Nálunk igaziból már napok óta megkezdodtek a Bálint-napi Ünnepségsorozatok, ezzel a TB-tol kapott, február negyedikei sms-sel:

Vettem neked csokit, mert azt hittem, valentin nap van. Nem, nem akarok róla beszelni :)

A csoki nagyon finom, gesztenyés szív volt, szerettem, és azóta is mindennapra kapok valami kedvességet, üzenetet, ölelést, ajándékot. Mert nekem ilyen jó dolgom van.

Cserébe küldöm ezt a dalt TB-nek, ez az egyik kedvenc szerelmes számom, és küldöm mindenkinek, aki nem csak ma öleli meg a szeretteit, hanem karácsonykor is.

Köszönjük a Sony Music Entertainmentnek, hogy nincs jobb minosegu video, amit beágyazhattam volna. Ajánlom mindenki figyelmébe a 0:14-nél hallható, fogak közt átszüürt Merda!-t (sz@rba), nagyon vicces :)

És mivel nem telhet el hét az összecsapott, pontatlan fordításaim nélkül, ha valakit érdekel, valami ilyesmirol szól:

Ezt csak úgy magamnak. Hogy emlékezzem rá később, hogy ilyen családban éltem.

Bátyámnak új autója lett. (Pontosabban használt, de így is egy valóra vált álom.)

Mondjuk azt, hogy ketten intéztük a vételt, de az igazság a hetven-harminc százalékhoz áll közelebb, ami az ügyintézést illeti, annak a javára, aki elmagyarázta a másiknak a Zwölfpunktecheck kiejtését.

Szóval egész nap izgultam, hogy minden rendben legyen és sikerüljön a tranzakció. (Írtam neki előző este egy emailt, hogy MINDENKÉPPEN látni szeretném a járgányt.) Hívogattam egész nap, fordítottam az orosz-magyar-német-angol barátság nevében.

Másnap egész nap készültem, hogy jön. Vettem a kedvenc joghurtjából, teájából. Szóval hívogatom egész nap mint a meszes (ki van kapcsolva), meg más rokonokat is, félóránként. -Ugye jön? Ugye megmutatja a kocsit? Ugye megáll tíz percre?

Nem mentem aznap dolgozni, hogy nehogy abban a négy (4!) órában jöjjön mikor nem vagyok itthon. Hogy is mondjam? Ünneplőbe öltöztettem a szívemet.

Egész nap nem hívott, este kilenckor hív.

- Na helló, merre vagy?

- Két perc múlva ott.

Pizsamában, frissen mosott hajjal lerohantam, hogy lássam az új verdát.

Nagyon pöpec.

Beülök. Nézegetjük, kapcsolgatjuk, ámuldozom. Körülbelül fél órát tapogattam, megnézegettem rajta mindent, ami érdekelt. A dupla napfénytetőt (így mondják?), a szélvédőre adatokat vetítő gépet (hogy mondják?), a százalékokban beállítható légkondit (hívják ezt valahogy?), és az iPhone-nal kommunikálni tudó fedélzeti kompjútert. (Nem, nincs iPhone-ja, nekem van.)

normális

Telt múlt az este, közben felkeveredtünk a lakásba, mire észrevettem, hogy hajnali fél három (addig teszteket néztünk, hasonló autókat néztünk, és fordítottam a német kézikönyvből a HDC-t ((lejtmeneti sebességellenörző rendszer)) németről magyarra).

Másnap elvitt dolgozni. Egész úton a kocsit imádtam. 

Nem mintha bizonygatnom kellene bármit is, de most már elmondhatom, hogy öcsémnek azt írtam emailben, hogy az új autó zsírkirály.

Végighívtam pár tesót, akiknek elmeséltem a színétől a típusán keresztül az extrákig minden részletet.

Anyukámnak erről a látogatásról olyan szinten írtam, hogy azt mondta boldog, hogy megérhette, hogy a gyerekei így szeretik egymást.

Így.

Hívom este anyukámat telefonon, szóba jön ez meg az, és mondja nekem:

- Tudod mit mondott a nővéred?

- Na mit?

- Hogy azt hallotta valakitől, hogy téged nem is érdekelt a kocsi.

Akárhol is csúszott meg a sztori, komolyan mondom, nem találok szavakat. :)

Pénteken korán keltem, uzsonnát készítettem (na jó, becsomagoltam a karácsonyról maradt csodaszarvas mézeskalácsot), teát főztem, a kis kínai kulacsomba töltöttem, és túracipőt vettem. Kirándulni mentem a dunai nemzeti parkba. Gyanakodásra csak az adhatott okot, hogy a táskámba bekészítettem egy magassarkú csizmát, és feltűnően csinos voltam az őzikék ízléséhez. Még fülbevalóm is volt.

Igaziból a képen a fák közötti, a falutól kb. 1 km-re található objektumba mentem, ÁLLÁSINTERJÚra. Azért mentem túracipőben, mert a regionális buszok csak a faluig mennek, és utána gyalogolni kell, és nem tudtam, milyenek lesznek a terepviszonyok. Persze esett is, és a busz olyan hülyén járt, hogy volt egy órám, amikor csak tízóraiztam egy padon ülve, meg körbejártam a helyi kiskastélyt, ami csak március 31-től december 1-ig látogatható.

Aztán bementem a gyárba.

Ez még az az állás egyébként, amiről karácsony előtt írtam, hogy megpályázom, de aztán persze elmaradt, mert nem volt meg az email címe, akinek írnom kellett volna,  úgyhogy inkább elmentem Kínába, és kicsit le is mondtam az egészről, mert úgy volt, hogy már márciusban kezdődik, és az nekem egyébként is túl korai. De aztán janurában mégiscsak felvettem a fonalat, csak úgy, de rájöttem, hogy elvesztettem a cv-jeimet, és újat kellett írni, ami volt vagy 2 hét (mire rávettem magam). Végre elküldtem, de aztán a fickó nem válaszolt hetekig, és én tökre azt hittem, hogy azért, mert elolvasta az életrajzom. De egyszercsak mégis írt, hogy jöjjek be egy informal meetingre (nemhivatalos megbeszélés), mert az állás még nincs fent a honlapon, és ezért nem hivatalos.

Szóval bementem, leginkább csak azért, hogy legyen ilyen állásinterjúkban is gyakorlatom. Nem is izgultam, vagy ilyesmi. (na jó, kicsit)

ÉS tökre meggyőzött a fickó, hogy nekem ott kéne dolgoznom. 11-től 12-ig volt eredetileg a meeting, de két órán keresztül nyomta a dumát, elhajotta a kollégáit, akik ebédre hívták, és minden kérdésemre hihetetlen alapossággal, sematikus ábrákat rajzolva válaszolt. Meg persze voltak trükkös kérdései neki is, de úgy tűnt, hogy jól válaszoltam. Élénken bólogatott, meg mondta, hogy volt már olyan interjúalanya, aki nem tudta ilyen jól megoldani a feladatot. Például le kellett írnom a reggeli fogmosásomat egy "process"-ként, hogy megmutassam, mennyire tudok folyamatokban gondolkodni (ez egy gyár, mondtam már?). Szerintem nekem nincs ilyen folyamatábra-gondolkodásmódom, de a feladatot játékként fogtam fel, és így simán ment.

Aztán tökre sajnálkozott, hogy ez nem egy kutatói meló, és ő tudja, hogy ezt egy kutatónak nehéz feldolgozni, ő is vegyészdoktor, tudja milyen. Óóóóó, legyintettem, ez legyen legkisebb baja, én pont ilyet kerestem.

És ráadásul borzasztó nehéz kommunikációs feladatok vannak, de mondtam, hogy nekem ez az erősségem, ne aggódjon.

És rengeteg munka, meg túlóra. Erre nem mondtam semmit, csak megkérdeztem, hogy mennyi a fluktuáció. Azt mondta, hogy nem nagy, az elmúlt 9 hónapban 2-en mentek el a harmincból, mindenki nagy szomorúságára. Nem mondtam, de szerintem nem lehet akkor olyan nagy a baj, mert az osztrákok nem szeretnek dolgozni.

Aztán még beszéltünk egy csomó mindenről, nekem úgy tűnt, hogy szimpatikus vagyok neki, és próbálja nagyon jó színben feltüntetni a lehetőségeket. És például az elején még azzal kezdte, hogy mivel ez egy informal meeting, pénzről nem tudunk tárgyalni, a végén ő erőltette, hogy ha mondok egy összeget, akkor mondhat annyit, hogy igen vagy nem. És utána még sorolta a különféle juttatásokat, amiket a Gyár szolgáltat a dolgozóinak.

Mondjuk nem beszéltünk arról, hogy miért nincs valamiféle project management végzettségem, mikor az benne volt az elvárásokban. És hogy miért angolul beszélgetünk, amikor neki valaki olyan kell, aki szót ért az osztrák technikusokkal. 

De majd meglátjuk. Még úgyis hátra van a hivatalos forduló.

És persze vannak negatívumok is: nem egészen látom át, mennyire menő munka ez, márpedig én menő akarok lenni. És hát kint van a fenében, nem akarok mindennap 3 órát utazással tölteni. Vezetéssel sem. De hát mesze vagyok még a döntéstől (még a döntés lehetőségétől is).

Élménynek azért jó volt.

Kaptunk ám blogdíjat a mágnyesi zűrzavarból, köszönjük!!

Így néz ki:

(nem tudtam középre berakni)

Sajnos van, akinek küldeném, de épp szünetet tart (igen, te ruju), de

1. itt vannak a Birtokosék, akik ugyan nem kezdő blog, de azért szeretem. Többek között az ilyen bekezdések miatt:

Újdonsült birtokosi minőségben gyorsan számba vettük az elsődleges teendőket, aztán kiültünk a verandánkra, feltámasztottuk a lábainkat a gerendára, és csak bámultuk az eget, a sárgán virító almafáinkat, a kerekes kutunkat. Öt perce már csak a darazsak zümmügése és a lombok zizegése hallatszott, aztán távoli halk motorzajra füleltünk.
’Szerintem a zöld’ mondta az emberem.
’A kék’ mondtam ellent.
Egy perc múlva a kék traktor haladt el a ház előtt, én nyertem. Asszem nem fogunk mi itt unatkozni.

2. itt van vackor, hogy egy kicsit bátorítsam, hogy írjon többet, mert az jó

3. itt vannak a Távolbaszakadt Magyarok, nem titkolom (csak nem mondtam el eddig senkinek :)), hogy második kislány neve miatt kattintottam rájuk először. Annyira cukik a gyerekek, és olyan normálisan ír róluk az anyukájuk (meg másról is), szeretem.

Nem írok többet, pedig olvasok még egy csomó másik blogot, de ha egyszer elkezdem belinkelni, sosem hagyom abba.

Olvassatok ti is!

p.s.: igen, én vagyok a felelőse az ilyen díjátadós dolgoknak, mert, mert.... mert a TB csak apple-blogokat tudott volna ajánlani, de az meg kit éééérdekeeeeel? ;)

Ez a bejegyzés egy bizonyíték arra, hogy ebben az évben már teljesítettem, a penzumomat. Mostantól, ha szóba jön a nevem, mint olyan célszemély aki takarít a vendégek után, azt fogom mondani: - De múltkor is én raktam rendet!*

A konyhában hajnalig tartott a muri.

Nem, nem régi képek. Pár percesek.

Ha mégis a pamlagon alszol, lapozz a 239-re és tedd próbára szerencsédet!

Köszönöm. Álljanak hátrébb.

*A rendelet a kihirdetés napján lép életbe, és Dec. 31-ig tart.

Kedden kondibamenet betértünk TB-vel a szépnevű Klangfarbe boltba, ami több emeleten kínál kb mindent, ami hangszerekkel kapcsolatos. Eddig mindig úgy tűnt, hogy inkább a rocker célközönségre számít, de most zongorák voltak az előtérben. Elektromos zongorák, amikre eddig csak hűvös megvetéssel gondoltam.

De kedden kipróbálgattunk párat, és én rájöttem (már megint), hogy az előítéleteim teljesen tévesek, és hogy eddig egy ilyen hiányzott az életemből. Vagyis azt eddig is tudtam, hogy ha egyszer nagyobb lakásba költözünk, akkor szeretnék egy pianínót, mert már évek óta nyúzom TB-t, hogy tanítson meg zongorázni, de hangszer nélkül elég nehézkes. De ezek a kis csodák beférnének még a mi icipici kis lakásunkba is! Hát mi ez, ha nem a tökéletes boldogság? :)

az áruk mondjuk elég húzós, láttunk 15.000 euróért is gyönyörűségeket, a legolcsóbb (a képen látható) pedig 800 euró. Szerintem az én szintemen nem számít a különbség, úgyhogy ha ledoktorálok, egy ilyet kapok saját magamtól ajándékba*. Mert megérdemlem.

Már alig várom!!!

*Azért ne lepődjön meg senki, ha mégsem így lesz (mert ezernyi kifogást tudok, például az árát, meg hogy így sincs időm a hobbijaimra, akkor minek még egy, csak frusztrált leszek, a hegedűm is jobbára csak a sarokban áll, és talán mégsincs annyi helyünk, stb, stb). De most jó róla álmodozni.

Mai filmajánlónk, A 64 bites katona. (The soldier, 64-bit ; 2011 francia-amerikai),

Nem bántam meg, hogy nem olvastam el előre a kritikákat. Egy kemény akciófilmet vártam, szerelmi szállal, meg speciális effektekkel.

Helyette hiteles drámát láthattam, izgalmas, kémnős, szerelmi szállal. Egyszer sírtam is, később kiderült, feleslegesen.

 A történet eleje röviden: Egy félig robot-félig ember katona, ráébred, hogy csak 32 bites a szoftver ami működteti. Összeismerkedik egy kutatóval, és együtt élnek boldogan. A robot rájön, hogy a nő gépén is 32 bites szoftver van, és ha fel tudna telepíteni a gépre egy 64 bites operációs rendszert, mindkettejük élete megváltozhatna. Ez csak az első tizenöt perc, de ahogy a nő kezd gyanakodni, hogy a férfi kiborg, az filmtörténeti.

Mark32 fényképezi magát a tükörben. Itt kezd el gyanakodni, hogy a 32 a nevében mégiscsak jelenthet valamit.

A végén van a stáblista után, (kb. egy perc miután vége) egy fénykép. Azt várjátok meg mindenképp. Megváltoztatja a film végét.

folytatás az év elejéről

Michael Jackson szívesen tornázik reggelente (MTI, 2011)

Az alábbi hoaxot kaptam egy kedves családtagomtól ismerősömtől, és mivel nem volt ezer cimzett, ezért voltam olyan hülye és megnyitottam.

"Cicognani a bolognai Sant Orsola Kórház

gyermekosztályának vezető főorvosa

Ezt a verset egy kamaszlány írta, aki a rák végső stádiumában
szenved.
Szeretné látni, hányan olvassák el. A vers magáért beszél.

Legyetek szívesek továbbítsátok!
Az orvosa küldte szét, így jutott hozzám is, és én lefordítom
most Nektek.

LASSÚ TÁNC
Néztél valaha gyermekeket a játszótéren?
Vagy hallgattad az eső zaját,
mikor lehull a földre?
Vagy követted-e egy lepke
szabálytalan röptét?
Vagy figyelted-e, a nap
hogyan oldódik fel az éjszakában?
Jobban tennéd, ha lassítanál.
Ne táncolj ilyen gyorsan.
Az idő rövid.
A zenének vége lesz.
Napjaidon átrohansz?
Amikor kimondod: Hogy vagy?
meghallgatod a választ?

Amikor a napnak vége van
végigheversz-e ágyadon
hogy a fejedben átfutó
ezernyi gondolatnak helyet adj?
Jobban tennéd, ha lassítanál.
Ne táncolj ilyen gyorsan.
Az idő rövid.
A zenének vége lesz.
Mondtad-e valaha fiadnak
majd holnap
anélkül, hogy siettedben
észrevetted volna bánatát?
Vesztettél el jó
jó barátságot
visszahozhatatlanul,
csak azért, mert nem volt rá időd
hogy felhívd, és azt mond Szia ?

Jobban tennéd, ha lassítanál.
Ne táncolj ilyen gyorsan.
Az idő rövid.
A zenének vége lesz.
Ha ennyire rohansz
hogy elérj valahová,
elveszíted az utazás örömét.
Ha egész napodat lihegve
rohanod át, a kapott ajándékot
mintha sosem nyitnád ki . . .
de az út porába dobod.
Az élet nem versenyfutás.
Fogd kezedbe inkább lassan.
És hallgasd muzsikáját.

Küldd szét ezt az e-mailt. A küldéseket számolják.
KÉRLEK TITEKET, KÜLDJÉTEK EL MINDENKINEK, AKIT
ISMERTEK és talán azoknak is, akiket nem ismertek.
Ez a kívánsága egy különleges kislánynak, aki hamarosan elhagyja
ezt a világot rákbetegsége miatt.
Ennek a kislánynak kevéske hónapja van hátra az életből, és utolsó
kívánságaként akarta elküldeni ezt a levelet, hogy mindenki
elmondhassa, élje saját életét a maga teljességében, amíg teheti, s
ahogy ő már nem fogja tudni megtenni.
Minél több ember kapja meg ezt a levelet, annál nagyobb reményt kap
ő maga és családja, mivel minden egyes címzett után a The American
Cancer Society 1 centet adományoz kezeléséhez, és gyógyulása
utolsó kisérletéhez.
Ez nem kerül pénzbe senkinek, csak egy kis időt kéne rááldozni.

Ez egy Ölelési bizonylat!!

Prof. Alessandro Cicognani
Direttore Unità operativa di Pediatria,
Università degli Studi di Bologna,
Policlinico S.Orsola-Malpighi,
Via Massarenti 11, 40138 Bologna
Tel. studio: +39 051 6364814
Fax: +39 051 390070

Legyen boldog napod…"

Itt van leírva részletesebben, röviden annyi, hogy "pénzt is gyűjtöttek" ezzel a módszerrel, az emberek meg hívogatták az amerikai rák társaságot, (ACS), hogy igaz-e? Ezzel többet ártottak mintha csak törölték volna a levelet.

Amit én kaptam, annyival rosszabb változat, hogy ez az ember valóban ott dolgozik, a kórház is valódi és ez a telefonszáma. Remélem nem zaklatják túl sokan szegényeket.

Nem. Nem vagyok érzéketlen. Szerintem is sok mindenen átrohanunk. De ha írnék erről egy verset kamaszként (vagy a fordítás nagyon béna, vagy nem volt több tizenkét évesnél aki írta) akkor nem úgy terjeszteném a neten, mintha rákos kamaszlány lennék. De ha mégis, akkor nem jelölnék meg egy létező társaságot, hogy nekik lehet gyűjteni, vagy egy orvost, vagy kórházat létező telefonszammal. Mert ez így már hoax. Azt meg utálom.

Rájönni, hogy ez egy hoax hét másodperc volt. Ellenőrizni a kórház telefonszámát, tizenöt másodperc. Nem továbbítani : felbecsülhetetlen.

Rengeteg ilyen van, hogy valamire azt mondom, hogy majd megírom a blogba, aztán az esetek kilencven százalékában elfelejtődik.

Például nem vagyok benne biztos, hogy megemlítettem a kínai utazás kapcsán, hogy nem találkoztunk olyan hajléktalannal aki büdös volt. Közel voltam hozzájuk, néhánnyal még zárt térben is, de nem voltak büdösek. Egyik sem.

Láttam viszont olyanokat, akik utcán mostak, csípős hidegben, kézzel. Kicsavarták a ruhákat, és kirakták egy kerítésre vagy korlátra száradni.

Láttam férfiakat, akik az utcán, hideg vizzel mosták meztelen felsőtestüket, mínusz akárhány fokban.

Amit főztél edd is meg.

Szar élet a hajléktalanélet, de nincs annál szarabb, mint mikor felszállok egy buszra, és vissza kell fognom az öklendezésemet. Mindkettőnkhöz méltatlan, hogy ilyen helyzetbe hozzuk a másikat.

Hülyén érzem magam nagyon, és utálom, hogy ha bárki észrevette, akaratlanul megránduló arcizmomat, vagy önkéntelenül fintorra húzódó orromat, azt hiszi paraszt vagyok és pofákat vágok. (Nem arról beszélek mikor valaki grimaszol, meg fintorog, hanem az első akaratlan arckifejezésen mikor az orr keresi a forrást. Aki már érzett olyan embert maga körül, hogy fegyelmeznie kellett magát, nehogy öklendezni kezdjen, az tudja miről beszélek.)

Fürödtem is együtt, (jó csak zuhanyoztam) kínai hajléktalanokkal, meg papírdobozban élőkkel, de nem voltak büdösek. Gondolom, hogy ez valami hatalmas szégyen lehet ha büdös az ember? Vagy börtönbe zárják a büdös hajléktalanokat?

Nem érdekel ha most demagóg leszek, de részeg hajléktalant se láttam. Pedig eszméletlen olcsó a pia. Hozzáteszem, simán el tudom képzelni, hogy a részegeket begyűjtik, és megbüntetik, ha hajléktalanok akkor extrán.

Tömegközlekedtem, közfürdőben fürödtem, talponállókban kajáltam, rengeteget mászkáltam nyomornegyedekben, és nem találkoztam büdös, mocskos, vagy részeg emberrel. Na.

Ezeréve fogalmazgatom már magamban ezt a posztot, kb, mióta hazjöttünk Kínából, először Január lett volna a címe, de hát arról már lemaradtam. Valamiféle évkezdő gondolatsor akart lenni, nem kezdődött jól ez az év (nem, nem arra gondolok, hogy szilveszterkor hol voltunk, hanem természetesen a rendes, munkás életre), pedig nagyon pozitív akarok lenni, meg is fogadtam, hogy nem panaszkodom. Mert ilyen spirituális lettem, hogy elhiszem, hogy ha panaszkodom, akkor a bajra figyelek, és attól a baj meghízik, elterpeszkedik és otthonosan fogja érezni magát. Na, mióta ezt elhatároztam, szinte csak baj van, és folyton azon rágódom.

Na jó, igaziból egy baj van, és az a doktori, ami egyre nagyobb súlyként nehezedik rám. Minden ekörül forog, és ez kezd beteges lenni (egyébként kezdek magamban felfedezni más beteges dolgokat, talán az is beteges, hogy ilyenekre figyelek, de erről majd később). Szóval küzdök ellene, de elfelejteni nem tudom, mert akárhogyis, de erről szól a napom.

Idén újra megpróbálom, hogy Halogató kisasszonyból Eredményes királylány legyek. Ez mondjuk tipikusan az a fogadalom, amit heti rendszerességgel fogadok meg, de a remény hal meg utoljára. Ezt megünneplendő el is intéztem már pár dolgot (telefonokat, időpontkérést, leveleket), amik büszkeséggel töltenek el, de az Elintézendő Dolgok szaporábbak, mint az egerek (vagy a nyulak?), szóval még van mit tenni.

Közben olvasgattam itt ám más blogokat is, és olyan jó lenne így hozzáállni: 

I love this time of year. Love the feeling of optimism and excitement that comes over me when I ponder on a whooooooooole fresh-new-exciting Big Fat Year stretching ahead. So much time! So many possibilities! So much fun to be had! Lots of potential hooky time to be found in three hundred and sixty five days you know.

(Szeretem az évnek ezt a szakaszát. Szeretem, hogy optimista és lelkes leszek, amikor a az előttem húzódó, egész, friss-új-izgalmas Nagy, Kövér Új Éven merengek. Mennyi idő! Mennyi lehetőség! Mennyi móka! Egy csomó potenciális horgolós időt lehet találni 365 napban - na ja, nem lett túl magyaros, de most nem ez a lényeg)

Én inkább a kesergős típus vagyok: mennyire jó lett volna ez az év, ha kihasználom az összes lehetőséget, ami adódott! Ha nem halogatok, nem hárítok, nem gyáváskodom... És már el is telt az óév, hipp-hopp, eltűnt, soha vissza nem jön, elvitte az összes jó kis kihasználatlan lehetőségét magával. Az új évet meg utálom, mert kitúrta az előzőt. Szóval gondolom nem ártana változtatni ezen (is).

Valakinek, valami ötlete, hogy lehetne?

folyt. köv.

mármint olyan, hogy egy popszám szövegénél úgy érzezzem, nekem szól személyesen, akár én is írhattam volna, ezek BELELÁTNAK A LELKEM LEGMÉLYÉBE!!

Sírva röhögök.

érdemes megfigyelni a Lady Gagát játszó hölgy outfit-jét, nagyon kreatívan állították össze különböző, laborokban fellelhető áruból. Meg szerintem az is lenyűgöző, hogy a csoportja mennyire egyszerre csinálja a koreográfiát. egyátalán, hogy van koreográfia. Nem néznék ki ennyit kutatókból.

Az angolul nem tudóknak meg egy hevenyészett fordítás (igen, szólhattok, ha félrefordítottam valamit). Remélem átjön a lényeg (mondjuk a "rossz" helyett kifejezőbb lenne a "szar", de nem akartam ilyen őszinte vulgáris lenni):

egy rossz projectben ragadtam
miért, miért, miért?
miért pazarlom az időm
utalom ezt a rossz a projectet
 

mikor rám került a sor/átvettem, megígérted
1 év alatt első szerzős cikk, csak ennyire van szükségem
de hazudtál
hazudtál, hazudtál
megvédted (a disszertációd), egy lábbal már az ajtón kívül
megkaptam a projected
és bőven van probléma
utálom az életem
(a Cell újsághoz:) tudod, hogy akarlak, tudod, hogy szükségem van rád
egy rossz projectet kaptam

jó eredményeket akarok, meg egy cikket a Cellben
de egyenesen a  pokolból kaptam a projectem
kevesebb, mint 5 év alatt akarom befejezni
de innen nincs kiút

egy rossz projectben ragadtam
miért, miért, miért pazarlom az időmet?

a csövek nincsenek feliratozva
a jegyzőkönyved rendetlen
és ez marha nagy stresszt okoz nekem

mi ez a szag? sejtek, sejtek, tönkrement agysejtek (a hűtőben)
megkaptam a hülye, pszicho egereid
nem tudom elolvasni a protokolt, mert thai-ul írtad
mi van ebben a dobozban?

tudod, hogy akarlak, tudod, hogy szükségem van rád
egy rossz projectet kaptam
jó eredményeket akarok, meg egy cikket a Cellben,...

miért, miért, miért választottam ezt az életet?
miért, miért, miért?
utálom ezt a rossz projectet

blot, blot Western baby (in vitro technika)
az első ábra (a cikkben) szuper lesz
de az előhívás homályos,
nincsenek csíkok, őrület ez a szar

egy állást akarok, és szabadok akarok lenni
egy állást akarok, de nincs tudományos fokozatom

nem akarok szegény lenni
megkaptam a rossz projected

a komitém (ellenőrző társaság) mérges és nem akarnak (anyagilag) támogatni többé
fel akarom adni és elszabadulni innen
valami más karriert találni (marketing)

miért, miért, miért
halnak meg az egereim
sírhatnékom van
utálom ezt a rossz projectet

Beszélek anyukámmal telefonon, mondja, hogy nem volt otthon krumpli a húslevesbe. Még szerencse, hogy lopott egyet délután a Sparban, szóval végül lett egy krumpli a levesbe.*

*Imádom, hogy ezen az unokáim majd vitázhatnak, hogy igaz, vagy nem?

Ez az én különprojektem. Egy regény, egy egérről aki élt, halt a nárciszért.

Viktornak hívták egyébként, (de ez nem derül ki a regényben, csak a belőle készült animációs filmben, mert a Disney őrjöngött, hogy mit írjon akkor a plakátokra?) és annyira meg volt bolondulva a nárcisz illatáért, hogy mindig egyre közelebbről akata érezni. Nem lövöm le a végét, de annyit elárulhatok, hogy a Disney őrjöngött, szóval még folynak a tárgyalások, és van az a pénz amiért heppiend lesz, szóval akiknek tetszett a könyv, azok ne nézzék majd meg a filmet.

Mármint a rajzfilmet, mert a művévszfilmet (magyar-spanyol-francia-német-dán IMDB: 9.1 harmadik most, de még rengetegen nem szavaztak. (A keresztapa még rendben. De most komolyan A remény rabjai megelőzi?- a szerk.), -amit Johnny Depp ingyen vállalt el- azt mindenképpen, mert remekmű. (Nem, nem a 14 Oscar-jelölés miatt mondom és nem, nem azért mert én írtam a forgatókönyvet, hanem azért mert jó.)

Szóval amíg N.H.-né tart egy kis szünetet a nárciszprojektben, itt egy plakátterv a rajzfilmhez.

Plakátterv (2011, magángyűjtemény)

Megjövök a munkából, kimegyek a konyhába keresni valami rágcsálnivalót. Nézem a konyhapultot, és félig a munkalapra kiöntve, félig a főzőlapra borogatva, kakópor amíg a szem ellát.

A hiányzó csík az én hibám olyan gyors volt a megnyalomazujjam reflex, hogy mire észbekaptam már a kakaót szopogattam róla.

Az az első gondolatom, hogy én hagytam így tegnapelőttről, mikor szerelmem jeléül és engesztelésképpen, hogy nem az igazat és csak is az igazat mondtam a telefonba a hétvégi programjaimat illetően főztem egy jó kis tejbegrízt, (ami az egyetlen étel amit recept nélkül fejből készítek) és mikor a kakaóport osztottam nem csak bőkezű voltam, hanem remegőkezű is. Pont oda ment, pont kábé ennyi.

De aztán az is eszembe jutott, hogy KIZÁRT, hogy úgy hagytam ott magam után.

Ha mégis akkor TUTIKIZÁRT, hogy megjegyzés nélkül más takarította fel.

Mindegy csinálok egy képet és berakom a blogba.

Ha én voltam, nem vet rám túl jó fényt, de bárhogy máshogy vicces.

Azért egy biztonsági sms-t küldtem.

"Kismajom!Te borítottad ki a konyhában a kakót?Vagy ez még az én, tegnapelőtti balesetem emléke?"

Mielőtt kedves rokonok feminista olvasóink megrohamoznák emailfiókunkat, két majommal élek egy háztartásban és mind a kettőt imádom.

A gyerekek előadásának díszlete. (A dzsungel könyve) Az óvónők kihozták amit fejenként ötven centből lehetett.

A másik elé, egy emlékeztető igazi majomból.

Utána elmegyünk a boltba és választhatsz egy felsőt, egy farmert, meg egy kapucnis pihepuha pulcsit.

Igazságtalan,de nyaralni csak a kedvencemet viszem el. (A kép NEM manipulált)

Szóval elszakadva a majmoktól de visszatérve a feministákhoz, éppen porszívóztam mikor csörög a telefon. A feleségem az. Nevet, bocsánatot kér. Ő volt. Nárciszt fotózott aztán rohant. Most is rohan, egy fickóval ebédel. Kábé negyven éves. Mármint a fickó. Mérsékelten vagyok csak féltékeny de nem örülnék, ha kiderülne, hogy csak harminchat.

Hazaér:

-Tetszett a bejegyzés?

-Nem is vagyok a feleséged.

-Leszel a feleségem?

-Igen!

-Szuper.

-Megaszuper.

-Megaggigaszuper.

-100% pamut fonál.

-Tetszett a bejegyzés?

-Igen, tetszett.

Ez most kicsit fura lesz. Úgy beszélgettem az egyik emberrel, akit majdnem elraboltak, hogy nem tudta, hogy felveszem amit mond.

Persze utána megmutattam neki, és megbeszéltük, hogy miket fogok belőle kivágni, és előtte megmutatom neki. Nem akartam, hogy közönségnek mondja fel ami történt. Azt szertettem volna ha úgy mondja el az egészet, ahogy egy barátjának mondaná.

Az egyik tag utolsó napja kínában.

VIGYÁZAT!  SZÓKIMONDÓ SZÖVEGEK! A képekkel együtt persze néhol vicces, de maga a történet nagyon durva.

Szóval, ott tartottunk, hogy állunk az utcán, bőröndöstül, este van, sokan betegek és hisztisek, és nem értünk szót a kínaiakkal. Annyira abszurd, hogy én igaziból nem is izgultam, csak élveztem a nemmindennapi helyzetet. A tárgyalások több szinten folynak, Bandi természetesen a tettek mezejére lép, és meghekkelt a buszajtót, hogy ki tudjuk nyitni. Végülis erre nem került sor, mert hirtelen előkerültek a sofőrök, és erősen csodálkoztak az ajtó állapotán. Végre beszállhatunk, de persze nem indulunk.

A vicc az, hogy az a pénz, amit "vissza kell adnunk" igaziból meg sem kaptuk, csak elméletről és vágyakról beszélgetünk.

23:00 levették a gyújtast,üldögélünk a sötétben,vigyazunk a buszra, nehogy elvigyék.
A kínaiak újabb kártyájukat játsszák ki: befenyítenek minket, hogy lemondják a holnap reggeli repjegyet (ezt valahogy a helyi önkormányzat szervezte, de ez csak kesőbb derül ki) - néhány magyar aggódni kezd, hogy nekik nincs annyi pénzük, hogy most vegyenek egy Xiamen-Peking viszonyatra szóló jegyet. De hogy jutunk vissza reggel 6-ig Xiamenbe?
Egyátalán tudja valaki, hogy hívják ezt a várost, ahol vagyunk?

Üldögélünk, beszélgetünk. A bolgár barátnőm lehív a buszról, és elmondja élete történetét (csak 19 év)

23:30 Ezek komolyan gondolják az európai kapitalista csürhe megleckéztetését. Szerencsére az egyik cunami a mi pártunkon van, és eltaxizik a repülőtérre - ha még időben becsekkol minket, nem tudják lemondani a jegyet

közbeszúrt sztori a kis cunamiról: az egyik - nem tudom, hogy tényleg, vagy csak a fiúk találták-e ki, de a katonaságnál tanult angolul. Ez azt jelenti, hogy bármit is szeretne közölni, úgy kezdi ordítva, hogy OK, everybody! listen! és emlet hangon folytatja. Általában az o feladata volt, hogy negyedórával a kezdés elott a színpadhoz csoditsen minket, ahol hideg volt, és semmi értelmét nem láttuk, hogy ott álldogáljunk. OK everybody! Stand by! Stand by! egyébként az egész hangerohoz volt vagy 150 cm-es a kiscsaj. Egyszer reggel, ami mindig hektikus volt a késések miatt (valaki mindig elaludt, és ezért mindig megkaptuk, hogy legközelebb nem várunk), felszállt a várakozó buszra, és elkezdett ordítani. Mindenki behúzta a nyakát, hogy már megint egy hétalvó miatt mi kapjuk a dörgedelmet, de pár perc alatt kiderült,hogy csak bocsánatot akar kérni, mert a másik két cunami aludt el, és épp rájuk várunk.

24:00 Tibi, a trombitás gyerek őrmesteri rangban van, fontolgatja, hogy felhívja a felettesét. Az ötlet, hogy belekeverjük a hadsereget, kicsit felrázza a társalgást: egy esetleges harmadik VH erőviszonyait fontolgatjuk.

Pisilni lehet - vagy a ház mögött, a járdán, vagy vissza kell merészkedni a színházba.

00:15 az egyik cunami hoz kajat! kínait,de azért örülünk neki-előkerülnek a fejlámpák és a szuvenír evőpálcikák a díszdobozokbol

00:17 van benne poliplàb is (mindegy, az utolsó rendes kajánk egy soványka mekis hamburger volt úgy 12 órája)

00:25 a bolgár szervező fiú kitart a követelésünk (ha-ha) mellett. Állítja, addig el nem mozdul innen, amíg meg nem kapjuk a megígért pénzt. Ha kell, letelepedik, megházasodik egy kínai lánnyal és gyerekeket nemz.

00:30 Viktor felhívja a magyar nagykövetséget - tolmácsolja a követség álláspontját, miszerint, ha 30 percen belül nem hívja vissza őket, diplomàciai bonyodalmak lesznek - erre felbolydulnak a cunamik, és ezerrel telefonalgatni kezdenek

00:35 A betegek egyre rosszabbul vannak, de csak egy hatso, hosszú üles van, ahol le lehet fekudni, be kell osztanunk.

00:40 Viktor trükkje bejött, úgy tűnik, visszahívjàk a nagykövetségről*,talán mégis hazajutunk holnap ma valahogy

01:00 de tényleg, hol van Sting nagy haverunk és kínai gondviselőnk? Emberáldozat, vagy rég otthon alszik a pénzünkkel a párnája alatt?

szerencsére @eper@ figyelmeztett az egyik kommentben, hogy Sting volt az, aki ilyen aranyköpésekkel örvendeztetett meg minket, mint "china food is very more"

01:30 a bolgárok előre isznak a medve bőrére-dajdajoznak a buszuk mellett, és nem veszik észre, hogy egyre több cunami lép le. Lassan elszivárog a sofőrjük is

Egyébként nincs is mindenki itt, a nagyon beteg fagottost még a koncert előtt a hotelbe vitték. A hotelbe, amit mi talán sosem fogunk látni. Vajon mit csinál szegény ott egyedül?

01:35: lassan mindenki kidől, mi az őrséget szervezzük Lacival.

Viktor kint targyal - valahogy visszavarázsolja a sofőröket

01:45: indul a busz! ÉLJEN!!

02:50: A mi szervezőink szinte azonnal mély álomba zuhannak, így történhetett meg, hogy három előtt kicsivel a reptéren találjuk magunkat, és nem a hotelben. És ott van a betegünk, aki kétségbeesetten telefonál, hogy el akarják rabolni, egy fickó rugdossa az ajtaját, és kínaiul ordít.

A buszvezetők valószínűleg a pokolba kívánnak minket, de vissza kell buszozni a városba (Xiamenbe).

03:15: becsekkolunk a hotelbe, reggel 05:00kor indulunk, ne aludjon el senki!

(TB-vel lezuhanyzunk, kicsit beszélgetünk, igaziból félünk elaludni. Indulás előtt hozzák a jegyeket, nekem nincs. Kiderül, hogy éjjel, mikor a kis cunami elrohant, hogy becsekkoljon minket, elfogyott a reptéren a nyomtatóból a papír, ezért ötünknek nincs meg a jegye. Csak röhögök, nekem speciel tetszik Kína, és szívesen nézelődnék még itt kicsit. Mondjuk TB-t is itt tartanám)

Nem akarok már ennek külön bejegyzést, a hazaút rettenetesen hosszú volt, egyébként is, de mi szerintem triplán éreztük. Persze a plusz 70 eurót sosem kaptuk meg. Az időeltolódás miatt 31 órás szombat helyett végülis vasárnap éjjel egykor érkeztünk meg, laza 50 órája nem aludtunk ágyban, Münchenben a szervezők nem taláták meg a buszvezetőnket, másfél órát ácsorogtunk, fél órát már a sofőrrel együtt, mert nem sikerült beazonosítani hogy biztos mi vagyunk-e az a zenekar, ami a mi gépünkkel érkezett Pekingből, és Bécsbe menne. váááááááá)

Itt a vége, fuss el véle! Köszönöm, köszönjük, hogy végigolvastátok a hosszúra nyúlt beszámolót! Eredetileg csak azért írtam le, hogy ne felejtsük el TB-vel, mert szuper volt, élveztük az egészet (igen, még az utolsó napot is), és én bármikor újra indulnék. Aztán ahogy haladt a napló, egyre több nagyon pozitív visszajelzést kaptunk, hogy olvassátok és élvezitek. Ez hihetetlenül jól esett nekem. Ígérem, még visszamegyek még TB-vel (mert olyan sok minden kimaradt), és majd azt is megírjuk! ;)

*az ember nem is gondolná eleinte, mennyi haszna van az iPhone-ra letöthető Fake Call programnak, ami egy előre beállított névvel csörög egy előre beállított időpontban

Tszm-en voltam hétvégén, és szombaton valaki meglökte a székemet vacsora közben. Alulról. Meg a szüleimét is. Meg az asztalt is. Meg a nyitva álló ajtókat is. Meg a szomszéd házát is.

Még sosem éreztem eddig földrengést. Nagyon durva.

Szuper, hogy kipipálhattam valamit az "egyszer az életben ki kell próbálni" listáról, de azért ne legyen belole rendszer, jó?

Ha azt gondoltátok, hogy az utolsó napra már semmilyen meglepetés sem jut, csak a szokásos utaztunk-sétáltunk-koncert trió lesz megint, akkor tévedtetek.

Mert az igaz, hogy utazással kezdünk, szokás szerint felülünk a repülore, Xiamen felé. Egyszer le is szállunk, valami szigeten, ez mondjuk vicces, még nem repültem olyan járaton, aminek megállói vannak. A 15 perces szünetben páran kihasználják az alkalmat, és gyorsan hánynak egyet - csak, hogy ne gondoljátok, hogy a zenekar átlag egészségügyi állapota javul, de az alaphangulat azért elég jó. Egy szigetre érkezünk, és némi gyorskaját kapunk a reptéren, hogy azonnal továbbindulhassunk. Ez mondjuk már kezd fura lenni, az egy kis mekis szendvics még csak-csak, de inni csak kávét kapunk, hát nem örülök neki. Hehe, lehet, hogy nem itt volt, de most jutott eszembe, hogy az egyik reptéri wc-ben füstölot égettek. Nagyon vicces volt, és valamennyire talán hatásos is. Vagy talán csak a rossz szellemek ellen vetették be, nem is a szag miatt?

Átbuszozunk valami városba, nem világos a neve, ez késobb még azért gond lesz. Mivel az egész nap az utazással telt, rögtön a színházhoz megyünk, ahol a színpad nincs még berendezve és bármily meglepo, hideg van. Jobbára kint ácsorgunk az utcán, mert ott vagy 10 fokkal melegebb van. A fiúk elmennek bevásárolni az esti búcsúpartira, és Laci szülinapjára. Az öltözo leginkább istállóra hasonlít, egy naagy terem néhány paddal, én már csak rezignáltan iszom a melegvizet, de néhány lány -a betegebbek-, ellentmondást nem turoen bevonul a VIP oltozobe, ami az énekeseknek meg a szólistáknak volt fenntartva. Mondjuk ez sem sokkal jobb, hodály, bezsúfolt székekkel, de némileg melegebb. Mivel nem voltunk még a hotelben, a boröndöket is be kell cipelni, úgy nézünk ki, mint valami menekülttábor.

Kint, a színpadon kezd feszülni a helyzet, másfél óra múlva koncert, kb 12 fok van, bekapcsolnak néhány reflektort, hátha az segít. A munkások rendezik be a színpadot, a székek elég mocskosak, a mi szervezoinknek kezd elsötétülni az arca. Jobb híján a cunamik kezdik letakarítani a székeket, és közben tolmácsolják Sting, a kínai szervezo szavait, miszerint bocs, ez egy viszonylag kisváros, de jóban vannak az elöljárokkal, azért van itt koncert. Bla-bla.

A karmester végül kitör, ordít az egyik cunamival, nyomatékosításképpen akkorát rúg az egyik székbe, hogy az elrepül. A cunami ordít Stinggel, gondolom, ugyanazt, csak kínaiul, Sting aztán ordít a munkásokkal, azok meg csak bambán néznek, és próbálják kitalálni, hogy kell egy kottatartót kinyitni. Kár, hogy nincs nálam kamera, mert nagyon szép jelenet volt.

Ultimátum: ha nem látunk 10 percen belül valami igyekezetet, fújhatják a koncertet. Az utolsó pillanatban behoznak hosugárzókat, de addigra a zenekarnak elege van, szedelodzködnek, mennének ki a buszba. Mi páran -foleg magyarok- próbáljuk meggyozni oket, hogy volt már ennél rosszabb is, ráadásul ez az utolsó koncert, inkább röhögjünk egy jót, és játsszuk le. Én megértem a betegeket, akik alig látnak ki a fejükbol, de azért sokan inkább csak hisztibol nem akarnak maradni. Magyarázzák, hogy ezzel a zenész/muvész mivoltukban sértik meg oket, ami persze lehetne igaz, de hát akkor eddig miért játszottak? ezt valahogy az elso koncerten kellett volna tisztázni.

Végülis kimennek a buszba, TB és a pár magyar zenész, aki marad (+ egy öregebb, sokat látott bolgár csellista, aki kifejti nekem, hogy a buszban üloknek le kéne húzni napi 8 órát egy gyárban, mindjárt megbecsülnék magukat), szólókoncertet szervez hamarjában, a már befelé szivárgó közönség számára. Már majdnem kezdenének, amikor hirtelen mindenki visszajön a buszból, hogy kialkudtak +70 eurót, szóval mégiscsak játszanak.

A pénz melegít, nem tudtátok?

Mondjuk annál biztosan jobban, mint az a pár hosugárzó, amivel körberakták a színpadot.

Az énekesek így sem hajlandóak szerepelni (haza azért ok sem mehettek, végig ülnek az oltozoben, ami szerintem hidegebb, mint a színpad), de lemegy a koncert. A szünetben páran hisztiznek, hogy nem jönnek ki, ha nem kapják meg most a pénzüket, de valahogy leszerelik oket. Teltház, vastaps, állva ujjongó közönség. Jó élmény, örülök, hogy nem hagytuk ki. Mikor már megyünk ki a színpadról, Tibi, az egyik trombitás feláll, és eljátssza a takarodót - kicsit szomorú vagyok, hogy vége a turnénak. (és mehetek vissza a balettba ugrálni)

Az öltözésnél mondjuk a szervezok idegesnek látszanak, és terjed a hír, hogy lehetoleg együtt hagyjuk el az épületet. Kiosonunk a boröndökkel buszokhoz, amik mindenki megdöbbenésére zárva vannak. Kína-zenekar 1:1.

Állunk tehát éjjel 11-kor egy kínai városban, aminek a nevét sem tudjuk, két óra utazásra a repülotértol, ahonnan holnap reggel indul a járatunk Pekingbe. Yeah.

Kiderül, hogy a városi eloljárók szerint a koncert hatalmas bukás volt, a közönség csalódott, mi különbenis szerzodest szegtünk (WTF?), adjuk vissza a kialkudott 70 eurót, különben ott a járdán fogunk megdögleni.

Mondjuk engem nem érdekelt volna a pénz, de egy zuhany (ugye már tegnap sem fürödtem), meg egy ágy jólesett volna. Tanakodás, persze a mieink keménykednek, hogy azt a pénzt megígérték, meg is kell kapnunk. Közben kijönnek a rendorok (upsz), tiszta cirkusz az egész, kezdünk gondolkodni rajta, hogy megijedjünk-e, végülis mennyi az esélyünk a csak kínaiul beszélo rendoroknél, az elöljáró szavaival szemben? Ez egy kommunista ország, ha ok azt mondták, a koncert egy nagy bukás volt, akkor az volt, hiába ünnepeltek minket állva. És ha azt mondják, szerzodést szegtünk (holott ok szegtek, mivel a 20 fok benne volt a szerzodesben), akkor igazuk van.

Valaki a színházból azt mondja, Stinget, a kínai szervezot elrabolták, ismeretlen helyre szállították (kik??? mi van?), addig nem adják ki, amíg mi le nem mondunk a pénzrol. eltekintve attól, hogy szerintem Sting már rég az ágyában csicsikál, azért nem túl megnyugató, hogy nála van még az utolsó három koncert gázsija is.

Szerencsére az estérol megvannak a jegyzeteim: mivel lemerült a telefonom, Mariann füzetébe körmölöm az eseményket a vaksötétben. Tollam nincs, ezért zsilettpengével vágom meg a karom, és a véremmel írok, hogy legyen hiteles forrása a gyászoló utókornak a Vienna Classical Orchestra utolsó óráiról...

folyt. köv.

Nanning - nehéz így jegyzetek nélkül.

a másik kertje eszméletlenül zöldebb

A tegnapi luxus után itt egy elképesztoen lerobbant szállóba megyünk. Vagyis nem világos, hogy lerobbant, vagy most újítják fel, vagy most építették az egészet, de újrahasznosított dolgokból. Az egyik liftet például most cserélik márványosra, azokon az emeleteken, ahol hiányzik az ajtó, egy koszos matracot állítottak a lyukba, nehogy leessen a jónép. A szoba még csak-csak, a mienkbe egy PC is jutott, de egyátalán nincs futes. Mint kesobb kiderul, meleg viz sem mindig.

jó hely ez a Nanning, csak még a helyieket kell meggyőzni

Persze itt vagyunk a vietnami határ mellett, pálmák sok helyen, még az utcaseproknek is vietnami kalapjuk van, akár meleg is lehetne, de nincs.

keresse meg az utcaseprőcsíkos piros kalapot amit elrejtettünk a képen

Legalábbis nem annyira, hogy felmelegítsen egy betonépületet. 

Mivel csak 2 lift mukodokepes, es kb 18 emeletes az epulet, hosszu idobe telik, hogy mind az 56-an feljussunk a csomagokkal. A mi 16. emeletünkön meg sem áll a lift, választhatunk a 15. és a 17. között. ááááá.

Már meg sem próbálkoznak helyi étteremmel, egybol testületileg a KFC-be megyünk, és voilá! rákocskás szendvicset kapunk! Direkt figyelem az arcokat, páran nem bírják a sea food-ot, nagyon viccesek, mikor éhesen beleharapnak, és rájönnek, hogy ma sem fognak ebédelni (vagyis de, csak saját pénzbol).

Ebéd után a srácokkal bevetjuk magunkat egy mellékutcába, szuper piacot találunk, nem muanyag kacatokkal, hanem gyümölccsel, zöldségekkel, (kutya)hússal, hallal.

mindenből szeretnék tíz dekát

azt a vidámat szeretném amelyiknek kitolatott az utcára

A tea nagyon drága, és nem tudunk belole alkudni. Így kicsit megértem, miért nem locsolnak minket az éttermekben teával. 

Az utcán mindenki mosolyog ránk, beszélnek hozzánk, tökre elhiszem, hogy ezek az emberek nem láttak még európait, csak a tv-ben.

kispályás még a pálcával

TB vesz nekem biciklis kézmelegitot, meg banánt. Én foleg fényképezek.

Mi az? Két lába van és piros?

fürge róka lába, avagy : VUK 6 Az utolsó csapás

Ludat, kacsát! ...meg kakast is! (NH-né: hehe, azt akartam írni ide címnek, hogy "von Schwarz, ha szabad kérnem!" de vajon értettétek-e volna? válaszokat a kommenteknél várom!)

 Hazafelé Bandi is beugrik egy fodrászhoz, mondjuk fél óránk van a koncertre indulásig, abba sok minden belefér, de kicsit aggódom.

Végülis néhány perccel a találkozó idopontja után esik be a szobába, már nem tudtam, mit csináljak. Kiderül, hogy a liftek egyátalán nem mukodnek, vagyis nagyon furán, és gyalog jött fel. Miután összekapja a cuccait, teszünk még egy próbát, de teljesen feleslegesen, elindulunk inkább gyalog lefelé a nem túl szívvidító lépcsoházban. Az indulásról mondjuk nem késünk le, mert mindenki a lifttel bénázik.

A koncert egy ezeréves betontömbben van, aminek nagyon szép, belso kertje van, talán mintha madarakat is hallanánk.

ég a város

Belül viszont elképesztoek a viszonyok. Az oltozot az 50-es években szerezték be, és azóta is használják, futes nincs, két olajradiátor körül gyulekeznek a lányok, dumálgatunk, sztorizgatunk, mintha a kemence mellett ücsörögnénk. Mondjuk annyira nem meleg.

nincs kedvük levenni a kabátot

A mosdó olyan, hogy expedíciókat szervezünk a fényképezésre, és a kínunkban röhögésre, szaggal együtt az igazi. Kezdek megerto lenni - ezek nem velünk akarnak kiszúrni, hanem nekik ez a természetes. A bemondóno és virágátadó lányok a kötelezo egyenestélyi és fehér pelerin alatt nadrágot viselnek, és ráadásul nekik csak egy hosugárzós ventillátor jutott a folyosón. Van egy új darabunk, valami kínai, amihez jár egy kínai szólista is, egy kínai hangszerrel. Bár jól játszik (gondolom), de kicsit az az érzésem, hogy a csaj valami nagyfejesnek lehet a lánya, és ezért ragaszkodtak ehhez a plusz egy számhoz.

Este a vacsora nagyon finom, és sokat eszem, ami lehet, hogy nem volt túl jó ötlet. Rájövünk, hogy a gyanús fehér lötyi, amit kiraktak, az surített tej, attól kezdve versenyt mártogatjuk az evopálcikáinkat a tálba. Szerintem ha addig nem volt mindenki beteg, most tuti az lesz, de legalábbis kicseréltük egymás közt a bacikat.

Ennek az embernek akartam segíteni felállítani a motort, de kiderült, hogy csak így parkolta le.

A szobában annyira hideg van, hogy nem fürdünk, és mindent magunkra veszünk az alváshoz - TB konkrétan kabátban fekszik. A gyomrom görcsben, nagyon fázom, és érzem, hogy mindjárt hányok, ami csak azért nem tunik jó ötletnek, mert a wc a szobánkban délután eldugult (ez egy nagyon gyakori probléma, szinte minden hotelben elofordult egy-két szobában), és már így is szinültig van vízzel. Agyalok, hogy mi legyen, végülis lemegyek a 15.-re Mariannhoz, és bekéredzkedem: bocs, hánynom kell, bejöhetek? Köszönhetoen ennek az együttöltött három hétnek a Távol-Keleten, még csak nem is ciki egy ilyen mondat. M. is egészen magától érthetodoen fogadja, kimegy cigizni, hogy ne legyen kínos nekem. 

Mit írjak még, hogy ne ez a sztori legyen a végén? 

hallgassatok egy kis zenét!

ilyeneket játszottunk 

Múltkor, két férfival állunk a Praktikerben és nézzük, hogy UD, vagy UW vasalás kell-e? Az egyik építkezeik, a másik már építkezett, én most építkezem, mondhatni engem kísértek el, vagy én kísértem el őket, hogy egymás segítségére legyünk.

Az egyik megesküszik rá, hogy "A" profil kell. A másik megesküszik rá, hogy "B" profil kell.

Mielőtt anyázás lenne a dologból, (amit nem vennék a lelkemre, hiszen akármelyik szidná a másik anyját, egyben szidná az enyémet is) megbeszéljük, hogy ezt talán megkérdezzük majd az egyik kőművestől. Aki most nem elérhető.

Ezt akkor talán most hagyjuk.

O.K. Vegyünk akkor ajtókat. Milyen kell 100 centiméter széles, vagy csak 90? Talán 75?

Csak abban vagyunk biztosak, hogy merre nyílik, de hogy hány centi?

Maradjunk annyiban, hogy nem vettünk se vasalatot, se ajtót, de odaadjuk a pénzt valakinek, aki megveszi ami kell, és majd utólag elszámolunk.

Inkább a barátnőmét, mint a tegnapi használtat.

Akkor indulhatunk pénzt váltani, ami a másik fontos feladatunk volt.

Nem akartunk hárman váltani, de én kisorsolódtam a kettőbe, akik felügyelik, hogy minden rendben lesz, nem kapunk kevesebbet, se fénymásoltat stb.

Nem olyan rengeteg pénzről volt szó, mégis kellemetlen mikor az ember háta mögött úgy állnak, hogy látják pontosan mennyit, hogyan, pláne ha ez a Keleti környékén történik. (Nem, nem utcai váltónál váltottunk de akkor is.)

Egy taxisofőr és egy arab kereskedő nászából született kellemes negyvenhetes fickó különös érdeklődést mutatott a pénzünk iránt, és bár nem történt semmi atrocitás, mégis volt pár igen hosszúra nyúlt pillanat, szinte percek.

A váltó megszámolja géppel, kézzel, számológéppel. Mi is. Ahogy szokták.

Itt kapcsolódik a történet Kínához, ahol egy bankban olyat láttam, hogy ha csak mesélik biztos, hogy levonom magamban a felét.

Éppen pénzt váltottunk, mikor bejött az ajtón egy bankrablónak kinéző kínai, és egy közepesen nagy papírdobozból pénzt szórt az egyik kassza elé, majd sarkon fordult kiment, és elbiciklizett. Hirtelen fel sem fogtam mi történt, kiszaladtam gyorsan lefényképeztem távoztában, aztán gyorsan vissza a bankba, és megpróbáltam a pénzt is amit ott hagyott.

kereket old az ócska biciklin

Annyi volt, amit a dobozból kiöntött, hogy egy-két köteg leesett a földre, de vagy nem látta, vagy nem érdekelte úgyhogy ezt már csak az egyik biztonsági őr vette észre, aki felnyalábolta a zsákmányt és bevitte. Egy részét odarakta a kassza benti oldalára, másik felét egy asztalra a maradékot hátra a biztonságos melegbe, de nem számolta meg, hogy mennyit hova.

Klónhadsereg Maokból. Nem túl erős, de nagyon vörös.

Nem tudtam több vagy jobb fényképet lőni, mert nagyon nem szeretik ha hivatalos helyeken túristák fényképezgetnek, meg egy bankban amúgy sem illik lődözni, még mobillal sem.

Ha nem lenne erre legalább tizenöt magyar tanúm, hogy így történt most még bizonygatnám egy darabig, de így csak saját kételyeim maradnak.

Miért nem kapott blokkot? (egy papírfecnit legalább?) Miért nem számolták meg a pénzt? Ki küldte? Miért bicajjal jött? Miért nem csodálkozott ezen az egyik kínai sem aki ott dolgozott? Miért nem számolták meg ők sem, hogy pontosan mennyit hozott?

Ez a történet nem tudom mit mond Kínáról, de valahogy mégis hozzáadott a fejemben kialakult képhez.

Ide is repülünk, kezd kicsit fárasztó lenni, bár azt hiszem, ciki arra a panaszkodni, hogy túl sokat repül valaki. Valamelyik reptéren, valamelyik biztonsági ellenőrzésen elveszik a gyantámat, egyszerűen kiveszi a nő a hegedűtokomból, még csak nem is én nyithatom ki. Felbosszantanak, de esélyem sincs, ő csak vonogatja a vállát, és meg hiába mondom, hogy eddig bezzeg egyik reptéren sem volt vele gondom. Amit legjobban utálok, az a következetlenség, hogy senki mástól nem veszik el, csak tőlem. Egy másik helyen Andi nádfaragó késkészletét vették el, amit véletlenül az oboatokban hagyott, de aztán visszaadták neki. Megint egy másik helyen meg az újonnan vásárolt műanyag evőpálcikáinkat kobozták el, de azt Bandi egy óvatlan pillanatban egyszerűen visszavette.

A híres kunmingi kőerdő. Egész konkrét elképzeléseim vannak, hogy mit hagytunk legközelebbre.

A steward is felbosszantott, kikapcsoltatta velem a repülős módba állított iPhone-t, hogy nem játszhatok rajta, míg mások mellettem a Sony Erissconjukról hallgattak zenét. Hátramentem veszekedni, persze csak annyit tudott angolul, hogy Kínában nem szabad használni, de azt nem tudta megmondani, hogy miért nem. Hiába mondtam, hogy 2 hete repülgetek Kínában, és még eddig senkinek nem volt vele baja. Néhány perc után megadóan mondta, hogy jó, akkor kapcsoljam vissza (nem mintha kikapcsoltam volna, de ő ezt nem tudta), de akkor is leszúrtam, hogy ha ennyire komolyan veszik az utazási feltételeket, akkor most hirtelen mi ez a nagy engedékenység. Szegény, nem tudta, melyik lábára álljon, de akkor is utálom, ha következetlenek. Kiszúrtam vele, mert odaadtam az András gyereknek, aki tovább játszott vele, és rá érdekes módon nem szóltak.

next time

Szóval Kunming, az 1890 méteren fekszik, de ebből nem érzékelünk semmit, mert tök lapos a táj. Azt ígérték nekünk, hogy az örök tavasz városa, ahol rengeteg a fű, fa, virág, és mindig meleg van. És valóban, ahogy kiszállunk a röpülőből, máris érezzünk a melengető napsütést, és mivel többen visszamennek reklamálni (például mert a reptéri rakodómunkások eltörték az egyik cselló nyakát - upsz), leheveredünk a parkolóan a fűbe (és reméljük, hogy senki nem köpött még oda). Hihetetlen érzés nem fázni, mondjuk ne gondoljatok kánikulára, de egy amolyan koratavaszi napsütésre, amikor hirtelen minden derűs lesz és szép (a szubtrópusi időjárást a magasság szelidíti meg). A városban tényleg mindenhol virágok vannak, még a lepukkant szocreál beton felüljáróról is lógnak le. Az egész város némileg szegényes benyomást kelt, de tiszta, rendezett az utca, és a boltok tele vannak az ízlésesen elrendezett árukkal. Ráadásul az járda felé mindegyik nyitott, ettől nagyon barátságos lesz az egész. Az arcok kicsit barnábbak és kevésbe kínaisak, és sokkal gyakrabban látok népi jellegű ruhadarabokat, vagy például európai ruhájú, de a babát bordó szőttesben cipelő anyukákat.

(ja, és valahol erre volt, hogy a reptéren is láttunk alul lyukas nadrágot viselő kisfiút, nagyon viccesen nézett ki, és nem is pisilt a váró padlószőnyegére, mint vártuk. Legalábbis nem addig, amíg figyeltük)

hatalmas folt kell majd rá

Az ebéd a szokásos, egy hotel közeli étterem, és én már semmin nem lepődöm me, amit elém tesznek. Egyszerre csak mégis felállnak a szervezők, és közlik, hogy megyünk. Úgy látszik, most telt be a pohár náluk, vagy nem tudom. Vagy talán az volt a baj a teli phárral, hogy elég mocskos volt. Szerintem bőven nem ez volt a legrosszabb hely, és én már épp falatozni kezdtem volna. Az éttermieket is sajnáltam, hogy ennyit dolgoztak a kajával, mi meg szépen lelépünk. Bár biztos örültek, hogy a tányérok majdnem érintetlenek voltak.

Átvonultunk a KFC-be amit én pont nem szeretek, de hát mindegy, végülis. A lényeg, hogy van, aki örült a rántottcsirkés szendónak.

A hotel meg egyszerűen csodás.

átmeneti szállás

Először fordul elő, hogy a városbeli sétálgatás helyett TB-vel a szoba kényelmét választjuk, és kihasználjuk.

az a jó a márványban, hogy mindig hideg mikor rálépsz

Persze a többiek szuper boltokra bukkanak, és életük legjobb vásárát csinálják, de hát mindegy, nem is akartam vásárolni.

-Miért kell mindig ilyen magamutogatónak lenned kisfiam? Hát sosem nő be a fejed lágya?

Este a Grand Theaterben (tényleg hatalmas) ajtónállók sora fogad minket, és roskadásig teli asztalok tele minden jóval.

ha ők valamire azt mondják nagy, akkor az tényleg nagy

Sajnos nem nekünk készítették, de TB és még néhányan elvegyülnek a tömegben. Öltözőből mondjuk csak egyet sikerült kinyitni 56 embernek, de legalább nem fázunk annyira (az épületekben továbbra is hideg van).

ti csak sztek isztok, engem nem kínátok, ez nem szép

A következő balhé a víz körül van, míg lent a meghívottak falatoznak, nekünk elfelejtenek vizet hozni (se meleget, se hideget), a karmester meg keménykedik, hogy addig nem játszunk. Persze a kínai szervező hozat gyorsan, de kezd kicsit feszültté válni a viszony a helyiekkel. 

őrizetben

ilyeneket játszunk