Szülinapomra kaptam ezt a könyvet TB anyukájától:

A fura az, hogy akkor már hetek óta kattogott Petrik Adrienn  előző könyvének a címe a fejemben: Asszony és háza, és persze mindig a tszm-i ház kapcsán. Elég sokat gondolok rá. Túlságosan sokat. És sajnos bárhogy csűröm, csavarom, nincs realitása, hogy tényleg az enyém legyen a házam. Na mindegy, azért álmodozni jó, a daydreaming az egyik kedvenc angol szavam.

És az az igazság, hogy engem teljesen lekötött a ház fejben való lomtalanítása, felújítása és berendezése, a kertre nem sok időt pazaroltam. Azt tudtam, hogy elöl gyep lesz, és hogy valahol hosszú sor levendulabokor is nő majd, de ennyi. Úgysem laknánk ott, szóval a kertnek egyszerűnek kell lennie (hogy apukámnak ne legyen sok dolga vele), és én valahogy sosem akartam igazán kertet. A házam is önmagában tetszik, nem a kert miatt.

De végigolvasva lapozgatva, nézegetve az ajándékkönyvet, azért csak rákezdte a kisördög a fülemben, hogy milyen is lenne a kertem, ha már ott van a ház körül. Mondjuk én nem vagyok valami nagy kertész, mint például apukám, és nem is látok olyan komplex tereket, mint Petrik Adrienn, de azért mégis. Külön szimpatikus, hogy a könyvben szereplő kert sem egy tökéletes adottságokkal rendelkező telek, meredek és északi, na nem mintha az enyém ne lenne tök lapos, de a szüleiméhez képest, ami a falu boldogabbik felén van, bénácska. Én így is szeretem. Itt egy kép róla:

Csíkok: veteményes-veteményes-dzsungel-veteményes-veteményes. Ahol legnagyobb a biomassza, az az enyém

Egyébként nem is a kert miatt szerettem igazán a könyvet, hanem azért, mert PA is szeret kint aludni, meg mert szereti a fürdőket, meg amikor sokan ülnek az asztalnál, meg varrni, lehetőleg kint a kertben, meg ilyeneket. Határozottan elkezdtem sajnálni, hogy nincs kertem, mondjuk nem a szombati fűnyírás kedvéért, hanem hogy ne kelljen valami programot kitalálnom ahhoz, hogy kint legyek. Hogy akár krumplit hámozni is kimehessek, ne kelljen rögtön egésznapos túrát szerveznem. Szóval most kicsit a kertben is gondolkodom, meg arra, hogy hogyan lehetne valahogy lealkudni az egész hely árát.

(hogy kritika is érje a könyvet, a szöveg egyáltalán nem tetszett, pont olyan volt, mikor egy családanya, aki egyébként tehetséges valamiben, úgy gondolja, hogy írni is tud. Schaeffer Erzsébet írta hozzá a fülszöveget, nem véletlenül) 

abból is látszik, hogy mennyire csak fejben létezik ez az egész, hogy mennyire nem tudok róla írni. Pedig magamban mindig fogalmazgatok egy posztot, ahol részletesen leírom, hogy hogyan is szeretném, de a monitor előtt elég távoli és megfoghatatlan, és a gondolatok töredéke sem kerül ide

Egy kicsit Bécsi Nikolt játszom, és beszámolok arról, hogy működnek a dolgok Bécsben, ha munka nélkül maradsz. Összehasonlítani a magyar rendszerrel nem tudom (szerencsére sajnos), de talán így is érdekes.

A szerződés lejárta után 1 héten belül jelentkezni kell a körzeti AMS-nél (Arbeitsmarktservice - munkapiaci szolgáltatás, vagy mi ennek a neve magyarul?), addigra az ex-munkáltató leadta a megfelelő papírokat nekik, tehát kb képben vannak, hogy hány munkanélkülire számítsanak az adott hónapban. Az első alkalomnál nem kell időpont, csak be kell sétálni, és a fogadópultnál bejelentkezni. A hölgyek nem igazán tudnak angolul (Ez egyébként minden bécsi hivatalra igaz, a bíróságtól az adóhivatalig), de képzelem, hpgy kikkel lehet dolguk nap mint nap, mert engem nagyon megdicsérnek a németemért. Be kell diktálni mindenfélét, előző munkahelyet, egészségbiztosítási számot, bemutatni a lakcímkártyát (Ami itt egy A4-es lap), a legmagasabb végzettségünket (mondjuk a néni nem volt képben a doktorival, szóval beírta, hogy labormunkás vagyok), a nyelvtudásunkat és hogy van-e jogosítványunk. 

Ezek után kaptam egy kis kartonfüzetet, ebbe vezetik be, hogy mikor kell megjelennem a személyi ügyintézőmnél, valamint egy meghívót is kapok, hogy mikor lesz a következő információs előadás arról, amit munkanélküliként mindenképp tudnom kell (erre nem mentem el). Kezembe nyomtak egy paksamétát is, ebben leírják, hogy ahhoz, hogy munkát találjak, nekem is aktívan keresnem kell, ötleteket adnak ahhoz, hogyan jelentkezzek állásokra és a lelkemre kötik, hogy ha elhagyom az országot, vagy beteg vagyok, azonnal jelezzem nekik. Ha elhagyom az országot, azokra a napokra nem kapok munkanélküli segélyt (vagyis a végén tovább fogom kapni, de az majd csak fél év múlva lesz). A pultnál kapok egy csomó kitölthető kérvényt is, amennyiben a munkanélküli segélyem nem éri el a minimálbért (arányosan leosztva a háztartásban élőkkel), akkor kaphatok lakhatási támogatást, meg egyéb segélyeket. Szerencsére ezekre nincs szükségem. A pénzt egyébként fél évig kapom, utána Notstandhilfe-re pályázhatok, ez is amolyan segély, csak kevesebb.

Az AMS fogadóhalljában egyébként számítógépek is vannak, ahol munkahirdetésekre lehet jelentkezni, valamint egy csomó fénymásolt anyag a nők lehetőségeitől kezdve a továbbképzésen keresztül az állásbörzékig.

Az ügyintézőmnél bő havonta kell megjelennem, erre mindig kapok időpontot, amit akkurátusan bevezetnek a kis kartonomra, és egy kétoldalas papírt is kinyomtatnak a dátummal, a helyszínnel (mindig ugyanaz) és a kötelességeimmel (jelentsem, ha külföldön vagyok, stb). Ennek a látogatásnak nincs sok értelme, kicsit úgy érzem, mintha próbaidős elítélt lennék, és pofavizitre kéne járnom. Várok a folyosón, behívnak, leülök, a tizennyolcéves ügyintézőm (láttam a születésnapi köszöntőt az asztalán) megkérdezi mi újság, mondom, hogy semmi, erre ő beírja a gépbe, hogy ott voltam, ad egy új időpontot, és már mehetek is.

Mivel már két egész hónapja nincs újság, beutaltak a bfi-hez (Berufsförderungsinstitut - hivatástámogató intézet ???), ahol egy többhetes szeminárium keretében segítenek nekem a hatékonyabb álláskeresésben. Nekem ez kicsit fáj, mert bénábbnak érzem magam tőle, de hát kötelező.

Szóval tegnap hajnali nyolcra ott voltam, két szimpatikus hölgy fogadott minket (gibc frogen soll mon jec frogen - típusúak, marhára kell figyelnem, hogy értsem, mit mondanak). Kicsit sokan voltunk, ezért hazaküldték azt, aki csak 1 hónapja munkanélküli, ez egy 40 perces adminisztrációt és fejvakargatást jelentett, de nagyon türelmes volt mindenki. A fura az, hogy 20 munkanélküliből egy sem volt osztrák. Vajon a külföldieket hamarabb kirúgják, vagy az osztrákok nem töltenek 2 hónapot se munkanélküliként, mert rögtön kapnak munkát? Bármi legyen is a megoldás, nem túl biztató számomra.

Kettéosztottak minket, egy másik teremben még ki kellett töltenünk három dokumentumot, kb ugyanazokkal az adatokkal (Amit már az AMS is tud): név, cím, bankszámlaszám, TB-szám, gyerekek száma a háztartásban, legmagasabb végzettség, keresett munka. Aztán itt is kaptunk egy kartont (Coachingplan), rá kellett írni a nevet és a TB-számot (kicsit mániásak) hogy aztán a 20 perces magánbeszélgetéseken az edzőnkkel (Trainerin) majd kitöltsük. Míg a sorunkra vártunk, kaptunk magazinokat és bulvárlapokat olvasgatni, és a Trainerin bekapcsolta a rádiót is. Vicces volt.

A magánbeszélgetésen kiderült, hogy mostantól hetente 1 órás egyéni edzésre kell hozzá jönnöm (október közepéig lediktálta az időpontokat), előtte vagy utána 1 órát kell a Bewerbungsbüróban eltöltenem, ahol számítógépek és internet is van és egy másik Trainerin (név szerint megadva, hogy melyik nap ki lesz és hányra kell mennem) csak velem foglalkozik, amíg állásokra jelentkezem. Ez tehát heti 2 óra elfoglaltság, valamint hetente egyszer reggel 8-tól délután fél ötig Workshop lesz a már megismert csapattal és a személyi edzőnkkel, ahol nem tudom, mi fog történni, de gondolom az állásinterjúkkal lesz kapcsolatos. Majd beszámolok, holnap lesz az első. Kicsit úgy fogom fel, mint egy némettanfolyamot, végre rá vagyok kényszerítve, hogy németül társalogjak, jobb későn, mint soha.

Volt még a tavalyi szülinapomról vásárlási utalványom (kollégáktól) a Thaliába, ami egy könyvesbolt itt, de van egy hatalmas kreatív részlege is. Megvettem magamnak az Ízek, imák, szerelmeket még tavaly, mert akkor az volt a menő (még nem olvastam el, németül valahogy lassabban megy), és kb. mostanra kristályosodott ki bennem, hogy mire vágyom úgy igazán:  egy szép nyomdára.

De valami különlegesre, elég egy darab is, de az valami finom legyen, és nőies és klasszikus, hogy majd szép levélpapírra azzal nyomdázzak, meg a borítékra, meg az ajándékkísérőre, hogy már messziről lehessen látni, hogy én írtam, hogy ez legyen a kézjegyem.

Szerencsére a boltban volt miből válogatni, nem mondom, hogy alig tudtam választani, mert csak a "Madarak és Fészkek" fantázianevű tetszett, de az nagyon, pont olyan, amilyet szerettem volna, ráadásul készletben. Szerencsére az utalvány is eszembe jutott, meg is találtam és szerencsére nem törődtek vele, hogy csak a kiállítástól számított 12 hónapig lehet felhasználni. Hazafelé már a metrón kibontottuk, nyomdáztunk mindenre, amit csak értünk (egy retikülben mindig legyen szép tiszta levélpapír). Különleges és finom és nőies és aprólékos, mostantól mindenkinek postán küldök levelet, majd csak meglátjátok.

Édesanyám sok szép szava,

kit fogadtam, kit nem soha

Megfogadnám de már késő

Hull a könnyem, mint az eső

Azon kevesek közé tartozom, akik még sohasem találkoztak záptojással (pedig nagy tojásérlelő vagyok). Annyira nem, hogy aggódtam is, honnan fogom majd tudni, hogy záp-e a tojás, de anyukám megnyugtatott, hogy abban a pillanatban tudni fogom.

Anyukám azt is mondta, hogy a tojásokat mindig külön bontsam fel, mert így nem megy pocsékba a többi, amihez öntöm. Évekig kis külön csészébe törtem egyesével, aztán lazult a fegyelem, mostanában már csak kicsit megtöröm, beleszagolok és már megy is a tálba.

Ma sonkás-sajtos muffint sütöttem sütök, mert vendégem lesz, a tojások szinte maguktól törtek fel és csurrantak a tálba, szagolni sem volt időm. Aztán a harmadiknál (az utolsónál) valami gyanús lett, de mire észbekaptam, már ott csücsült a lisztes-sonkás-sajtos halom közepén. Marokkal mentettem, repült a cucc a mosogatóba, sajnos elég sok, a maradéknak két tojás is elég lenne, de annyi sincs itthon. Delphine-t már nincs pofám hívni (ő szokta megmenteni a sütési kalandjaimat), Áginak nem volt tojása, a helyes szomszédlány elköltözött, az aranyos néni a balszélről meg a nyaralójában van.

Mielőtt könnybelábadt szemmel a díványra vetettem magam, gyorsan sms-eztem a vendéglánynak, hogy hozzon tojást, mert tegnap mondta, hogy a Westbahnhoftól jön, ott még van ilyenkor nyitva bolt. Aztán meg eszembe jutott a fenti népdal, amire ilyen kontextusban még sosem gondoltam, és hiszti helyett inkább a blogterápiát választottam (meg hagymalevest is eszem közben, amit elsóztam, de erről nem akarok beszélni).

Gondolom minden kedves olvasómnak alap a Family Guy. (Nyugi. Huszonkilenc éves koromig azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák.)

Szóval van az a rész, mikor Petert beoltják a homo génnel, és ettől pár hétre buzi homoszexuális lesz. Ezt az alkotók például színes ruhákkal próbálják kihangsúlyozni, de gyanítom, hogy inkább a fazon a lényeg.

Mindenesetre kb. ez az egy alkalom van a soksok évadban mikor élénk színű ruhákat hord.

A zöld slankít.

Na. Beleszerettem egy ilyesmi zöld pulóverbe és megkaptam szülinapomra, ami nem most van.

Elég ha ránézek, és rögtön jókedvem lesz. A neonzöld valahogy belemászik a az agyamba és feltölt, elönt, melenget.

Kicsit megberheltem igen, de csak annyira, hogy olyan vakítóan zöldnek lássátok mint én.

A doktornőnek meg üzenem, hogy ne izguljon. Ugyanaz a kedves metroszexuális maradtam, akit megismert.

VENDÉGBLOGGER KÖNYVAJÁNLÓ 2.

Grecsó Krisztián : Mellettem elférsz

2011.Magvető, Budapest 292 oldal, 2990 Ft

"Mellettem elférsz. Szövegkörnyezetétől függetlenül is a legtoleránsabb

mondat, amit az utóbbi évek kortárs magyar irodalmában olvastam."

(Török Zsuzsa : Identitás és tolerancia "; Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényéről)

Sűrű, felzaklató,nagyon személyes szöveg. Próbálod követni a szövevényes történéseket és próbálod összerakni a mozaikokból az egészet. Nevek, helyek,minden olyan ismerős és mégis  eltávolítod magadtól, hogy ne kelljen párhuzamokat  keresned. Bár nem keresel, de találsz, és fájó szívvel konstatálod - mennyire horzsolja mindennapi létezésedet  a múltidézés.

"Habzó jókedvvel beszélt az apámhoz, régi hangsúlyokat használt, az utalásokévtizedekkel korábbi ügyekre vonatkoztak, gyermeki pajzánsággal próbált úgy tenni, mintha nem látná azt, amit lát."

Egyszerűen képtelen vagy elszakadni a kényszertől, hogy egyfolytában saját életed morzsáit szedegesd olvasás közben. Tudod,hogy távolságtartással kellene lapról lapra haladnod, és azt is, hogy legegyszerűbb lenne csupán a más batyuját bontogatni.

"Ültem kint a konyhában, és vártam a reggelit, a túrós, mazsolás buktát, pontosabban a papírzacskót, mert az hozzátartozott a liturgiához, hogy mama az asztalra teszi a zacskókat, én meg keresgélek, többe is belenézek, mire meglátom a cukrozott hátú, taréjos süteményt."

És akkor a fekete árny majdnem belelépett a vízbe, de aztán mégsem.

Minden azzal kezdődik,hogy főhősünk (harmincas férfi), egy fotó kapcsán családi titkok közt botorkálva keresi az igazságot.Mire  tiszta körvonalakat kapnak nagynénik, nagybácsik, szülők és rokonok,  ö  is  magára ismer.Mennyire determinált sorsunk? Mennyire hordjuk génjeinkben utódaink sorsát?

"Ez volt az első és az utolsó reményszál,hogy valódi dolgok kimondhassanak. Hogy a mi családunkban másképp működjön minden: a sejtések, gyötrelmes gyanúk,  elhallgatott fájdalmak spanyolfala mögül kilátsszon a valóság."

Szóval, Híveim!

Olvassátok el ezt a könyvet, kövessétek az eseményeket és próbáljatok azonosulni, ha tudtok! Élvezni fogjátok.

Ámen.

nincsenek okok, lányom, ne is keresd őket, az egyetlen megfelelő válasz a miért?-re a csak;
ezért mondom, lányom, ne fecséreld az idődet okkereséssel, nem fontos, miért hoztad magad ilyen vagy olyan helyzetbe – ha meg akarod változtatni, arra figyelmezz, hova akarsz elérni

Van ez a blogja a soknevű Katiának, ahol mindig találok valami időszerűt.

Az az igazság, hogy nincs túl sok kedvem írni, leginkább úgyis csak nyafognék, de ma eszembe jutott egy nyári sztori, amit elfelejtettem elmesélni, szóval az most ide pont jó lesz:

Elég ronda dolog, mikor az ember kívülről lát veszekedő párokat/embereket, és TB-vel egy ilyen élmény után megbeszéltük, hogy nem szeretnénk ennek kitenni másokat, mert égő. Persze egy jó kis indulatos vita hevében ezt nehéz észben tartani, kitaláltunk hát egy jelszót, aminek a kimondása azt jelenti, hogy: Drágám, ezt majd otthon megbeszéljük. Volt egy két vicces jelölt, de aztán a cicus lett a befutó (nem, nem ez, hasonló, csak nem akarom magunkat száz százalékban kiadni).

Piros, a turmixban van, és mielőtt megnyomtuk a gombot fehér volt. Mi az?

Nem önfényezésből mondom, de a premier elég sokat váratott magára, konkrétan aztán nyáron Grazban átmentünk két barátunkhoz ebédelni, és hát az indulással-érkezéssel némi feszültség generálódott, meglepő módon nem az én részemről. Kezdtük magunkat belehergelni, eszembe jutott, hogy itt a remek alkalom, mondtam is TB-nek, hogy Cicus, nem értem mi a baj, üljünk le kajálni. Erre TB végképp kiakadt, hogy mióta hívsz te engem cicusnak, mi ez már, dirr-durr, nagyon mérges volt rám, hogy ilyen névvel illettem én meg annyira elkezdtem röhögni, hogy már vitatkozni sem tudtam, ahányszor ránéztem TB elképedt arcára, újrakezdtem a vihogást. Leültünk kajálni, és míg a vendéglátók kihordták a tálakat, gyorsan elsuttogtam TB-nek, hogy mi olyan vicces, szerencsére aztán már ő is nevetett, szóval végülis hatott a jelszó, ha nem is pont úgy, ahogy vártuk.

Volt ez a lány a szomszédunkban. Ő is szeretett minket, mi is szerettük őt, de ennél tovább valahogy sosem merészkedtünk a szeretet erdejében. Eltelt két-három év és valahogy mindig úgy alakult, hogy sohasem voltak közös programjaink, játékok, kajálások, kirándulások, szwingerezések, mozizások. Egymás mellett éltünk a szó szoros értelmében.

Aztán elköltöztek és kiraktak az ajtónkra egy szuper képeslapot, hogy menjünk el hozzájuk egy közös ebédre a békés évek emlékére.

Annyira durva rádöbbenni, hogy fogalmam sincs például, hogy kik laknak felettem, pedig már itt élek négy éve.

Gyerekkorom sztárjai. Néhányuk már az örök panelmezőkön.

Mégiscsak van abban valami jó, mikor az új lakók becsöngetnek minden szomszédhoz egy kis süteménnyel:- Hello. Megjöttünk. Ez és ez vagyunk. Fogadjatok minket olyan szeretettel, mint amilyen izgalommal mi várjuk az előttünk álló hónapokat.

Vagy bármi más.

El kellett mennie a szomszéd csajnak, hogy rájöjjek, hogy mennyire szerettem.

Mikor azt hitte már egyedül van mert minden normális ember dolgozik (9:45), bekapcsolta a hifit, és énekelte a számokat a cd-vel együtt.

Innen tudtam, hogy háromnegyed tíz, lassan  indulni kell az egyetemre, próbára, színházba, koncertre. Mindenféle helyre, ahol az élet tizenegykor kezdődik, és este tizenegykor van záróra.

Akkor nem is gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni.

Nincs szükségem amúgy feltétlenül szomszédokra, csak most izgulhatok, hogy kik jönnek majd, hánykor kelnek, és milyen zenét szeretnek hallgatni, milyen hangosan?

Az életemben ez valami sorsszerű, hogy wc-ket  tisztogatok amiket nem én használtam.

Kiskoromban jobb volt a helyzet, ott csak a családi wc volt az én reszortom. Azt legalább én is nyüstöltem.

Aztán jöttek a komolyabb kihívások, a ringcafé és a balettcipő. Ezeken a helyeken tanultam meg, hogy vannak ugyanolyan tré nők, mint férfiak. Minden reggel azzal kezdődött, hogy lehúztam mások után a wc-t és felszedegettem a mellédobált tamponokat. Középiskolában az ember még sok mindent bevállal, hogy kiegészítse a zsebpénzét.

Szóval ma lehetőségem volt kitakarítani egy 53 négyzetméteres panelt és megállapítottam, hogy egyáltalán nem annyira égő felseprés, felmosás és a wc kipucolása nélkül elhagyni a lakást ahol egy évig laktunk, mint amennyire én égőnek gondoltam.

Kesztyűzésnek hívjuk a számháborúban, mikor valaki egy kesztyű segítségével takarja el a számát.

Másrészről újfent megállapíthattam magamról, hogy azok közé a férfiak közé tartozom, akik alaposan ki tudnak takarítani egy lakást másfél óra alatt. (Vennem kellett egy pár dolgot, mivel úgy készültem, hogy az objektum már tiszta. De szerencsére felmosót meg vödröt kaptam a szomszédtól.)

Ha valaha albérletben éltek majd és eljön a pillanat, hogy kiköltöztök belőle úgy takarítsátok ki ahogy ti szívesen belépnétek egy üres tiszta otthonba.

Köszi.

Mikor anyukáméknál nyaraltam, az egyik tesómmal meg a gyerekeivel rákattantunk a nemezelésre. Nem is tudom, miért maradt ez eddig ki nekünk, mindenesetre napokig gyúrtuk, gyömöszköltük az anyagot, mindenféle kis és nagy projekteken dolgozva. És persze most mindent nemezelni akarok, szeretnék például egy mamuszt magamnak, meg mindenféle szép ékszert, de legfőképpen egy takarót. De nagyon. Annyira, hogy tesómmal ki is találtuk, hogy a tszm-i romos házat nem felújítani kéne, hanem egy jurtát építeni a kertbe. Imádnám. Minden pénzemet gyapjúra meg szőnyegekre költeném. Meg párnákra.

Mert az én fejemben ugye az úgy megy, hogy semmi-tudással nekiesünk, és majd tök jó lesz. Azért elolvastam a témában egy könyvet, onnan tudom, hogy nem illik szőnyegnek hívni azt, amit szeretnék, hanem takarónak, mert a nemezt nem szövik. Mert igaziból én a földre szeretnék egyet, az egyik rongyszőnyegünk helyett. És azt is tudom, hogy egy ilyen szőnyeghez sok ember kell, lelki szemeimmel már látom, ahogy összegyűlik a nagycsalád, hogy váltásban gyúrjuk a szőnyeget takarót. Ez milyen szép hagyomány lenne már, hogy mondjuk félévente csinálnánk egyet, és mindig más kapná.

Talán nem ártana egy nemezelős tanfolyam, vagy legalább valaki, aki ért hozzá, de én most a minta keresésével vagyok elfoglalva, ami sokkal fontosabb. (Meg azzal, hogy honnan lehet több kiló gyapjút szerezni.) Nem akarok nagy faksznit, nyers színen barna minta is szép lenne, valami régies, mondjuk ilyenek:

békési ködömrátét

Persze kicsit több színnel is gyönyörű:

nemeztakaró az ie. 5.sz-ból (Ermitázs)

Mondjuk hozzánk leginkább valami hasonló illene:

mesetarisznya logója

Sóhaj, sóhaj. Annyira szeretném.

Lehet fogadásokat, mikor lesz nekünk nemeztakarónk. Haladóknak arra is, hogy a hálószobába készülő festmény előtt, vagy után? Esetleg még ebbe a lakásba, vagy már máshol fogunk lakni?

Én ma szabadultam meg egytől. Régebben ha nagyon jó autókat láttam, megjegyeztem a rendszámukat.

Hogy miért?

A lej, ősi román szokás. Kép a Totalcar oldaláról.

Azért, hogy ha egyszer egy vetélkedőben megállítanak az utcán és azt mondják, hogy mondjak egy rendszámot és megnyerem azt az autót amelyik azt a rendszámot viseli akkor tutira jó kocsit mondjak.

Ennyi. És nem, nem ötévesen csináltam.

Hogy csinálja a mosógép azt, hogy a kifordítva belerakott 2x2 méteres paplanhuzatot visszafordítja és belepakolja az összes többi, a mosógépben megtalálható cuccot kivétel nélkül?

Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem kérek kölcsön semmit, mikor Finnországban elloptak tőlem egy videokamerát. (Legyünk igazságosak, van rá egy százalék, hogy elvesztettem de ezt tényleg csak azért teszem hozzá, hogy száz százalékban PC legyek.)

És akkor gondoltam utoljára, hogy nem adok kölcsön többet semmit, mikor ma elővettem a kis ixusomat a tokjából és láttam, hogy a kijelzőjén középen egy hatalmas mély karc éktelenkedik, és egy kicsit szétnyílt az egész. Hogy lehorzsolódott róla egy-két helyen a festék az annyira nem is zavar így utólag.

Gondolom annak aki leejtette, (átment rajta egy kispolszkival) nehéz lett volna odaállni, és azt mondani, hogy sajnálom megsérült. Hogyan tudnánk megoldani? Olyan rossz érzés megtalálni itthon "visszacsempészve", a helyére és ezzel kellemetlen helyzetbe hozni engem, aki nagyon (egyesek szerint túlságosan is) vigyázok bizonyos dolgaimra. Jó példa erre a hangszerem, amiről tizenéves korában is azt hitték, hogy 1-2 éves. Azért mert MINDEN nap MINDEN használat után eltörölgettem kívül-belül.

A canon egy szar. Egyik ismerősömnek éppenhogy csak kiesett a busz ablakából és szétesett.

Szóval van ez a furcsa kapcsolatom bizonyos gépekkel, szerkezetekkel, ruhákkal, bármivel ami fontos nekem.

Nem kell, hogy mások hasonlóan gondolkodjanak ezzel kapcsolatban mint én. De azt elvárnám azoktól akiknek kölcsönadom a dolgaimat, hogy legalább ugyanannyira vigyázzanak rájuk mint én tenném.(Jól esne, ha kicsit még jobban.)

Bármikor, bárkivel történhetnek balesetek.

Nem hibáztatnék senkit a történtekért.

De így elvették tőlem még a lehetőségét is, hogy megbocsássam annak akinek emiatt lehet, hogy lelkiismeretfurdalása van.

Ha olvassa a bejegyzést, üzenem, hogy nem haragszom egyáltalán. Jobb lett volna ezt személyesen, de nem történt tragédia. Csak egy fényképezőgép.

Szóval a balatoni pár napba sok minden belefért. Reggel magányos úszás, egy kis napozós alváspótlással törülközőn, délelőtt labdázás és főtt kukorica, délben horgolás az árnyékos teraszon, délután matracon ringatózás és/vagy vízibiciklizés, aztán TB izmos testének bámulása a wake-board pályán, este vacsora és beszélgetés, még később Siófok, Petőfi-sétány, alkalomadtán tüzijáték. Igazi carpe diem, nem panaszkodhatom.

Biztos béna helyekre járok nyaralni, de város közepén ilyet, mint a PEtőfi-sétány csak Portugáliában láttam, Algarve-ban (nem, mégsem járok béna helyekre nyaralni :)). Hogy 5 méterenként egy újabb bár van, és mindegyikben szól a zene, persze egymást túlharsogva és ha kiesel az egyik táncparkettről, akkor beesel a másikra, csak egy jó füldugó kell, és akkor szuper, meg persze kár, hogy nem vagy 18 éves.

Na és -mivel a csapatban voltak nálam ifjabbak is-, nem hagyhattuk ki a siófoki habpartit, gondoltam, nem halhatok meg anélkül, hogy lássak egy ilyet. Menő egyébként a Palace, mert a nem túl drága belépőjegy áráért kijött értünk a taxi, és este haza is fuvaroztak, ez nagymértékben növelte a komfortérzetemet, mivel akkor már túl voltunk egy pár "buli után hazasétálunk a parton, mi az nekünk, csak 6 kilométer" -estén. A hab meg őrült vicces volt, mi vittünk játszóruhát (bikinit) de sokan nadrág+póló kombóban nyomták, persze két perc után már csurom vizesen. Na, és egyszer, mikor épp nem láttam semmit, mert a habgép alatt álltunk, egyszer csak karonragadott egy csajszi, és kivonszolt a szélére. Mivel közben ő is törölgette a szeméből a cuccost, gondoltam, hogy csak félreértés volt, és mást akart elrángatni, majd jót nevetünk, ha végre ő is lát valamit, de nem, táncolni akart velem. Aranyos volt, de elkezdtem visszasasszézni TB-ékhez, a lány viszont nem tágított, kezdett idegesítő lenni, többször próbálkozott a nyomulós technikájával, ráadásul simogatni kezdett, és elhúzta a melltartómat. Sodoma és Gomorra, mérges lettem és lehúztam a pántnélküli ruháját a köldökéig majd elbújtam TB széles háta mögé egy sátáni kacajjal, amiből nem sok hallatszott a tüc-tüc zene mellett. Később láttam, ahogy hasonló vehemenciával más lányokat húz ki a tömegből, még később a dzsakuzziban egy fiúval (nem, 10 másik fiúval, csak egyhez húzott jobban), nem úgy nézett ki, mint aki másnap emlékezni fog a bulira. Szóval Zazálea, ezúttal jó a válaszod! :)

Az angolnás sztori pedig nemes egyszerűséggel TB-vel esett meg, ő lépett rá, én csak szemlélője voltam az eseményeknek, de sokkal hangosabban sikítoztam utána, mint ő.

…ezen a napon a gimis festőtáborban voltam Kisorosziban. Szuper hely volt, minimális tanári felügyelettel. Egyébként is, ez az érettségi előtti nyár volt, DA-val minden reggel beugrottunk a kisboltba behűtetni egy doboz sört, aztán mentünk festeni. Ebédnél a hideg sörért mindenki minket irigyelt, főleg Szendrey, a művtöri tanár, aki cserébe lefikázta a képeinket. Azért szerettük. Az egész környék a miénk volt, festettük a Dunát, meg a házakat, meg egymást, meg a mezőt, csapatostul bicikliztünk a szakadt holland adomány bringákkal a bányatóra és bocitejet vettünk a helyiektől. Megérne egy saját posztot.

Szóval sosem voltam valami gyakran hazatelefonálós, a szüleim tudták, hol vagyok, és ez elég volt, de ebben a táborban az utolsó előtti napon azért hazaszóltam, hogy másnap jövök. Apukám vette fel, és köszönés után rögtön közölte, hogy van egy új rokonom. Nem igazán értettem, gondoltam, hogy valami vicc lesz, csak nem vagyok elég kipihent, de aztán kiderült, hogy a tesóm telefonált Hollandiából húsz perccel azelőtt, azzal, hogy megszületett az unokahúgom, két héttel korábban, mint várták, 2800gramm, egészséges, bár a nevét sem tudják még, csak azt, hogy a második neve az enyém lesz. És tényleg.

És én annyira, de annyira örültem, olyan szuper meglepetés volt, ugráltam Kisoroszi utcáin, és a barátaim meghívtak egy extra adag fagyira, és együtt örültek velem a babának, Akinek Nem Tudni A Nevét.   

Úgy tűnik, ő sem lett valami hazatelefonálós, mert a Balatonnál van a kis mázlista és nincs nála a mobilja, a bátyjáé meg ki van kapcsolva. De sebaj,

Isten éltessen, legkedvesebb keresztlányom!

Szóval a múltkori játéknál senkinek sem sikerült eltalálni a tökéletesen helyes válaszokat - bár megjegyzem, nem sok olvasónk játékoskedvű, lehet, mégiscsak be kellett volna lengetnem valami nyereményt.

Mert az történt, hogy TB egyik tanára azt merte mondani, hogy Mucius Scaevola története lehetetlenség, mert senki sem tudja tűzbe tartani a kezét anélkül, hogy az elkapná (gondolom vmi agytörzsi reakcióra gondolt), és a "lehetetlen" TB-nél az egyik legerősebb hívószó, természetesen muszáj volt bemutatnia, hogy neki sikerül. Sikerült is, a tenyerén egy szép nagy heg a tanú rá.

Engem pedig egy portugál egyetemi bikaviadalon szemelt ki egy állat, igaz, a fal mögött álltam, de annyira be volt vadulva, hogy átugrott, és egyenesen rám esett. Pár másodperc kimaradt, szóval arra emlékszem, hogy fut felém, és aztán arra, hogy látom a patáját alulról, és arra gondolok, hogy ezt túl kell élnem. Egy pár métert vonszolódtam a lába közt, és közben böködött a szarvával, aztán elfutott, és én végre meglehetősen lerongyolódva felállhattam. Életemben nem volt még rajtam annyi zúzódás. A mázli az volt, hogy sem az arcomra, sem a hasamra nem lépett, csak a lábamra meg a karomra. Azért anyukámnak nem részleteztem a sztorit, csak pár hónappal később, élőben.

Nyuszi, hopp!

Na jó, akkor új kérdés:

A Balatonban ráléptem egy karvastagságú angolnára, mert azt hittem, hogy egy régi tűzoltótömlő a víz alatt, erre elúszott mind a másfél méterével, a frászt hozva rám,

VAGY

a siófoki Palace diszkóban egy leszbikus csajszi lehúzta a fürdőruhámat

(lusta gyerekek aggódó szüleinek)

Az elmúlt években nem igazán jött össze, de régebben a mi családunk mindig együtt nyaralt. Gyerekkoromban egy hónapig sátoroztunk mindenféle tengerpartokon, 3-4-5 naponta továbbállva valamerre, később, ahogy egyre nehezebb lett összerántani a családot, már csak két hétre utaztunk el.

Na és voltak ezeknek a nyaralásoknak olyan jellegzetes momentumai, amit már minden évben vártunk. Például amikor végre bezsúfolódtunk mind a kocsiba, plusz sátor, plusz kempingcuccok, meg hálózsák, felfújhatós csónak, konzervhegyek, tartóstej, kishűtő, kispárna, ilyesmik, és 40 fok volt, és akkor apukám felkiáltott, hogy hurrá nyaralunk!

Meg hajnalban reggelente, mikor épp fordultam volna a másik oldalamra, hogy aludjak még egy sort, akkor apukám bejött, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy: NH-né, fűtik a tengert! És akkor menni kellett, mert micsoda pazarlás ám, hogy fűtik, mi meg nem használjuk ki. És mikor beragadt szemmel kikászálódtam a fészekmeleg 40fokos sátorból, akkor kiderült, hogy a szüleim már megkávéztak ÉS úsztak is már egyet. És folyton lelkendeztek, hogy milyen jó volt a víz, amiről fixen tudtam, hogy csak hideg lehetett így hajnalok hajnalán. A tesóim gyakrabban velük tartottak, amit egyrészről azzal magyaráztam, hogy idősebbek nálam, másrészről egyértelmű árulás a részükről, de mindegy. Az egy hónap alatt átlag egyszer engedtem a durva érzelmi zsarolásnak az enyhe nyomásnak, és én is úsztam egyet reggel, az üres parton csak sirályok voltak, a szemembe sütött a nap és pont, ahogy sejtettem, a víz utálatosan hideg volt a hálózsákomhoz képest. Persze nem volt rossz utána, volt vérkeringésem, meg ilyenek, de azért másnap inkább megint süketnek tettettem magam.

Na, és mindezt azért meséltem el ilyen részletesen, mert megjöttünk a Balatonról, ahol a barátainkkal töltöttünk pár napot. És bár mindig jó későn (vagy jó korán?) feküdtünk le, nekem hajnalban reggel kipattant a szemem, és rögtön mehetnékem lett a partra. Kicsit napoztam, aztán valami fura indíttatásból besétáltam a vízbe, ami olyan finom hűs volt, és rajtam kivül csak egy-két early bird járt arra. És aztán beúsztam a zöld selyemben a harmadik bólyáig, meg vissza, szépen komótosan, néztem, ahogy a szemközti dombokról felszáll a reggeli pára, és tökéletesen jól éreztem magam.

Kiérve a partra azért erőt vettem magamon, és nem mentem fel az apartmanba az alvókhoz azzal, hogy Fűtik a Balatont!

Pedig nagy volt a kísértés.

Utoljára az oviban volt piros alapon pöttyös szoknyám, van is róla egy kép, táncoltunk valami műsoron, és azt énekeltük, hogy

"Szép is vagyok, jó is vagyok, de egy kicsit csalfa vagyok, huzsedári, huzsedom"

(ez is amolyan liberális nevelés volt vajon?)

Szóval megláttam ezt az anyagot a boltban, és birtokolni akartam, bár nem volt először világos, hogy milyen formában, a szoknya később lett befutó, majdnem kevés is lett az anyag, de végülis egy hozzáillő pöttyös fejpánt még belefért. Fel is avattam a Bakonyi Betyárnapokon, de nem énekeltem egyik fess betyárnak sem, hogy egy kicsit csalfa vagyok. Mert azért szoknya ide vagy oda, mégiscsak felnőttem, még akkor is, ha a fesztiválon a (nagy)tesómmal a gyereksarokban püföltük egymást egy-egy párnával.

Önarckép piros szoknyában, miközben a nővéremmel telefonálok

A piros (és) pöttyös az igazi

még azt nem is meséltem, mikor múltkor egy buliban olyat játszottunk, hogy mindenki mond magáról 2 dolgot, és a többiek eldöntik, melyik igaz és melyik hamis. TB kezdte azzal, hogy kiharapott belőle egy kis darabot egy cápa vagy lángba tartotta a kezét úgy, hogy égjen a hús, aztán jöttem én, hogy leszállás közben kitört a repülőgép kereke,amin utaztam, vagy felöklelt egy megvadult bika ès megtaposott.

A többiek ezek után közölték,hogy az életük eddig egy fabatkát sem ért sajnos fogalmuk nincs, mit mondhatnának*. Pedig hazafelé sétálva mi még csomó sztorit összeszedtünk Bandival, kár, hogy nem volt több forduló.

leírjam a megfejtést,vagy szeretnétek ti is játszani? (családtagoknak persze nem ér)

* mit csinálnak ezek a mai fiatalok, csak ülnek naphosszat a számítógép előtt, az életről meg fogalmuk sincs, hát mi lesz így a ezekből a gyerekekből??!

fehér ingben lemenni a pincébe*

fésű nélkül elmenni másfél hétre**

fürdőruha nélkül elindulni (tkp a balatonra)***

*egy régi bérház középkori tömlöcre hajazó pincéjét képzeljétek el. Igaziból még az is kétséges volt, hogy le merek-e egyedül menni
**kiskoromban, mielőtt táborba mentem,anyukám kalászba fonta kalászba a hajam. Kitartott egész héten, nagyon praktikus volt. Lehet, megkérem rá megint, legalább legyek büszkén bénább,mint egy tízéves
***no comment

Elküldtem a két reviewernek a doktorimat. Emailben.

Ahelyett, hogy megnyugodtam volna, most kétszer annyira parázoK.

Hogy mi van, ha most jövök rá, hogy valami végzetes hiba van benne?

Ha nem tetszik nekik?

Ha nem voltam elég udvarias a kísérőlevélben?

Ha soha nem áll el az eső, és nem tudok elmenni és megvenni a papírt a nyomtatáshoz?

Csupa kérdés vagyok. Egyébként rengeteg minden közbejött, csak már annyira idegeskedtem, hogy írni sem volt róla kedvem. Most sem követem a protokolt tökéletesen, de talán jó lesz így. Ősszel jön a védés.

Mióta csináltam magamnak naptejet: (a fényképen a nap utolsó sugarait is láthatjuk, nem fotosop!)

Azt sajnos nem tudom, hogy meddig fog tartani. Tegnap egy nyári szoknyát is varrtam magamnak, ne most foglaljátok le a balatoni víkendházat.

Nem titok, hogy nagy lelki söprögetéseket tartok egy pár éve, és még mindig sikerül nagyon meglepődni, mi minden van egy-egy poros, pókhálós sarokban. Gondolom ez így lesz még pár évig. Az eszközökben nem válogatok (annyira), és szülinapi ajándékként az egyik barátnőm egy kis házi családállítást szervezett nekem. Négyen voltunk, hárman lányok kipróbált bajtársak a pszichoanalízisben, és barátnőm anyukája, aki vezette az egészet. Szuper volt. Az első perctől élveztem, jó volt a többiek állításában apukák vagy betegségek bőrébe bújni, engedni, hogy ők beszéljenek belőlem a rokonaikkal. Először nem is értettem, honnan fogom én tudni, hogy mit gondolnak vadidegen emberek. Azt hittem, azt mondom majd, ami az én saját gondolatom a témáról, de mikor be kellett állni a helyzetbe, már azt éreztem, amit a kedves megjelenített rokon. Még a szóhasználat, vagy a stílus is egyezett, ahogy elmondtam. Hátborzongató, mi? Pedig én nem vagyok valami nagy médium.

És amikor rám került a sor, elképesztő érzés volt a saját helyzetemre rádöbbenni. Nem is tudtam, hogy mit kérdezzek, mert úgy éreztem, a problémáimnak vajmi kevés köze van az én szerető családomhoz. De pár mondat után kiderült, mi a probléma a problémáimmal, és csiribá-csiribú, egy mozdulatomból kiderült egy kis plusz információ, és nálam rögtön belső bútortologatásos átrendezés indult meg sok könnyel kísérve; átértékelődött és helyére került sok minden, ami eddig homályos volt és érthetetlen. Nagyon durva.

Próbáljátok ki ti is, nem fogjátok megbánni!

Idén is volt tortám:

És még előző nap TB eljött velem egy fonalboltba, türelmesen végighallgatta, mit szeretnék, segített választani, megvette, és együtt örült velem ezeknek:

gyönyőrűek, nem igaz? pihe-puha virágos kendő lesz belőlük. Már alig várom. Még sosem volt ennyire jó minőségű fonalam, egy álom vele horgolni.

Egyébként nagyon minimál szülinap volt, gyakorlatilag egész nap pizsiben voltunk, az ágyban ettünk és Született feleségeket néztünk. Szerettem.