Vége volt az esküvő másnapjának, fáradtan és törve érkeztünk meg nővéremékhez Egerbe ahol a nagyobb gyereknek éppen mennie kellett lefeküdni aludni. Kilenc, tíz óra lehetett. Felmentem vele az emeletre, és kikönyörögte, hogy feküdjek be mellé az ágyába. Odaraktam egy pokrócot a fél paplanjára és úgy, ahogy voltam odabújtam.

Próbáltam olyan dolgokat mesélni neki, amik szerintem érdekelnek egy ötéves gyereket, aztán kérdezgettem az úszótáborról. Egyszer csak megszólal.

(Igen, itt most szó szerint idézek. Ő kezdi.)

-Beszéljünk inkább értelmesebb dolgokról.

-Miről szeretnél beszélni?

-Arról, hogy milyen érzés zenélni? Milyen érzés egy hangszeren játszani?

Az elmúlt öt éjszakát megint sikerült öt különböző ágyban/díványon töltenem, férjhez adtuk Bandi egyik húgát, volt nagy dínom-dánom, falusi turizmus meg lakodalmas, megismertem a Táltos család távolabbi részét, és meg kell mondjam, meg voltam elégedve :) Remélem, ők is velem.

Ez egyébként is egy olyan viccesen fura dolog, mikor megismerkedsz egy felnőttel, akkor csak őt látod, az ő arcát, az ő szavajárását, az ő mozdulatait. Aztán ha megismered a testvéreit, vagy a szüleit, akkor már a gyereket is láthatod benne, meg azt, hogy ami ő, annak nagy része a családból jön, hogy a tesói ugyanúgy grimaszolnak, vagy ugyanúgy mondják, hogy úgy beszél, mint az apukája, vagy úgy simogat, mint az anyukája. Én ettől még jobban megszerettem TB-t, ettől, hogy láttam, hogy egy nagy egész része, nem tudom, érthető- így. És most találkoztam még több olyannal, akiben látom Bandit, vagy őket Bandiban, megelevenedtek a családi sztorik, arcot kaptak nagynénik és nagybácsik, olyan arcot, ami annyira szívet melengetően hasonlít az én Bandim arcához, egyszerre láttam Bandit 5 évesen és 80 évesen, a történetek alapján lélekben és a rokonok arcán igaziból is. Szeretem. A családi ünnepeket, meg Bandit is. 

Meg jó volt, hogy ott voltunk már pár nappal előtte, nem csak rohanás volt, hanem sok játék, meg fürdőzés (Mátraderecskén van az ország legtöbb ásványi anyagát tartalmazó termálvíz, nagyon vicces, fehér a víz, és fehér, finom porú üledék van a medence alján, próbáljátok ki! Ja, és ugyanitt Párnafesztivál is lesz Csíkkoncerttel, hajrá palócok!) beszélgettünk, meglátogattuk a helyi szabó bácsit a tüneményes kis műhelyében a kert végében ezeréves gépekkel (utolsó pillanatos igazítás a tanú egyenruháján, mert túl erős lett az elmúlt években), harisnyát vadásztunk, mert senki sem készült a rossz időre, pálinkáztunk meg sütiztünk, és a szomszédasszony hozott reggelire hurkát, képzelhetitek.

Persze volt sok izgulás, meg félreértés, meg késés, mert enélkül nem esküvő az esküvő (vagy legalábbis nekem még nem sikerült olyat látnom), és újabb leckét kaptam abból, hogy nem szabad elvárni, mert ha nem úgy van, ahogy én képzelem, az legfeljebb nekem rossz, tehát felesleges.

Mit írhatnék még a személyiségi jogok megsértése nélkül (hehe, pedig voltak jó sztorik)? A menyasszony szép volt, a vőlegény kedves, a vőfély öregecske, a falu lelkes, a pap fura (velem), a pálinka jó, a falubeliek kedvesek, a környék gyönyörű,

Fanni, Gábor, sok boldogságot, sok örömet és sok víg hétköznapot kívánok nektek!

Az a baj, hogy remek posztokat fogalmazgatok magamban menet közben (de tényleg), csak mire ideérek, elfelejtem. Most ráadásul annyira fáradt vagyok, hogy el sem tudjátok képzelni, sokkal jobban, mint azt a szombati lánybúcsú indokolná, szóval nem tudom, mi van. Talán a következő rohangálós három napba fáradtam el, már előre, de tény, hogy a villamosülésen csak a hátizsák tartott meg, különben leesem. TB meg nincs itt sem, nem csak a blogból hiányzik, dolgozik, csak holnap jön.

Szóval Budapesten voltam a hétvégén, akartam is írni, hogy mennyire fárasztó ez a cigányélet, 3 nap itt, 4 nap ott, 5 nap itt, 3 nap ott, a piros hátizsák lassan rágyógyul a hátamra, benne a hálózsákkal és a kispárnámmal, ki tudja, hol ér az este (tipikusan 3 nap alatt 3 helyen vagyok képes aludni). Nem bánom én a nomád életet, de akkor legalább legyen egy jurtám, meg lovak, meg cuki jakok körülöttem, és megtanulok szőnyeget szőni, azt úgyis szeretem (jut eszembe, ki szeretné megnézni velem a Néprajzi múzeumban a Nők, szőnyegek, háziipar c. kiállítást?).

Ettől az őszies időről meg az iskola jut eszembe, és még nagyobb lesz a lelkiismeretfurdalásom, hogy nem dolgozom. Mert ilyen időben szoktak a dolgos napok kezdődni, nem?

Meg az is eszembe jutott, mikor épp kilöktek egy kocsiból és utánamdobták a piros hátizsákot és elballagtam a HÉV-megállóba, hogy Bostonban is ilyen idő volt, mikor ott nyaraltunk, hirtelen hűlt le, és én olyan otthontalannak éreztem magam tőle, mert a bostoniak hazamentek és kivették a szekrényükből a meleg pulcsit, míg én nyári ruhákban fagyoskodtam az utcán, és csak egy bérelt kocsink volt, amit magamra húzhattam. Gyorsan átgondoltam, de arra jutottam, hogy Budapesten nem vagyok ennyire otthontalan, van legalább 6 hely, ahol kicsiholhatok magamnak egy kis gondoskodást a gyanútlan háziaktól, Óbudán kettő, Rákosvalahol egy, Rózsadombon egy, a Pilisben két faluban is és szerintem Kőbányáról sem dobnának ki, ha megjelenünk mi: én és a piros hátizsák. Hát így.

Mindenesetre úgy tűnik, a 2-3 hétben alszom még Tszm-en, a Balatonnál, Egerben és Budapesten, és ezeket az alkalmakat mind nagyon várom is, de azért nagyon jól esne két hét a saját ágyamban. Le is fekszem mindjárt.

Az úgy volt, hogy a lányok kitalálták, hogy kötnek együtt egy takarót a karmesternek, és nekem ez rögtön nagyon megtetszett azt leszámítva, hogy nem tudok kötni. Egyáltalán.

A Veresegyházi asszonykórus gyűlése

Szóval két teljes napig gyűjtöttem a bátorságomat, hogy bevalljam az egyik lánynak, hogy nem tudok kötni, de szívesen részt vállalnék a takaróban. Nem lepődött meg, sőt a kezembe adott két kötőtűt, hogy üljek le és megmutatja. Nem nehezebb mint a horgolás vagy a varrás. (Mondhatta volna, hogy nem nehezebb mint az autóvezetés, vagy a dvd-írás azokról legalább tudom, hogy nagyjából milyenek.)

Ez a kép már az ajándék albumba készült, azért van nyitva a szám mert nem tudtam, hogy fényképeznek.

A lényeg, hogy egy óra múlva már úgy kötöttem mint egy gép. Pontosabban körülbelül egy órán keresztül kötöttem összesen, és csak az kímélt meg az idegösszeroppanástól, hogy elfogyott a fonál. Kicsit túl feszes volt a nem tudom mi, aztán kimaradt egy nem tudom mi és ezért vissza kellett menni egy sort. Szóval így.

Egy takaró naplójából

Aztán csak elkészült a nagy mű, igazi HandMade lett, és a fickó mester annyira örült neki, hogy még a felesége is meglepődött rajta. Volt nagy átadás, werkfilm, újságírók, tévé miegymás. 

Látjátok a bal kezénél? Én csináltam.

Azért este az előadás után a biztonság kedvéért még a nyakába szórtam pár marék konfettit, hogy lássa, hogy tényleg szeretem. De ahogy hátranézett, úgy láttam örült neki. Aztán megköszönte a világszínvonalú munkát, és mindenki hazament aludni.

Budapesten egyébként nem csak gyerekpesztrálás volt, bár azt is élveztem, például szeretek mesét felolvasni, és szerencsére az unokahúgaim napjában többször várnak mesét. De voltunk strandon a gyerekekkel, és vízicsúszdáztam apukámmal (a kicsiket nem engedték fel, utólag értem, miért, meglepően durva a vaksötét csúszda rómain), sajtos-tejfölös lángost ettem (jaj, de finom volt!), vettem méhviaszt a házikencékhez (mindjárt neki is állok kotyvasztani), könyveket dobozoltam, parlagfüvet irtottam, aquaparkba mentem TB-vel meg a kisöccsével, rengeteget sétáltam, meggyet szedtünk, a kertben üldögéltem a két nővéremmel, és beszélgettünk, WC-t pucoltam, falszínekről segítettem dönteni különböző lakásokban, eltüntettem a tesóm lábáról egy csontkinövést, ősmagyar leányvásáron vettem részt az Aranyasszony kertben, többször keresztülbuszoztam a drága Budapesten, virágkoszorút kötöttem, sodródtam az árral, elhagyott kőfejtőben sétáltam naplementekor, éjfél után jártam haza, frappét ittam teraszon, boroztam a bazilikánál, söröztem a Fő utcán, sokáig aludtam, konnektorokat súroltam, főtt kukoricát ettem, gyümölcsöt vettem a piacon, pisiltem bokorban, a Hősök terén segítettem a fényképezkedő turistáknak, a Daubnerben fagyiztam, vonatra vártam, sokat mosolyogtam és rengeteget beszéltem.

Így visszagondolva, mennyi minden belefér néhány napba!

Lesz egy olyan új címke, hogy fejben vs. igaziból. Fejben én megírom a blogba, hogy mi minden történik velünk, igaziból töredéke kerül be ide.

Fejben úgy képzeltem ezeket a heteket, mikor nincs munkám, hogy egy tökéletesen rendben levő lakásban unalmamban már azt sem tudom, mit csináljak, mert már kicseréltem a blogfejlécben a képet, befejeztem a hálószobába szánt festményt, mindent meghorgoltam, amit csak akartam, megvarrtam azokat a dolgokat, amikhez tavaly nyáron vettem meg az anyagot, meg azokat is, amikhez múlt hétvégén, kint heverészünk az Alte Donau partján, és palacsintát eszünk az árnyékban. Amikor bejöttek a volt kollégák régen, ők mindig annyira kisimultak voltak, tökéletes manikűrrel és sminkkel, azt hittem, nekem is ez lesz.

Ehhez képest igaziból állandó rohanás van, a doktori után (a főnököm még mindig nem javította ki, pedig már le kellett volna adnom), a lakás után, a múltkor magamhoz képest is nagyot alakítottam, mikor a biciklin festettem ki a körmöm (minden piros lámpánál elővettem a zsebemből a lakkot és megcsináltam egy körmöt), a lakás romokban, de tényleg, az idő rossz, a hivatalos papírok halomban (olyanokat kérdeznek tőlem bankok, hogy mit csináljanak a befizetett nyugdíjelőtakarékosságommal), jajj, jajj. Ja, és hogy némi nyomatékot adjanak a szavaiknak, ma 8-kor megkezdték a felújítást, szüntelen kopácsolással. Nem tökölnek.

Azt mantrázom magamban, hogy lassan minden a helyére kerül.

És valószínűleg igazam is van.

Olyan is volt Budapesten, hogy TB nem kívánt velem időt tölteni (vagyis szinte csak ilyen volt), és én főleg unokahúgokat pesztráltam, de jólesett volna már valami más is. És mikor vásárlás címén a városban mászkáltam, és nem tudtam, mit kezdjek az estémmel *, mert a barátnőm épp Prágában idegenvezet, akkor eszembe jutott, hogy már nem vagyok otthon Budapesten. És akkor majdnem elbőgtem magam a négyes-hatoson.

És aztán kicsivel ezután rámköszönt egy régi barátnőm öccse, és fél perc udvarias small talk után feldobta, hogy üljünk be valahova kávézni, majd, miután beültünk, ugyanezzel a lendülettel, mintegy könnyed, társalgási stílusban megjegyezte, hogy régebben epekedett értem, de reménytelenül, mert hát túl kicsi volt. De mostmár ő is felnőtt, és mennyire kár, hogy van valakim, mert elkezdhetnénk randizni, és ez mennyire romantikus lenne már. Még kicsit körbeudvarolgatott, aztán elnézést kért, és elviharzott Görögországba. És én meg mosolyogtam nagy vidáman, hogy lám, pont erre volt szükségem, és megkaptam, mindjárt jókedvűbben jártam a boltokat. Mert Budapest mégiscsak az én városom, ahol azért még mindig olyan minden, mint régen.

És aztán eszembe jutott egy egyetemi évfolyamtársam, aki nagyon flexibilis szokott lenni, és gyereke sincs, mint a régi barátaim nagy részének, így nem fenyeget a további gyerekfelvigyázás lehetősége, szóval felhívtam, hogy mi az esti programja ** . Mondjuk 2007-ben találkoztunk utóljára, szóval benne volt a pakliban, hogy már nem is él Magyarországon (ilyenek ezek a kutatók), de felvette a telefont, és örült, és azt mondta, hogy akkor ahogy szoktuk, nyakunkba vesszük a várost, igaz? Mert pontosan emlékszik rá, mennyire szeretek Budapesten sétálni órákig, főleg az ilyen meleg nyári éjszakákon (ld kettővel ezelőtti bejegyzést) dumálni mindenféléről, meg épületeket csodálni. Igaz, ezek után hajnali fél ötkor*** ugrasztottam ki a tesómat az ágyából, hogy engedjen be (nincs kulcsom), de annyira jó volt, pont, ahogy szeretem, pont, mint régen. Mert Budapest az én városom.

*ld. ideális nyári napról való elképzelésem a kettővel ezelőtti bejegyzésben

**egyébként ez is olyan fura, mert eddigi rövid, és elkényeztetett életem során hozzászoktam, hogy nekem szerveznek programokat, de rá kellett jönnöm, hogy jelen esetben ez nem kivitelezhető, ha még egy telefont sem eresztek meg, hogy egyáltalán a városban vagyok, és az bizony nem megalázó, vagy ilyesmi, ha én hívom fel a barátaim, hogy csináljunk valamit, mert tökre örülnek

***Aztán hétkor keltem, mert TB megkönyörült rajtam, és strandolni vitt, de ez már egy másik történet.

Kieg.: nem vagyok nimfomán, ugyanennyire élveztem volna, ha csak összefutok a barátnőmmel, és órákig dumálunk egy hangulatos teraszon, de hát így jött ki

Budapesten olyat is lehet, hogy elmegyünk a gyerekekkel a közeli fitneszterembe, hogy bocitejet vegyünk gépből. És közben azt énekeljük, hogy

Izabellának hívják a tehenemet,

Izabella azt mondja, hogy múúú

Izabellát a szobába beviheted

Izabella oly' jómodorú!

És tényleg. Bár állítólag a visszajárót nem adja vissza.

Most biztos utálni fogtok, de én szeretem ezeket az őrületesen meleg nyári napokat. Csak a fejemben úgy van, hogy egy ilyen napon korán kell kelni, laza nyári ruhába bújni, meg pacskert flip-flopot húzni (ez a része mondjuk megvan, egyik tesóm múltkor meg is jegyezte, hogy vicces, hogy egy hétre eljövök egy szál papucsban) valami vízhez menni (na ja, munkanélküliként előnyben vagyok, de így sem mindig jön össze), ugrálni a vízbe, fröcskölődni, meg elmélázva bámulni, végre kilvasni a könyvet és táblajátékokat játszani és/vagy lesötétített szobában ülni és horgolni, meg hűs vászonlepedőn fetrengeni szunyókálni, egész nap semmit se enni, csak görögdinnyét és este bemenni a városba, órákig sétálni, élvezni, hogy a semmi kis ruhában sem fázik az ember, üldögélni teraszokon és tonikot szürcsölni, világot megváltani, meg jó zenéket hallgatni élőben, meg az erdőben mászkálni, meg kint a padon csillagokat bámulni, jó sokáig fentmaradni, mert ezeknek a napoknak minden perce kincset ér.  

A fentieknek mondjuk töredékét tudom besüríteni egy napba, sok oka van ennek, például az, hogy nem lehet egyszerre éjjel Budapesten mászkálni, meg mezőn csillagokat kukkolni, márpedig így örök elégedetlenségre vagyok kárhoztatva. Mert az ilyen napokon minden kell. Nem beszélve arról, hogy ha korán kelek, meg vízben pancsolok, teljesen lefáradok estére, most is, még csak tizenegy, de engem már hívogat az ágy, tiszta időpocsékolás, bulizni kéne, meg minden.

Szóval az elvárásaimon még van mit csiszolni, bár egészen meglepő pillanatokban tudok százszázalékosan boldognak lenni (ebből is látszik, hogy ez csak rajtunk múlik, nem a medencés házon), a múltkor a bécsi hatos metrón öntött el az érzés, egy némileg hektikus reggel után, kicsit késésben, egy bazinehéz hátizsákkal a hátamon izzadtam csöndesen, a fülembe énekelt a Caro Emerald (annyira tökéletes nyári zene) és a metró akkorát fékezett, hogy lecsúsztam az ülésről (eleve csak tíz centin voltam én, a többin a hátizsák, mert én bármim van, megosztom másokkal). Meg hiába szeretnék kiszámítható és tervezhető életet, azért a valószínűtlenségi mutatóval együtt nő a kedvem, az egyik pillanatban még rohanok a vonathoz, és azon gondolkodom, hogy vegyem a jegyet, hogy a leggazdaságosabb legyen, a másikban meg visznek egy kocsiban, háztól, házig. Szeretem.

Szolg. közlemény rujunak, mert ma este már nem (sem) fogok tudni kommentelni: szuperek a horgolások, átéreztem a jelentőségét, hogy mindezt csak az én kedvemért tetted fel, és apróra át is vizsgáltam mindet :)

(csak TB nélkül semmi sem az igazi)

meleg - nyár - TB dolgozik := (valakinek azt is kell a családban) - potyautazás (köszi, András!)- Tszm - málna - barack - sok - unokahúgok - napraforgók -  Balaton- !!BALATON!! - zöld - Balaton - hullámos - Balaton - iszapolás - Balaton - táblásjáték - Balaton - Magnum - Balaton - horgolás - Balaton - Balaton - Balaton

Alattam a föld víz, felettem az ég, bennem a létra

Nagyon remélem, hogy a cím csak vicc marad, és nem fogok pár hónap múlva arra gondolni, hogy na, előre láttam, hogy itt valami nem kóser.

Szóval az van, hogy eladták a házunkat (ez egy ötemeletes bérház, bár nem világos, hogy az ötven éve ittlakó nénike is alattunk bérli-e a lakását, vagy az az övé) és egy hete kaptak a lakók egy levelet, ami nagyon barátságosan kezdődött azzal, hogy hadd mutatkozzanak be, mint új tulajdonosok, és a többéves tapasztalat azt mutatja, hogy a személyes megbeszélés gyorsabb és hatékonyabb, ha bármi kérdésünk vagy problémánk van, szóval legyünk otthon 6-án, fél öt és nyolc között. Aztán azzal a barátságtalan, és sokat sejtető mondattal végződött, hogy legyen kéznél a bérleti szerződésünk, meg a lakbejelentő lapunk. Nem igazán láttam át, hogy az miért kell nekik, és nem volt túl bizalomgerjesztő. Meg is beszéltük a bosnyák nénivel a földszintről, hogy mi aztán be sem engedjük őket, mondják meg a folyosón, mit akarnak, aztán mehetnek isten hírével.

Aztán úgy alakult, hogy ma délután az AKH-ban (kórház) látogattam meg egy régi jóbarátomat (úgy tűnt, nagyon jól van, csillogott a szeme, és viccelődött is) így TB-re hárult a feladat, hogy fogadja őket. Innentől az ő elbeszéléséből tudom, hogy két tagbaszakadt férfi jött, benyomultak a lakásba, nem vették le a cipőjüket, körbefényképezték a lakást (ez engem marhára bosszant és egyáltalán nem örülök neki, és nem csak azért, mert tipikus most-jöttünk-meg-nyaralásból hangulat van itt, félig kipakolt bőröndökkel meg száradó ruhákkal), kényelembe helyezték magukat a díványon és bejelentették, hogy mivel felújítják a házat, kapunk 5000 eurót, ha elköltözünk. ????? ja, és közben lefikázták az egészet, hogy milyen rossz a beosztása (nekünk pont jó, ezért szeretjük), milyen rossz helyen van (mi szeretjük), és biztos találunk jobbat, kevesebbért (hááát, igaziból ez már mikor ideköltöztünk, akkor is egy nagyon jutányos ár volt, és nem hiszem, hogy azóta lejjebb mentek volna a lakbérek).

Szóval most nem örülünk. Egyébként sem hiányzott, hogy a jólbejáratott kis bécsi életemnek még egy darabkáját szétcincálják, és biztos egyébként is most érzékenyebben reagálok minden változásra, de mi szeretünk itt lakni. Nem terveztük a költözést még úgy 3-4 évig. Szeretjük a lakást, a szomszédokat, a környéket, pont jó, pont ideális.

És -itt kanyarodunk vissza a címhez- nem világos, hogy mi történik, ha nem költözünk el. Kiebrudalnak? lebontják a fejünk felől a tetőt? A földszinti bosnyák néninek van néhány rémsztorija arról, hogy mi történik, ha az ember ellentmond a bécsi lakásmaffiának (betörtek hozzá párszor, bár nem nagyon vittek el semmit - érdekes módon pont akkor, mikor kellemetlenkedett a tulajnak - és egyszer a folyosón, a tűzjelző készüléken talált egy idegen kulcsot. Kipróbálta, és pont nyitotta az ő lakását) szóval mi lesz, ha mi inkább vállaljuk a felújítással járó kellemetlenséget? és mi lesz a kilencvenéves nénikkel? már nem tudtunk a mellettünk lakóval beszélni, mert 7 után nem nyit ajtót, de majd holnap kikérdezem, hogy mik a tervei. 

Ja, és a bosnyáknak kerek-perec megmondták, hogy el kell költöznie, mert egybe akarják nyitni azt a lakását a mellette levővel. Határozatlan idejű szerződése van, csak úgy, mint nekünk, szóval elvileg csak közös megegyezéssel rakhatnak ki minket. A néni mondta, hogy OK, adjanak egy másik lakást (neki nem ajánlottak fel 5000 eurót, ez is fura). Hát, az nekik nincs, válaszolták (mondjuk mi lecsekkoltuk a neten, van nekik vagy 6 bérházuk még). Hát, akkor mit, csináljak? Menjek az utcára? -kérdezte. Húzzon menjen haza Boszniába - mondta a két tagbaszakadt. Mert ilyen kedvesek itt Bécsben.

Nem unatkozunk.

Mióta nem dolgozom, semmire sincs időm.

Hazajöttünk Grazból, szuper volt, igazi TB-s, NHné-s napok, sok pihenéssel, operával, koncerttel, szaunával, fagyival, haverok, buli, fanta.

Tegnap 11:25-kor indult a vonat, 11:15-kor hívtuk a liftet a hotelben, 2 hátizsákkal, egy laptoptáskával, egy megpakolt utazóretiküllel, egy fuvolával meg egy dögnehéz nagybőrönddel. Még ki kellett jelentkezni a hotelből, összeszedni TB biciklijét, valami reggelit venni, kimenni az állomásra és jegyünk sem volt még, amikor TB rájött, hogy a biciklilakat kulcsa az egyik rövidnadrágjának a zsinórjára van kötözve, tehát valahol nagybőrönd közepén található. Abban a bőrőndben, amit csak úgy tudtunk lecsukni, hogy ráültünk.

De elértük a vonatot. Ügyesek vagyunk?

nem fog a kréta, nem fog az agy.

Kicsit szomorú vagyok, meg marha stresszes is, egy hosszú listát kell végigcsekkoltatnom különböző departmenekben, leadni a maradék ebédjegyet, a beléptetőkártyát, az emailcímemet, aláiratni, hogy nincs már laborköpenyem, le kell adni archiváltatni a jegyzőkönyveim, visszamondani a bicikliparkolóhelyet, és legkésőbb délben le szeretnék lépni.

Nem így képzeltem a végét, bármennyire is vártam. De az embernek ne legyenek elvárásai, ugye, és akkor nem fog csalódni.  Legalább megint tanulok valamit.

hogy mennyire hálás vagyok azért, mert tudom, milyen 5 csillagos szállodában aludni, és közben azt is tudom, hogy milyen hajón menekülni mikor 100-an alszunk 80 négyzetméteren, és 40 centi jut széltében egy főre, hosszában meg 140.

Szóval az úgy volt, hogy szerdán én már reggel meg voltam győződve róla, hogy aznap van Iván-nap, és ebben a hiszemben kitaláltam, hogy úgyis jönnek a lányok vacsorázni (amolyan nyári búcsúvacsora, mert mindenki megy, amerre lát), lemegyünk a parkba piknikezni, mécsesekkel, frissen sült bagettel.

Aztán végülis csak Ildi jött, és ő is elkotyogta, hogy csak pénteken lesz Szent Iván-éj, de akkor kicsit szomorú lettem, szóval inkább megbeszéltük, hogy nekünk aznap van. És megsütöttük a bagetteket (semmi hókusz-pókusz, amolyan félkész, fuszeres vajjal), meg csináltunk limonádét, meg bepakoltuk a szőllőt és a csokit, és levonultunk. Még nappali világos volt, de a mécsesek csinik voltak, kár, hogy csak ketten voltunk, mert így nem mertünk szürkületnél tovább maradni. Meg mondjuk valami szúnyogriasztó sem ártott volna, másnap 14 csípést számoltam meg csak a bal lábamon, térdtől lefelé, ebből, az egyik a talpamon volt.

(tessék, itt a takaró, 2x2 méter, az nem látszik, meg az sem, hogy pihepuha, de az alja nejlon, profi)

Szóval szürkületkor feljöttünk, és elsétáltunk fagyizni. Olyan igazi nyári este volt, amikor órákig csak rója az ember a köröket az utcán, meg még a kapu elott is dumáltunk vagy fél órát, búcsúzás címén. Jó volt.

Nincsen semmi, vagyis van, de annyira fáradt vagyok, hogy még hogy írni sem tudok, megyek, inkább lefekszem. Egész nap takarítottam, szekrényeket és polcokat mostam le meg dobozból pakoltam ki, pedig nem is költözünk. Mi nem.

Hétfőn fogok mostmár csak írni, ha addig a grazi remete  TB nem szán meg benneteket, nem lesz mit olvasni. (_én_ speciel utálom azokat a bloggereket, akik nem írnak mindennap. az ember megy az oldalukra, reménykedik, aztán semmi - marha bosszantó)

Na, most kicsit elkaptam a fonalat, még azt is leírom, hogy a belső udvarunkon költ egy galambocska, a földön kucorog, sokáig azt hittük, beteg, de aztán kicsit sétált, és akkor meglestük a tojásokat. Fénykép is van, csak most nem teszem fel, mert ahhoz tényleg fáradt vagyok (mindent az olvasóért).                   

ja, meg majd hétfőn írok a szentIvánéji vacsorámról* (igen, tudom, hogy csak holnap lesz, de én más dimenzióban élek, és nekem már megvolt), meg még egy múlt heti koncertélményről, maradjanak velünk!

*amikor, többek között, végre lefényképeztem a pikniktakarónkat, Blancheakárki kívánságára - szóval ha másrl nem is, egy kockás takaróról lesz kép, gyertek majd, non plus ultra és soha vissza nem térő alkalom.

Annyira örülök mindig, amikor kiderül, hogy a bürokrácia (bürökrácia, hehe) más országokban sem jobb, mint otthon, sot, az osztrákoknak szerintem ez egy külön sport.

Történt, hogy igazából öt éve kellett volna elintéznem egy papírt, hogy miért nem tettem meg, azt most ne firtassuk, nem vagyok jó hivatalos ügyekben, de legalább azon vagyok, hogy ez változzon.

A lényeg, hogy be kellett volna jelentkeznem a bevándorlókat nyilvántartó hivatalnál, ami az én kelet-európai értelemben vett büszkeségemet marhára sérti, mert egyrészt csak innen jöttem a szomszédból, ha akarják, haza is mehetek (akarják?), sot, Bécs igaziból magyar város, szóval kusti, másrészt ne vegyenek már egy kalap alá a 3 pólyással sorban álló török-bosnyák-arab lánnyal, én nem akarok állampolgáságért folyamodni a nix dajcsommal. Tegnap egyébként többször hálát is adtam, hogy nem kell könyörögnöm állampolgárságért/letelepedési engedélyért/munkavallalasi engedélyért. Volt régebben egy szír ismerosom, aki súlyos euroezreket hagyott az ügyvédénél, és hiába volt sikeres kutató, még így is évekbe került neki az ügy. És addig nem is mehetett haza látogatóba a családjához (ja, volt valami kis difije a szír állammal, aztán nem fogadták volna jó szívvel).

Mindegy, sorban álltam kb fél órát, hogy egyáltalán a lifhez jussak, ami elvisz a Wartebereich B-hez (B váróterem), ahol majd a kapott számom alapján hívni fognak. Körben, még a liftben is hatalmas plakátok magyarázzák a népnek egyértelmu rajzokkal valamint bosnyák, vmi arab meg még nem tudom milyen nyelven (hálIstennek magyarul nem, égtem volna), hogy ne próbálják lefizetni az ügyintézőket, ne hozzanak virágot és bonbont, mert úgysem érnek vele célt, mert a cég jelmondata az, hogy ha van legális megoldás, akkor ők úgyis megtalálják.

A Wartebereich B-ben még olyan plakátok is voltak, hogy üljek le nyugodtan, és várjak a soromra. Volt egy nagy tábla, ahol kiírták, hogy melyik sorszám következik, a frászt hozták rám néha, mikor a 23 után 37 jött (én voltam a 35-ös), és nem volt semmi útmutató, hogy akkor a 661-es szobába mégis merre induljak a négy folyosón. Végülis a többiek segítettek (aztán én is segítettem másoknak), tiszta labirintus volt az egész. A 661-ben közölték, hogy töltsek ki egy papírt és másoljam le a behozott dokumentjeimet. Mondjuk ez az utóbbi logikus, nem tudom, miért nem jutott eszembe hamarabb. A bevitt papírokra jellemző egyébként, hogy elotte megnéztem a honlapon németül kiírt listát, megnéztem a honlapról letöltheto magyar listát, ami természetesen nem egyezett mindenben az eredetivel, meg kikérdeztem a külföldi ismeroseimet, hogy ok mit vittek. Valamit a logikussága alapján én vittem volna egyet, de azt sehol sem ajánlották, viszont kesobb láttam egy kiírást a falon, hogy azt is elfogadják, egy hatoldalas másik helyett, amit végülis vittem. Áh. Ja, és vittem egyet, ami minden listán szerepelt, ám az ügyintéző hölgyike elég furán nézett rám, hogy azt minek tukmálom rá, nem is kell.

Szóval lemásoltam mindent, visszamentem, a nő persze már nem emlékezett rám, és el akart hajtani, aztán elvett mindent, az eredeti személyimet is, és elküldött befizetni a csekket. Ez mondjuk abszolút pozitivum volt, egyrészrol, mert lehet bankkártyával fizetni, másrészrol, mert a honlapon (és mások is azt mondták) 55 euró szerepelt, meg az, hogy ha több, mint négy hónap késedelemmel jelentem be, hogy itt vagyok, akkor büntit is kell fizetnem, szóval lélekben elkészültem egy 100 eurós kiadásra, erre a papíron 28 euró szerepelt. Nem kérdezősködtem.

A befizetés után azt mondták, hogy menjek egy másik Wartebereichra, a F-re (oda, ahol egyébként is minden ügyemet intézték, de mindegy), és majd név szerint hívni fognak, amit egyébként is utálok, mert mindig izgulok, hogy nem bírják kimondani a nevem, és ezért nem fogok rá felfigyelni. Ott kb egy órát vártam, közben volt időm a falragaszokat olvasgatni, pl megtudtam, hányféle minőségben jöhetek Ausztriába. Jöhetek munkavállalóként, diákként, házastársként, és egyébként, ez utóbbiba tartoznak a muvészek, és a prostituáltak, az ember mindig tanul valamit.

Kb 10x visszaadtam egy kisfiúnak a könyvét, amit kiejtett a babakocsiból, olvastam, neteztem, bámultam a többi embert, látványosan unatkoztam, és arra gondoltam, hogy ha nem lennék ilyen nyuszi, már rég megkérdeztem volna valamelyik hivatalnokot, aki kidugja a fejét a 100 ajtó egyiként, hogy mégis meddig tart még.

Néhányszor majdnem felálltam, hogy inkább elmegyek, de eszembe jutott, hogy a személyimet lenyúlták, szóval vártam. Aztán végre hívtak, kaptam egy összevont szemöldöku ejnyebejnyét a bénán kifestett kiscsajtól az ötéves késés miatt, megkérdezte, hogy befizettem-e a csekket, néhányat sóhajtott, aztán végre kinyomtatta a papírt, amiért jöttem. Lefárasztanak engem ezek a hivatalok.

 (az én verzióm szerint ez úgy ment volna, hogy kiírják pontosan a honlapra, mit kell vinni _másolatban_, egy embernek leadom, az megnézi, hogy igen, van érvényes személyim, van bejelentett lakóhelyem, van bejelentett munkahelyem, elkéri a telefonszámom -ez volt az egyetlen új információ a kitöltendő papíron- kinyomtatja a papirt, és kész: mondjuk, hogy egy 6-10 perces munka)

Decemberben ugye csináltam azt az adventi koszorút angyalkás mézeskalácsból magunknak, meg TB anyukájának, aki múltkoriban kérdezte, hogy mit csináltunk vele.

Megettem - válaszoltam.

Profán-e vagyok?

Ma bevonták a laborköpenyeimet.

Nem túl jó érzés így, hogy nem kaptam másikat.

Így a doktori írása közben egészen durva megvilágosodásaim vannak. Basszus, ha én ezt előbb tudom, szuper kísérleteket terveztem volna.

Menet közben egyszerűen nem láttam át így az egész sztorit, és sajnos magamnak is csak halkan vallom be, hogy ez az én hibám, az én hibám, csakis az én hibám. (az én legnagyobb hibám?)

(Most nyaralok ez már biztos, ugyanis az előbb beszéltem valakivel telefonon és kiderült, hogy azt hittem tegnap vagy tegnapelőtt volt szombat. Ez mondjuk máskor is előfordult már, de nem szoktam ilyen nyugodt lenni, mikor kiderül.)

A szobám ablakából egy sárga házra nézek.

Ez most így magyartalanul hangzott, de ez az igazság.

Szívesen forgatna itt filmet a férfiember.

Így.

Nagy kő esett le a szívemről. Mostantól nem érzem majd örménynek magam, ha Pesten sétálgatok és zászlóba botlok. Ugyanis Budapest eddigi zászlaja 1873-tól úgy nézett ki, hogy ettől sokan örménynek, sőt néhányan románnak érezték magukat.

A kérdés nem is az, hogy mennyire érzem magam románnak, hanem hogy mennyire kell gyűlölnöm egy országot, hogy emiatt ellenérzéseket tápláljak egy város zászlajával szemben?

Sebaj. Mert ha főpolgármester vagy csinálhatsz új zászlót.

Azért mondjuk előtte megmutatnám pár embernek, aki sok zászlót látott már, akkor lehet, hogy nem fordulhatna elő, hogy véletlenül olyat tervezzek, hogy arról meg néhány embernek majd a hadi zászló, vagy a haditengerészeti lobogó jusson eszébe.

Nem lehetnének az ágak helyett valamilyen félelmetes és erős állatok? Ja, és nem lehetne középen?

Van egyébként egy szuper tippem, legyen a Tarlós zászló a haditengerészeti a szuper oroszlánnal meg griffel, és a haditengerészeti lehetne Budapest zászlaja, csak tolják a címert középre.

Mivel nem nagyon volt ihletem, gondoltam, hagyom egy darabig, hadd nyomassa TB a demagóg dumáit, de úgy tunik, Harnoncourt meg a doktorija lefoglalja annyira, hogy ne szedegesse az üvegcserepeket a grazi hotelben. Vagy megcsinálják helyette a szobalányok.

Nekem is van magyarokról szóló témám egyébként, de elég pozitív, figyeljetek. Mikor kijöttem Bécsbe, belevetettem magam a társasági életbe, ha úgy esett, szervezgettem pár dolgot az itteni Magyar Diákok Egyesületének (mde), ami az itt tanuló magyar ifjúságot hivatott segíteni (plusz emelett felvállalta a tolmácsolást az ideérkező tüdőtranszplantáltaknak és rákos gyerekeknek). A társaság nem volt rossz, de tipikusan páran vitték a hátukon az egészet, persze a tanulmányaik mellett. Rengeteg embert megmozgattunk, fergeteges bulikat csaptunk például a Collegium Hungaricumban, de voltak grillapartik, beszélgetős, meg információs esték is, gyakran a nagyteremben is teltházzal. A CH-nak ezt főállásban is csak ritkán sikerült elérnie, a vége az lett, hogy egyre jobban támogatták a programjainkat ellehetetlenítették az ottani muködésünket.

Aztán például voltam egyszer az Európa Klub egyik ülésén (mint mde-s), itt tipikusan 56-os magyarok voltak, átlagéletkor 70 körül, nem tudtam beolvadni. Láthatóan elvoltak egymással, a városban elő többi magyarhoz annyi volt a hozzáfuznivalójuk, hogy szidták a magyar diákokat (tehát minket), mert nem jöttek el az általuk szervezett filmvetítésre. 10 euróért, basszus, azért aki tanulás mellett tartja el magát, annak ez nem kevés, főleg, hogy pl a CH ingyenesen is vetített. Az, hogy az ő gyerekeik, unokáik hol vannak a programokról, arról mélyen hallgattak.

Szóval az van, hogy a CH nem nagyon ér el a programjaival (bár igen, lehetnék proaktív, mindjárt meg is nézem a kínálatot), az mde-bol kicsit kikoptam (bár sok barátság, ismerősség maradt), az Európa Klub egy vicc, de így a partvonalról is zavar, hogy a magyarok ennyire nem tudnak együtt dolgozni. Nagyon zavar.

Persze van mentség, túl közel az anyaország, nem vagyunk annyira egymásra szorulva.

Mindegy.

A lényeg, hogy a régen ittlakók, meg a hivatalos kulturális intézet nélkül is kialakul valamiféle egység, ha nem is a legálomszerubb és legátfogóbb (ahol a végleg kitelepültek, és az ideiglenes diákok is találnának helyet), de vannak normális magyarok, akiknek nem a másik lehúzása a cél, hanem hogy ismerjük egymást, hogy tudunk egymásról, hogy segítsünk, ha tudunk, hogy legyen egy kis otthoni érzés. Ilyen volt a volt főnököm a cégnél, és ilyen magyarokkal piknikeztünk vasárnap a Donauinselen. Nem is maradt utánunk szemét a füvön.

Ezt a képet Laci készítette a pikniken, de muszáj volt ellopni, mert TB szerint ez a fotó annyira én vagyok. 

Megérkeztem. Dögmeleg van. Szeretem. Most először hoztam magammal bicajt is, így a próbákra elég elindulnom tíz perccel azelőtt, mielőtt kezdődnek. Mehetnék tizenöt perccel előbb is, de akkor mi lenne a rohanással? :D

Hányan laknak a szobámban?

Vannak még kérdések, például, hogy fejből kellene már tudni a darabot, vagy még lehet kottából? Ha fejből kell, akkor is van még húsz percem megtanulni. Ja nem. Mert tíz perc az út. 

Minek is új posztot írni.

http://eloretolthelyorseg.blog.hu/2009/06/21/jelentem_11