól a talaj (mert mindig a csillagokat nézik).

Na, és akkor vannak a spirituálisok, akiknek nem találtam jobb nevet, de itt nem az elvakult vallási fanatikusokra gondolok, vagy a megkeseredett, fekete kendős nénikre a templomban, hanem azokra, akik valahogy úgy néznek az egészre, mint egy színházi díszletre, leginkább magukkal akarnak megbékélni, hálásak az életükért, de pont leszarják tesznek rá, hogy a szerin/treonin kináz a Gram-pozitív baktériumokban milyen szerepet tölt be a sejtfal szintézisében. Mondjuk adnak enni a K. Józsikának, esetleg megdorgálják, hogy járjon iskolába, meg kertészkednek, hogy szebb legyen a föld, de közben valahová tök máshová néznek. Vagy akarnak nézni. (persze mikor még tegnap nagyon utáltam Krausst, arra gondoltam, hogy ő biztos nem néz néha a dolgok mögé, és azt hiszi, hogy nagyon okos, mert megtapsolják, aztán otthon meg magányosan bort iszogat a fotelben)

Na, és erre gondoltam, hogy ezt a négy réteget látjuk, persze hülyeség volt megkérdezni, hogy ki melyiket, biztos van, aki nem látja az összeset, de a legtöbben valószínűleg mindegyiket. Mert persze néha én is azon aggódom, hogy 300 forint az euró, meg gazdasági válság, meg ki kapta idén az Oscart, meg néha kertészkedni akarok, mert a Földet rendbe kell hozni, és esőben is gyalog meg bicajjal járok, hogy ne legyen nagy(obb) az ökológiai lábnyomom, meg speciel pont tudom, hogy mit csinál a szerin/treonin kináz, és azt is tudom, hogy jöttek erre rá, és tök menő a viláegyetem alakját kiszámolni, és néha, mikor már nagyon elegem van, és belefáradtam, akkor tök jó kicsit félrenézni, és látni, hogy mennyire tökmindegy, úgyis csak az számít, hogy boldogok vagyunk-e, vagy sem. (nem, most már nem utálom Krausst, ezt hívják blogterápiának).

update: egyébként olyan videó is van a youtube-on, ahol a fent említett előadás van összevágva Korán-idézetekkel, miszerint a Koránban eddig is meg volt írva, hogy az univerzum lapos, hogy az lesz a vége, hogy a galaxisok összeütköznek, meg hogy majd akkor lesz egy másik világegyetem, és hogy ezért kár volt ennyit számolni.

a kecskerágónak. Annyira vicces, valamiért mindig Szutyejev jut róla eszembe, de nem tudom, miért.

Azt mondják, nem lesz túl tartós, de sebaj, örülünk neki minden nap, amíg ott füzérkedik a bejárati ajtó felett.

Vannak a politikusok. *

Vannak a környezetvédők. ** 

Vannak a csillagászok. *** 

Vannak a lélekbúvárok. ****

Melyik rétegbe tartozol? 

Érthető-e vagyok?:

* és történészek, vállakozók, közgazdászok, realisták, bankárok, stb.

** bio-anyuk, földművesek, kertészek, óvónők, biciklisfutárok, mesteremberek, stb.

*** biológusok, fizikusok, álmodozók, válaszkeresők, designerek, stb. 

**** buddhisták, pszichológusok, filozófusok, írók, olvasók, stb.

Egészen másról akartam írni, de most láttam ezt a videót, muszáj megmutatnom. A tűzoltók egyébként is bejönnek, mély tisztelettel nézek fel rájuk, a hülye versenyük után meg pláne. Valahogy eddig bele sem gondoltam, hogy mennyit kellhet lépcsőzniük, és azt milyen tempóban. És majd eszembe idézem ezt, mikor hívnám a liftet, hogy felmenjek a harmadikra.

itt a link a videóhoz

Eszembe jutott, mikor Kínában elromlott az egyik hotelben a lift (ha annak lehet nevezni egy ajtó nélküli aknát, ami elé egy koszos matracot támasztottak), és a 15. emeletről gyalog kellett lemenni. És sietnünk is kellett, már nem emlékszem miért, talán koncertre indultunk. És egy örökkévalóságnak tűnt, mire leértünk, az hittem, valami rossz álomban járok, ahol mindig van következő lépcsőforduló*. El sem tudom képzelni, milyen lehet ezt menetfelszerelésben fölfelé, vagy lefelé, de hordágyon cipelve valami szerencsétlent. Azt hiszem, már csak azért is lefogyok, hogy ne utáljanak, ha valahonnan ki kell menekíteni.

*sose lesz ennek a bejegyzésnek vége, de nem tudja véletlenül valaki, melyik az a novella, amikor a srác beugrik a mall-ba kajáért, és vásárlás után a mozgólépcsőn lefelé olvas egy könyvet, és már a sokadik oldalon jár, amikor észreveszi, hogy még mindig a mozgólécsőn megy lefelé, ki tudja már hányadik mínusz-emeleten, és soha nem talál vissza?

Na, leültettek a gép elé, N.H.-né vérszemet kapott mert volt olyan nap, hogy ötszáz (értik? Ötszáááz. Az még gombócból is sok, nem hogy euróból.) olvasója volt, és ki tudja, mi van ha leszoknak? Mi van ha egyszer csak kevesebben lesznek? 

Ki emlékszik még azokra az időkre, mikor a napi ötven olvasóért szurkoltunk?

Szóval semmi érdekes nem volt mostanában, de a sors megkegyelmezett és megláttam a hűtőnben pár lejárt joghurtot. Nem volt szívem úgy kidobni, hogy meg se kóstolom meg különben is, mi baja lehet? Hidegben volt.

Én még ittam csatos Bambit. Tényleg.

(Nagyanyádék kirakták októberben a párkányra a tejet, az még februárban is finom joghurt volt. Akkor még voltak telek. Meg finom volt a tej. Most már évszakok sincsenek és a tej is porból készült műanyag.)

Alpesifriss minőség

Szóval június végén vesztette el a szavatosságát, de azt írták rá, hogy csak tej van benne. Génmanipulációtól mentes, ellenben 3,6% zsír. Megér egy próbát.

Az íze meglepően jó volt. (Nem tudom, hogy ez teljesen átlagos-e, pedig pár napja együtt kertészkedtem egy orvossal, akinek a tejtermékek a szakterülete, legközelebb megkérdezem.) Aztán felturbóztam szörppel. És bár a kép elég beállítottnak hat, jelentem ilyen csatosbambiban tartjuk a málnaszörpöt, menjenek tovább, nincs itt semmi látnivaló.

Egyébként tisztára öregnek érzem magam, tököt sütök ma másodszorra.

Kövessétek a tökét!

(Szüleim imádják a tököt, nem is tudom, hogy anyukám vagy apukám jobban? Jóég. Lehet, hogy egyformán? Mindegy. Régebben nem annyira szerettem. Ahogy idősödöm, rákaptam. Olyan ez, mint a kávézás.)

-Ti mind egyéniségek vagytok! -Én, nem!

Bio akácmézet csorgattam rá. (Akik szerint a bio akácméz pazarlás a tökre, és képesek lennének megpocsíkolni a tököt cukrozott vegyesmézzel, azok ne menjenek az Onyxba, pedig meggyőződésem, hogy a vacsora előtt kínált pékárujuk nem egy Michelin-csillagot érdemel, hanem legalább kettőt.)

Szóval kaptam ma egy videót, egyik kis rokonom van rajta -egyéves koráig kisrokonnak hívtam, ha pontosítani kellett, akkor nővérem kisgyereke- élete első menete a fa hullámvasúton. Valamiért én is mindig félek rajta, ahogy így recseg-ropog-robog, hungarikummá kellene védetni. Az első tíz másodpercben elhangzik, hogy "hányok, mindjárt." A kedvenc részem 00:15.

Nem hordok magamnál ernyőt.

Elszaladok a sorja közt, ahogy apukám szokta mondani, de a szomorú igazság az, hogy ennyire azért nem hasonlítok apukámra. Ezért áztam ma bőrig, és azért csöpög a klaviatúrára víz a hajamból. 

Na mindegy, iszom egy jó forró teát, az jó lesz, meg eszem hozzá házitúrót banános narancsrumos lekvárral (a francia Delphine barátnőm csinálta). Irigykedjetek.

Neki van ernyője, de minek (a forrást sajnos nem tudom)

+1: házi málnaszörp csatos Bambis üvegben persze már nincs tele

+2: házi túró

és +1 őszi kép körtékkel birsalmákkal:

1. hatalmas, narancssárga tökök éljen a töklevesszezon!!

2. hatalmas, zöld cukkini TB kedvence sütve

3. egy nagy zacskó dió elfogy bármikor

4. dísztökök mert viccesek, meg szépek és színesek

5. répa még földes

6. egy vászonzsáknyi csipkebogyó még szárad

7. egy marék kecskerágó dekorációs célból

8. baracklekvár palacsintafüggőknek

9. méz, sok a képről lefelejtettem (mondjuk ez nem echte tszm-i, hanem a nagynénémnek köszönhetem)

10. rengeteg szőlő mire eljutottam a fényképezéshez (3 nap) már elfogyott. Az a tied, amit megeszel

jön a tél

birsalmasajt minden mennyiségben

Réka azt mondta, lássuk meg minden napban a csodát. Hát, nekem péntekre ez a szív jutott a sminklemosóvattán, itthon is hagytam TB-nek, mielőtt elvonultam volna a családi birtokra. Annyira tetszett neki, hogy utánam jött egy éjszakára, a két próbája között. Megérte. :) 

Kellett már valami jó hangulatvilágítás a hálószobába, mert a csillár (ha-ha, rizspapír az ikejából) elég durva, meg sokszor felesleges is. Nekem van egy kis pillangós tifanni hatású lámpám, de az tényleg nagyon kis derengő fényt ad, és régebben vettünk egy rózsaszínt, de az nem vált be, nagyon zavaró a fénye. Szóval kellett egy lámpa, fent is volt a teendő listámon, hogy csináljak valamit.

Mikor a harmadik gardróbszekrényre szükségünk lett, a kedvenc áruházunk már nem gyártotta, és kénytelenek voltunk a vaterán vadászni. Lőttünk is egy jó állapotban levőt, amihez tartozott egy szekrénylámpa is, de azt mi eleve be sem építettük, mert a másik kettőn sincs. Kicsit hányódott az egyik sarokban, de aztán kapott egy palástot, A4-es zöld papírból. A kép nem adja pontosan vissza, mennyire menőn néz ki, a zöld henger szinte homogénen világít (nem úgy, ahogy a fotón), se túl sokat, se túl keveset, pont jó. Szeretem. És praktikusan nem került semmibe.

Gondolkodtam, hogy legyen-e valami díszítésféle a papírból kivágva, de egyelőre annyira tetszik így, hogy még várok a kísérletezgetéssel.

Eggyel kevesebb funkciótlan dolog hányódik itt (mondta a vidám lány), meg kihúzhatok egy itemet a listámról. Tiszta haszon, és még a nappali függönyöket is kimostam (szintén listás), nem is tudom, mi lesz velem, ha ilyen brutál hatékony vagyok. Jeee.

Mostanában leszoktam a hánytatásról, elég macerás volt. Vendégségben meg mindig vigyázni kellett, hogy nehogy meghallják. Nem beszélve a nyilvános vécékről. Oda az ember még hányni se szívesen megy be.

Szóval áttértem a szőlő+víz+kávé kombóra, ami eddig meglepően jól működik.

Egész kiskorom a szőlőmagok köpködésével telt, most meg itt van a mag nélküli.

Beviszek magammal reggel egy kiló szőlőt és mindig amikor éhes vagyok, vagy csak kezdek éhes lenni, eszem pár szemet és iszom egy pohár vizet vagy kávét. Így csomót iszom, gondolom a másfél liter tejeskávéban van elég zsír meg cukor, a szőlő meg úgyis csak átszalad rajtad, mint a fapados turista Párizson.

Nem szoktam kávézni. Soha. Akik velem életvitelszerűen egy háztartásban laktak, laknak, azok pontosan tudják ezt. Nálam nincs olyan, hogy reggeli kávé, meg melóhelyre megérkezünk kávé, meg cigiszünet kávé, meg ebédszünet kávé, meg mindjárt vége a melónak kávé, meg beülünk a sztárbakszba kicsit kávé.

Soha nem fordult még elő, hogy cukrászdában vagy étteremben kávéval koronáztam volna meg az i-n a pontot.

Egy évben 330 napot kávé nélkül töltök. Na. Vannak viszont olyan napok, mikor a színházban próbák vannak, vagy Grazban megy a STYRIARTE fesztivál, és akkor beállok a sorba, előtör belőlem a skizofrén énem és egy nap minimum öt kávét megiszom.

A trükk az a dologban, hogy én igazából ekkor sem kávét iszom, hanem egy sima expresszót és hozzá még 3 deci tejet, meg két kockacukrot. Röviden tejeskávét.

Erre azt mondani, hogy kávé olyan mintha a roséra mustra azt mondanád, hogy bor.

(A "V" betű azért került rá mert környezetvédő vagyok, és százszor használok egy eldobható hungarocell poharat, mindig elmosom elrejtem a szekrény tetején és másnap kezdődik elölről.)

Minden munkatársam csak azt látja, hogy állok a kávéautomatára várók között, és aztán senki se nézi, hogy igazából szinte tejet iszom. Ezeknek az embereknek a szemében én kávés vagyok sőt kávéfüggő.

Múltkor jöttem ki a konyhából és épp mindenki ebédelt az aulában. Erre az egyik koreográfus megszólal: - Te kávét eszel ebédre is?

Van két barátom a kórusban akiknek szlogenjévé vált a mondás: -Gyere igyunk egy kávét úgyis utálod.

Akikkel együtt dolgozol és azt látják, hogy egész nap a kezedben a kávéspohár azokat nehéz meggyőzni arról, hogy te tulajdonképpen nem szereted a kávét és nem is iszol soha csak velük a próbákon.

Peeeeeeersze.

Maga a szemgolyó egy kb. 2,4 cm átmérőjű, 7,5 g súlyú, szinte tökéletes gömb. Fala három rétegből áll: külső, rostos réteg, amelynek két része a szem fehérjét adó ínhártya és az abba elöl óraüvegszerűen illeszkedő, tökéletesen átlátszó szaruhártya. A középső réteg, sorban a szem színét adó szivárványhártya, hátrafelé a szemlencse mozgatásáért felelős sugártest, és a szervezet legdúsabban erezett szövete, a szem táplálék ellátását végző érhártya. A belső burok pedig az idegréteg, amelynek legfontosabb része az ideghártya, avagy régies nevén recehártya, amely a fény érzékeléséhez szükséges sejteket tartalmazza. A szaruhártya és a szem színét adó szivárványhártya között található a tiszta folyadékkal kitöltött elülső szemcsarnok, az iris mögött pedig ott függ a sugártest finom, körkörös rostjai által rögzítve a szemlencse. A szemgolyó szemlencse mögötti terét a kocsonyás állagú üvegtest tölti ki. Az üvegtest feladata, hogy fenntartsa a szemgolyó formájának állandóságát, támasztékot adva a szemgolyó burkainak. (innen)

A szemeimről még annyit, hogy tegnap nem is írtam, mert akkor már tényleg telesírtam volna a klaviatúrát, hogy az állásinterjúról jövet még a kedvenc sáltűmet is elvesztettem, amit pedig TB-től kaptam, és az új virágos kendőhöz olyan remekül illett. Egy darabig még kerestem, de aztán feladtam és csak szomorkodtam, és néztem a nagy hiányokat az életemben.

Aztán ma már sokkal jobb kedvem volt, olyan reménykedős, várakozós, új-életet-kezdős, másik-szemet használós, ránéztem a kendőre, és megláttam benne a tűt, ott csillogott nagy vidáman. Mert így működnek ezek a szemek, van, amelyik lát is.

Ülök a kádban, nyitva az ajtó. Egyszer csak megjelenik egy vidám lány, kezében a tölcsérrel amivel a sót kell beletölteni a mosogatógépbe. Belép a fürdőbe és - olyan arckifejezéssel mintha egy szanaszét szakadt, festékes, kinyúlt nyakú, általam munkáspólónak gondolt rongyot fogna-  így szól:

-Mi lenne ha ezt kidobnánk végre a szemétbe?

Az eszköz amiről senki sem tudja mire való de foglalja az értékes centiket a mosogató alatti szekrényben.

Nem az a baj, szeretek én korán kelni, meg szép ruhába öltözni, meg vonatozni is szeretek és hajnali ködben úszó, ismeretlen falvakban sétálni, de azt nem szeretem, ha egy állásinterjún derül ki, hogy el sem olvasták az életrajzom, és hogy igaziból egy vegyészt vagy egy gyógyszerészt szeretnének, nem biológust. Főleg, ha előtte annyit írtak a hirdetésbe, hogy természettudományos végzettséggel keresnek valakit.

Meg ma egyébként sincs jó napom, csak a hiányokat látó szemem működik, ahogy Katia mondaná az ablakszemben. A nagy, sötétszürke hiányokat néző szemem. Nem tehetek róla, ma ezt látom,

az állás hiányát,

a tapasztalat hiányát,

TB hiányát,

a rend hiányát,

a tisztaság hiányát,

a kapaszkodó hiányát,

a jövő hiányát,

a háttér hiányát,

a türelem hiányát,

a jóra látó szem hiányát,

nem hiányzott ez nekem.

Pár éve Washingtonban hozzámtartozóknál (édesanya+lánya) hédereltünk, és a nagy városnézés utáni pihiben csörgött a telefon, valaki bejelentkezett vacsorára, ó, persze Józsikám, gyere, nem is tudtuk, hogy a városban vagy. Mikor lerakták, kiderült, hogy az új vendég Szájer József lesz, aki még hamvas diákkorából ismerte a vendéglátóinkat.

Családias vacsora. Az intelligens arcú fiatalember TB, mellette SzJ, mögöttük írásos hímzéssel díszített párnák, magyaros ízek. 2010, Washington DC, USA

A néni egyébként elképesztő sztorikat mesélt a negyvenes-ötevenes évekről Magyarországon, aztán meg persze Amerikáról. A családi fényképalbumban a nagy vendégségekről szóló képeken felfedeztük pédául Bokros arcát, meglepően szénfekete szakállal, akkoriban ők is Amerikában laktak, és volt régebbről egy kis szakmai összefonódás is a két család közt. A néni rá is kérdezett SzJ-nél, hogysmint van a Lajos, hallja ám, hogy együtt vannak most Brüsszelben. Nem beszélünk egymással, ő most ellenség - jött a válasz, TB-vel meg majdnem beestünk az asztal alá, hogy akkor mostezthogy. Mert az ember azt gondolná, hogy ezek a jó urak ott az Európai Parlamentben mégiscsak a mi küldötteink, és politikai hovatartozás ide vagy oda, valahogy mégiscsak egy célért küzdenek, a mi országunk helyéért Európában. Vagy hogy is van ez. És mégis hogyan teszik ezt, ha még csak szóba' sem állnak egymással?  Ezért tart itt ez az ország, kérem.

Az egészre nem is gondoltam mostanában, csak aztán tegnap olvastam ezt, ami erről a cikkről szól, és eszembe jutott SzJ gyerekes, nem-vagy-többé-a-barátom hozzáállása. Komolyan van, aki még itt tart? OK, a cikk ugye pont arról szól, hogy szerencsére nem mindenki, de hogy-hogy egyáltalán bárki?! Az EP-ben?! Vagy egy országos napilapnál?!

Fel kéne nőni, mondták nekünk a gimiben a tanárok, meg aztán egymásnak is szajkóztuk, főleg az NGI meg az MP, elnyújtott hangsúllyal, csúfolódva, a legnagyobb zenebona közepén. Hát, én is csak ennyit tudok mondani.

Virágos kert az élet,

Ha ez a falu ébred,

a kósza szél neked mesél.

(...)

Az álom állományom:
Múljon komor magányom!
A mát még kivárom, a holnap egy nagy kvíz.

Egy indián nyár, és vége.
Tegyél félre télre néhány hangulatot,
Mit a nyár otthagyott.

(Amorf Ördögök)

Ez lett a születésnapi fonalakból, hangulat, mit a nyár otthagyott. A minta japanese flowers, azaz japán virágok néven ismert, és a sál élőben határozottan cukorkaszínű.

Szeretem.

... szerda volt, és azzal ébresztett apukám negyed hétkor, hogy anyukámat hívta a tesóm hajnalban, hogy jöjjön, bent vannak a kórházban. Bementem a suliba, és egész nap izgultam, hogy mi van. Hatodik óra után lementem a gimi telefonjához (kártyás volt) és felhívtam anyukámat a mobilján. Borzasztó fáradt hangon szólt bele, hogy: Hallo! - erre megszakadt. Nem is tudom, már miért nem hívtam újra (talán nem volt kapcsolható?) de még jobban izgulni kezdtem, hogy akkor most ugye nincs semmi baj; visszamentem az osztályunkba és próbáltam elütni az időt a többiekkel. Pár perc múlva megjelent Sanyi bácsi, a portás, hogy NH-nénak üzenetet hagyott az anyukája, megszületett a baba, kisfiú, és egészséges. Látszott a bácsin, hogy nem sok ilyen üzenetet közvetített még. Körbeugráltam a termet, elmondtam mindenkinek, aztán kifelé menet még találkoztam a legjobb barátommal, neki is, de akkor már siettem. Zenekari próbám lett volna, helyette hazamentem, ott találkoztam apukámmal, és együtt bementünk a kórházba megnézni az új gyereket. Cuki volt, kis vakarcs fekete hajjal.

ISTEN ÉLTESSEN, LEGKEDVESEBB UNOKAÖCSÉM!

A múltkorinál ugyan nem volt kép, de akkor legyen itt mindkettőjükről egy réges régi, mikor még kicsik voltak és cukik, és a fényképezéshez való pózolás helyett inkább egy könyvet bújtak.

Vannak ezek a mondataink, amik annyira jellemzőek az egyikünkre, hogy már csak a másikunk mondja. Ha ez így érthető. Ez nálunk a szeretet egy sajátságos megnyilvánulása. Például, mikor az IKEÁ-ban járunk, vannak kedvenc lakásaink (mondjuk most átrendezték eléggé), és azokba mindig betérünk. Az egyikben mindig egyenesen a konyhába megyek, teszek-veszek, TB mellém áll, egy vágódeszkán elkezd vágni valamit és azt mondja, hogy az a jó ebben a konyhában, hogy ketten is elférünk, nézd, míg te főzöl, én felvágom a zöldséget. Aztán a második, harmadik ilyen alkalommal ahogy menetrendszerűen beálltunk a konyhába, mindenki tette a dolgát (én főztem, TB vágott), és én mondtam, hogy az a jó ebben a konyhában, hogy ketten is elférünk, stb... És ezt mindig eljátsszuk, mert talán kicsit együgyűek vagyunk néha. És persze vica versa, a címbeli mondatot pölö én szoktam mindig mondani, vagyis most már csak gondolom, és TB mondja.

Mert nálam az a szabály, hogy lehetőleg nem veszek/bontok újat, mielőtt elfogy, mert nagyon pici a lakás, és nincs tárolóhely, meg mert utálom, mikor például állnak a félig üres tusfürdős flakonok a kád mellett, és nehezebb tőlük takarítani (jó, ez még a bio korszak előtt volt). De persze ez jár némi frusztrációval, mikor a tégelyből/dobozból/flakonból alig lehet már kivakarni, de persze még csomó van benne, csak olyan kényelmetlen már használni, vagy már ragad a papírja (méz), vagy eltört a teteje, vagy csak egyszerűen sok van belőle, de muszáj megenni, különben megromlik (lekvár), vagy már szétázott és nem olyan esztétikus (szappan). Jaj, meg van az az üveg homoktövis-szirup, amit most vettem a C-vitamin bevitel emelésének céljából, mert beteg voltam, és nagyon finom is, meg minden, de most már meggyógyultam, az üvegben meg még van jócskán. És ragad, meg kicsöpög, meg nincs is igazán helye, csak tologatjuk a konyhapulton. Meg a krémek, amiket pont a bio villámcsapás előtt vettem. MEg az a 2 nagy flakon Vanish, amiket így-úgy megörököltem, de ennyi folt a világon nincs. Tényleg alig_várom_hogy_elfogyjon.

Meg persze olyan jó újat nyitni valamiből.

És most ilyen nagy projektjeim vannak, egy ideje rádöbbentem például, hogy annyi teánk van, hogy elfoglal egy egész polcot abban az icipici konyhában, és ez így tarthatatlan, el kell fogynia, és amíg nincs csak max 3 doboz, addig nem vehetek újat. Van olyan, amit már velünk jött ide a beköltözésnél, szóval testvérek között is több, mint 4 éves. Főleg persze jó teák vannak, de azt TB nem szereti, csak a filteres-gyümölcsöst, cukorral és citrommal, így rám marad az össze többi. Mondjuk filteresből is sok volt, de az a térfogatához képest hatékonyabban tud fogyni. Szóval hónapok óta teázom rendületlenül, reggel, délben és este (kis túlzással), és már szinte látom az alagút végét. Közben meg rádöbbentem, hogy tényleg egy csomó nagyon finom teám van, olyan dobozokra akadtam, amiről meg voltam győződve, hogy valami fura ízű tea van benne, és közben kiderült, hogy nagyon pazar, meg régi kedvencekre csodálkoztam rá, és közben egyre több a hely is, szuper érzés (ilyen könnyű engem boldoggá tenni).

Meg itt vannak a mécsesek és gyertyák ügye. Rengeteg félig leégetett vastag dekor/parti gyertyánk van, és rengeteg mécses, mert a ikejában nehezen fogjuk vissza magunkat. Hát most ezeknek is hadat üzentem, ha beteszi a lábát ide valaki, vagy csak leülök horgolni, menten meggyújtok egyet. Nagyon hangulatos lesz tőle egy épp-hogy-csak-beugrottam-10-percre beszélgetés is, szóval ez is sikerélmény. Ezért nem is értem, hogy gyűlhet föl ennyi minden (ilyen kevés idő alatt), miért nem használunk el valamit rögtön és azonnal. Most nyitottunk ki egy évek óta őrizgetett füstölőkészletet, pedig finom az illata.

Amivel most kicsit tanácstalan vagyok, azok a fűszerek. Én nem értem, hogy kerülhetett ide ennyi. ÉS mikor fog elfogyni? Pár napig rozmaringos húsokat ettünk, mert abból konkrétan 3 zacskóval is találtam, de rá kellett döbbennem, hogy én az életben nem fogok annyit főzni, hogy ezeket fel tudjam számolni. Fogas kérdés.

Igen, ez a bejegyzés már valahol a vég, most már tényleg nem ártana lassan valami munkát találni, és azzal elfoglalni magam mielőtt elveszítjük az olvasóinkat :S.

_______________

most jutott eszembe, hogy vízipipadohányunk is több évre elegendő van, alig várom, hogy elfogyjon.

_______________

Mit is akartam az egészből kihozni? Hát, öö, hogy tök jó érzés új dolgot elkezdeni, de ahhoz be kell fejezni a régit, meg hogy tök jó, mikor felszabadul pár polc. És gyertek hozzánk mécseslángnál vízipipázni, kaptok teát.

most is a kocsmában Bewerbungsbüroban vagyok

Az én rózsám sírva keres

Most már inkább hazamegyek

anyám, hogy ez milyen uncsi. Reggel nyolcra kellett jönni, már tízkor úgy tunt, hogy ez a nap sosem fog eltelni. Óránként van szünet (most is), hála a dohányosoknak, de még így is nehéz. Ebédidoben sétáltam a Praterben, gesztenyét gyujtöttem, marha nehéz leállni, ha az ember elkezdni, olyan kis helyesen csillognak az avarban.

Már van egy hosszú listám, hogy hová szeretnék jelentkezni, csak a nocit várom, hogy végre rámérjen, és kijavítsa a motivációs levelemet. Mert már úgy elszemtelenedtem, hogy németül küldöm az anyagot a népeknek, ne már holmi rasszizmusból ne hívjanak be.

Ma egyébként is a Bewerbung (hogyishívjákeztmagyarul, amivel jelentkezik az ember egy állásra) írás a téma, de eddig csak azt vettük át (reggel 8 óta), hogyan kell telefonon érdeklodni, meg dumáltunk. Ja, volt egy kis enyhe zsidózás is a 3 török meg az iraki részérol. Utóbbi nyomatott egy kis önkritikát is, miszerint a lieberGott is megmondta, hogy az arabok hülyék, és mindent nekik adott (pl olajat), csak egy kis észt nem a fejükbe.

Na, így mulatunk.

Esős kedd délután. Semmi kedvünk ebédet főzni, szóval rendeljünk telefonon. Mi sem egyszerűbb. Van egy csomó reklámétlapunk, felhívom az egyiket. Könnyű rendelésnek tűnik, két csirkés burrito és egy sült banán.

- Jó napot, Bella Donna étterem.

- Jó napot. TB vagyok ebédet szeretnék rendelni.

- Parancsoljon. Mit óhajt?

- Két csirkés burritot és egy sült banánt kérek.

- Két micsodát?

- Két csirkés burritot.

- Nem értem.

- Itt van a mexikói ételeknél. Csirkés burrito.

- Nem értem mit szeretne?

- Csirkés burritot.

- Nem tudom.

- Elnézést. Jó a vonal? Érti amit mondok?

- Igen.

- Akkor szeretnék két csirkés burritot, és egy sült banánt.

- Mi volt az első?

- Nézze itt van a kezemben az étlap. A mexikói ételeknél találtam a 709-es számmal jelölve a csirkés burritot. Lehet azt kérni?

- Mi a száma?

- 709. hetes nullás kilences. Csirkés burrito.

- Aha.

- Kettőt kérek. És egy sült banánt.

- Két csirke meg egy banán?

- Igen. Két csirkés burrito meg egy sült banán.

Ez csak egy részlet volt a rendelésből, de én már annyira rosszul éreztem magam amennyire lehetséges. Komolyan. Velem még nem csináltak telefonbetyárkodást de ilyennek képzelem.

Megjött a futár, kipakolás, borravaló, elköszönés.

Nézem a számlát, valami miatt PIZZA van az ételekhez írva, gondolom így "egyszerűbb" belőle adózniuk.

Kibontom az első dobozt, göngyölt csirke rizzsel. A másodikban ugyanez. A csirke spenóttal és fetával volt töltve. Odaraktak két paprikát is, gondolom érezték, hogy ez nem egészen burrito de mégis szerettek volna valami mexikóit bele.

Nincsen csattanó. Megettük végülis finom volt.

-Tudod mi a különbség a csirkés burrito és a PIZZA között? - ? - Akkor ne rendelj telefonon mert nagyon át fognak vágni.

 Bár nem jellemző, hogy tönkretenné a dolog :))

A héten megvolt az első workshop (NEUSTARTEN: Job suchen mit Kompetenz, intensiv) meg az első egyéni beszélgetésem is.

Nem vagyok elveszett, de igaza van Nikolnak, hogy azért ez a sok-időm-van, de mégsem-nyaralok-állapotba eléggé be lehet süllyedni, és mióta tele lett a naptáram (relatíve, ugye) mintha kicsit jobban megbecsülném a szabadidőmet. Régebben, mikor dolgoztam, azt hittem, ha csak egy hetem lenne itthon, ó, mennyi mindent elintéznék, befejeznék, megcsinálnék, de ezalatt a két hónap alatt csak töredékét sikerült tényleg elintézni. Írtam egy listát, hosszút, most ebből szemezgetek, amellett, hogy próbálok rendszeresen kondiba járni, meditálni, a védésre készülni és szociális életet élni. Legnagyobb időfaló ellenség egyébként a Született feleségek, már a hatodik évadot tapossuk, éjjelente nehéz leállni a szerrel, ha másnap úgysem kell időben felkelni.

A listámban van egy csomó minden, a cipőpucolástól kezdve a különböző horgolós projekteken át a gardróbpucolásig, eddig egy dolgot sikerült kihúznom (4 napja van fent a bojleren), de azért mindennel haladok, csak párhuzamosan, és így igazán semmi sem készül el.

Szóval a workshop reggel 8-kor kezdődik, ami elég durva, szerencsére mire legurulok a Pratersternhez, ahol van, felébredek. Már ott várt a kis cseh hölgy, akivel összebarátkoztam az első megbeszélésen, helyet foglalt maga mellett nekem, tök jólesett. Egyébként visszavonom korábbi elhamarkodott állításomat, 3 osztrák van a csoportban (legalábbis itt születtek).

8tól kilencig meghallgattuk a vezetőnő, Erni élettörténetét, hogy hová megy nyaralni (Riga) és hol volt tavaly (Lisszabon), megbeszéltükték (Erni meg főleg a két legdumásabb férfi), hogy az egyik fickó miért szeret Egyiptomba járni immáron 9 éve, hogy milyen rossz az osztrák szociális ellátás helyzete, hogy nem kapnak semmit a szociális munkások, hogy az orvosok összetartanak, és az egyik srác, aki nővér volt, nem mert a kamarához fordulni a panaszával, mikor kibabráltak vele, mert akkor soha többet nem kapott volna egészségügyi munkát Ausztriában, hogy mennyire barátságtalanok a mi AMS-ünkben (az egész csoport ugyanabból a körzetből jött), hogy bezzeg Linzben fél órát is foglalkoznak egy-egy klienssel, hogy ki milyen szerencsejátékot játszik, ki nyert már a lottón, kinek van olyan ismerőse, aki már nyert, kinek van olyan ismerőse, aki már kétszer nyert, de most hajléktalan, valamint hogy ha a fodrászok nem dolgoznának fusiban, akkor nem tudnának megélni.

Ezután volt tíz perc cigiszünet. Negyed tíztől tízig volt 5 perc, amikor korrigálták a két hét múlvai időpontokat, aztán a játékszenvedély volt a téma, ami ugyanolyan betegség, mint az alkoholizmus. Erről Erninek (a vezetőnő) és a két szófosásos pasinak is rengeteg sztorija volt, tízig elhúzták. Tízkor Erni adott nekünk egy 5perces feladatot (rajzoljuk fel diagrammban, mennyire voltunk az eddigi munkáinkkal megelégedve) majd elment egy egyórás meetingre. Az egyik török fickó összetolt pár széket, és elaludt.

11-12-ig Patrick, az egyik osztrák elmeséli az életét a diagramm alapján, megtudjuk az ingatlanárakat Londonban, hogy milyen messze lakott ott a belvárostól, és ez hány metrómegállót jelentett, mekkora ruházati boltot vezetett, beszélt a voralbergi parasztok helyzetéről, és arról, hogy férfi létére hogyan lett nővér, mikor nordicwalking oktatóként befuccsolt.

Délben ebédszünet egyig. Többen elhúztak, párunknak volt csomagolt szendvicse. Az iraki fickó mondta ki először, hogy ez uncsiiii.

13-14-ig további élettörténetek, tulajdonképpen vicces, a Nagy Feró kinézetű cseh férfi anyai ágon magyar, és átúszta a Dunát 71-ben, mikor idemenekült. Később kiderült, hogy annyira száraz nyár volt, hogy nem is kellett úsznia, csak átgyalogolt.

14 óra: szünet

14:30-16:00: én nem mondom el, hogy a Traumjobom (álommunkám) egy szanatórium (ez az egyik standard kérdés) de megtudjuk, hol lehet jó marhahúst kapni, hogy olcsóbb-e az élet Törökországban, hogy kinek hány lóerős a kocsija, hogy az alkalmazottaknak hazudni kell a Möbelixnél (bútorlánc) és hogy a 14 éve fekete munkából élő iraki százkilós menekült hegesztő helyett mindig is fodrász szeretett volna lenni.

Hát, ennyi volt. Nem valami professzionális, de némettanfolyamnak jó volt. És a csapatot is összehozta ez a nap, mindenki kedves volt, mosolygós, segítőkész. Bármennyire is unalmas volt, tetszett.

Aztán másnap mentem az egyéni beszélgetésre, előtte egy órám volt a számítógépes teremben (itt alá kell iratnom a coachingplanomat, szóval ellenőrzik, hogy tényleg ott voltam-e), ahol álláshirdetéseket kell szemezgetnem.

Erni szabadságon volt, ezért a beszélgetésen helyettesítették. Az új nő slampos volt és azzal kezdte, hogy egy magyar sem képes tökéletesen megtanulni németül, ne aggódjak. Nem aggódtam, de őt kicsit megutáltam. Segíteni nem segített az ég világon semmit, német motivációs levélre lett volna szükségem, de azt mondta, ezzel majd Ernit fárasszam a jövő héten (nem így mondta), fogalma nem volt arról, hogy mit csinál egy szabadalmi hivatal, és megkérdezte, nem akarok-e inkább más országban próbálkozni, mert itt nincs sok esélyem. Kevesebb, mint 30 perc alatt kidobott az egyórás beszélgetésről, némileg leforrázva távoztam.

Néha az élet sokkal jobbakat produkál mint amit forgatókönyvírók, vagy bárki ki tudna találni.

Tegnaptól van egy féligbarátnőm, akinek engedélyével berakom az első levelet amit írt a blognak.

Kedves TB!

 

××××××××××××× hívnak és 21 éves vagyok. Nem futnék felesleges köröket, régóta olvasom a blogotokat és imádom. De most nem ezért írok. Külföldre járok egyetemre (ahogy ti is) és az évfolyamban majdnem mindenkinek van barátja csak nekem nincs.

 

Leszedtem a blogotokról egy képet és azt mondtam a lányoknak akikkel lakom, hogy veled járok.

 

Így bármikor "ejthetlek" ha jön egy jobb de addig se nyúznak, hogy szingli vagyok hiszen otthon van pasim.

 

Az egyik csaj megneszelt valamit, pontosabban azt kérdezte, hogy igazi vagy-e vagy csak egy kamukép a netről ezért azt mondtam neki, hogy bármikor küldesz nekem magadról másik képet és most mindenki várja, hogy igazi vagy-e?

 

Tudnál küldeni magadról egy képet amin szexi vagy, jól nézel ki és elég intim ahhoz, hogy kirakhassam itt a tükrömre a lányoknak, bizonyítandó, hogy az az izmos, kékszemű, szőke srác tényleg a barátom?

 

Ez szerinted nagyon furcsa kérés?

 

Kicsit az tudom de plzplzplz.

 

Előre is köszi.

 

××××

Szóval igen, ez kicsit bizarr de nem baj mert én meg totál fura vagyok, úgyhogy nekem ebben semmi furcsa nem volt. Még volt két levélváltás, kiderült hogy a képzeletbeli barátnőm amerikai és megengedte, hogy berakjam a levelét a blogba.

Az év olvasói levele versenyt ezennel lezárom. Ennél úgysem lesz jobb idén.

És megérdemlitek, hogy berakjam a képet amire most az egész szoba irigy.

(Angol tudósok szerint az iPhone tulajok között sokkal magasabb a homoszexuálisok aránya, mint az egyéb telefont használók körében.)

Egyrészről hiúság TB a neved, másrészről azt szeretném ha majd az ükunokáim nézegetik a blogot, és azt kérdezik egymástól. Te jóég ez ki?

Az üki? De durva hány éves lehet? Húsz? Mikor volt ez 2011-ben? Akkor 31.

De duuuuurvaaaa.