Egyik délután meg fekve szoptattam a kisrécét, és rádőltem arccal a karomra. Kisvártatva megállapítottam magamban, hogy nahát, milyen gyorsan besötétedett, pedig még olyan korán van...

Azt hiszem, ezzel túlszárnyaltam a tesómat, aki estefelé az autópályán napszemüvegben panaszkodott a rossz látási viszonyokra.

Radica néni szeretetnyelve az ajándékozás. Akármikor találkozunk vele, az első, hogy Lil kezébe nyom valamit, lehetőleg valami ehetőt, ha nincs épp más, akár egy szelet kenyeret. Adnia kell. Ez a mindennapokban úgy néz ki, hogy mi mondjuk jövünk haza valahonnan, összefutunk a lépcsőházban, és már integet is, hogy menjünk, nézzük meg, milyen szép hagymát szedett valahol* , és adogatja a kezembe, hogy vigyek, vigyek belőle, kettőt, hármat, de nézzem, van alma is, előszed egy tányért, tesz rá két akkorát, mint egy újszülöt feje, és ahol még látszik a tányér, megpakolja szőlővel, és mivel közben a kismadár kiinteget a hátamon a hordozóból, gyorsan körbenéz, hogy mit adhatna, és adja a hatalmas diót a kezébe, meg egy kis csokit az enyémbe. 

Közben meg folyamatosan beszél, én meg hallgatom, mert az én szeretetnyelvem meg a minőségi idő. 

Aztán a tányért nincs pofám üresen visszavinni, így esett, hogy az egyik itt volt hónapokig, gondoltam,majd ha sütök sütit, de ritkán csinálok ilyesmit, ha meg jól is sikerül, akkor pikk-pakk elfogy. Pénteken aztan sikerült egy diós-meggyes muffint összedobni, letakartam szépen csinos szalvétával és levittem négyet, a néni nem volt épp otthon, a férjének adtam át.

Vasárnap Radica néni megint elkapott, mesélte, hogy valahol kiraktak egy csomó fonalat, ő meg hazahozta, nézzem meg, válasszak belőle, ebből a kékből kijönne a kleine Lilinek egy pulóver, meg itt ez a jó kis alma, vigyek belőle, ő is épp most főz belőle kompótot. Kicsit feszengtem az újabb ajándékáradattól, kérdeztem, ízlett-e a muffin. Ja, azt nem tudja, mert mire hazaért, Dragulo bácsi mind megette. 

*rengeteg forrása van, de a felét nem értem a nyelvi összeférhetetlenségünk miatt. Amikor úgy kezdi, hogy ich gehen, und sagen Chef, beiben dort, ein Mann und alte Frau** akkor nekem erősen zúgni kezd a fülem, és képtelen vagyok tovább követni)

(az Erdő, erdő, marosszéki kerek erdő dallamára)

alma, alma, alma,

marosszéki kerek alma

kukac lakik abban, 

kukac lakik époen hatvan

cukrot adnék annak a kukacnak

hagyjon almát az én kis gyomromnak

csárdás kiskukacom,

érted fáj a hasam nagyon

(Radica nénitől kaptunk bio-almát)

(a Mókuska, mókuska, felmászott a fára dallamára)

Kiscipőt, kiscipőt, felvesszük a lábra,

lemegyünk, lemegyünk, lemegyünk a párkba

Kicsi Lili sétál ott egy egyet,

hintázik és szaladgál,

nagyokat nevet.

Amikor már nem arról ábrándozom, hogy TáltosBandi egyszer segít

az ügyeit intézni

ebédet főzni

takarítani

állást keresni

vagy egyáltalán, hogy egy kicsit itthon van;

hanem arról, hogy TündérLili egyszer nem segít

ügyeket intézni

ebédet főzni

takarítani

állást keresni

vagy egyáltalán, hogy egy kicsit nincs itthon.

Kép nincs, pedig irtó cuki, mikor a porszívón lovagol és félpercenként kikapcsolja

Az intuíció az, amikor már délelőtt megveszem a retket, pedig csak este érzem úgy hogy beteg leszek.

*már megettem a negyedét**, mézzel meglocsolva, és már nem is érzem úgy, hogy beteg leszek

** zavarbaejtően nagy ún. sörretekről van szó, konkrétan úgy néz ki, mintha egy felnőttfilmhez szerezték volna

Megtalálta a furulyát, és nyújtja nekem, hogy játsszak rajta, ahogy TB szokott. Megfújom, de mutatom közben neki, hogy kell. Odahajol, olyan hisziapiszi arccal, beveszi a szájába, és dünnyögve énekel. Nice try, mondom, de fújjad úgy, hogy fúúúú. Harmadszorra megy, úgy, hogy a furulya is szól, és ő is adja a hangot. Mert ő egy modern furulyaművész, TB pont az iyen technikákról írja a doktoriját. Közben látom rajta, hogy meglepődött, hogy nem csak az ő hangja szólt, tetszik neki nagyon. Kicsit még próbálgattuk, közben már ugyanolyan magasan énekelt, mint az üres furulya, mindig csodálkozom, mennyire jó a füle. 

Másnapra már tisztán csak a furulyát fújta, és 70%-ban a jó végén. Mikor később Bandi játszott neki, már a kezét figyelte, és legközelebb a lyukaknál fogta ő is. Karácsonyra keresek neki valami kis tilinkót.

OK, elismerem, necces volt, hogy átmegy-e, de Ózd a Gazdálkodj okosan! kezdő mezője*. Ha megállsz, 4000, ha áthaladsz rajta, 2000 forintot vehetsz fel a bankból.

*legalábbis a mi kiadásunkban

Megnyúlt, kezd emberformája lenni, és még mindig csak hat foga van.

Nem voltunk ugye itthon másfél hónapot, és az első napokban csak lestem, mi mindent tanult ezalatt az idő alatt - és mentettem, ami menthető, mert ugye a lakás lemaradt hozzá képest. Magasabb polcokat ér már el, átállítja a mosógépet, cuccokat dobál az ágy mögé, és aztán megtapsolja magát. Én nem tapsolok, de ez egy pillanatra sem hozza zavarba.

Próbálgatja a határait, és közben kaján mosollyal figyel, hogy mit szólok hozzá. Huszadjára is kinyitja a konyhai szemetest, de lassan, hogy észrevegyem, szólok, lecsukja, megy a dolgara, majd fél perc múlva vissza.

Tud cserélni, nem csak úgy, hogy odaadja, ami a kezében van, ha felajánlok helyette valamit, hanem ő is hoz nekem kisjátékot, ha tőlem akar valamit.

Puszit ad, a játékoknak is, a monitoron kisikonban látható fényképének is.

A közeli parkba már hordozó nélkül megyünk le. Az autóúton még átviszem ölben, de utána kéz a kézben sétálunk (egyelőre csak így hajlandó). Szeretem. Ő is szereti.

Kiskora óta kell neki a közönség, bármit csinál. Közben meg olyan kis szende, bújik a lábam mögé, ha valaki ránéz, ettől persze a közönség még jobban olvad, megvannak a módszerei, na.

Hisztizik, nehéz nem nevetni, magyarázok neki ezerrel, hogy most csalódott, és sajnálom.

Vauvau minden, ami szőrös, vagy annak tűnik, a többi meg kaka(s). 

Elmutogatja, mit szeretne, hol ütötte be, hol kér segítséget. Emellett megbízhatóan bólogat igent és nemet, és mindent megért, félelmetes. Anyukám mondja apukámnak, hogy ez a gyerek pontosan tudja, hogy miért mérges a nagymama. Erre a kisbence felpattan, és szalad a kályhához nyitogatni az ajtót, demonstrálva, hogy ez az, amiért a nagymama mérges. És tényleg.

Hozza a papírt, ceruzát, hogy rajzoljunk. (Huzogassunk vonalakat)

Vannak irtó hülye alvási szokásai, de igyekszem arra gondolni, hogy ezek mind elmúlnak egyszer.

Még mindig szeretjük.

Hogy idáig milyen hosszú utat jártam be, el nem tudjátok képzelni. És annyira jó lenne néha elérkezni valahová, nem a célba, á, csak valahová, útmenti fogadóba, vagy mittudomén egy benzinkúthoz, ahol meg tudják erősíteni, hogy jófelé megyek. De nem, visszabasznak léphetek vissza Ózdra, és még a 4000 forintos forgótőkémet se kapom meg.

Holnap újra indulok, de ma a tököm tele van.

Július közepén hazamentünk egy hétre a kispoggyásszal, aztán véletlenül másfél hónapig maradtunk, egy hete jöttünk haza. Nagyon jó volt, jártunk rokonról rokonra, a végén meg egy kétnapos family reunionnal zártunk a Táltos családdal (ilyenen már tavaly is voltunk) Elájultam, mikor megláttam a tavalyi képeket, hogy milyen kicsi volt Lil, konkrétan három hónapos, egy kistojás a nagyranőtt Táltos rokonok kezében. Nekem akkor már olyan nagynak tűnt, lehetett vele kommunikálni, meg minden. Mondjuk én az első naptól kezdve úgy emlékszem, hogy lehetett vele kommunikálni, de augusztus végére még magára is szedett pár kilót. 

Ez a nagy forróság meg nekem tetszett, a végére lett sok, akkorra fáradtam bele. A meleg nyári éjszakákon mindig tűkön ülök, hogy csinálni kéne valamit, de arról csak halvany elképzeléseim vannak, hogy mit is. Mondjuk mikor mászkálok barátokkal Budapesten hajnalig, az elég jó szokott lenni. De csak úgy otthon lenni, és lefeküdni 11-kor, hát az valami nagy időpocsékolásnak tűnik így nyáron.

Meg a meleg mindig előhozza a régebbi emlékeimet, mintha ifjúságom összes táborában 40 fok lett volna, pedig nyilvan nem. Én nagy táborozó voltam, talán tíz évesen voltam először a sima iskolaiban, aztán volt zenetábor (nem ér röhögni), evezős, festős, táncolós meg mikor nagyobb lettem, akkor túrázós a barátokkal. Annyira jó volt mindegyik, a beszélgetősek, meg a nagy kártyapartik, meg a private party táncházak a kocsiszínben, órákat tudnék mesélni, ha érdekelne valakit. Kicsit hiányzik.

Így visszatekintve olyan, mintha Bécsben nem is lettünk volna, pedig de, csak akkor nem volt mg ilyen jó idő. Ilyen szempontból elég rövid volt a nyár. Voltunk párszor a Dunán strandolni, meg állatkertben is párszor, és tudom, hogy május vége már naaaagyon régen volt, de félelmetes, hogy mennyire rövid az eszem. Gyakrabban kéne blogot írni. Meg fényképezni. Meg képeslapot küldeni.

Mindegy, jó volt. Annyira örülök és hálás vagyok, hogy nem találtam munkát, és hogy ha Bandival nem is túl sokat lehettünk, de a kiszsebbel mindig együtt voltunk. És hogy tényleg sokat voltunk mindkét nagymamánál, meg a tesóméknál, és ha nem is csináltunk semmi hasznosat, azért jó emlék lesz majd a jövő kánikuláiban.

Egyik nap barátnőztem, mert ugyan született gyerekem, nem távolodtam el a dolgozó barátnőmtől. Bár ő, miután látta Lilit, ahogy az ölemben ülve kézzel tolja befelé a gulyást a szájába, lehet, hogy kicsit eltávolodott a gyerekszülés gondolatától. Ha a friss kajafoltok a pólómon nem lettek volna elegek, a kismotring még a poharat is megküldte DA felé, szerencsére minimális répalé volt már csak benne. De még jóban vagyunk.

Másik nap meg azokkal a barátnőimmel találkoztam, akikkel minden előzetes egyeztetés nélkül egyidőben szültünk. És együtt csináltuk az ebédet (na jó, ők csinálták), és aztán mindhárom gyerek egyszerre aludt, mi meg kiültünk a napsütötte teraszra, szőlőt ettünk sajttal, és kilakkoztuk a körmünket. És persze dumáltunk, ami a szívedet nyomja.

Szívesen adok tanácsokat magazinokban, hogy kell élni.

Az úgy volt, hogy huszonpár éven keresztül sosem volt fészek a lakásunknál, abban az évben viszont, mikor az egyik tesóm terhes lett, akkor a volt szobájának az ablakában lett egy. Meg az ő lakásuk ablakában is. Aztán megint semmi, egészen addig az évig, amíg terhes nem lett a másodikkal. 

Itt Bécsben sosem volt fészek (legalábbis mióta itt lakunk), kivéve tavalyelőtt, mikor terhes lettem Lilivel, akkor két galambfióka kelt ki az udvaron. Tavaly megint nem volt semmi.

Tegnap meg gyanútlanul dumálgatok Radica nénivel, aki egyszer csak megkérdezi, hogy láttuk-e már a galambfészket kint, mert ő is alig vette észre. Megyünk ki, hát nem ott kotlik egy galambanyóka az ecetfa alatt? Két tojása van, a másik sarokban egy másik fióka meg már ki is kelt. Most akkor vegyek tesztet, vagy hagyjam magam meglepni?

A doktorim alatt elég sokat tanultam a főnökömtől a profizmusról. Vérprofi volt. Mondjuk ennek fényében ért meg bennem végleg a gondolat, hogy nem kutatnom kéne. De a lényeg, a hozzáállás, bárhol hasznosítható. Az elvárás(om) nem az, hogy éjt nappallá téve dolgozzon mindenki, de amit csinál, azt jól csinálja, odafigyelve, átgondolva (ami adott esetben jelenthet akár kevesebb munkát is).

Emiatt számomra elfogadhatatlan, mikor olyanokat olvasok, hogy az augusztus 20-i István a királyban beáldozták az éneket a rendezésért. Ilyen nincs. A kettő nem függ össze. Adott egy kultikus darab, adott egy fontos dátum, adott a közönség (fél Magyarország), adott egy elismert, tehetséges rendező, és adottak az elismert, tehetséges színészek, akiknek mind van valamilyen énekes múltjuk.

Az, hogy tetszik, vagy nem tetszik a rendezés, az ízlés dolga. Látszott, hogy átgondolták, hogy volt koncepció, hogy mindenki megcsinálja, amit kell, hogy a közelről mutatott mellékszereplők sem esnek ki a játékból. Nekem mondjuk 60%-ban tetszett, de attól még elismerem a munkát vele. 

De az, hogy egy operában zenés darabban szarul, hamisan, gyengén énekelnek, arra nincs mentség.

Nem mentség, hogy ők nem énekesek, hanem színészek, mert van énekes múltjuk, ha meg nincs, akkor ne vállalják el. Ma már az operaénekeseknél is elvárt a professzionális színészi munka, nem feltétlenül kell celebeket felkérni. Ha elvállalják, akkor viszont a profi színészi teljesítmény _mellett_ legyen igény a profi éneklésre. Ha nem megy, és ez kiderül a próbákon, akkor könnyes búcsú és keressenek olyat, akinek megy. 

Nem mentség, hogy az elsőt is play backről adták le, mert nem lehetetlen élőben jól énekelni. Ha valakinek nem megy, akkor könnyes búcsú, és keressenek olyat, akinek megy.

Nem mentség, hogy mittudomén, izgultak szegények. Gondolom, hogy a felkéréstől kezdve lehetett tudni, hogy ezt egy igen fontos napon, fél Magyarország előtt fogják előadni. Ha valakit ez zavar, akkor könnyes búcsú, stb.

Nem mentség, hogy nem volt pénz. Igen, el vagyok kényeztetve, mert a Theater an der Wienben átlag évi hat professzionális előadást látok. Igen, nagyon sok pénzt áldoznak rá. De az nagyon amatőr, ha valaki azért énekel rosszul, mert úgysem fizetik meg. Egy profi akkor is énekeljen a tehetsége legjavából, teljes figyelmét erre áldozva, ha egy csoport óvódásnak énekel szívességből.

Nem mentség, hogy annyira figyeltek a rendezésre, mert valami újat akartak, új szempontokat, új meglátásokat, hogy a zenére már nem jutott energia. Ha a rendezőnek nem megy, akkor fel kell venni egy asszisztenst, aki csak azzal foglalkozik, hogy jól szól-e a darab.

Egy ennyire fontos előadásnál nincs olyan, hogy nem volt időm gyakorolni, vagy nem figyeltem, vagy előző nap buliztam, és berekedtem, könyörgöm, nem az iskolai tornateremben adták elő a szülőknek. 

Én nem hittem el, hogy ilyen van, hogy ezzel ki mernek állni magukat profinak tartó művészek. ezért tart itt ez az ország Ennek semmi köze a jó rendezéshez. Ez nekem az ország szembeköpése, a nektek ez is jó lesz kategória. És ezt kikérem magamnak.

Épp békésen molyolgatunk itthon a kiskanállal, mikor a folyosón egy férfi feszült hangon Polizei-t kiálltott. Kicsit megijedtem, hogy ezmost segélykérés volt, vagy mi, és hogy ki kéne-e mennem, vagy csak hívjam fel a rendőrséget, vagy hülyeség, ha segítség kéne, akkor miért nem Hilfét kiabál az illető. Aztán volt nagy jövés-menés, de a kislyukon nem láttam sokat, aztán a babát kellett tisztába rakni. közben folyamatosan vertek egy ajtót, és ilyet csak a punk fiatalok szoktak a bal oldalunkon, de ők meg viccből se kiabálnának a rendőrség után. Összeszedtem a bátorságom, hogy mégiscsak ki kéne nézni, nehogy szegény Pallitsch nénit vegzálják, ő amúgy is megijed minden zörejtől. A fürdőszobaablakból pont ráláttam egy megnyugtatóan profinak tűnő fémbőröndre, aztán kinyitottam az ajtót, a folyosón, a szomszéd punkok előtt egy féltucat (bécsiNikol által már megénekelt nagyon fess) rendőr, kérdeztem, hogy minden rendben-e, erre az egyik különösen snájdig mosolyogva megnyugtatott, hogy rendőrségi bevetés van, és minden rendben. Én meg oszlottam, nem volt semmi látnivaló (kivéve a szemrevaló rendőröket), bár azóta is éget a kíváncsiság.

Szerintem valamit kereshetnek, mert egy kutya ugat a szomszédban, és a hangja alapján nem a punkok kutyája, bár ki tudja, régen voltam már itthon.

Anyukám felolvasta neki ezt a verset:

Gazdag Erzsi: Lépegetődal

Ez a kislány jaj de szép!

Ha egyet lép, hozzám lép.

Ha kettőt lép, tillárom!

A karomat kitárom.

Hogyha hármat lépeget,

mondok neki szépeket:

tipi-topi, kislányom,

jer ölembe, virágom!

Lili meg erre odament hozzá, hat lépéssel. Járás: pipa.

Az ünnepet Tszm-en töltöttük, és be kell valljam, nem is igazán jutott eszembe az, hogy ünnep, míg nem láttam vasárnap néhány szépenfelöltözött családot. Én sem voltam mondjuk melegítőben, de mégis milyen már, hogy augusztus 20. az nekem a kulturális program meg a tüzijáték. Pedig lenne választani miből, nekem a legszimpatikusabb az új kenyér megszentelése. Amolyan hálaadás, nem bármiért, mint novemberben, hanem a legalapvetőbb dolgokért. 

De előtte még kirándultunk, először egy skanzenban, ami nem is igazi skanzen, mert a kiállított házak igaziból is ott voltak, a falu egyik épen maradt utcájában. Pár éve már voltam arra, beszélgettünk is a gondnokkal, aki ott lakott az egyik házban, voltak tervek, felújítások, konyhakert, gyógynövények, állatok, annyira tetszett, meg akartam mutatni TB-nek mindenképp. Most csak egy kutya ugatott meg minket, ahogy belestünk, a házak tele voltak mindenféle ronda kacattal, iskolai székekkel például. Baromfi sehol, gondozott kert sehol, nagyon elkedvetlenedtem. Mert OK, hogy önmagában csak egy pénznyelő egy ilyen, és rengeteg munka rendben tartan (imádnám csinálni!)i, de erdei iskolanak, táboroknak, tovabbképzéseknek szuper hely lenne. 

Aztán inkább elmentünk ide, ez meg annyira szép, és annyira a helyén van, remélem, hogy még sokáig fent tudják tartani. Az előjegyzési naptárukat nézve sokan felfedezték már. 

Na, és akkor vasárnap úgy gondoltuk, jó ötlet felmenni Pannonhalmára. Meg még úgy pár ezer ember is ezt gondolta rajtunk kívül, akik amellett, hogy szépen felöltöztek, vezetni nem tudnak, így láttunk leégett kuplungú volánbuszt, meg egymással ordítozó buszsofőrt és biztonsági őrt (a "ha nem tesznek rendet, kihívom a rendőröket, g.ci- ne velem ordibáljál bzmg" vonalon mozogtak), és nap végén egy sor megbírságolt kocsit is.

De Pannonhalmát nem ezért szeretem, hanem azért, mert brandet építenek, és ez engem mindig lenyűgöz, ahányszor arra járok. Csodálatos, és ha férfi lennék, és szerzetesi ambícióim lennének, térden állva könyörögnék, hogy oda kerülhessek és részt vehessek ebben. Esetleg nőként és családdal is menne, például a gyógynövénykertben most megépítették álmaim laborját, ahol valaki, akinek nekem kéne lennem, kikísérletezi az Apátsági Szappant. A hely annyira gyönyörű, a közönség felé gyógynövénysziluettekkel díszített üvegfal zárja le, és bent minden, mi szem szájnak ingere, különféle gyógyszertári üvegcsék olajokkal, illólajokkal, gyógynövényekkel, áááááa, mindjárt sírok. És egyébként a templomot is gyönyörűen újították fel, erről olvastam a Kisalföldben is. Ha azt írom, stilizált fálklya, gondolom mindenki hány egyet, pedig jól néz ki, tényleg. A hely egyébkent is tele van felújított és kortárs objektumokkal, Asztrik bácsi nem kispályázik, és biztos kézzel meg  jó ízléssel vezeti a csapatot.

Szóval a hosszú hétvége tanulsága, hogy adjunk hálát a legalapvetőbb dolgokért és csináljunk szép dolgokat, és akkor jó lesz, majd meglátjátok.

Kaptunk képeket a rokonok számítógépéről, mutatom is gyorsan, hogy lássátok milyen szép, milyen okos és milyen ügyes.

a szép, ügyes és okos anya a szép, ügyes és okos lányával

nehéz megmondani, melyikük van jobban oda a másikért, mert TL, ha kellett, ölre ment unokatesó nr 5 figyelméért, aki pedig pedig egyszerűen úgy beszélt Liliről nekem, hogy a kis drágád

figyel

és mindenre elszánt

a szép, ügyes és okos apa a szép, ügyes és okos lányával

Megy az István a király.

Nem erról akarok írni, de nem állom meg, hogy ne ócsároljam a szereplők hangját, a legtöbbje rettenetes. Miért, miért, miért?

szóval én mióta értem a történetet, mindig is Koppánynak drukkoltam, de bárhányszor hallgattam meg a bakelitet, sosem ő nyert. És most, miközben a fejemet a falba verem, hogy milyen borzasztó az előadás, ugyanúgy megráz a tragédia, hogy milyen lehet nézni, hogy széthull az ország, az életed, és nem tehetsz ellene semmit.

update: jó, voltak benne jó megoldások, a végén, ahogy bezárta őket a szent korona, az kifejezetten tetszett, még a theater an der wien-ben is megirigyelték volna, de a Trabantot nem tudom megbocsájtani, a rettenetes énekeseket meg büntetném. Egyébként lehetséges, hogy playback-ről ment, vagy tényleg felfutottak 50 lépcsőn kitartott énekhanggal?

ne csodálkozz, ha hamarosan áttérünk a blogspotra.

baromi mérges vagyok, hogy nem tudom beállítani a fényképek méretét, mert egy szar a szerkesztő, és nem, nem én vagyok béna, mert egyébként szokott működni, csak sokszor nem, például most sem

Az elmúlt heteket egyébként mindenféle formációban (Lili, Lili meg én, Lili meg én meg TB) TL különböző unokatesóival, nagynénjeivel, nagybácsijaival, és nagyszüleivel töltöttük, és egy csomó fénykép is készült, csak mivel én nem fényképezek (vagy ha igen, hát szigorúan más gépével), ezért a képeket elszórva tároljuk a rokonok és ismerősök számítógépein.

Valamelyik nap felmentem a tszm-i padlásra, ami egyébkent egy nagyon rendben tartott, modern padlás, tele száradó fűszer- és gyógynövényekkel (szóval nem ilyen), mert emlékeztem, hogy volt nekem egy kék üvegem, ami most kéne. Felkéredzkedett velem unokahúg nr2, és aztán valahonnan megjelent nr3 is, attól kezdve nem nagyon fértem a dobozaimhoz, ellenben az újságpapírból előkerülő porcelánkutyákkal, vázákkal, töltőtollhegyekkel, üveggolyókkal, löszbabákkal és más túraemlékekkel egyenes arányban nőtt az elragadtatott kiáltások száma:

- De jó neked, NH-né! 

És tényleg.

Tervez, végrehajt, kiharcol, keveset eszik, szopizik, folyton beszél, énekel, suttog, integet, mutogat, fésülködik, kalapot vesz, létrára mászik, csúszdára mászik, lecsúszik, csúszós részen visszamászik, lépcsőn közlekedik, anyás, ha ott vagyok, aranyos, ha nem vagyok ott, hintázik, libikókázik, gombot nyom, kupakot leteker, üvegből, pohárból, tenyeremből iszik, érti, hogy mit mondunk, bújik, puszit ad, pancsol a Balatonban, Dunában, medencében, kádban, pohár vízben, megtapsolja saját magát, csüng az idősebb unokatesókon, a nagynéniken meg a nagybácsikon, kukucskál, viccelődik, simogat, üt, szétpakol, bepakol, felmászik, rámászik, bemászik, lemászik, felkéredzkedik, megfigyel, megpiszkál, kuncog, hintalovagol, babázik, szóval mindent tud, amit egy kisdednek tudni kell.

Ja, csak járni nem jár. 

Már többször mondták Tündér Lilire, hogy elkényeztetett, és én ezen mindig jól meglepődöm. Van, aki ki is fejtette, hogy azért az, mert mindig azt csinálja, amit akar.

Én örülök neki, hogy azt csinálja, amit szeretne, és próbálom megerősíteni benne, hogy van saját akarata, érdekérvényesítő képessége, érdeklődése*, és a lehetőségekhez képest igyekszem figyelembe venni az óhaját. Emellett nem tartom magam mártír anyának, és önzetlen sem vagyok, szükségem van a saját életemre, szóval nem hiszem, hogy túl tág kereteket hagynék neki. Vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, pelust cserélni, este lefeküdni, vannak dolgok, amiket nem szabad csinálni, ablakon kihajolni, magasról leesni, forrót megfogni, és vannak dolgok, amiket hagynia kell, hogy megcsináljak, a dagadt ruhát viszem fel a padlásra, és nem őt. Szerintem egy egyévesnek ez bőven elég korlát, minimális sírás szokott lenni, de elterelhető a figyelme, illetve nagyon türelmes szokott lenni, tudok mellette élni, lehet mellette vendégeket fogadni, vendégségbe menni, zsúfolt programot szervezni, és a lakásunk sem amortizálódott még le. 

Emellett igen, felveszem, ha sír, és sokat van ölben, sokat puszilgatom, és ha akar, akkor akármeddig lehet csimpaszkodó majomgyerek, de nem szokott sokáig az lenni. Szerintem azért, mert tudja, hogy bármikor jöhet újra.

De persze a sok okosnak ezt nem lehet elmondani, mert akkor én vagyok az anya, aki védi a gyermekét, pedig nem. Vagyis igen, de nem most. A kisbabákat szeretni kell, és nem nevelni, nem meséli be nekem senki, hogy azért lesz ötévesen hisztis és feleselős, mert most nem szabok neki öncélú korlátokat.

*erről egyébként az jutott eszembe, mikor a (hatosztályos) gimnázium első évében az osztályfőnök panaszkodott hármunkra egyikünk anyukájának, hogy az a baj a lányokkal, hogy mindenről megvan a véleményük. Mire az anyuka: Hát erre neveltük őket.

Akartam már rég írni egy posztot arról, hogy mennyire hálás vagyok mostanában sok mindenért, apró dolgokért, meg  olyanokért, hogy még mindig van hol lakni, meg van mit enni, és fixen emlékszem, hogy kitaláltam valami vicceset is a végére, de sehogy sem akar eszembe jutni. Mindig megfogadom, hogy legközelebb jegyzetelek, ha dolgom köziben bejegyzéseken gondolkodom.

Most viszont elolvastam A Szobát, kellett egy nap előtte, mert elolvastam a fülszöveget, beleolvastam a közepébe és elolvastam a végét, jéghideg gyomorral átvészeltem egy estét, szorongva aludtam és ezzel a témával keltem, és csak ekkorra tudtam annyira megnyugodni, hogy nekiálltam elölről a könyvnek. Egy nap alatt lenyomtam, most már sokkal jobb, de még mindig felkavar, nem is csak a főtéma miatt, hanem a mellékszálak is vékony drótként vágtak a húsomba, a gyerekszülés hiperérzékennyé tett, azt hiszem. 

És persze bővült a hála-lista, hogy hozzánk jönnek vendégek, és bármikor végiglátogatjuk a rokonságot, és kimegyünk az utcára, meg a kertbe, és Lilire már csomót esett az eső, és nem kell félnünk semmitől (vagy amitől kéne, attól sem félek). És a könyv miatt most kétszer annyira élvezem, hogy ölbe veszem, megdajkálom, meg akármikor megszoptatom, hogy még mennyire egyek vagyunk, és mennyire kerek így a világ.

Ez a könyv egyébként kötelező olvasmány a majdnem14éves unokahúg nr1-nek a suliban.

Elolvastam a molyos kommenteket, és csomóan kritizálták az ötéves mesélő ötéves stílusát, de nekem pont tetszett. Szerintem nem volt erőltetett, és életszerűnek is tűnt, de kicsit elbizonytalanodtam a markáns ellenvélemény láttán, lehet, nem vagyok olyan kifinomult, vagy kevés jó irodalmat olvastam mostanában.

soulemama nyomán