Egyébként már rég akarok arról írni, hogy mennyit változtam az elmúlt majdnem két évben. És csak részben TL miatt. 

Persze babavárás, meg az egy gyerek nevelése elképesztően sok időt hagy a magammal foglalkozásra, vagy csak nekem lett most ez fontos. A két évvel ezelőtti énemhez képest például baromira lenyugodtam, pedig sok szempontból az egyik legnehezebb időszakom volt (és ennek sincs köze a kisrucához), szóval egyáltalán nem volt logikus lépés megnyugodni. És erre büszke vagyok. 

(és most olvastam a Vidd hírét az Igazaknak! c. könyvet, amiben a bennszülöttek nem a születésnapot ünneplik, hanem mikor valaki fejlődött valamiben. És ezt az illető jelenti be a többieknek, nem várja, hogy észrevegyék. Úgyhogy úgy döntöttem, ünnepelnünk kell, mégpedig fagyival. Majd a hétvégén, mikor Bandi is lesz már.)

És igyekszem egyre őszintébb is lenni, meg nem belemenni helyzetekbe, amik nem tetszenek. Hát, ez nem egyszerű. Például valaki mostanában barátkozna velem, nekem meg nem igazán, vagyis nem annyira hiányzik most ez. Na, ez nekem igazi kihívás, mert nekem nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások, és hogy kedvelnek-e, és nem könnyű valaki úgy elutasítani, hogy közben ne szűnjön meg kedvelni engem. Ilyen kis játékokba egyébként lépten-nyomon belefutok, a múltkor a strandon csak azért dumáltam órákat egy brazil csajjal, mert nem akartam csak szó nélkül mellette heverészni. Mondjuk portugál-gyakorlásnak nem volt rossz, csak inkább Bandival beszélgettem volna.

Aztán vannak a Tündér Lilihez köthető dolgok is, nagyon érzékeny  a lelkiállapotomra, szóval ha nyugodt, mosolygós babát szeretnék, akkor nekem is nyugodtnak és mosolygósnak kell lennem, és nem elég kívülről, hanem igaziból. És emiatt megtanított például újra hasba lélegezni. Mert ugye mindig rajtam van kendőben, vagy manducában, és rájöttem, hogy ha feszült vagyok, akkor azt érezni fogja a befeszített hasamon, úgyhogy akkor is hasba lélegzem, ha épp lekéssük a vonatot és rohanunk. Tiszta zen vagyok. 

Annyira szeretem nézni egyébként, ahogy lélegzik. Volt az a film, a Messzi Dél vadjai, most kapott Oscart, és nekem nagyon tetszett, nézzétek meg, ha nem láttátok, szóval abban a kislány mindig a szívverést hallgatja, az embereken, a kiscsibéken, a legkülönfélébb állatokon hallgatózik. Na, én pont így vagyok a légzéssel, és Lili a legkedvencebb lélegző kiscsibém, akinek a világ legnyugodtabb tempójában emelkedik meg süllyed a hasa.

Hát, majdnem elmaradt ez a poszt. Nyár van,egész nap a kisbirkát legeltetem, vagy ha alszik, akkor meg horgolok, (újra)nekiálltam a 2013-as év takarójának, majd mesélek.

Szóval bár még a szülinapi bulijáról sem írtam, máris elmúlt egy hónap. Közben kinövesztett még két fogat (6 összesen), megtanult felmászni a díványra meg az ágyra, és mindennap fontoskodó képpel szereli meg a mosógépet. Esténként határozottan koszos (két marék homokkal a ruhájában), ezt mondjuk fél éve még nehéz volt elképzelni, de imádom.

Van már akarata, meg jedi-ereje, bár az utóbbit még főleg csak gyakorolja, a magasabb polcokon található irtó érdekes cuccokat próbálja leintegetni, nagyon kitartó. 

Kísérletezik a hülye-pózban szoptatásokkal, képes C-alakban hátrafelé meggörbülve, az oldalán fekve fogyasztani a vacsoráját, majd ugyanebben a pózban mély álomba is merül. És kiszolgálja magát, strandon direkt vicces, mikor lazán félrehúzza a fürdőruhám, hogy hát akkor ő most inna pár kortyot, ha nincs ellene kifogásom. 

Az Öreg-Dunában volt először, hogy hideg víz ide vagy oda, nyakig bele lehetett tenni, és alig akart kijönni (én egy idő után annál inkább, mert fárasztó volt tartani a napolajtól csúszós gyereket). Pancsolni egyébként is nagyon szeret, de eddig leginkább csak a kádban. Ha előveszem a törülközőt, a legtávolabbi sarok felé próbál menekülni, nehéz nem röhögni.

Mikor bekenem napolajjal, ő is belenyúl a tégelyebe, és ken az arcunkra, annyira édes.

Nem is értem, miért csodálkozom, hogy eddig nem találtam munkát, mikor az volt a leghőbb vágyam, hogy vele tölthessem a nyarat. 

A képen nem látszik, hogy mennyire messze elkóborol, ha épp úgy tartja kedve. Itt éppen az állatkertben

Aztán egy idő után jött egy nagyobb csoport, és az orángutánok helyett a kisbabát kezdték fényképezni

A DUPLO-kutyát a sütőben sajnos nem fényképeztem le

Voltunk újra operában

Nyár vidéken: a boldog unoka portéja kiflicsücsökkel

aktuális kedvenckép

Bandi azt mondta, hogy írjam meg, mert vicces, de nekem vannak kétségeim. Szóval a múltkor a strandon a takarón heverésztünk a kissanyival és kicsit elaludtam becsuktam a szemem -közben fogtam a kisbéka sarkát, hogy ne szökhessen meg-, és egyszer csak egy apuka megkocogtatta a vállam, hogy nézzek már rá a lányomra, bár láthatóan jól működik - mondta, és nevetett. Lili meg ott ült szépen a takarón, ahogy hagytam, csak alatta volt egy nagy adag kaki. Amolyan folyós, anyatejes. De nem fényképeztem le,  pedig Bandi szerint egy vérbeli blogger először fényképez, és csak azután törölget. Meg zuhanyoz. Meg pironkodik.

És mondtam már, hogy Isten áldja a mosógép feltalálóját?

Tegnap erősen fogalmazgattam magamban egy posztot arról, hogy mennyire mélyponton vagyok, tételesen le akartam írni, hogy mitől szar a napom és úgy általában a közérzetem, volt benne minden, hátfájástól kezdve a romos lakáson át Lili nehézkedős altatásáig, amitől mostanában habzó szájú dühöngő őrült leszek legbelül. Ja, és egy hr-es azt mondta nekem a telefonba, hogy azért nem én kaptam a munkát, mert túlképzett vagyok. Persze lehetett volna rosszabb is a nap, nem azért mondom, nem is kellett volna hozzá nagy fantázia, de azért inkább úgy döntöttem,  hogy akkor holnaptól, vagyis mától (megint) tudatosan emelem az életszínvonalam, mert ezeket a gödröket nem bírom. Itt kérem rendszer lesz és magamra figyelés, pozitív gondolatok és határtalan nyugalom.

El is határoztam, hogy például nyolckor kelek, csak semmi lustálkodás, mivel Lili általában 9-ig, 10-ig húzza, és én is sokszor csak heverészem mellette. Ezt sikerült is betartani azzal a kis változtatással, hogy nyolckor tettem vissza TL-t az ágyba, mert kispacsirta volt, és felénekelt minket fél hatkor, aztán ő csodálkozott a legjobban, hogy nem tud visszaaludni. Reggeliztünk, de annyira nyűgös volt, hogy felpakoltam a hátamra és nekiálltunk rendetrakni, meg fürdőszobát takarítani (ez van legmesszebb a hálótól, ahol az idősebb Táltos bezzeg könnyen visszaaludt), mire végeztem, a sanyi is bebólintott, vihettem vissza az ágyba. És még csak 8 óra volt, és tudtam, hogy a következő óra csak az enyém.

Délután meg állatkertben voltunk Bandival, eléggé esett az eső (akkor is, mikor elindultunk, de mi ilyen optimista lelkek vagyunk), de azért jó volt, főleg bent voltunk mindenféle házakban, és legalább alig voltak a fókaetetésnél. Van éves bérletünk, mondta, már? Annyira cool.

Most öt óra, itthon vagyunk, és már biztos vagyok benne, hogy ez a nap jobb a tegnapinál, és hogy jó esélyem van rá, hogy a holnapi is jó lesz, meg az azutáni, és így tovább. Tegnap még egy sorozatot tervezgettem, amiben mindennap körbejárok egy témát, ami engem boldoggá tesz, de ma már azt hiszem lusta vagyok hozzá. Inkabb horgolok egy halat a magán-állatkertünkbe, az még úgysincs.

És ezúton szeretnék a szülinapomra rendelni egy jó kis munkát, amit élvezek, és ami mellett sokat lehetek Lilivel, és amit jól meg is fizetnek. Név és cím a szerkesztőségben.

Két teljesen random téma, ami mostanában eszembe jutott/a szemem előtt van:

- Atlétaszabású trikó alá (mindegy, hogy sima pamut vagy csipkés szépség) ne vegyünk már normál melltartót! Lehet kapni behúzott vállpántút, érdemes beruházni egyre, ha valaki hord ilyen tipusú felsőt, akkor úgyis több van neki. Nagyon csúnya, ha kilóg a fehérnemű, nem szexi, nem vagány. A győri Omega-koncerten (mert ott is voltunk, bár nem sokat) a fellépő kiscsaj (lehet, hogy ismernem kéne, meg be is mondták a nevét, de nem figyeltem) is atléta trikóban volt normál melltartóval, hát marha igenytelenül nézett ki. 

- ha valaki információt kér bármilyen témában, és én veszem a fáradságot, hogy gyorsan és körültekintően válaszoljak neki, akkor nem várok hosszas válaszlevelet, de egy köszönömöt igen. Gondolom, ezzel más is így van, szóval érdemes figyelni rá.

Nna, mindjart jobban érzem magam, hogy ezt leírhattam.

Elnézően mosolygok az idős házaspáron, akik a villamoson mögöttem arra fogadnak, hogy a barackszínű, fodrosaljú, kisvirágos nadrágban és rózsaszín kockás vászonsapkában levő kisbaba az anyukája hátán kisfiú vagy kislány. Aztán megkérdezik persze tőlem is, ne menjenek már haza kétségekkel. A bácsi nyert, a néni meg szabadkozott, hogy azért ő sem volt olyan biztos benne. 

Röhögök, a metró liftjében mögöttem beszálló magyarokon, akik megjegyzik a még mindig a fenti ruházatban utazó kiskölesre, hogy: hú, de komolyan néz a kiscsávó.

De könyörgöm, az milyen már, mikor a strandon, ahol a kiskirálylány praktikusan meztelen, megkérdezi a mellettünk heverésző anyuka, hogy kisfiú vagy kislány? Hát, nem is tudom. Majd ha nagy lesz, eldönti.

Erről majd mindenképp szeretnék videót, de a kisfuvola nagyon szereti ám a zenét. Ha énekelünk, vagy megy valami a zene, vagy csak TB-vel tapsolunk (néha két szólamban), máris bólogat, meg tapsol ő is. És mindig pontosan a mérőre (ezt Bandi mondta így, az én aktív szókincsemben kevés maradt a szolfézsórák anyagából), nagyon édes. Olyanban is meghallja a zenét, amiben én csak ritkán, anyukám töltött ki vizet egy műanyag kannából, és ütemesen blugyblugyolt ki a víz, a kisgalamb meg már bólogatott is, kíváncsi vagyok, mikor kezd ráénekelni valamit.

A múltkor meg mászókázott egy nyugágyon, mikor a távolban felcsendült valami kis dallam, a kisréce meg annyira elfelejtkezett magáról, hogy tapsolni kezdett állva. Mikor rájött, hogy mit csinál, nagyon meglepődött, és le is ült gyorsan. 

Az van, hogy nincs kedvem blogot írni. Vagyis blogot írni lenne kedvem, de nincs kedvem leülni a géphez. Nincs kedvem fényképezni se, inkább gyertek ide, beszélgessünk, meg nézzétek meg a kisrókát.

Az is van egyébként, hogy sokszor napokig roszz kedvem van  nincs jókedvem és azért nem ülök le a géphez, mert minek írjak a rosszkedvemről, meg egyébknt se csinalok semmi mást.  Aztán meg pár napig jókedvem lesz, akkor meg igyekszem bepótolni, ami kimaradt, akkor meg nincs időm üldögélni. Aztán meg elutazom mondjuk Tszm-re. 

Az új hobbim egyébként is a hőségben való utazgatás, különös tekintettel a volánbuszra, mert az euroregiós vonatok légkondisak, szóval az nem kihívás. A kismasina meg izzad, leginkább az orrán, ezt imádom, mindig ott izzad, és annyira cuki, szóval melege van neki is, de azért ugrál folyamatosan. Bár olyat is csinált múltkor, mint egy igazi kisgyerek, térdelt a lábamon, kinézett az ablakon, és percekig csak az elsuhanó tájat nézte. Annyira édes volt.

Egyébként, bár nem írok róla, csinálunk mindenfélét, amit egy kisgyerekes családban illik, kisgyerekes barátokkal strandra megyünk, meg állatkertbe, vagy csak lomolunk a parkban, meg fagyizunk, meg sétálunk meg játszóterezünk sokat. Ha belegondolok, hogy régebben úgy volt, ebben a hónapban már dolgoznom kell, akkor azt hiszem, egy kicsit megis inkább örülök, hogy nem találtam munkát. És élünk, mint az ég madarai meg a mező liliomai.

Hogy az első (megfelelően) használt szava a kérem és a köszönöm.  (ké-e(m), kö-khöm-khöm)

Pedig most már tanúm is van rá.

a dobogós helyért küzd még a még egyszer (mége-) és a mama! (parancsolón, némi kétkedéssel, hogy hol is vagyok már)

Annyira nézegette a kirakatban.

Nem volt szívem nemet mondani.

Most, amíg szokja a szeme, csak egy órát van benn naponta.

Az a szép, akinek a szeme kék.

Ha a kisgyermek nyűgös, álmos, bennünket dolgunk köziben megzavar és karba kéredzkedik, ám aludni mégsem akar, megoldás lehet a háton hordozás. 

Végezzünk ritmikus tevékenységeket, például töröljük le az asztalt (dörzsöljük a keményen odaszáradt ételmaradékokat, különös tekintettel a ded széke előtti szakaszon), ringó léptekkel vigyük a konyhából a nappaliba a kihurcolt játékokat, a nappaliból a hálóba az összehajtogatott tisztaruhát, a hálóból a fürdőbe a babatörülközőt, majd a fürdőből a hálóba a szennyest, esetleg mosogassunk, hiszen a csobogó víznek is andalító hatása van.

Ellenőrizzük a tükörrel, hogy elaludt-e.

Kivárva egy halkabb időszakot, kapcsoljuk le a másik szobában szóló rádiót (picurradio.com).

Bosszankodjunk, hogy a múltkor olyan szépen elcsomagoltuk a hordozónk kapucniját a kis tárolózsebébe, amit ha a baba a hátunkon van, nem érünk el. A kapucnival folytathatnánk a megkezdett házimunkát, de anélkül túlságosan billegne a baba feje.

Ereszkedjünk négykézláb az ágyra.

Lassan, óvatosan kapcsoljuk ki a hordozó derékövét. A hirtelen lazulás megébresztheti a gyermeket.

Bújjunk ki a pántokból.

A gardrób tükrében közben ellenőrizhetjük a baba alvását és pozícióját.

Lassan, nagyon lassan csúsztassuk a kezünket előre. Nagyon fontos, hogy mindvégig lassan mozogjunk. Folyamatos süllyedéssel, minimum egy perc alatt érjük el a hasonfekvést.

Ennél a pontnál a gyermek megcsúszhat, és keresztbe fekhet rajtunk, feje némileg oldalt lebillenve. Emeljük meg a vállunkkal a fejet, miközben testünk többi része az ágyra tapadva marad. Semmiképp se csüggedjünk.

Emeljük vissza a fejjel ellentétesen lelógó lábakat a hátunkra. Figyelem, nagyon lassan cselekedjünk! Kicsit pihenjünk, miközben a fejet támasztó vállunkat változatlanul a levegőben tartjuk. 

A hordozót ne próbáljuk lehúzni a hátáról, mert beleakadhat a lába, és ez azonnali ébredést okozhat.

Lassan, nagyon lassan kezdjünk kicsúszni a gyermek alól. A vállunk a levegőben, törekedjünk rá, hogy a feje legyen az utolsó, ami mozdul. Ez a folyamat mintegy két-három percet vegyen igénybe, kevesebbet semmiképp sem. Lassan, óvatosan mozduljunk a gyermektől disztális irányba. Vállunkat közben lejjebb ereszthetjük, hogy a test és a fej közötti különbség vertikálisan ne lépje túl az öt centit, mert az felébresztheti az alvó oroszlánt kisdedet. Ügyeljünk rá, hogy egyik testrésze se zökkenjen, amint eléri az ágymatrac szintjét. Utoljára a vállunkat húzzuk ki igen lassan. Szerencsére eddigre a karunk felmelegítette az ágytakarót annyira, hogy az ágytakaró és a vállunk  hőmérsékletkülönbsége az arcon ne legyen ébresztő hatással.

Ne pánikoljunk, ha a gyermek időről időre mocorogni kezd, hanem shhh hangot kiadva igyekezzünk 20-40 másodpercig fenntartani az aktuális testhelyzetet, amíg érezzük, hogy a kis test újra elernyed. Ha roszz az időérzékünk, magunkban számoljunk.

Amint a vállunk kicsusszant a fej alól, már csak az a dolgunk, hogy az ágy a legkevésbé se recsegjen, ahogy felemelkedünk utódunk mellől, mert az tönkreteheti az elmúlt 20 perc gondosan elvégzett munkáját. Gondoljunk szépen férjünkre élettársunkra, aki hónapok óta ígéri, hogy meghúzza a csavarokat. 

Kész.

Folytathatjuk egyéb teendőinket.

Máskor verd be jól a patkószeget.

Én csak az öblítős flakont raktam le lecsöpögni, mert kicsit kifolyt az öblítő, hát lemostam. De valahogy, nem is vettem észre hogy, ezzel meglöktem a reszelőt, ami nekidőlt a két vágódeszkának. A vágódeszkák előredőltek, neki a felhalmozott, száradó edénynek, és a kicsi, meg a nagy ötliteres lábos nagy csinnadrattával leesett a földre, de a kislábos még menetközben a pulton fellökött egy pohár vizet, a pohár is lerepült, a víz meg ráömlött a konyhapult mellett ücsörgő babára. 

A nadrágja, a bodyja csurom víz lett, víz csorgott a hajából, és sírt.

Babilon folyóvizei mellett ültünk és sírtunk.

Vagyis én nem sírtam, mert nagyon örültem, hogy se a reszelő, se a vágódeszkák, se a kislábos, se az ötliteres lábos, se az üvegpohár nem esett a fejére (sőt, utóbbi össze sem tört). Még képet is akartam készteni az elázott kisürgéről a blogba, de aztán megsajnáltam, és inkább jól megdajkáltam. Meg átöltöztettem.

... mert a gyerek megtanulta levenni a nadrágját.

Egy éves a kisgerle, még mindig csak ízlelgetem a dolgot, hogy nekem már éves gyerekem van.

A méreteit nem tudom pontosan, le kéne mérni, de lusta vagyok, majd csütörtökön a gyerekorvos. Kicsit megnyúlt, de azért még mindig olyan gyúrható kistészta, mindenki neveti a pofiját, aki látja. Főleg szoptatom, bár mellette tényleg mindent megkóstol, és mindenbe beleeszik, de semmiből sem értékelhető mennyiséget. Ennyit arról, hogy ilyen idősen az anyatej már nem olyan, meg hogy felhigul. Na persze.

Én egyébként nem voltam ilyen LLL-es szoptatásmán ősanya, csak így alakult, és erővel azért nem szoktatnám le, ha elkezdek dolgozni, így is, úgy is kevesebb jut majd belőlem. Addig meg hadd kapja.

A születésnapján még csak 4 foga volt, az alsó kettő belefér a felső kettő közti résbe, mindig nevetnem kell, ha látom. Kisviziló.

Ácsorog kapaszkodva, ha fáradtabb, támaszkodva, mint Mari néni a kertkapun. Kapaszkodva körbesétál, de nincs még sok kilométer a lábában. 

Puszit cuppant, brekeg, viccesen fúj, egy csomó mindent tud a szájával, és láthatóan élvezi.

Tapsol csak úgy, zenére bólintgat és tapsol (erről muszáj lesz egy videót csinálni!), a "fújja a szél a fákat" mondókára meg fogja a kezünket és azt lengeti.

Sokat voltunk tesóméknál, unokaöcsém nr2 mellett TL határozottan csöndes, magánakvaló gyerek benyomását kelti. De jól kijöttek egymással, nem kell már állandó készültségben lenni mellettük, lerendezik a "nekemisazajátékkellamináladvan" -köröket, aztán jöhet a móka és kacagás. A nagyobb unokatesókkal (öttel szokott gyakrabban találkozni a 11-ből) meg aztán abszolúte harmonikus a kapcsolat, ha csak meglátja őket, már nevet.

Már nem csak azért vicces, mert van, hanem direkt is csinál olyat. Például megkínálja Bandit a szőlőből, beteszi a szájába, de nem engedi el, és akkor nevetünk, mi is, ő is.

A kis poharaiba belepakol, aztán játékból megissza, aztán kipakol. (Főz? :))

Ül az asztalnál, és ha valami távoli dolog kell neki, akkor szól lendületesen megrántja az abroszt, hogy közelebb kerüljön a vágy tárgya.

Igent meg nemet int a fejével, csak úgy, meg kérdésre válaszként is, lehet vele barkochbázni. 

Aludni még mindig nagyon tud, bár a fog kicsit megzavarta. Többet is mozog álmában, főleg, ha nincs hálózsákban, sokszor keresztbe kasul alszunk, szeretem. Viszont már nem olyan hosszú, hogy nem tudok körékucorodni, mikor nőtt meg ez a gyerek.

Egyszer alszik napközben déltől mondjuk fél háromig, 7 és 8 között fekszik, 7 és 8 között kel. De ma például valamiért hamarabb felkelt, fél hét körül, molyolt, aztán tiszta pelusban 9 körül visszaaludt, most fél 12 és még alszik, nem tudom, mi lesz ma. Ééééés tádáááám, magától már csak egyszer kel éjjel, meg egyszer hajnalban, és mindkétszer rövid evés után visszaalszik. 

Homokozóban, Ringatón körbenéz, körbesétál, odamegy más gyerekekhez, ismerkedik, nem kell a sarkában lennem és nem ül a szoknyámon se.

Hintázni, kádban pancsolni szeret, kijönni egyikből sem.

Háton hordozni vicces. A villamoson, metrón megsimogatja a mellettünk ülőt, aki néha nagyon meglepődik, sokszor észre sem veszik előtte, hogy van ott egy gyerek. Esetleg megmutatja a majmot, amit cumiláncon fel szoktam csiptetni neki.A múltkor vártunk a villamosra, az erős szél miatt behúzódtam egy kapualjba, és telefonáltam. Véletlenül vettem észre, hogy a hátam mögött Lili a kapucsengőt nyomogatja :D

Pénteken meg nem akart elaludni, nyűgösködött, nekem viszont készülnöm kellett a másnapi szülinapi zsúrra, úgyhogy a hátamra kötöttem. Tettem-vettem, kinyitottam a hűtőt, kerestem valamit, erre a szemem sarkából látom, hogy az ajtóból elemel egy tojást. :) Kicsit megijedtem, hogy szőnyegmosás lesz ebből, de aztán pár perc alatt rávettem, hogy ne hátrafelé lóbálja, hanem nyújtsa előre nekem. Mindezt röhögve, persze.

Az úgy volt, hogy ugye gyerekorvost váltottunk, és az új csütörtökre adott időpontot. Aznap ugyan munkaszüneti nap volt, de ez egyrészt némileg későn jutott el a gyeses anyuka agyamig, nekem minden nap munkaszünet, meg gondoltam, hogy úgyis két hete voltak szabadságon (hívogattam őket ugyanis), biztos most be akarják pótolni. Szóval nem gyanakodtam nagyon.

Csütörtökön egész nap szakadt az eső, és Lili ritka jól aludt (mint utólag kiderült, rápihent az ötödik fogra, ami miatt viszont éjfél óta nyűgös), de kÉt és háromnegyed ora után muszáj volt felkeltenem, hogy odaérjünk 15:15-re. Tökre örültem, hogy a múltkor turiztam neki egy vízhatlan, bélelt kabátot, 12 fok volt, bélelt naci, pamutsapka, miegymas kellett, már csak az utcán vettem észre, hogy a mamuszát elfelejtettük, sima zokniban volt szegény. De akkor már késésben voltunk. Nem csak mi, hanem TB is, aki meg biciklivel ment próbára. Esett az eső, és nagyon fújt a szél.

A villamosmegállóban már ezren álltak, előszôr örültem, hogy akkor mindjárt jön, de egy idő után rájöttem, hogy valami nem stimmel. 35 percet vártunk a szélben, esőben, közben persze mindig volt valaki a tető alatt szorongó tömegben, aki cigarettával oldotta a feszültséget. TB szerint gyalog is odaérnénk fél óra alatt, ami igaz volt, de annyira zuhogott, hogy én neki nem indultam volna.

Közben hívogattam a rendelőt, hogy késünk, de csak az üzenetrögzítő vette fel, ami viszont már nem kicsit volt gyanús. Mindegy, gondoltam ne mi legyünk a hunyók, elmegyünk, lehet, hogy rosszul értettem az időpontot, nem 15:15, hanem 15:50, esetleg a napot is rosszul értettem, a számokkal mindig is hadilábon álltam, nem egy vonatot kestem már le azért, mert megnéztem, hogy fél ötkor megy, és odamentem 17:30-ra. (és ugyan kértem TB-t, hogy inkább ő kérjen időpontot, de azt mondta, hogy mindjárt, és hetek teltek el) Végre jött a villamos, közben a pamutsapka folyton Lili orrára csúszott, marha nehéz volt igazgatni, de nem akartam levenni a hátamról. A megállóból még gyalogolni kellett, zuhogott, fújt a szél, pisilnem kellett (a drámai pillanatokban mindig), a rendelőben persze nem volt senki, és közben azon gondolkodtam, hogy ez az egész még csak ki sem hoz a sodromból. De tényleg, nem akartam se sírni, se dühöngeni csak pisilni.

Hazafelé a villamosra várva levettem Lilit, megigazítottam a sapkáját, és aztán rájöttem, hogy olyan szűk a dzsekim, hogy nem tudom megint hátravenni, szóval elöl utazott, de csúszott szét minden, mert nem tudtam hátul bekapcsolni a hordozót, pisilnem kellett, lábszárközépig szívta fel a gatyám a vizet, hideg volt, és zuhogott az eső.

Közben TB írt, hogy zárva volt a színház, nem is volt aznap próba, de még jöttek vagy húszan mások is, a munka hősei a munkaszüneti napon. Mire hazaértünk, Bandi már egy kád melegvízben ücsörgött (biciklivel volt, mondtam már?), Liliről levettem a vizes cuccokat (pedig ernyő is volt nálunk), és röhögtünk a meleg fürdőben, hogy milyen jók vagyunk már. Kint meg fújt a szél, és esett az eső.

Ma majdnem elindultunk a rendelőbe, hátha félrehallottam a harmincegyedikét harmincadikának, de zuhogott és fújt a szél, és Bandi inkább hívogatta őket, hogy mi legyen, persze nem vették fel, csak az üzenetrögzítő, de TB sokkal elszántabb, mint én, és elmondta a gépnek, mi van, és hogy hívjanak vissza. Én igaziból csak azon izgultam, hogy biztos meghalt az orvos, és hogy fogok én most időpontot kérni máshol (egy csomó helyen hónapos varólisták vannak, ezt a sttuszvizsgálatot meg a 14. hónapig meg kell csináltatni), vagy ha nem halt meg, és én értettem félre, akkor mennyire ciki lesz már, és hogy utálok nixdajcsos török lenni, aki nem bír megbeszélni a gyerekorovossal egy időpontot.

És két órával később visszahívtak, hogy BOCS! Elnézték a munkaszüneti napot, és nem volt meg a telefonszámom, és annyira sajnálják, hogy hiába mentem, és ugye nem baj, ha csak jövő hétre tudnak időpontot adni, és tényleg ne haragudjak. Én meg annyira örülök, hogy nem én voltam a béna, hogy nagyon kedvesen megbocsátottam nekik.

Tudom, hogy most Liliről kéne írni, de túl nagy falat az most nekem, írok tök másról.

Mikor D. költözött, előkerült egy sárga smiley-s műanyag csupor, kérdezte, kell-e. Van nekünk BécsiNikoltól egy gyönyörű sárga mosolygós babaedény-készletünk*, gondoltam, beleillik a rendszerbe, és elhoztam. Itthon láttam, hogy annyira mégsincs jó állapotban, levittük hát az ablakba**, hátha kell valakinek, leginkább úgy képzeltem, hogy Radica néni fog bele virágot ültetni. 

Két nap múlva összefutottunk a nénivel, épp kint lomolt az udvaron, és miközben meghallgattuk az aktuális pletykákat, fél szemmel kiszúrtam a cserepek közt a mosolygós bögrét, benne valami zölddel. Úgy örültem, hogy a világ úgy működik, ahogy gondolom :)

És mennyire jó már, hogy vannak ilyen emberek, apukám is ilyen, akik mindenbe valami zöldet látnak bele***. Hogy ha eléjük kerül egy mélyedés, akkor abba raknak egy kis földet. És ha kezükbe akad egy mag, akkor azt belenyomják a földbe. 

Én is ilyen szeretnék lenni.

* mennyire menő már, hogy nem a szokásos disney-figurás 

** A lépcsőházban lévő, mély párkányú ablak, ami hagyományosan a házbeli cserebere helye

*** Hundertwasser szerint minden vízszintes felületen, ahová eső eshet, növényt kell ültetni

(kösz a címet, GO!)

azt hittem, ma már nem is fogok tudni írni.

az a baj a szülinapokkal, hogy az ember várja, készül rá, és aztán ugyanúgy eltelnek, mint a rendes napok. Pont ugyanolyan hosszúak.

De nem lesz még egy ilyen év, aminek ennyire markánsan emlékeznék az elejére.

És csak azt tudom mondani, amit a legtöbb szoptatásnál elmondok Lilinek is: hogy annyira szép, annyira kedves, annyira bájos, annyira türelmes, kiegyensúlyozott, bölcs, barátságos, okos, értelmes, ügyes és bátor, hogy ne mondjam, a legszebb, legkedvesebb, legbájosabb, legkiegyensúlyozottabb, legbölcsebb, legbarátságosabb, legokosabb, legértelmesebb, legügyesebb legbátrabb.

Egy éve odavagyok érte, egy éve sosem alszom egyedül, egy éve a világ legtermészetesebb dolga, hogy velem van.

Köszönöm.

Isten éltessen Tündér Lili!

Az Ö1 élőben közvetíti TB-éket:

http://oe1.orf.at/konzertabend#

felül van egy gomb, hogy Live, akkor lesz hallható A trubadúr. Verdi, vasárnap estére elmegy. :)

Gondoltuk, illik még az első születésnap előtt megkezdeni a gyermek kulturális nevelését, így tegnap Tündér Lili végignézte Verdi Il trovatore-jának az első felvonását, aztán -még a tragikus végkifejlet előtt- távoztunk.

Na jó, igazi előadásra még nem mertem volna elvinni, mert azért másokra is tekintettel kell lenni, de szerettem volna TB-t látni és bementünk az egyik utolsó próbára, ahol csak páran ültek. Amikor találkozott a brigadérosnak öltözött, fehérre meszelt, bordó rúzsos apukájával nem rázta meg a dolog, viszont mikor leoltották a lámpákat, akkor azért erősen belelapult az ölembe. A zene is hangos volt neki, megszoptattam, az elején még teljesen rámsimult, aztán kezdte elengedni magát, végül felült, és a felvonás végéig előrehajolva figyelt. Egy mukk nélkül. (mehettünk volna igazi előadásra is)

Mondtam neki, hogy nézd, apa itt énekel, meg ott énekel, meg apa medvét táncoltat, de nem hiszem, hogy átment az infó.

A végére kezdett elfáradni, a szünetben még gyorsan találkoztunk a cigánynak öltözött Bandival (TL egy félmosollyal nyugtázta, hogy megint valami hülyéskedés van, de a lényeg, hogy az apja hangja még ugyanaz), aztán hazasétáltunk. Mire megérkeztünk, el is aludt aztán felébredt, és fél tízig szórakozott az ágyban.

Egy hete megtanulta tagadólag ráznia fejét, vagyis inkább csak ingatja, némán, szenvedőn. Kábé mindenre. Cuki.

Ma az volt a terv (mondjuk kábé a D-terv, mert sűrűn változott), hogy befejezem a nappali ablak lemosását (tegnap félbemaradt, mert jónak láttam beönteni a mosóvizet a dívány mögé, és akkor hirtelen nagyon sok dolgom lett), aztán lemegyünk a boltba, kis játék, leteszem a kiskölest aludni, úgyis nyűgös mostanában, összekapom a lakást, és dél körül felugranak Bogiék. 

Elindultunk, én mondjuk kicsit hiányos öltözékben (mármint időjárásilag, nem az európai erkölcsi normákhoz mérten), a kisbárányra elkelt volna egy sapka, de nem volt vészes. A vásárlásig remekül ment minden, hazafelé még felhívtam Bogit, hogy a juhtúróval töltött cukkini jó lesz-e ebédre, mert Viánál olvastam, és kedvet kaptam hozzá, majd a kapu előtt hiányozni kezdett a kulcsom. Szerencsére pont beengedtek, így csak a saját küszöbünkre kellett kipakolnom az almát, a tejet, a cukkinit, a juhtúrót, a csokit, a répát, a mozzarellát és a rozskenyeret, de a kulcs nem volt a táskában, és nem volt a zsebemben sem, és akkor már tudtam, hogy megtörtént, amitől mindig is féltem. A kulcs bent maradt a polcon. (na jó, egyszer mar csináltam ilyet, és akkor egy rózsaszín-fekete-zöld-fekete-piros-fekete-citromsárga-fekete-lila csíkos pizsamában kellett bemennem az munkahelyemre, de az már egy többéves sztori). Persze rögtön éreztem, hogy pisilnem kell, Pallitsch néni a nyaralójában, Radica néni a kórházban (infarkust kapott a férje), Meister néni nem tud az ágyból felkelni, a punkok elmentek, a többiek meg dolgoznak. Ennyit a szomszédokról. Felhívtam Ágit, aki majdnem szomszéd, de ő sem volt otthon. 

Táltos Bandi nem volt a városban, este tizenegyre ígérte magát, nem vette fel, írtam neki sms-t a lemerülőben levő telefonomról, hogy mikorra jön a vonatod? Kizártam magunkat, erre visszairogatott olyanokat, hogy Hooogy? Meg hogy kellett volna adni a punkoknak pótkulcsot, mindig is mondta (ez egyébként egy konkrét rémálmom volt, hogy a punkok bejöttek hozzánk éjjel, mert volt kulcsuk. Mondjuk egy másik álmomban meg nekünk volt hozzájuk, és mi is bementünk, de akkor, mikor nem voltak otthon). Lemerültem vagy 4%-ot, mire kiszedtem belőle, hogy kettőre érkezik, és még egy akkuszázalékomba került, hogy megtudjam azt is, hogy melyik Bahnhofra. Még nem volt dél.

Felhívtam Bogit, hogy változik a terv, lehet, mi megyünk hozzájuk, csak nem volt nagy kedvem cígölni a cukkinikat át a városon. 

És egyre jobban kellett pisilnem. Utólag azért rájöttem, hogy bekéredzkedhettem volna a kávézóba, csak nálunk itt ilyen bosnyák típusú kávézók vannak, és ritkán jut eszembe magamtól, hogy bemenjek. 

Ja,és felettünk jöttek-mentek a viharfelhők.

Lili viszont annyira türlemes egy baba, lógázta a lábát a hátamon, játszott a majommal, meg énekelgetett.

Lementem a dm-be vásárolni, hogy legalább valami hasznosat csináljak, nagyon apróra átnéztem mindent, válogattam, elolvastam a bébikaják összetevőit, meg átnéztem az alverdés cuccokat, hátha van valami, amit szeretnék, megnéztem, mennyibe kerül egy doboz gyufa, meg kikerestem a körömlakkok közül azt az árnyalatot, ami akezemen volt. De meg így is alig múlt dél, mire újra otthon voltunk, és ezúttal senki nem járt arra, hogy a kapun beengedjen. 

Felhívtam Ágit, aki azt mondta, még hromnegyed óra, hogy hazaérjen, tartsak ki, és le fog merülni a telefonja. A dm-es cuccokkal kisétáltunk a játszótérre, és meghintáztattam a kismézest. Annyira tipikus, hogy ilyenkor mennyire le tud lassulni az idő. És kezdtem beszűkülni, mert amellett, hogy örültem, hogy nem esik, csak arra tudtam figyelni, hogy pisilnem kell.

És akkor Ági írt sms-t, hogy 5 perc múlva otthon van. 

Utána már minden sínen ment, a kisrizst elszórakoztatták mindenféle gyerekhangszerrel, feltöltötték a telefonom, én pisiltem, ettünk, és aztán kimentünk Bandihoz, akinek volt kulcsa és megölelgetett minket, meg felrakott a hazafelé menő járatra és elment dolgozni.

Ez volt ma. Meg jöttek Bogik, meg megettük a cukkinit, meg volt nagy vihar is. Mindig van valami.

Tavaly pünkösdvasárnap abszolúte eszembe sem jutott ablakot mosni, ami pedig a közelgő szülés csalhatatlan jele a városi legenda szerint (vö. fészekrakó ösztön), aztán pünkösdhétfőn mégis megszületett a kiskirálylány. Ma meg mindenféle előzetes tervezgetés és rákészülés nélkül lemostam a konyhaablakot, csak úgy, a kisalma ebredése, és a parkba indulás közötti félórában. Mig lent voltunk, a függönyprogram is lement, szóval most jó nekem :)

Ezt a hírt Angelina Jolie melleiről már reggel láttam, de nem, nem és nem, azóta sem tudom felfogni. Először azt is hittem, hogy biztos megint csak a Hírcsárda.

Nem hiszem el, hogy ez megoldás, nem hiszem el, hogy van, akinek ez eszébe jut, és annyira, de annyira sajnalom A.J-t, hogy valaki ezt úgy megmagyarázta neki, hogy elhitte. 

Rettenetes, borzasztó, nem találok szavakat, kiráz a hideg! ahányszor csak eszembe jut, vagy meglátom a neten. Jó, rendben, tudom, hogy én túl spirituális meg tudatos meg mittudomén mi vagyok, és úgy gondolom, hogy lett volna más megoldás a rák megelőzésére, de még ha nem is lennék az, nekem egy egészséges test megcsonkítása akkora horror, amit épeszű ember nem csinál önszántából. 

Borzadály, világvége, őrület.

(kérem, KÉREM, ha valaki hasonlón töri a fejét, adjon előtte nekem egy napot, találkozzunk, beszélgessünk, bárhol, bármikor, csak keressen meg)

Múlt héten volt otthon anyák napja (meg is leptük anyukámat). Mondjuk nem vártam versmondást a kismandulától, de elég eseménytelenül telt volna a nap, ha nem kapok reggel egy esemest BécsiNikol lányától, hogy Boldog Anyáknapját. Mert ő gondolt rám, meg arra is, hogy a kisdió még nem írogat nekem ilyeneket. Mert nekem ilyen barátaim vannak.

TB (később) minderre annyit mondott, hogy neki fogalma sem volt, hogy az apukáknak bármi közük van az anyukákhoz anyák napjához, és különben is, az ő fejében csak az anyukája az anyuka, más nő nem.

Aztán tegnap meg itt, Ausztriában volt anyák napja, kaptam is Bogitól egy ilyet (a múltkor ő meg a kisfia volt Lili pótmamája, míg én munka után néztem, akkor fényképezte a kismogyorót).:

Mert nekem ilyen barátaim vannak. 

(hogy a két történet közti rejtett kapcsolódási pontokat is megvilágítsam, a képen épp BécsiNikollal telefonálok)

Mikor úgy tíz éve egy kutatóintézet laborjában kezdtem dolgozni, az egyik első lecke, amit ráadásul nem is a saját bőrömön tanultam meg, hogy a tetteinkért/hibáinkért vállalni kell a felelősséget (konkrétan olyan hibáról volt szó, amivel más járt rosszul - ahol többen használják ugyanazokat a gépeket, bármikor előfordul). Elsőre azt gondolnánk, hogy aki ezt teszi, azt kevésbé fogják szeretni; pedig -és ezt mar gyakorlatból mondom-, a felelősségvállalás kihúzza a későbbi viták méregfogát. Nem tudsz arra igazán, teljes dühből haragudni, aki azt mondta, hogy bocs, én voltam. Akkor nem lehet felháborodva szidni a valakit, a bárkit, a mindenkit. Akkor a dráma helyett kénytelen mindenki a megoldással foglalkozni.

Nem mondom, hogy azóta minden hibámért vállaltam a felelősséget, mert nyilván hazudnék, meg persze rögtön jön az önigazolás, hogy hát vannak ilyen hibák, meg vannak olyanok, de sokszor eszembe jut az a bizonyos első, amikor ezzel szembesültem, és kezdek rájönni, hogy ez minden hibára igaz. Annál hamarabb lehet a megoldásra fókuszálni, minél hamarabb azt mondom - akár saját magamnak , hogy bocs, én voltam, sajnálom. 

Ilyeneken filózom, míg ülök a kádban. Még jó, hogy itt is van wi-fi.