ez is milyen már, 23 hónapos, mindjárt KÉT éves! Két éve írjuk ezt a blogot, és a elején még évekig nem volt gyerekünk. Na jó, két évnek tűnt, hogy írjuk a blogot.

A múltkoriból aztán annyi minden kimaradt, hogy például végre ráérzett a motorozás ízére, erre kinőtte a motorját. Azért a lépcsőházban vagánykodik még vele, remekül visszhangzik az egész, szerethetnek minket a szomszédok. Egyébként szeretnek, a múltkor megállított minket az egyik kicsit furi negyvenes egyedülálló, hogy elfogadnánk-e egy kézzel készített játékot, és hozott is egy cuki kötött szörnyet, amit az anyukája csinált, mert 65 éves és unatkozik, és odaadta a fiának, hogy ha lát egy kedves gyereket, akkor adja oda. Lili meg tök oda volt, és azóta is meséli, hogy bácsi, és mutatja, hogy kint a lépcsőházban.

Egyébként mindent mesél, a múltkoriból rengeteg szó is kimaradt (például az elsők egyike az autó volt, nagyon tisztán ejtve), de most már nem is írok listát, mert szinte mindent mond. Pikk-pakk. És a hétvégén lett egy mondata is: Esik eső.

Vannak cukiságai, a múltkor kalap nélkül vittem sétálni, nem tudom, érzitek-e a drámai helyzetet, a kishölgy kalap nélkül lépett az utcára, rögtön szólt is, hogy "ó, mama! vissza!" és mutatott a fejére, hogy nincs rendesen felöltözve. Táska nélkül se megy sehová, most éppen egy kutyás a kedvenc, emiatt is fordultunk már vissza a lift aljából, vagyis felkiabáltunk az ajtót záró Bandinak, hogy hozza a kutyás táskát, különben a kisAudrey nem megy sehová. Ez egyértelműen látszott a tekintetén.

A legtöbb szót meglepően tisztán ejti (na jó az r-jei még nem az igaziak), de például a gereblye a gebérje.

Ja, és nem csak a szomszédot meséli, hanem a nénit (lányt) a vonaton, aki megevett egy kinder-tojást, és Lilinek adta belőle a játékot, meg Ildit, aki A Nyakláncot horgolta neki, meg a nénit, akitől vettük a szandálját, meg mindenkit. ÉS néha nehéz kitalálni, mert csak annyit mond, hogy: Néni. És látod az arcán, hogy az egész történetet mögé gondolja, de vajon melyiket? És akkor barkobázunk.

És persze az unokatesókat is folyton emlegeti, legalábbis az én oldalamról mind ismeri név szerint, és naponta kéri, hogy nézegessünk róluk képeket. Ezek között vannak aztán nagyon vicces, többéves képek, ahol a most olyan nagy és felelősségteljes unokatesók még kétéves kislányok, és Lilinek nem fér a fejébe, hogy azok ott nem ő, főleg, mikor az ő ruháiban vannak. Bonyolult dolog ez.

Táncol. Ha nincs zene, akkor kér (mutogatva). És mondja, hogy Tánc! Tánc! de ha elmegy mellettünk egy autó, amiben dübörög a rakkendroll török tucc-tucc, akkor is megáll, és táncol. Ha fütyörészem, akkor is táncol. Ha TB-vel énekelünk, akkor is táncol. Ha hangszereket lát a képeskönyvben, akkor is táncol. 

Szerintem, persze én az elfogult anyja vagyok, hihetetlen kiegyensúlyozott és könnyen kezelhető gyerek. Bár azt hiszem, nincsenek nagy elvárásaim. A lényeg, hogy mi ketten hárman jól megvagyunk, nincs hiszti, nincs feszültség. Ha van, akkor hamar rájövök, hogy nem miatta van.

( na jó, nem bírom ki, hogy ne magyarázkodjak, mert úgyis félreértik. Nekem az nem hiszti, hogy tudom, miért sír, hogy látom rajta, hogy tök csalódott valamiért, vagy ha azért sír, mert még nem tudja elmondani, de látom, hogy mi a baj. Én tudok beszélni, aztán mégis néha csak sírok a csalódottságtól, szóval nálunk ez megengedett)

Viszonylag keveset eszik, de vannak meglepő napjai. És bár nem eszik meg mindent, amit mi, a fontos dolgokat szereti: sajt, zöldségek, hús. És persze az anyatej; egyre többen szólnak be kérdezgetik, hogy mikor fogjuk abbahagyni. Fogalmam sincs.

Az iPhone-on és rajtam nem osztozik, és a múltkor egy kislányt ki akart parancsolni a homokozóból, de azért mégis úgy látom, egyre szociálisabb. Az unokatesókkal való játékra például határozottan igénye van. Kapott húsvétra egy baba-edénykészletet, és remekül szerepjátékozik vele. Kitölti a teát, a tejet, rak mézet a csuporból kiskanállal, kiszürcsöli a csészéből a játék-teát (igaziból nem szürcsöl) és nagyot sóhajt utána. 

A képeskönyveket, és főleg a böngészőket nagyon szereti. Könnyen megtalál mindent, amit feladunk neki.

A telefonom simám megcsinálja a 12 darabos memory-t, minimális felesleges húzással. A minimális azt jelenti, hogy mondjuk 2-vel több, mint amennyi nekem kéne. A valóságban viszont nem igazán akarja elfogadni, hogy nem húzhat fel, csak kettőt egyszerre. Igaza van, tényleg hülyeség :)

A tesóimmal vannak vitáink a nevelési elveim miatt. Vagyis szerintük nincsenek elveim, ami igaz, csak egy formálódó családom van. Szerintük nem állítok elég korlátot a gyereknek, és a fejemre fog nőni nőtt. Lehet, hogy néha hagyom, hogy menjen a feje után, és tény, hogy ygakorlatilag soha nem fegyelmezem (mert nem kell) de az is biztos, hogy ezzel a gyerekkel nem késtünk még le egy vonatot se, ha kell, akkor nagyon szépen együtt dolgozik velünk. Vannak elképzeléseim, de nyilván minden gyerekkel meg minden szülővel más jön be, majd ha lesz valami negatív feedback Lilitől, akkor változtatunk.

Mintha változna az arca, legalábbis húsvétkor nem győztem csodálkozni rajta, hogy milyen gyönyörű. Persze eddig is az volt, de most mintha egyre lányosabb lenne. Lassan, nagyon lassan nő és sűrűsödik a haja, de messze még a samponreklám-szerződés. Magához képest vékonyka lett, de azért idegenek így is megjegyzik, hogy látjuk, az evéssel nincs gond. 90 centi körül van és átlagosan 12 kiló, mérlegtől függ.

Nem ő a mászóka bajnoka, és hintázni sem mindig szeret. De elbíbelődik a hangyákkal, hatalmas szemekkel mutat nekem egy legyet, homokozik, sétál, és mesél mindenfélét, csak nem mindig magyarul. Vannak jelszavai, Pika! Pikaaa! És utána valami, amit nem tudok betűzni. Sok saját szava van, de mind elvont dolgokat jelentenek. 

Irtó vicces képeket tud vágni, meresztgeti a szemét, felhúzza a szemöldökét, csücsörít, néha csak bolondozásból, néha viccből és néha mókából. Meg néha csak úgy, mert épp történt valami, amit az egyre többet beszélgető pantominművésznőnek mindenképpen reagálni kell. 

Szeret telefonálni, és sokszor név szerint kéri, kit hívjunk fel. Persze aztán nem mond semmit, vagy csak egy-egy szót, és a kérdésekre is csak bólogat. Éljen a skype!

Mostanában csak akkor kerül manducába (a hordozónkba), ha sietünk, vagy ha alvásidő van. Közelre gyalogol (na jó, néha felveszem, de ma 30 percet simán lesétált), messzire meg bicajjal (bicaaa) megyünk. Nagyon szereti, ha az udvaron járunk, ad neki mindig pat-patot. És menetközben mögöttem ülve végig kommentálja az utat, olyan, mint egy kis idegenvezető. Cica (a házfalon), vau-vau bácsi (kutyátsétáltat), autó!, hop! (labdázó gyerekek), nna! (kátyú) hinta! (játszótér a láthatáron). ÉS tényleg figyel, mert ha valahol másodszor megyünk még csak, már akkor előre mondja, hol lesz játszótér, vagy hol volt előző nap érdekes esemény.

Minden este, mikor az ágyamhoz lépek, a legszuperebb érzés, hogy mellé fekszem be. Pedig általában csak 10 centit hagy nekem.

 egy korai kép Victoria Beckhamről

amikor megtalálom a december 9-i teendő-listámat, és örömmel konstatálom, hogy az elmúlt 5 hónapban már mindent elvégeztem róla. Egy Szupernő vagyok. 

Miközben hatodszor bontottam le és csináltam újra TL sapkájának karimáját a legteljesebb lelki nyugalommal, rájöttem, hogy horgolásban már megléptem a szellemi fejlettség következő fokát, miszerint az út a lényeg, nem a cél. Még a végén egy horgolotűvel a kezemben fogok megvilágosodni. Annyira menő lennék.

Húsvétkor otthon voltunk Tszm-en, hármasban, vagyis mi csak hárman voltunk ott, TáltosBandival és TündérLilivel, a többiek meg tizenöten. Bátyámmal meg is állapítottuk, hogy nincs mese, kell venni egy jurtát. Mert ugyan ott van szemben az én házam, ami még mindig nem az enyém, de továbbra is csak én látom benne a házat, a többiek egy romhalmazt, szóval az sem jó megoldás, ha végre megvenném. De a kertjében elég jól elférne egy jurta, ami a sátorral ellentétben még fűthető is. Szóval nincs más megoldás. A méreten nem egyeztünk, bátyám szerint kell a 8méter átmérő, bal hátul a nők, jobb hátul a férfiak, jobb elől a szopós állatok, bal elől a kisgyerekek. Én meg kiegyeznék 5 méterrel is. TB-t állítottuk rá a projektra, és kisült, hogy egészen olcsón is lehet már jurtát kapni a neten, ezt égi jelnek veszem. Bár TB szerint úgy néznek ki, mint egy hajléktalanszálló, bátyám szerint teljesen rendben van. TB eléggé úri gyerek, de majd ő aludhat bent a házban is, végre lesz szabad ágy. 

Na, ez az egyik nagy projekt most. 

A másik meg az, hogy kaptam egy nagy zsák frissen nyírt birkagyapjút, 2 merinót, egy rackát. Napokig mostam, anyukam kissé nehezményezte is, hogy ünnepkor is birkaszagú melegítőben vagyok, de ez nagyon durván addiktív. Gyakorlatilag ezzel feküdtem, ezzel keltem, vagyis munka nem volt vele annnnnyira sok, de egészen el tudtam veszni a gyapjú fogdosásában, felért egy wellness-hétvégével, meg állandóan erről beszéltem. Most még ki kell találnom, hogy kézzel akarom-e kifésülni, vagy inkább elviszem kártoltatni, meg hogy mégis milyen mintát szeretnék a nemeztakarómra, és hogy ezekhez hogyan fessem be a cuccot. Jó lenne, ha lenne valami ezirányú tapasztalatom, nem is értem, ifjúkoromban az ezernyi nyári tábor közé hogy nem csúszott be egy nemezelős sem.

Kár, hogy nincs fényképem, talán majd legközelebb csinálok, mert elég menő a mosás előtt-után különbség.

Meg az is volt, hogy leadtam a lakcímigazoló-kártyámat a sámánnak*, és ezzel kiborítottam a p-i járási kormányablakot (szerintem jófej vagyok, hogy nem írom meg pontosan, hol volt). Mert végre bementem, hogy kijelentkezzek Magyarországról. A nő kapásból el akart küldeni, hogy majd jöjjek vissza délután, akkor lesz ott a kolléganője, aki tudja, mit kell csinálni. Mondtam, hogy mivel nem vagyok p-i, meg dolgom is van délután, mi lenne, ha mégis inkább most. A nő feltelefonozta a kolléganőt, aki elkezdte magyarázni, de valahogy nem jutottak dűlőre bő tíz perc alatt sem. Az ügyintézőm némileg ziláltan próbált papirokat megtalálni a szekrenyben és a számítógépen, de nem sikerült. Végül feladták, és akkor felhívta a megyei kormányhivatalt, hogy kibulizzon nekem egy azonnali időpontot. A megyeiek először hárítottak, aztán mégis kapcsoltak valakit, aki viszont azon a véleményen volt, hogy épp itt az ideje, hogy az ügyintéző ezt is megtanulja. Mellesleg én is ezen a véleményen voltam, és nagyon türelmesen vártam. A megyei telefonos segítségével egyébként tényleg tíz perc alatt megoldották, bár közben az ügyintézőm erősen sóhajtozott, szenvedett, és többször elmondta, hogy éppen ma, mikor százan várnak rám. Egyébként ketten vártak, majdnem ajánlottam neki egy kéthónapos gyakorlatot a Központi Okányhivatalban, csak hogy tudja, milyen, amikor százan várnak. 

Nna, mindegy lefutott szépen, még csak 35 perce voltam ott, csak Lili kezdett nyafogni. A nő reszkető kézzel kinyomtatta a papírokat három példányban, és letette a telefont. Mondtam, hogy szuper, nagyon ügyes volt, csak a nevemből hiányzik két betű. Engem nem zavar, de csak nézze meg, nehogy az új lakcímigazoló-kártyán is rosszul legyen. Á, mondta, nem baj, ebbe kézzel írta be, és elrontotta, de az a lényeg, hogy a személyi ig.számom stimmel, a lakcímigazolóra meg a rendszer írja be majd a nevem. 

Két perc múlva készen lett a kártya, persze hiányzott a nevemből két betű, a nőnél meg itt borult a bili, elkezdett kapkodni, hogy ő ezt nem tudja kijavítani, és nyomkodta összevissza a számítógépet, és kár volt ebbe belemenni, ő mondta, hogy nem tudja elintézni, miért is hagyta magát rábeszélni, épp ma, mikor százan várnak rá. Majdnem bőgött. Felhívta a megyeieket, akik mondták, hogy ilyenkor ők is a Marikát szokták hívni, mindjárt előkerítik. Az ügyintézőm közben fogadta a várakozó két ügyfelet, de már olyan síkideg volt, hogy egy egyszerű jogosítványképet sem sikerült elkészítenie. A megyeiek visszatelefonáltak, de valami más szoftverük lehetett (nem), mert a nő sehogy sem találta a hibajavító opciót, és közben azt hajtogatta, hogy a legnagyobb hibát követte el, és jajistenem, és pont ma, mikor százan várnak rá. Végül meghagytuk a telefonszámunk, hogy ha sikerül mégis visszacsempészni a nevembe azt a két betűt, akkor visszajövünk a lakcímigazolóért. Persze nem hívtak, meg közben húsvét volt, kedden rájuk telefonáltam, de a Brigi már szabadságon van, teccik tudni az oviban még szünet van és kisgyereke van, és nem is tudunk az egészről semmit, de tessék csak befáradni, és akkor majd a másik kolléganő biztosan meg tudja mondani. Persze egy légtérben vannak, csak derogált megkérdeznie. 

Mindenesetre bementünk, és már minden megvolt, mint kiderült, a Brigi mégsincs szabadságon, csak szégyenében elbujdosott, vagy ő is kijelentkezett Magyarországról, úgyhogy egy sokkal nyugodtabb kolléganője adta át az aláírandó papírokat, meg az új lakcímigazolókártyámat, a hiányzó két betűvel. Tanulság nincs. Ja, de: kell egy jurta.

 *hallgassatok Hadházit:

 Népszámlálás honfoglaláskor

Nekem biztos korrektornak kellett volna mennem (erről jut eszembe, olvasta valaki Saramagótól a Lisszabon ostromának históriáját? annyira szerettem!), nem csak, hogy mindenhol észreveszem az elírásokat, de még idegesítenek is, hogy olyan picin múlna, hogy tökéletes legyen. Az egyik nővérem is ilyen egyébként, biztos van egy korrektor-gén, bár nem hiszem, hogy domináns lenne.

Az egész onnan jutott eszembe, hogy próbálok egy német szöveget összehozni, ami már a pókhálós (nem csak azért, mert poros, hanem mert formára is olyan, több benne a lyuk, mint az anyag) némettudásommal elég vicces feladat. Jobb híján hasonló szövegeket nézegetek a neten, és kiírom a számomra is használható (szak)kifejezéseket, ebből szép lassan összeállnak a mondatok. Egyébként a kémia központi felvételit is így írtam meg, lapozgattam a négyjegyű függvénytáblázatot, és kiírtam belőle, ami használhatónak tűnt. Végülis felvettek. Ezért tart itt ez az ország. Na mindegy, mentem volna korrektornak, ugye.

Mert most meg olvasom ezeket a német szövegeket a diszlexiáról, meg egyéb tanulási nehézségekről, tipikusan olyan oldalakon, amiken az ilyen gyerekeket segítő szakemberek magukat ajánlják, és bekezdésenként találok hibát a szövegben. Elütéseket persze, a német nyelvhelyességről fingom fogalmam sincs, de így is elég. Néha zavaró tud ám lenni, hogy nem tudsz elmélyedni valamiben, mert folyton ott egy hiba. Mondjuk pont a diszlexia nem az a téma, amiben annyira elmerülök, de egy jó könyvnél igen. Nincs itt egy kiadó, akinél kamatoztathatnám a képességemet?

Érettségi évében a fél osztály nem volt túl jóban a számtech tanárunkkal. Én a másik felében voltam. A szembenállás annyira eldurvult, hogy mikor a gimi legutolsó napján az első óra számtech volt, a tanár külön kért mindenkit, hogy aki nem akar, ne jöjjön be, aludja ki magát, este úgyis szerenád, rá lehet pihenni.*

Aki viszont bejött, az amellett, hogy egy nagyon emberi útravalót hallhatott az egyébként tényleg nem túl jóhírű tanártól, még egy cuki pingvines bögrét is kapott (büszke microsoft-mentes iskolába jártam).  Minden matek, számtech és fizika vizsgám előtt ebből reggeliztem (volt egy pár). Meg persze máskor is.

Most szomorúan kell tudatnom a hírt, hogy egy eseménydús és szeretettel övezett 14 év után a bögre hosszú vívódás és pillanatragasztós életmentések után elhalálozott. Nem akartam már tovább nyújtani szenvedését. 

* Erről az osztályban dúló megosztottságról egyébként tudnék még mesélni, de az idő mindent megszépít, a múltkor például együtt terelgettük a gyerekeket a Collegium Hungaricum táncházán a rivális lánybanda egyik tagjával. Még örültünk is egymásnak. Öregszünk, vagy mi.

A babát én horgoltam, már jó régen, csak ezt se mutattam meg. Az elején csak néha játszott vele, aztán úgy két hónapja főkedvencé lépett elő. A majommal nagy barátok, mindenhová együtt járnak, körülbelül egy a méretük, pont Lili kezébe valók.

Nem elég, hogy a mindennapokról nem írok, de még a hónapos beszámolókkal is egy hét csúszásban vagyok. Van okom rá, de tényleg. Vagy kifogásom .

Szóval, ebben a hónapban érezhetően megnőtt a szóbeli közlés iránti vágy. Párhuzamosan használja a mutogatással (egy hrabali egyoldalas összetett mondatot elmutogat úgy, hogy elsőre megértjük), de napról napra nő a szókincse. Inni, enni, est, ast (ezt, azt), baba, mama, APA, cici, néni, bá(csi) kap (esetleg kaps), kép (fényképezőgép és más néznivalók), hinta, ps (pisil), kaka, pimpim (pingvin), bagó (bagoly), zsirá (zsiráf - érdemes volt megvenni az állatkerti éves bérletet), pici (de úgy, hogy közben összecsippenti a mutató- és hüvelykujját).

Ennyi jut eszembe, de helyzetben többet használ, főleg, ha csak meg kell ismételni, és nem neki kitalálni, hogy is mondják ezt vagy azt.  

Aztán van, ami még mindig csak hangutánzó, az U-u-u (majom), a túúú (elefánt), a cip-cip-cip (madár) és a cuppogás, ha puszit kér és hop! (labda), de a hop! lehet nyuszi is (répát eszik rop-rop-rop, ugrik hozzá, hopp-hopp-hopp!, és a nyuszi ugye eddig a hangsúlyos pislogás volt, ebből is látszik, hogy van igény a szóbeli kommunikációra), vau-vau, és még vagy 10 másik állat.

TB (nekem): Lili úgy tűnik, most van a "nem"-korszakában.

Lili: Nem!

Amennyire eddig akkor is bólogatott, ha nem értette pontosan, miről van szó, nehogy kimaradjon valamiből, most annyira tagad mindent. Végletekig tudjuk a nem! de! párbeszédet folytatni, szerencsére, ha muszáj, akkor azért előbb-utóbb megcsinálja. A múltkor meg nem engedtem, hogy  a nyakam helyett a fejemen utazzon (az édes, legdrágább, legaranyosabb apukája bezzeg megengedi), erre nem sírva kiszaladt a világból, mint az egyszeri gyerekek, neem, az méltóságán aluli lenne, ő egyszerűen elsétált, határozott léptekkel, lilisen nyugodtan. Úgy harminc méterre állt meg először, aztán az utca végében megfordult és visszajött. 

Rájött a telefonálás lényegére, ezen az okostelefonokon ráadásul kép is van a szám mellett, szóval abszolút tudja, kit hív . A skype is jó neki, mindig végignézzük, ki van online, kit lehet hívni vannak kedvencei, akiket napközben is emleget (Anna! Mimi!) Azért résen kell lennem, mert simán tudja, mit kell megnyomni, nem tart igényt a segítségemre. A múltkor repülős módban  volt a telefonom, hogy ne hívogasson bárkit, de visszaállította.

Ebben a hónapban úgy tűnik, elkezdett enni, az eddigi napi 3 falatot most egészen emberséges tízóraik, ebédek és vacsorák váltották fel, és most többet és ügyesebben mozog, gondolom, van összefüggés. Ettől függetlenül többet szoptatom, mintha újszülött lenne, teljesen rá van kattanva, nem tudom, mikor lesz vége. 

A körtalakú fekvős hintát állva szeretné hajtani, mint a nagyok, de fogni kell a kezét, mert a karja még nem elég hosszú, hogy mindkét oldalt kapaszkodjon. A nagy, 2 méteres csúszda létráján felmászik (háturól kicsit azért tartani kell, nagyon távol vannak a fokok), és egyedül le is csúszik. Az idei tavasz felfedezettje és abszolút nyertese viszont egyértelműen a homokozó.

(ismerős zörej a konyhából)

én (bekiabálok): Lilikém, kiöntötted a vizet?

Lili: Ki.

Már régebben is gondolkodtam rajta, hogy ha elkezd beszélni, kevesebbet fogom látni, mert nem kell mindig néznem, úgyis megértem, mit akar. Valószínűleg erre ő is rájött, mert egyre többet irányítja magára a tekintetem, az államnál fogva. Nincs édesebb, mint a méz, ki mit szeret, arra néz.

Nehéz a kis dolgokat mondatokba foglalni, de rengeteg irtó cuki kis dolga van. bohóckodik, táncolgat, mórikálja magát, vicceseket talál ki, és kacarászik rajta. 

A villamoson, vonaton, utcán, boltban folyamatosan ismerkedik, és ha végre rá figyelnek, akkor úgy csinál, mintha ő lenne a világ legfélénkebb kisbabája, belebújik a karomba, elbújik a szoknyám lábam mögött. 

A mutatóujjával nagyon tud magyarázni. A kabát alól kilógó piros olvasó egyébként az én nyakláncom

Kalap még alváshoz is kell néha, karkötő, nyaklánc, felnőtt-cipő, kendő, krém, smink (akár a kézfejre) alap.

 sötét pillantás a homokozóban (a sapka anyahajótól)

Apu hod med be - tavaly ilyenkor vettük a bérletet az állatkertbe, minden centje megérte
 

pimpim! a Stadtparkban

Reggeli hírek

Megkezdődött a homok Reichstagok, Brandenburgi kapuk és tv-tornyok szezonja, hála világjáró barátainknak.

Az ovisok meg szétszednek minket, annyira menők vagyunk Lilivel, hogy tudunk házat csinálni az alap halacska, fagyi, meg miegymás mellett.

Heinz bácsi múltkor meg VIII. Henrikről énekelt valami kis nótát. vagyis csak az első sorát, mert nem emlékezett többre. Azt hittem, ezt is az amerikai katonák tanították neki, de itthon youtube barátom előadásában már máshogy hangzott:

A következő órán lejátszottam neki a telefonról, nagyon örült, én meg azóta erre bulizom itthon. Milyen mozgása van már a srácnak...?! :D

Az meg milyen már, hogy álmomban kisúrolom a mosogatót, és reggel látom, hogy még mindig koszos? Tök nagy csalódás volt. Azért aztán igazából is megcsináltam. Kivéve, ha holnap arra ébredek, hogy a mai nap is csak egy álom volt.

Mondom én, hogy van itt kultúra, tegnap este családilag elvonultunk Berecz Andrást hallgatni. Meg ne kérdezzétek, miről mesélt (na jó, volt egy félórás blokk, amikor azt mondta el, hogy Isten megteremtette Évát, a lényeget 3 mondatban el lehet mondani, de ugye Berecznél nem a lényeg a lényeg), de az biztos, hogy nagyon jól szórakoztunk. Alapvetően nem egy gyerekprogram volt, de a kislile nagyon jól viselkedett (jobban, mint a Marcipajtása), persze muszáj volt felmennie a színpadra, de ott is csak csöndben hallgatta a bácsit, illetve mikor BA énekelt, akkor Lili táncolt hozzá. 

ki a cukibb hármukból a kettőből?

hoppá, észrevették!

Nagyon beindult a kismozdony. Először is, bár eddig nem volt egy tornászféle, most elkezdett a székére egyedül fel meg lemászni, és újabb bizonyíték, hogy igazi gyerek, mostanában minden padkán és csíkon végig kell menni. És hol van egy vasútállomáson csík? nyilván a peron szélén, és nem, nem foghatom a kezét. (fogtam a kapucniját, csekély vigasz, de nem vagyok izgulós, mert ha azt várom, hogy leesik, akkor le is fog)

Aztán valahonnan kitalálta, hogy hason minden viccesebb, azóta hasonfekve rajzol, olvas, játszik, de persze elég kényelmetlen, szóval néha csak 5 másodpercig.

Vártunk valahol, és egy feketehajú kisfiú ahogy megérkeztek, rögtön Lilihez rohant, és simogatni kezdte az arcát. Aztán elszaladt, Lili kiabált valamit utána, kicsit olyan hangon, hogy "aztán vissza ne gyere nekem!", de később kiderült, hogy abszolút nem volt ellenére a heves közeledés, sőt, a kémia abszolút klappolt, és Lili trappolt a gyerek után. Ez valamiféle áttörést is jelentett, azóta elkezdett érdeklődni a vele egyidős gyerekek iránt, is játszótéren próbál közeledni, ismerkedni. A babák is tetszenek neki, minden babakocsit megcsodálunk az utcán (szgény gyerek, akinek nem volt gyerekszobája sem babakocsija), és megnézünk minden kisbabát. 

Mostanra lett az is érdekes, hogy milyen minta van a ruhán, szerencsére még nem válogat, de kitörő örömmel üdvözöl minden macit, nyuszit, kengurut, babát, repülőt, bármit a pólókon, nadrágokon, sapkákon, és mások ruháját is elkezdte kommentálni. Meg azt is, hogy mások mit csinálnak, hétvégén, tszm-ről hazafelé a szembenülő bácsi nem tudott úgy megmozdulni, hogy Lili ne észrevételezte volna.

Mielőtt idejött, szerintem az egérfőnök szólt neki, hogy "vigyázzon, csak mutogasson", mert nagyon profi és csöndes kisnindzsa még mindig. (igen, még mindig macskafogó, bocs).

Egyre több szó is van, hinta, néni, bá(csi), meg a hétvégén kezdte az unokatesókat a nevükön nevezni.

Tornyot épít, ez is egyik napról a másikra történt, eddig abszolút nem érdekelte, aztán egyszer csak egymásra rakta a hat mesekockát, meg rá 3duplóelemet, rá meg a formabedobó fazebráját, és erre jött volna a fazsiráf, de azért ez már sok volt. És azóta ezt mindennap gyakorolja kicsit. 

Hónap elején először kicsit bátortalanul de apá-nak szólította Viktort, aki ettől megdicsőült ( na jó, csak irigykedem, mert a mama még mindig csak az általános segélyhívó), de azóta kezdi megszokni.

Babázik, főleg fürdetni szereti őket kislavórban, és a múltkor még azt is tudta, hogy ha kiömlik a földre a víz, akkor azt a felmosóval kell feltörölni. De ölelgeti, puszilgatja őket, meg persze eteti, itatja, ahogy kell.

Egyedül alszik el! Este kap egy 10 perces szopit (ha bele nem alszom), utána mondom, hogy most kimegyek teát főzni, ő kéri a babáját, magához öleli, és már mehetek is. Semmi sírás, semmi ágyból kimászás és kijövés. Mérföldkő.

Cukros kisdió.

Ebédelünk.

én: Egyél még egy kis halat!

Lili : Mi?? Ez hal??  (elkerekedett szemmel néz fel a tányérjából és tátog)

én: Igen, szívem, halacska, egyél még.

Lili: Olyan hal, mint amit a könyvben szoktunk nézegetni? (a nappali felé mutat, és tátog)

én: Igen, sokféle hal van a könyvben, és van, amelyik nagyon finom, ehető.

Lili: Tejóég. (döbbenten néz maga elé, kell 3 másodperc, hogy feldolgozza az infót, aztán nyugodtan falatozik tovább)

Bécsben sem vagyunk ám elzárva a kultúrától, pénteken itt járt a Cimbaliband, nagyot buliztunk a kisrigóval. 

ah, de jó volt egy kis ereszdelahajam*. Kárpótolt kicsit a két évvel ezelőtti kihagyott Quimby koncertért az Ost Klubban (aznap doktoráltam, szóval az a koncert nekem járt volna, de a terhességi hányinger győzött). Lilin kívül csak egy kisgyerek volt, Barátnőmfia Marci, ketten egész este az első sorban táncoltak, mindenki nagy derültségére. Nagyon jól bírták, pedig elég hangos volt, meg késő is volt már, de láthatóan mindketten elemükben voltak. A kiscinege meg egyébként ha zenét hall, akkor már rúgja le a cipőjét, táncolni valamiért mezítláb szeret, nagyon vicces aztán a rózsaszín harisnyán a fekete tappancs. A táncházra már nem maradtunk, tényleg késő volt már, de azért jó volt, és találkoztam egy csomó évek óta nem látott ismerőssel is, milyen régen lakom már itt, hogy vannak ismerősök, akikkel már nem tartom a kapcsolatot :D

*erről jut eszembe, kórista koromban Hollandiában léptünk fel, és az egyik karnagy képes volt lefordítani a bevezetőben az ereszd el a hajamat let my hair go-ra. 

Pallitsch néni, mint mindig, csokival jön. Összeteszi a kezét:

- Sag bitte, bitte! (Mondd, hogy kérem!)

Lili: Bitte!

P néni elolvad, csoki Lili kezébe vándorol.

Néni: Schmeckt es gut? (Finom?)

Lili: Gut! (Finom!)

én: Mondd, hogy danke, úgy mondják, hogy köszönöm!

Lili: Nke! 

Na jó, kábé magyarul is így beszél, megismétli az utolsó, vagy a kiemelt szavakat. De ez mégiscsak egy párbeszéd volt, és P néni annyira örült neki. Meg persze én is. 

Nagyon beindult az év, rengeteg a dolgunk Lilivel. Meg egyébként is, de az sosem olyan jó móka.

Már kétszer voltunk korcsolyázni a Rathausplatz előtti Wiener Eistraumon, az ilyen kicsiknek ingyen kölcsönözhető a duplaélű korcsolya, azon húzzuk-vonjuk a kismadárkát, aki meg élvezi. Mondjuk 10-15 percig, aztán elfárad, szóval tényleg szuper, hogy a 6.50-es belépőt sem kell megfizetnünk, a kicsiknek külön pálya van (ahol nem mellesleg nagyon kezdő felnőttet is láttam gyakorolni). A placcon játszótér is van (az télen-nyáron), ott megejtettünk egy kis levezető hintázást, és mehettünk is haza. Vagyis előtte összeszedtük TB-t (másodszorra már ő is jött) a színházban.

Aztán ugyancsak pénteken, csak délután végre eljutottunk (gyerek)táncházba, a kisjuliska az elején még csak velem, aztán már a mellettünk álló kislánnyal is táncolt, aztán ráérzett az ízére, és feloldódott a gyerekcsapatban. Precízen utánozta a nagyobbakat a földön hasalásban, parkettán úszásban, székek alatti alagútban mászásban, lépcsőkorlát (alatt) csúszásban, zenészekkel való incselkedésben, nekem csak az volt a dolgom, hogy  az ismerős szülőkkel dumáljak és néha megkeressem, megvan-e még. Másnap meg lelkesen táncolta el az apjának, merre járt, és ha az ott tanult dalocskát énekelem, akkor a legnagyobb játékból is feláll,hogy illegjen-billegjen, dobbantson és tapsoljon. Szóval ide is megyünk még.

Aztán szombaton Delphine barátnőmnek segítettünk lakást festeni, vagyis ebben leginkább TB vett részt, mi voltunk a B csapat, akik sétáltak, míg a kisbunda aludt, meg szórakoztatták a dolgozó népet. Emma és Florian is ott volt, a régi olvasóink emlékezhetnek a francia barátainkra. Nagyon hasznos egyébként egy majdnem kétéves egy csöpp lakás kifestésekor, mint a mágnes, úgy húzta a frissen festett fal, és itthon felfedezte, hogy a szájfényem pamacsa hasonlít a festőhengerhez, rögtön mutatta is a kisötletgazda, hogy azzal kéne kifesteni. Szerencsére sikerült lebeszélnem (egyelőre).

Olyan viccesek egyébként, Delphine és Emma, miután pénteken megvették a festékeket és lerakták a nejlont a földre, leültek, és ütemtervet készítettek (D IT-s, Emma regulatory affairs-ben dolgozik). Mert rendnek kell lenni. Péntek este még kicsit irigykedtem, a maximalista énem pont így csinálná, bár közben tudtam, hogy mi csak úgy nekiállnánk. Aztán szombaton 10-től háromig Bandi kifestette a galériát, a nappali felét, meg az átjárót, Delphine, Emma, Florian és Emma anyukája pedig a két kis kiugró ablakfülkét és a nappali egyik falát. Mi ennél a pontnál elhagytuk a süllyedő hajót.

Bandi balra el, hívta a színpad, meg a főpróba, mi meg hazarohantunk Lilivel, hogy még le tudjunk menni a közértbe vásárolni (Bécsben vasárnap csak kevés bolt van nyitva). De otthon eszembe jutott, hogy ma van a seestadt-i daruk tánca, Bécs legnagyobb építkezésén vagy 40 daru együtt mozog a zenére, de ha oda akarunk érni, akkor futnunk kell. Ezen nyilván vacilláltam még 10 percet, de aztán csak elindultunk, kit izgat a holnapi ebéd( meg reggeli meg vacsora). 

A metrónál kiderült, hogy még másik pár ezer bécsi találta izgalmasnak ezt a programot, 20 percig úgy utaztunk, mint a heringek, Lil kezdett kiborulni a hátamon, aztán négy megállóval a él előtt leszállítottak mindenkit, hogy 5 perccel később egy üres szerelvényre (többek szerint ugyanarra  a szerelvényre) visszaszállhassunk. Közben telefonon tartottam a kapcsolatot a barátnőmmel, akik eggyel hamarabbi metróval voltak, velük ugyanez volt. Igaz, az látszott, hogy a Wiener Linien sem számított ekkora tömegre, ezerrel próbálták megoldani a helyzetet, és végül is mindenki eljutott Seestadtba. A tömeg viszont kihozta a kimért bécsiekből az állatot embert, szorítottak nekünk ülőhelyet, viccelődtek, cseverésztünk, Lilivel játszottak, egyszóval nagyon jó hangulatban érkeztünk meg. Az kábé világos volt, hogy ennyi ember között nem fogom megtalálni a barátnőméket, de találtam egy jó helyet magunknak, és mint kiderült, pont egy volt kollégám mellett álltam meg. Mert Bécs az egy falu. Így nem röhögtem egyedül a 20 perces beszéden, amit valaki, valahol mondott egy mikrofonba, meg azon sem, hogy egy idő után kifütyülték, kezdődjön már a móka. Itt egy videó, ha valakit érdekel  Nagyon utáltam volna, ha nem megyünk, de azért kihagyható program volt, egyedül a hangulat miatt élveztem nagyon, ritka, hogy ennyi jókedvű ember legyen együtt. 

Aztán találkoztam a barátnőmékkel, teáztunk egyet náluk, egy töröknél beszereztem a másnapi menüt (kenyeret és tejet, utóbbiból aztán palacsinta lett), szóval ez is egy szuper nap volt.

Vasárnap csak szimplán vendégek jöttek-mentek, tiszta lazázás, órákat játszótereztünk a vendéggyerekekkel, vannak előnyei az enyhe télnek.

Hétfőn meg azt mondta Heinz bácsi (miután elénekeltem neki franciául a Marseilles-t), hogy elvenne felségül, de vagy neki kéne 40 évvel fiatalabbnak lennie, vagy nekem 40-nel idősebbnek. 

Most álltam neki az idei naptár megcsinálásának. Van egy öröknaptár, amit minden évben átszerkesztek kicsit, nyilván van annyi eszem (vagyis nincs), hogy először elmentem az idei évre, és utána írogatom be egyesével a szülinapokat, meg színezgetem a jólbevált mintára. Néha annyira logikus vagyok. Mindenesetre most kicsit fifikásabb voltam, és az öröknaptár részbe írtam a szülinapokat: a szűk családunkban (szülők, testvérek, testvérek gyerekei) 26 napon ünneplünk, pedig van több olyan nap is, ahol ketten is születtek. 

Radica néni már két hete panaszkodott nekem, hogy mindenféle zörejeket hall, egy koppanás itt, egy suhogás ott, márpedig ugyanez volt, mielőtt meghalt az apukája, szóval most aggódik Dragulo bácsiért, aki elég rossz bőrben van, ráadásul egyre többet jár haza a falujukba, biztos a vesztét érzi (nem, nem így mondta, de csak azért nem, mert basic german-t használ. A testbeszédéből meg a hanghordozásból fordítom az érzelmeket).

Két napja aztán különösen rosszul volt a bácsi*, Lili nem is mehetett be hozzájuk, de ma találkoztunk vele, ahogy vígan sétált ki az udvarra. Radica néni meg gyorsan beintegett minket a konyhába, és elsuttogta, hogy Dragulo unokatestvére halt meg, drogozott, le is zárta a rendőrség az utcát**, és még a saját anyja sem láthatta a holttestet. Hát ezért hallotta ő a hangokat. Szóval úgy látszik, Dragulo bácsi ezúttal megúszta.

*ha a nénit kérdezitek, hát sicher diese kurva egy nő a falujukból megátkozta, mert ő megfigyelte ám, hogy mindig újholdkor rosszabbodik a bácsi állapota, aztán pár nap múlva jobban van, mi más lenne ez, ha nem egy átok?

**a bécsi rendőrség imádja a felhajtást, egy kutyakaki részeg miatt is 4 rendőrautó áll bekapcsolt villogóval az utcában.

Annyi minden kimaradt a blogból az elmúlt időszakban (fél év? egy év?), és úgy sajnálom, mert ... mert. Mindegy, miért, jó, hogy van ez a blogunk. És csomó minden nincs benne, például, hogy nem ülünk két éve itthon, hanem van/volt egy csomó társasági programunk, rengeteget barátnőztem, meg voltam otthon, meg a múltkor egy teljes hétig voltam az egyik nővéreméknél, az is olyan jó volt, hogy rendszeresíteni kéne. 

És azt sem írtam le, hogy csinaltam kökénylekvárt, ami szerintem díjnyertes, nem én miattam, hanem a kökény miatt. Mondjuk erős túlzás, hogy csináltam, mert például az egyik (a másik) nővéremmel szedtük, és annyira rendes volt, hogy odaadta azt is, amit ő szedett, aztán a nagyobbik részét anyukam magozta ki, mert nekem a másik (egyik) nővérem épp kártyát vetett, és ez teljesen lekötött, pedig a magozás benne a leggázabb, még a szedésnél is rosszabb, bár attól függ, milyen hideg van. Aztan csak be kellett cukrozni, és három napon keresztül néha megkeverni, közben kihoztam Bécsbe, ezt én, teljesen egyedül, csak a vonat segített, meg a szimpatikus fiatalemberek, akikkel a csomagjaimat rakatom fel és szedetem ke a vonatlépcsőn. A 3 nap után már mehettek is az üvegbe, szóval nincsen benne semmi hőkezelés, ami az én titkos, nyers-vegán énemnek nagyon tetszik. Ó, azok a flavonoidok és procianidinek!

Nem lett sok, három üveg, és nagyon spórolok vele, de ma megbontottam már a harmadikat is. Szerencsére, sajnos TB-nek nem ízlik, mert cukor ide vagy oda, a kökény egy fanyar gyümölcs, még úgy is, hogy ez a január elején szedett már sokkal kevésbé fanyar, mint a szüleim novemberben szedettje. De hát enyhe is volt a tél, szóval lehet, hogy jövőre már a novemberi is jó lesz. Ezt most itt infoként írtam, hogy menjetek ti is, és csináljatok kökénylekvárt, mert az jó.

Az első királylányos ruha

Egyébként az én hálóingem, eddig mindig csak kirángatta a fiókból, és végigvonszolta a lakáson, de mostanra rádöbbent az értékére. Azóta naponta felveszi, illeg-billeg, és lefényképezteti magát.

Ez a húsz már olyan nagy szám, hogy kezdem elveszteni a fonalat. 

Mindig arról írok, hogy mennyire jól kommunikál, de azért az elmúlt hónapban egy kis feszültséget is felfedezni véltem nála a szavak hiányából kifolyólag. Ha mutogat valamit, és én kitalálom, nagyon hálás mosollyal bólogat.

de nem nehéz kitalálni, tényleg. A múltkor azt játszotta, hogy hátrafelé sétál, lehetőleg bele a karomba. Minden új körnél előrement, majd hátranézett feltartott mutatóujjal, mintegy ellenőrizve, és figyelmeztetve is engem, hogy várjam. Össze kell puszilgatni.

Meg kiszalad a konyhába, és mutogatja a mellkasát, hogy tejet szeretne. 

Érik egyébként, hogy berakom a Family Guyból az (egyik) kedvenc részemet, amikor Stewie állandóan mamá!mamá!mamázik, az anyja meg rezignáltan fekszik az ágyon. Én mondjuk inkább teszek-veszek, de ha sokáig nem figyelek rá, akkor felnyalábol könyvet, babát, kisautót, és hozza utánam, bárhol is legyek. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. És akkor muszáj kicsit tényleg leülni autókázni (br-br-br - ezt is úgy szeretem, pont úgy csinálja, mint egy igazi kisgyerek)

napszemüveg, karkötő, nyaklánc és kalap nélkül nem élet az élet. Még akkor is, ha a nyaklánc leginkabb csak egy nyakbaakasztható GUEST feliratú belépőkártya a Wiener Festwochenre. Ma konkrétan egy neonrózsaszín kötött sapkában (Radica nénitől) tért nyugovóra az én kis hipszterem.

Harap. Jó lenne, ha leszokna róla, mert lassan elijeszti a vendéggyerekeket (arról nem is beszélve, ha mi vagyunk vendégségben). Sokszor a feszültségét vezeti így le, ilyenkor a lábamba is beleharap. Egyetlen mentsege, hogy a foga is nő, a kiskutyák ilyenkor a cipőket rágják szét, nem? Még egész jól jártunk.

Egyedül mosakszik, többször is egymás után, hogy legyen elég időnk agyondicsérgetni.

Azt is tudja, mire jó a wc-papír (és nem fél használni)

A böngészők nagy kedvencek, de bármilyen könyvet szívesen lapozgat, például szinte mindennap kéri a Végtelen mélység c. albumomat, amit ő szúrt ki magának a könyvespolcon, nekem eszembe nem jutott volna, mert a legtöbb képen sötétkék alapon van rajta más sötétebb tónusú folt (halak), esetleg egy-két medúza. De így legalább már bármikor meg tudja mutatni, hol van a muréna szája, meg a szeme. 

Tudom, hogy nem szabad a gyereknek előrajzolni (mert akkor sablonokat tanítunk neki, ahelyett, hogy kifejezné önmagát, vagy valami ilyesmi), de hozza a zsírkrétát, és tátog, hogy legyen hal. Aztán, miközben még be se fejeztem a halat, dugja bele az arcocskáját az arcomba, és jelentőségteljesen pislog, ami a nyúl jele (meg tudom magyarázni). Szóval rajzolok nyulat. Aztán röfög, akkor rajzolok disznót. Aztán pislog. Aztan vau-vau. Aztán tátog. Aztán pislog, és így tovább, míg tele nem lesz a lap.

Esténként az arcára, meg a fülére rakosgatja a tenyerem, és közben varázsigéket suttog a sötétben. Néha tényleg jó lenne tudni, mi jár a fejében. 

Hogy hívnak? - Didi.

Igaz, neki a cici is didi, de ilyen korban anya és gyermeke még egységet képez, nem? vagyis az utóbbi pár alkalommal már azt válaszolta, hogy -Li. (Mondjuk kicsin múlt, hogy nem Kínában fogant.) Annyira szeretem a beszédhangját, már amennyire egy-két szóból lehet hallani. Olyan kis cuki, nazális.

Na, és akkor legyen itt egy késő esti videó. A méhecske inkább szúnyog, cserébe ahányszor újranézzük, javítja egy jó mély Zzzzzz-zel. Ja, meg fürdés után volt, azért ilyen kis csapzott. A TB felé kiáradó szeretet viszont nagyon vicces, ügyesen meghúzza a határait. :D

Horgolás már régen volt, pedig lenne mit mutatni. Ilyenekből meg sorozatot szeretnék, mindenféle színben, mindenféle mintában.

A neten egyébként van rá más példa, de egyik sem tetszett igazán,  mert leginkább papírkeretre horgoltak rá, én meg szeretném, ha mosható lenne. Szóval kitaláltam, hogy drótra horgolok rá. Kicsit kényelmetlen volt, de szerintem így is jól mutat. Az igazi, az valami műanyag lapból lenne, majd még kitalálom. A kép mögött egy kicsit nagyobb fotókarton van, annak a szélét egy-egy öltéssen hozzávarrtam a horgolt kerethez, így könnyen cserélhető benne a fénykép. 

Néha vannak ételmolyaink. Néha nincsenek. Általában nincsenek. De a legutóbbi alkalommal, mikor voltak, kitakarítottuk ugyan a kamraként funkcionáló szekrényt, de nem vettünk molycsapdát. És a molyokat sem csaptuk agyon, csak Bandi elkapta őket egy pohárral, és kitessékelte őket a szabadba. Aki látta, lehülyézett minket. Részemről meg vagyok győződve, hogy lelki okai vannak, ha vannak molyaink, szóval tökmindegy, hogy van-e csapda, vagy nincs, az okokat kell eltüntetni. És lám, szuper kettősünk szelíd módszerei molytalanította a lakást.

Azért közben voltak vicces jelenetek. Mikor kinyitottuk a kamraszekrényt, és ott integett egy termetes példány, egymástól függetlenül is csak köszöntünk neki, és mentünk a dolgunkra.

Aztán most, legalább félév molytalanul eltöltött idő után a vacsorára készülődvén megpillantottunk egy növendék molyt. Vagy molyot. TB felállt, hozott egy bögrét, betessékelte, kinyitotta a konyhaablakot, és pá. Közben jeges levegő kúszott be a konyhába. 

- Szegény, most ott vár, hogy mikor legközelebb kinyitom, bejöhessen a melegbe - mondta Bandi, miközben leült. A gyomrom összeszorult.

- Istenem, szegénykém, biztos odanyomja az orrocskáját az ablakhoz, és nézi, hogy mi itt jóízűen falatozunk a meleg konyhában. Annyira hideg van odakint, borzasztó lehet. Szerintem már nem is tud repülni.

- ha tovább folytatod, felállok, és visszaeresztem - mondta Bandi, de ennyire azért mi sem voltunk hülyék állatbarátok. De azért, ki tudja, hol kezdődik a gyilkosság? Ha tudom, hogy biztosan meghal kint, akkor akár agyon is csaphattuk volna, nem? Ki kell kísérleteznünk valami szelídebb módot.

A viziló borja miért nem csikó?