http://www.barkafonal.hu/shop/blog/ujmunkatars/

ez mennyire jól hangzik, hát nem? Vajon nem akarnának Bécsben is nyitni egy boltot?

Új mániám van! :) van egy (pamut?)szőnyeg a nappaliban, ami ugyan nem az enyém, hanem a bátyámé, de mi használjuk jelenleg. Nyers színű, elszórva vékony barna csíkokkal. Az utóbbi években történt vele pár baleset (ezt a bátyám nem tudja, és egyébként blogot sem olvas, szóval nyugodtan kitárgyalhatom itt az ügyet), a nyers szín nem éppen a mi életstílusunkhoz (vendégeinkhez, gyerekünkhöz) megfelelő, és nem is illik annyira az enteriőrbe, meg már egyébként régebben is álmodoztam róla, hogy lecserélem egy hasonló méretű (>1,5x2) perzsaszőnyegre (még akkoriban, mikor úgy volt, hogy megnyerek  egy nagyobb összegű állami díjat, amire a volt munkahelyem jelölt). Na, de ez nem jött össze, fátylat rá, ne búslakodjunk, viszont tegnap, mikor egy újabb nehezen kezelhető foltot emléket sikerült rajta elkövetnem, megvilágosodtam, mi kell nekem: be kell festenem bordóra. Vagy pirosra. 

Azóta teljesen ennek a lázában élek, fontolgatom, hol lehetne egy ekkora munkát kivitelezni, mert a mosógépbe nem fér be (önkiszolgáló mosodába szoktam vinni, de ott gondolom nem örülnének a projektemnek), mivel kéne festeni, mennyi festék kellhet egy ekkora darabhoz, mennyibe kerülne, nem kéne-e valami természetes módon meg próbálni, vajon minek lenne olyan erős, telt színe, ami nekem kéne, meg persze ezerrel álmodozom, lelki szemeimmel már pirosnak látom, vagy bordónak, gyönyörködöm benne, meg mutogatom mindenkinek, milyen szép lett. Teljesen feldobta a nappalit. 

Persze lehet, hogy meg mielőtt nagyon belelélem magam, fel kéne hívni a bátyámat is, mit szól hozzá. Bár, ahogy ismerem, azt fogja kérdezni, hogy miért nem narancssárgára.

Én régen tényleg megbízható voltam, sosem késtem sehonnan* és én szedtem az ebédpénzt, és húszévesen tökegyedül elvonatoztam Dél-Spanyolországba **, és az utóbbi időben ugyan tényleg egy kicsit furcsán alakultak néha az útjaim (a fél öt az nem 5:30, és a Südbahnhof az nem a Westbahnhof, stb), de azért az még tőlem is durva, hogy ma reggel rossz vonatra szálljak fel. 

A kispipa meg tényleg a legtürelmesebb, mert ahhoz képest, hogy az éjjel csak ritkán csatlakozott le rólam, hogy aludjon pár percet, és hajnalban keltettem, és rögtön anorákot húztam rá, meg a hátamra csaptam, zokszó nélkül sétálgatott velem Wiener Neustadtban két órát, amig egy olyan vonatra vártunk, ami jó irányba ment. Sőt, az egész napot kibírta mosolygósan meg idegenekkel is barátságosan, pedig délutan sem tudott aludni. 

* na jó, egyszer egy Európai Uniós versenyről elkéstem, de azért, mert a Medve, a csapattársunk vekkere elromlott, és rá vártunk a Moszkva téren

** igaz, spórolás végett nem foglaltam helyet egy vonatra,amire pedig mondták a MÁV jegyirodában, hogy mindenképp foglaljak. Nem is volt rajta hely, így kénytelen voltam Zürichben éjszakázni egy fiatal párnál, akiket a pályaudvaron ismertem meg. Aztan meg kiderült Murciában, hogy rossz a cím, ami nálam van, és nem is oda kellett volna mennem, hanem valahová a hegyek közé, és akkor egy darabig egy üres szobában ücsörögtem, aztan egy szakállas fickó, aki nem beszélt semmilyen nyelvet (csak spanyolul, de én akkor meg nem tudtam portugálul), szóval értem jött ez a szakállas egy fekete kocsival, és elvitt a hegyekbe.

Ami nekünk meg már tök természetes, de a karácsonyi szünetben a család eléggé ledöbbent rajta, hogy a kiskökény milyen lazán kezeli a táblagépet. Vannak kedvenc programjai, kedvenc játékai, főleg memoryk meg puzzle-ok, állathangok, de a bonyolultabb appokat is szereti megnyitogatni, ha jó a zenéje, vagy a grafikája. 

A játékokban az elmúlt pár hónapban volt hatalmas fejlődés. Az elején csak nézegette, összevissza nyomogatta, most már, ahol nem kell angol nyelvtudás, ott simán játszik formafelismerős, helyrehuzogatóst, akkor is, ha közben mozog a hely, ahová be kell illeszteni a formát (mondjuk az igazi formabedobós fahajónknál meg még mindig random dobálja be az állatokat). Az egyik állatos memoryban meg a másodikként, de rosszul kiválasztott állat sértődötten mondja, hogy no-no! Na, és ezt a kisbogyó remekül tudja utánozni, ugyanolyan magas hangon és sértődötten. Ezt bevezettük a való életbeli memoryban is, és láthatóan értette, hogy ez most ugyanaz a szituáció (ti.rossz párt húztunk fel).

Amin mindig meglepődöm, ha nézem a ténykedését, az, hogy a teljesen sík képernyőn milyen magabiztosan ismeri fel az épp aktuális gombokat. A reklámokat például már simán kiiktatja.

Videókat is nézeget, a Charlie bit my finger örökbecsű az egyik kedvence, meg a Bogyó és babócával ismerkedik, szerencsére (egyelőre) nem olyan nagy a kötődés. Jut eszembe, valamelyik csöndes, teázgatós-horgolgatós karácsonyi délután végigélvezhettem, ahogy apukám mesél az unokáknak. Először fel sem tűnt, aztan szénné röhögtem magam, ahogy képes végigolvasni komoly képpel a mesét Bigyóról és Bagócáról, akik elutaztak a hengerhez. Az én kiskoromban is pont ilyen volt a humora.

Kezdenek végleg összekuszálódni a havi beszámolók, nem tudom, mi lesz itt. Vannak ide (meg úgy általában a blogra) vonatkozó terveim, meglátjuk, sikerül-e. Mondjuk kezdésként jöhetne valaki, aki rendbeteszi a gépünket.

szóval 19 hónapos, és még nem beszél, csak amikor úgy tartja kedve, mond egy-egy szót. De ez nagyon ritka, két naponta egySzer. Cserébe egy pantominművész, szóval nincsenek kommunikációs problémáink.

alig eszik, nem tudom, hogy csinálja, mert azért még most sem vékony. kizártnak tartom, hogy ennyi tejet nyerjen ki belőlem. Fényevő.

viszont mindig eszembe jut a Gyönyörű zöld (youtube-on fent van, ha valaki még nem látta) vonatkozó jelenete, hogy a csaj a babákból nyeri az energiáját, mert ha puszilgatom, az mindig olyan, mintha megettem volna egy tábla csokit, és aludtam volna 9 órát egyvégtében valami pihe-puha meleg ágyban. 

Nem nagyon tűri, hogy beleszóljanak, vagy elvegyék a játékát. Először csak szól (hááá! némi fenyegető hangszínnel), aztán (mivel a két keze foglalt a visszatartandó dologgal) harap. Szegény egyidős unokatesója, aki meg úgy alapból magához ölelné az egész világot (és megszerezne benne minden érdekeset) elég rendes kiképzést kapott tőle a karácsonyi szünetben. A kismufurcot puszilgatni sem lehet ám akármikor, ezt még tőlem sem tűri, de az idősebb unokatesók loptak tőle néhány orrapuszit, és diadalmasan számolták, hányszor sikerült egy nap. 

Egyébként meg szerintem -bármilyen ellentmondásnak tűnik ez- még mindig nagyon türelmes baba. Leeht vele jönni-menni, vásárolni, utazni, beszélgetni. 

És viccel is egy csomót, meg mindenféle arcokat próbál fel amellett, hogy neki kettő van: egy csalafinta mosolygós, meg egy überkomoly-nagyonhivatalos. 

Minden 10-20cm magasságú dologra lecsücsül, legyen az raklap az ikeában, padka az út szélén, vagy a földön tornázó nagymamája hasa. Karácsonyra kis piros széket kapott, rögtön tudta, hogy az övé :)

ja, hazafelé vicces volt, míg a kistündérbéka összes ajándékát hazacígöltem. még leszállni sem tudtam egyedül a vonatról, szerencsére le volt mindig szervezve a segítség. Na jó, hoztunk lekvárokat, meg más finomságokat is.

szánom-bánom, de egy csomó kis aranyosságot elfelejtettem a hónap során, pedig mindig megfogadom, hogy ezeket rögtön leírom. De úgyis nyakunkon a húszhónapos bejegyzés, majd abban írok többet. 

A karácsony legviccesebb időzítése az volt, hogy megvartam, míg Lili egyidős unokatesója lefeküdt aludni a szomszéd szobában, és akkor jutott eszembe, hogy átadjam Lilnek a furulya-ajándékát.

(Miután nem meglepő módon fújni óhajtotta,bevittem az alvó dedtől legmesszebb eső szobába, ráültettem a piros karácsonyiajándék-kisszékére, hogy fújja ott, én meg kimentem társasozni. És ott ült, és fújta.)

Ló Szerafin Táltos Bandi ma legyőzte önmagát, dacára a hajnali fél ötös kelésnek, kedves volt. Nagyon kedves. Mert a kiskarácsony sírt, hogy kirángatják a puha tollpaplan alatt levő puha hálózsákból, és őt vigasztalta. Szóval én reggel nyolc előtt Bandit még nem láttam kedvesnek, pláne nem ilyen gyöngéden kedvesnek, ezt is a Lilinek köszönhetjük.

Bele kell húznom, mert mindjárt 19 hónapos, és én még a 18-ról sem írtam. Pedig, pedig.

Ha apukámat kérdezitek, egy túlszeretgetett, túlkényeztetett gyerek a kisfelhő, ha minket kérdeztek Bandival, akkor pont ilyet akartunk. Versenyt szeretgetjük és versenyt kényeztetjük, és nem, nem érdekelnek a következmények :D

Nagyon vicces kis teremtmény, mindig kitalál valami mókásat, sokszor úgy néz ki, azt hiszi, hogy az ő dolga minket szórakoztatni. Mondjuk nagy a közönség iránti igénye (apja lánya, ha ez eddig nem derült volna ki), a múltkor TB a kádban ült, TL táncikált a fürdőszobában, de kevés volt a hely, úgyhogy kitolt a folyosóra. Elindultam a dolgomra, erre utánam jött, kézenfogva visszavitt az ajtóig, hogy azért csak maradjak ott, és nézzem, csak ne bent, mert akkor nem fér el. 

Egyébként minden porcikájával kommunikál, legalább négyféleképpen tud pislogni, simán, meg jelentőségteljesen, meg összekacsintósan, meg kérlelően.

Beszélni még mindig nem beszél, talán az egyetlen  (nem is annyira) újdonság a Kö (leereszkedő hanglejtéssel), ami a köszönöm. Nagyon kis udvarias, TB mesélte, hogy már majdnem sírva követelte tőle az iPhone-ját, és amikor megkapta, akkor kisimulva csak annyit mondott: kö.

Mindenre rámutat, és aztán rámnéz, türelmesen várva, hogy megnevezzem a világot. A múltkor magyaráztam neki, hogy annyi szó van már a fejében, csak ki kéne mondani. Erre fürdésnél rámutat a kád szélén levő poharas mécsesre, és mondja: gyertya. Ezt azóta is tudja, ha kérdezzük, de a továbbiakban nem érdeklődik a kommunikáció ezen formája iránt. 

Egy divatdiktátor, amit lehet, azt a fejére húzza (a múltkor csak egy kicsit hagytam Radica néninél, de mire mentem érte, már egy rasztafári horgolt sapka volt rajta), ami hosszúkás, azt a lábára, amin meg lyuk van, azt a nyakába. Nekem nagyon tetszik a kreativitás, ahogy ezeket viseli meg összeválogatja, ebben is az apjára ütött egyébként. Olyan ösztönös, mélyről jövő dolognak tűnik, hogy kidekorálja magát, remélem, nem rontom el. Felőlem mehet búvárszemüvegben suliba.

Alig eszik, vagyis néha meglepően sokat, de napokig szinte semmit. Nem látszik rajta, talán a tej miatt, bár szerintem az már nem lehet túl sok. Volt egy időszak (most van lecsengőben), amikor rengeteg vajat evett, simán 30grammot, vagy ameddig előtte hagytam a vajtartót. Néha kicsit aggódom, hogy (minőségi) éhezik, de reméljük, nem. Igyekszem kínálgatni mindenfélével, és egy-egy falatot eszik is mindenből, biztos kérne még, ha kellene neki.

Alvásilag meg nyugi van, jobb napokon csak hajnalban ébred kétszer-háromszor, rosszabb napokon éjfél körül is egyszer. Engem nem zavar. Délután meg, ha van rá lehetősége, de főleg a kicsit stresszesebb napok után néha 3 órát alszik abban a pózban, ahogy letettem. 

Amig kisbabakorában inkább csak az volt fontos, hogy én vele legyek, most, hogy jobban figyel a környezetére, úgy érzem, jobban meg is viseli, hogy hurcibálom ide-oda. Egy éjszaka itt, három ott, egy hét otthon, aztán megint csomagolunk, hit the road, jack. Ebből a szempontból a karácsony sem lesz jobb, nem tudom, hogyan tehetném neki könnyebbé (mindig van nálunk saját játék, és mindig mondom neki előre, hogy ide megyünk, oda megyünk).

egyébként a múltkor meg is dicsértem, mert annyira egy türelmes gyerek, szó nélkül tűrte, hogy bár gyalog akart indulni, én felkaptam a hátamra, mert el kellett érnünk a vonatot. Türelmes, könnyen leköthető, és még mindig barátságos. 

Cserébe nem nagyon foglalkozhatok mással. Ha horgolok, akkor ellentmondást nem tűrően veszik ki a dagadt ruhát az ölemből, és mászik a helyére. Ha lefelé nézve valamit bütykölök, és kell neki valami, akkor megfogja az állam, és maga felé irányítja a tekintetem, aztán mutatja, hogy mi kell. Ha telefonálok (egyre kevesebbet), akkor neki is bele kell hallgatóznia. De segít takarítani (80cm alatt ő fényesíti a tükröket, törölgeti az ajtókat), megmutatja, hogy kell kádat mosni, és tésztát is a földön ülve kell kevernem, hogy jól lássa. nem is haladok a házimunkával

Nagymozgásban nem a legügyesebb, de nem is a legbénább, ahogy a játszótéren elnézem. Nem ártana, ha többet vinném ki, vagy legalább lenne korának való mászóka kint. Viszont egyre többet kezd rajzolgatni, szüleimnél két kézzel egyszerre rajzolt két (egyforma) kört, nagyon menőn nézett ki, ahogy csinálta.

Kéne valami frappáns belefejezés, de csak ismételni tudnám magam a rajongással. Annyira szeretem figyelni, hogy van saját gondolata, elképzelése, terve. Hogy milyen ösztönösen jönnek elő a nagyon emberi mozdulatok. Hogy mennyi minden újdonság neki, és milyen türelemmel tanulja a világot.

Angyallesen

Néha egy piramisjátékban érzem magam, komolyan. Mint mar írtam, nem jön nekem ösztönből az (ajándék) adás, az elve megvan a fejemben, de*. Pedig adni jó, mert sokszorosan kapod vissza, és ezt egy kicsit demagóg dumának tartottam tegnapig, amikor is levittem négy muffint (a jólbevált diós-meggyes fajtából) a magyarórára Heinz bácsinak meg a feleségének, ezért kaptam a szokásos tea mellé hókiflit (nagyon szeretem! igazi karácsony lett tőle), meg akkor már küldtek egy hatalmas Milka-mikulast a kisrózsának, otthon aztán Radica-néni adott két nagy szelet halat, meg majdnem egy doboz karácsonyfa-díszt, de ezt köszöntem, nem kértem (a halat igen), a lakásban várt egy becsomagolt ajándék a másik szomszédnéninktől LILLI felirattal (csillogó, tapizható könyv) aztán az Ági-szomszéd-barátnő átjött úgy fél kiló csokis sütivel. Lavina :)

* ha jobban megmarketingolom magam, akkor azért tudom, hogy én is adok, időt, meg mosolyt, csak azok olyan kis vicik-vacak értéktelen dolgok ahhoz képest, hogy miket szoktam én kapni másoktól.

Korán sötétedik, ültünk hát a félhomályban. A hirtelen beálló csönben Heinz bácsi lassan hátradőlt kopott huzatú fotelében. Világtalan szeme valahová a távolba révedt, majd egy kis idő után mesélni kezdett:

- Ön beszél angolul, igaz? Amikor vége lett a háborúnak... Egy dalt tanítottak nekünk az amerikaiak:

"put your right hand in, put your right hand out, put your right hand in, and shake it all about..."

Ki gondolta volna 1986-ban, az óvódai angolórámon, hogy egyszer ezt a dalt egy 87 éves osztrák bácsival fogom fújni? És közben rázzuk a kezünket, és röhögcsélünk? Hokey pokey. Priceless.

Na, nem mintha két szalmaszálat keresztbe tettem volna már az Ügy (értsd: karácsony) érdekében, főleg azért nem, mert egy nyugis tszm-i hétvégét, amire adventi naptár barkácsolást terveztem, becseréltem egy gyulai fürdésre (most szólok azoknak, akiknél ez még nem tudott, de gyerekkel már nem ugyanolyan fürdőbe járni. Kicsit sejtettem ezt eddig is, de most ez lett az elmúlt másfél év legnagyobb egyetlen hiányérzete - bár némileg kárpótolt, hogy kissanyi volt a Várfürdő hivatalos kedvence, öreg nénik szeme fénye, marcona biztonsági őrök szaloncukor-készletének megdézsmálója). Szóval úgy alakult, hogy idén sem vagyok az az anya, aki örök emléket ad a gyermekének karácsony kapcsán (mázli, hogy annyiramég nem fog erre emlékezni, szóval még van időm összeszedni magam) *.

Olvasni azért olvasok, és ilyenkor még az is designnal meg dekorral foglalkozik, aki nyáron simán ír egy posztot a balatoni lángosról, és észre kellett vegyem, hogy amíg vilagszerte a fehér, meg a letisztult, meg a skandináv dívik, addig nálunk a lakásban minden szivarványszínű, meg piros, meg narancs meg zöld meg kék, és ehhez (vagyis a bölcsis színvilágú lelkületünkhöz) igazodnak az évek során felgyűlt, valamint a fejben-már-kész-van karácsonyi díszeink is. 

Mi vagyunk a legtrendetlenebb menő hipszterek az egész Osztrák-Magyar Monarchiában régióban. De azért néha kicsit szeretnék fehér, letisztult, skandináv lakást, hozzáillő karácsonnyal. 

*és akkor azt még el sem meséltem, hogy tök elfelejtettem, hogy jön a Mikulás, és hogy van kiskorú a csapatban, akinek járna ilyenkor valami. 

Annyira szeretek vonatozni. Meg a vonatokat is. Annyira nagyok, meg erősek, meg szépek. És olyan hihetetlen, hogy egy ilyen vas pár óra alatt átszeli a fél országot. Néha látom magam előtt, mint a rajzfilmekben, hogy egy Magyarország-térképen végigpöfög kanyargósan egy szerelvény, mondjuk Békéscsabától Budapestig. 

A blog mostanában csak fut az életünk után, ami nem jó, de most ez van . De azt azért sajnálom, hogy tegnap nem írtam, pedig két fontos dolog is volt. Az egyik a hálaadás, a másik az, hogy TündérLili másfél éves lett. És a kettő még össze is függ, mert nagyon sok (tényleg nagyon sok) dologért vagyok idén hálás, de leginkább a kisbékáért. Meg Bandiért. És micsoda szerencse, van is fotóm kettejükről. Egészen véletlenül.

Aztán lesz majd olyan is, hogy megint rendesen írunk mindenről.

 Piszén pisze

1. (én, lassan, tagoltan) - És önt hogy hívják?

    (ő) - Bond. James Bond.

2. (ő) - (rámutat a képre)

    (én) - Láma

    (ő) - (felmutat a mennyezetre)

    (én) - Az a Lám-Pa

    (ő) - (rámutat a képre)

    (én) - Lá-Ma

   (ő) - (felmutat a mennyezetre)

    (én) - Lám-Pa

ma 19:00-től Idomeneo élőben a Theater an der Wienből

http://myru.tv/online/mezzo, csak rá kell bökni, hogy Allow

Amellett, hogy egyébként sem volt sok türellmem a fotókkal bíbelődni, benne vagyunk egy nagy géprendezésben (úgy egy éve), most van az a pillanat (úgy fél éve), hogy újra kéne rakni az egészet, le is mentettünk már mindent (úgy 3 hónapja), ezért én már nem töltök le semmit a gépre, várom, hogy szép új legyen minden, és akkor majd.

Ezenkívül még három sorban magyarázkodtam itt, de végül kitöröltem, annyira mindegy végülis.

Azért itt most kutyafuttában beteszek pár képet, hogy legyen némi fogalmatok a kiskölesről, meg mert olyan szép a vak is láthatja a homályos mobilfotókon is látszik.

Két sűrű nap után a kisbefőtt tegnap már fél hétkor aludt, már eleve úgy értünk haza, szóval csak le kellett rakni az ágyba. És bár máskor simán alszik éjjel 11órát, most kettőkor kipattant a szeme. Egy órát próbáltam visszaaltatni, de semmi, akkor gondoltam, hozok neki egy joghurtot, hátha éhes, de nem sokat evett abból sem. Viszont, miután már TB-t is sikerült felvernie, kikéredzkedett a hálózsákból, és egy szál bodyban és mezítláb (19fok van éjjel) kicsattogott a tök sötét lakásban a nappaliba. Irtó vicces volt. Részemről fordultam volna a másik oldalamra -majd visszajön, ha fázik-, de kisvártatva visszajött egy könyvvel, hogy akkor azt nézegessük. Néztük, csak nem láttuk a sötétben. Azért ő nagyon ügyesen elmutogatta, hogy ott egy hal (tátogott), hogy egy pillangó (szárnyverdesés) és volt múúú is, vagyis tehén. Nem lehetett rá haragudni, inkább összepuszilgattam, pedig éjjel a minimál kommunikáció az irányadó elv. Ezután tett még egy kört, hozott egy könyvet Bandinak is, világított a telefonommal, és mire kockára fagyott, sikerült visszatuszkolni a hálózsákba, és innen már csak egy röpke húsz perc volt, hogy megint elaludjon. 

Most bezzeg még mindig alszik, de bizisten, bemegyek, és felkeltem.

A kislámpa meg annyira energiatakarékos, hogy ha el akar vonszolni valahová, akkor megfogja a kezem, behajlítja a távolabbi térdét, eldől irányba, és kicsit koncentráló arckifejezéssel nem húz egy cseppet sem. Végülis teljesen igaza van, mert az üzenet így is átjön.

Hetente egyszer Heinz bácsit tanítom magyarul. A német mellett folyékonyan beszél franciául és csehül, így úgy gondolta, ideje, hogy magyarul is tudjon, az emberek így is túl keveset törődnek a szomszéd népek nyelveivel.

Heinz bácsi 87 éves.

Heinz bácsinak zöld hályog van a szemén, gyakorlatilag vak.

Heinz bácsi erősen nagyot hall.

(De tudja, hogy van ez - mondja a felesége, mikor kettesben maradunk. - Egy nő mindig talál magának elfoglaltságot, de egy férfinak programok kellenek.)

Én meg kedvelem a kihívásokat, így hetente egyszer 60 percet ordítok a tárgyesetről, az alanyi ragozásról, meg a tokaji borokról. Még pár hónap, és a házban lakók kollektívan mehetnek az alapfokú nyelvvizsgára.

És a vicc az, hogy a végére feltöltődöm, tele leszek energiával, és ugrálva megyek hazafelé (három utcányira lakik). Egyrészről baromi inspiráló, hogy valaki ilyen idősen is fáradságot nem kímélve tanuljon és lépje át a saját korlátait (szegény többször bosszankodik, hogy nem tud jegyzetelni), másrészről azt csinalom, amihez értek, társalgok, tanítok, és szerencsére Heinz bácsinak van humora, szóval még élvezem is. 

Egyébként meg kicsit olyan, mint az 50 első randi, vannak dolgok, amiket minden órán megtárgyalunk, és Heinz bácsi mindig meglepődik rajta. De legalább egyre frappánsabb válaszokat tudok kieszelni.

Kicsit lemaradtam a hónapfordulóról, megvolt az első betegség, pedig már kezdtem büszke lenni, hogy már majdnem másféléves, és eddig max taknyos volt, az is csak egyszer. Egy hányós vírus jutott nekünk, tényleg nekünk, mert TL után én is megkaptam, és rosszabbul viseltem, mint ő, bár én legalább tudom, hogy a vécébe illik hányni, ellentétben a kishuncuttal, akit, ha gyanúsan lassított, gyorsan letereltem az iráni kézicsomózásúról. 

Ez a hónap egyébként jó sok újdonságot hozott, például egyszer öt napig, egyszer meg három napig 7-től 4-ig vagy ötig nem voltunk együtt, és határozottan jól viselte. Azt hittem, így,vagy úgy, de ezek a napok az anyatejes táplálás (aka szopi) végétf ogja jelenteni, de nem, Lili ott folytatta, ahol abbahagyta. Talán kicsit többet eszik most rendes kaját, de ez lehet, hogy a vadonatúj rágófogaknak is köszönhető, amik már nem csak átellenes oldalon vannak, szóval egész jól használhatóak.

Aztán túlvagyunk az első nem magyarul beszélő babysitteren is (Radica néni, ki más, wuzi deda limuzinja óta nagy barátok lettek). R néni nem volt szívbajos egyébként, mikor a kisréce nyugtalankodni kezdett, keresett magyar nyelvű tévéadást, és ez tényleg nyugatólag hatott, pedig valami parlamenti napló volt. Mikor megérkeztem (egy órával később), kint álltak a kapualjban, és minden arrajárónak integettek. Lili két kézzel is. A néni egyébként odavolt, hogy milyen okos, hogy mindent elmutogat, amit szeretne és mindent megért. Ez az egy óra viszont jobban kimerítette, mint az egésznapos távollét, nem tudom, miért, utána elég bújós lett, és végül beteg, ugye. 

és arra is rájöttem, hogy bár mintha abszolút nem érdekelnék a szavak/versek/dalok, amiket én mondok neki, a mástól hallottakat rögtön tudja, felismeri. Lehet, ez valami túlélési stratégia, hogy vészhelyzetben jobban kell figyelni, meg kooperálni. 

Ebben a hónapban érezhetően megugrott a szóbeli kommunikációra való igény, kiélvezem az utolsó pillanatokat (hónapokat), amíg nem tud beszélni, utána annyira más lesz, úgy képzelem.

Tud szépen járni, a múltkor szaladt is (hol máshol, mint a nagyágy tetején, szerencsére hamarabb hasraesett, mint az ágy vége), próbált ugrálni a trambulinon, zenére körbeforog szépen és egészen hosszúakat lehet már vele sétálni. 

A szem-kéz koordinációja szerintem elég jó, mondjuk nem tudom pontosan, mit kell tudnia, de a Nokia telefon vékony töltőjét simán bedugja a telefonon levő fekete alapon fekete, pici lyukba (többször egymás után), és még csak fel sem merült bennem, hogy eltörné, vagy elhajlítaná. 

A játékait nagyon védi, egy kisfiú van, akivel szó nélkül eljátszik, és nem kell folyton szétválasztani őket (igen, ez te vagy, Leon!), a többieket kinyújtott karral tartja távol magától és a játékoktól. Különös védelmet élvez a böngésző-könyv, abba nem is pillanthat bele más kisgyerek, ha Lil tanulmányozza épp. Nagyon könyves egyébként is, naponta végigolvassa komoly képpel az össze leporellókönyvet (van egy pár), a sétára pedig a kisalakúakból választ magának. Ha olvasni támad kedve megáll, kinyitja, és nézegeti a rajzokat pár percig, utána mehetünk tovább. A lakásban meg hozza oda, hogy mit nézegessünk, és néha szopi közben is a kezében egy könyv, igaz, akkor kényelmetlenül, csak a szeme sarkából látja, de azért nézegeti. 

Húzza-vonja a gurulós kistáskáját, belepakol pár DVD-t a polcról, meg még pár kincset random, esténként, mikor helyrerakom, mindig meglepődöm, hogy milyen nehéz. Az állatos formabedobó (tudjátok, amin van krokodil alakú lyuk) meg az állatos papíralapú formakirakó hónapok óta nagy kedvencek, de eljátszik bármivel, sajnos az iPaddal is, amit utálok, mert bezombul tőle. TB-vel sokat matricáznak, időről időre feldíszítik a lakás egyik pontját, amit aztán a kisbetyár néhány nap nézegetés után lefejt, és lehet kezdeni előlről. Éljenek a matricagyűjtős szupermarketek.

Mióta elfogadja a vacsorát, egészen könnyen elalszik, és éjjel csak párszor kel, de én már alig ébredek fel, kiszolgálja magát, és alszunk tovább. Néha reggel nem is emlekszem, hogy volt-e ébredés. Nekem ez így most nagyon megfelel. 8-9 körül fekszik le egyébként (utóbbi akkor, mikor TB ír, hogy jön haza, és várjunk a fürdéssel) és 7-8 körül kel. Egyszer alszik dél körül, 2-3 órát. 

Hihetetlen, hogy már majdnem másfél éves. Hihetetlen. És annyira élvezem.

Eddig az volt, hogy ha fürdött, én néha megkérdeztem a törülközővel a kezemben, hogy kijön-e. Aztán mikor rábólintott, akkor kiemeltem, és bevittem a hálóba pelusért meg a ruháiért. Erre most kitalálta, hogy ő magától is ki tud mászni, vagyis át tudja lendíteni a gyönyörű hosszú combjait lábait, aztán esdekel némi segítő kézért, aki áthúzza a holtponton. Amint ezzel megvan, azonmód csupaszon és vizesen kivonul, mint egy grófnő, és folytatja a félbemaradt szárazföldi tevékenységeit. Én meg szaladok utána, hogy jaj, drágám ,csak a hajad hadd törüljem meg (egy kis akaratlan búvárkodás mindig van), állj már meg két percre, amíg feladom a pelust, 18fok van kicsim, mit szólnál egy pizsamanadrághoz?

annyira cuki, órákig tudnék mesélni minden fintoráról.

Amellett, hogy a kisvigécnek van egy erős kétoldali sváb beütése, anyai nagyapai oldalról jön még neki némi délszláv életérzés, így nem tudom, miért csodálkozom, hogy a Kerekecske-dombocskára a füle botját sem mozgatja, rosszabb esetben arrébb megy, bezzeg Radica nénitől a Wuzi deda limuzinja*-t első hallásra megtanulta, többször az orrát nyomogatva kéri, és a ritmusát a mi szerb halandzsánkban is örömmel fedezi fel. 

* nagypapa autót vezet, és a kanyarban dudál, bi-bííí. Az autót vezetnél körberajzolunk, a dudálásnál az orrát kell nyomni, természetesen

Úgy alakult, hogy a múlt héten mindenféle barátságos beszoktatás helyett hirtelen 5 napot is nélkülem töltött a kismotring, ha nem is egy bölcsiben, hanem baráti majd rokoni kezekben, de azért mégis. Reggel 7-től délután 3-ig, aztán 5-ig mindenféle fejtágításon vettem részt (még nem döntöttem el, hogy ezekről írok-e részletesebben). 

Az első napokban édesen integetett és puszit dobott, a harmadik napon a cipőhúzásomnál már szívszorítóan sírt - egészen az ajtócsukódás pillanatáig, onnantól kezdve csend volt és együttműködés - állítólag. És kibírta szopi nélkül és délutánonként sem volt anyásabb, vagy türelmetlenebb, szóval örültem. De azért fura is volt ez az egész. Az utolsó 3 napon Budapesten voltunk, és gyerek nélkül, hétköznap a fővárosban mászkálni felért egy időutazással. Emberek közt lenni, meg jegyzetelni és tanulni pláne szokatlan volt, meg jó. De én igazság szerint otthon lenni is szerettem, nem éreztem magam bezárva Lilivel, így egy kicsit skizofrén érzés, nem tudom azt mondani, hogy ez kell, vagy az kell, mindent élvezek. Ami jó. Csak fura. Ha értitek. 

És egyrészről arra jutottam, hogy talán ideje lenne keresni neki legalább egy félnapos tagesmuttert (lehet, lesz németórám), meg arra, hogy olyan jó, hogy otthon van.

Minden olyan bizonytalan képlékeny, nehéz így dűlőre jutni.

Ingrid Sjöstrand

A NÉNIKE A FÖLDSZINTRŐL

A nénike a földszintről
nehezen jut dűlőre.
Mindig megkérdi, ismétlik-e,
mielőtt leül megnézni
egy tévéfilmet.
A nénike a földszintről
háromszor megy minden üzletbe,
egyszer kinézni,
egyszer megvenni,
egyszer visszacserélni.
Akkor megkapja, amit akart?
Nem kérhette volna már legelőször?
A nénike a földszintről
nehezen jut dűlőre.

Szóval nem tudom, hogy mi lesz. De Lili tud úszni, az legalább kiderült.

Jár, lépcsőzik, felmászik. 

Babázik, megkapta az én régi babámat, eteti, itatja, ringatja, puszilgatja. Puszit én is kapok tőle, kérésre ritkábban, magától néha odajön, és akkor kapok kettőt. Mindig kettőt. És puszit is dob, a hónap elején csak a kivételezetteknek, tegnap a vonaton hazafelé már minden szimpatikus utastárs kapott, és persze olvadtak, meg dicsérgették, meg hájjal kenegették.

Kerékbolond. A játszótéren minden rollert megsimogat, minden kismotort kipróbál és minden biciklire felkéredzkedik, és akkor tolhatom. Elhoztuk anyahajóék kismotorját, első este be kellett vinni a fürdőszobába is, amíg fürdött. Most inkább kint van a lépcsőházban, különben bent is játszana vele. A parkban viszont inkább csak sétál mellette, meg lökdösi maga előtt. 

Egyre több szava van. Például a kaka, az kakast jelent, a tszm-i kakas nagy kedvenc, azóta a könyvekben is felismeri. Aztán kaka, ami kacsát jelent, itt a parkban sok van, néha centiken múlik, hogy nem úszik be hozzájuk a tóba. Meg sokat hasznalja a kakát, ami galambot jelent, még csak véletlenül sem keveri össze a varjúval, pedig abból is jó sok van errefelé.

És csomót mutogat, meg grimaszol, tökéletesen elpantomimezi, hogy mit akar. Csak a kezét figyeljétek. 

Kezd rájönni, hogy nem éri meg a játszótér lúzerének lenni, azóta harcol a játékokért, és ha valamit kinézett, azt villámgyorsan veszi magához. Kicsit sajnálom, hogy vége a gyermeki ártatlanságnak, de hát ez az élet, vagy mi. A hétvégén az egykorú unokatesóját is angyalarccal lökte félre, ja, mert ez a specialitása, hogy kívülről nézve ő még mindig egy szende, szép kislány (egyesek szerint kisfiú), aki a légynek se. 

Bármit megkóstol három falat erejéig. Főleg szopizik, gondolom, ebből tartja fent magát. Októberben lesz pár nap, amikor sok óráig távol leszek, kíváncsi vagyok, mi lesz.

A csapnal beszappanozza a kezét, és összedörzsöli a két tenyerét. Akár ötször is egymas után. úgy tetszik egyébként, hogy utánoz, mert én ezt a kézmosásdolgot sosem említettem neki, azt hittem, majd csak nagyobb korában tanulja meg, erre kileste, hogy mi hogy csináljuk.

Egyébként, bár már azt hittem, hat foggal fog iskolába menni, most kibukkant az első rágófoga. Elég sírós napközben, de az éjszakák meg nyugisak, hol itt a logika?

Az állatos formabedobó az egyik kedvence, folyton azzal kell játszani. Rájött, hogy a krokodilnál lapjával minden állat befér, úgyhogy ott behajigálja az összeset, aztan megtapsolja magát. 

A könyveket is szereti, sokszor elnézegeti egyedül (egyesével leveszi a polcról, átlapozza, félrerakja, és szedi a következőt), vagy hozza, hogy most ezt nézegessük.

Horgolótűvel böködi a félkész takarómat, ilyenkor mindig elmorzsolok egy könnycseppet. Lassan megtanulhatna tényleg horgolni, és befejezhetné a félkész projektjeimet. 

A mosógépet is megtanulta beprogramozni és elindítani, szerencséresajnos. Nem mindig értünk ugyan egyet, hogy az adott ruhákat milyen programon kéne mosni.

A konyhaszekrény ajtajában úgy nézelődik, mint más a ruhásszekrénye előtt. De nem vesz ki semmit, mert annyira okos. Csak a hasznalt mosódiókat teríti a konyhában naponta kétszer. Kénytelen leszek másik helyet találni nekik.

Unokahúgok nr2 és nr3 rengeteget táncikálnak különféle zenékre. A hétvégi családi szülinapozáskor meg beállt közéjük, és hamiskás mosollyal illegett-billegett, forgott körbe. 

Annyira jó nekem.