Most, hogy TLili már vígan négykézlábazik újra, sőt, már a felállással is próbálkozik megint, be merem rakni a videót, amiből az elmúlt napokban szegény sokszor hallott idézeteket.

Rengeteget gondolok mostanában arra, mi is volt egy éve, mit csináltam, merre jártam a nagy hasammal. Meg arra is, hogy mi minden változott bennem azóta, de ez külön poszt lesz, nem keverem a kismajoméval.

Nem volt nagy változás ebben a hónapban, egyre többet álldogál a díványba kapaszkodva, kivéve, mikor épp bice-bóca, remélem, hamar túl leszünk rajta. Talán a humora az, amit egyre jobban csillogtat, TB minden kis viccét érti, és örül neki, egyre több kis dolga van,  ami mintha mar nem csak önmagában vicces, hanem annak is szánja. Puszikkal kommunikálunk, ebben már nagyon jó, és újra integet, ami köszönés, hívás és kapcsolatfelvétel is.

ezt nem is én csináltam róla, hanem a Zazie férje, mikor itt voltak

Este héttől reggel hétig alszik, és naponta egyszer több, mint két órát dél körül, persze ez csak így leírva egyszerű, mert ebbe aztán belefér minden, nehezen elalvás, hatkor szemek felpattanása, délelőtt tízkor visszaájulás, alvás egésznapos ignorálása, mikor mi. Mivel ha fent van, akkor jókedvű és kipihent, hagyom, hadd aludjon, amikor jólesik neki. Esténként szokott néha nyűg lenni, úgy hat után veszem észre, hogy már fárad, de akkor még vacsorával, fürdéssel, szoptatással kihúzzuk hétig.

Reggelente mindig sokat hencsergünk az ágyban, a mosolya nem lehetne szélesebb, kuncog, meg ghíí-zik, nem is értem, hogy fér bele ennyi jókedv. 

bordó a sötétítőfüggönyünk

Négyfogú még mindig, a felső kettő között egy TGV is beférne, olyan édes, mikor mosolyog, és látszanak a vizilófogak, hogy folyton nevetnem kell, ha ránézek. Az alsó kettő incifinci a felsőkhöz képest, ráadásul tompaszöget zár be, remélem, a többi fog majd helyrerázza ezeket a szélfúttakat is. 

A vizet nagyon szereti, pacsálni, pancsolni, ha pohárból itatom, mindig igyekszik a kezét is beledugni, legalább egy kicsit. Olyan jó már, hogy a nagy kádban nem kell fogni, persze ott vagyok mellette, de mégis, négykézláb van, vagy üldögél,és nem kap frászt, ha néha belemerül az arca. Ha viszont TB itthon van, akkor együtt fürdenek, nagyon kényelmes, mondjuk ez nem jelent nekem saját időt, mert ugyanúgy én vetkőztetem, öltöztetem, és közben is ott üldögélek mellettük. 

Mostanra a hintát is megszerette, volt egy kis bizonytalankodás az elején, de egyszer csak ráérzett az ízére, a múltkor még hajtotta is magát, nagyon büszke voltam. Persze a lába még rövid hozzá. Akármeddig elüldögél a hintában, a többi gyereket mindig jó nézni.

a Belvedere egyik titkos kertjében levő játszótéren

Átszoktam a háton hordozásra, eddig csak otthon volt így, de most már így megyünk sétálni és tömegközlekedni is. Mikor kb először mentem így ki a Belvedere parkjába, leültünk egy padra uzsonnázni és magam mellé ültettem a kispamutot. Némi távolról mosolygás után odajött egy holland család, hogy ha újra el akarok indulni, akkor hogy fogom visszavenni a gyereket? Majdnem azt válaszoltam, hogy hát én is ezt kérdezem magamtól, de aztán magabiztosan elmondtam, hogy felteszem a hátamra a babát, és ráhúzom a hordozót és igyekszem nem arra gondolni, hogy beton van alattam, nem a díványunk. Sikerült, de azért izgultam.

koratavaszi uzsonna a parkban

A villamoson meg igyekszem háttal ülni, hogy hirtelen fékezésnél ne dőljek rá. Az utastársak elszórakoztatják, mindig figyelnem kell, mert megsimogatja a karjukat, meg megfogja az újságjukat. 

TB elbírja elöl is. Cukik

Ha egy légtérben vagyok vele, sok mindent lehet mellette csinálni. A múltkor még diót is törtem, a földön ülve mellette, mert lefekvés előtt voltunk, ilyenkor igényel legjobban. A kis Dióbél királykisasszony azért először összerezzent a roppanásra, olyan tekintettel nézett rám, mintha valakinek a csontját törtem volna. Megforgatott a szájában párszor egy egész diót, annyira vicces volt, mert épp, hogy befért, sajnos nem tudtam lefényképezni. A tört héjakat is megvizsgálta, nagyon ügyesen kiköpi az ilyeneket, véletlenül sem nyeli le, csak megtanulmányozza. Azért gyorsan rájött, hogy a dióbél itt a lényeg, azért mentem azt mindig egy elérhetetlennek tűnő dobozba. Megkóstolta azt is, de persze nem tudott vele mit kezdeni, kiköpte. 

itt azt próbáltam lefényképezni, mikor ügyesen mutatja, hogyan kell a hajkefével fésülködni, de olyan villámkezű, hogy nem sikerült. De imádom, mikor ilyen kis bogárszemű

Na, addig-addig gondolkodtam arról, hogy én attól nem pánikolok, ha a gyerek háromszor hány a kocsiban (persze nem a miénkben, hanem ismerőséknél, hadd legyen kínosabb a dolog), ha vírus, hát majd kiheveri, de mondjuk attól igen, ha a sürgősségire kell majd menni, mert elesik, és dől az arcából a vér, meg nyílt törése van, meg hókon vágja a hinta a játszótéren, szóval én az első ilyen élménytől tartok, és hát a Táltos családban volt pár cifra eset, amibe én beleőszülnék, ehhez képest én nagyon nyugis kisgyerek voltam. Szóval amíg ezen filózgattam, a kisköles minden előzmény nélkül lesántult a jobb lábára, egyszerűen nem használja, nem áll rá, négykézlábazni sem tud már, csak kúszik, mint valami háborús sebesült a harctéren. Ezzel együtt jó a kedve, így csak pár nap után ért be nálunk az aggódás annyira, hogy bemenjünk a kórházba vele.

Ott már a bejelentkezésnél lecseszett minket egy orvos, hogy miért csak most hozzuk, mikor ez lehet ortopédiai vagy neurológiai eset, kicsit rosszul is esett, persze egyrészről megértem, mert minek az ilyennek gyerek, ugye, másrészről nem tudhatta, hogy azért az látszik, hogy nincs kificamodva, se eltörve, se meghúzódva és gyerekorvos is látta, és nem ájult el. Meg Táltos Bandi sem az árnyalt fogalmazás bajnoka, ha a németről van szó, csak annyit mondott, hogy lebénult a gyerek két napja (többet nem mert bevallani), ami persze erős túlzás. Aztán végül más orvosokhoz kerültünk, akik nem izgultak ennyire*. Az egyik még meg is vizsgálta a hangyalábat, pedig az itt nem szokás, csak végső esetben érnek a pácienshez. Aztán átküldtek minket ultrahangra, aki minimális gyulladást látott, az ambulancián vettek vért (ujjbegyből egy cseppet, a kislencse még csak el sem sírta magát), letesztelték majd azt mondták, hogy hát előfordul a legjobb családban is, de gyerekeknél mindenképp gyakran, hogy valami megfázás ráhúzódik a lábra. Kaptunk fájdalomcsillapítót, majd menjünk vissza, ha nem javul. 

(mondjuk ha befájdalomcsillapítózom, akkor nyilván javulni fog a mozgása, kérdés, hogy jó-e ez neki hosszútávon)

Ez volt a mai kalandunk, ha nem is a sürgősségin voltunk, úgy döntöttem, átestünk az aggódva- kórházbamenős tűzkeresztségen.

*úgy érdekel engem ennek a rendszere, mert már a kórházban, ahol a kisbéka született, ott is így volt, hogy az ambulancián egy szobán belül is több orvos van, az egyik megnézi, a másik véleményez, a harmadik megvizsgálja, és ez az icipirpiciri mind megeszi  a negyedik meg átnézi a papírját és beszél a szülőkkel, szóval hogy hogyan van ez a hierarchia, ki mit csinálhat.

Egymás karjában elaludni.

Egy szeretett emberhez bújva.

Szeretetben.

Biztonságban.

Egyenlő jogot mindenkinek!

Ez a Bi.G itt egy amolyan családsegítő dolog, nem tudom, hogy hívják ezt otthon, nevelési tanácsadó, de csak az első két-három évben.

(köszi hbogi a képet!)

Belőlem biztos nem nevelték ki az együttalvó ösztönöket, nekem a Gyönyörű zöldben is az a rész a kedvencem, mikor megy haza az orvos felesége, és "a fél világ" ott szuszog a lakásukban. Meg az állatkertben is azt szeretem legjobban nézni, ahogy a családok, barátok és üzletfelek egymás hegyén-hátán  heverésznek, akár oroszlánok, akár bölények. Simán bemásznék, ha nem lennének büdösek félnék. 

Hát, bár eddig a leggyorsabb, mégis a legnehezebb szülés volt az elefánté. Nem igazi amigurumi (am. nem spirálban megy körbe az öltés), de ez volt a legelefántabb, amit csak találtam. A leírás maga a borzalom, abszolút nem felhasználóbarát, közben erősen gondolkodtam, hogy megcsinálom, leírom rendesen, de a végére (szerencsére) elmúlt ez az érzes, így nem kell vele dolgoznom. Ráadásul már majdnem megvolt a fele, amikor rájöttem, hogy én ezt jobban meg tudnám csinálni, és akkor lebontottam egy tekintélyes részt. Acélos idegrendszerem van. 

A végeredmény végülis cuki, de távolról sem tökéletes, még meggondolom, hogy megérdemli-e, hogy agyarakat is csináljak. 

Hamar barátokra talált

Már most a főnökasszony lábainál hever

A filmekben úgy van, hogy mikor valaki költözik,akkor összetrombitálja a legjobb barátait, és egy közös borozós, viccelődős, kemény munkás nap(ok) keretében összepakolják az illető cuccait. (ld példának a Szex és New York filmet, amikor Carry az esküvő előtt összepakolja a lakását. Három napon keresztül válogatják a barátnőkkel a designer ruhákat, meg dobozolják a magazinokat, közben folyik a pezsgő, felidézik az elmúlt tíz év legjobb pillanatait, móka, kacagás).

Élőben ez úgy van, hogy D. barátnőm felajánlja a szuper kukáit, mert az új lakásban nem lesz rá szüksége. Átmegyünk családostul este fél hétkor, kiderül, hogy másnap nyolcra jönnek a költöztetők, meg körbenézve az is, hogy a konyhához még hozzá sem fogott. Hazamegyünk, fürdetés, babaaltatás, kisbarack nyilván érzi a mehetnékemet, és csakazértsem alszik, sőt, kifejezetten igényli a jelenlétem, pedig máskor már rég kidől ilyenkor. Végre leteszem, és úgy tűnik, nem is fog öt perc múlva felebredni, futok át D-hez (milyen jó volt, hogy két sarokra lakik lakott), és elkezdem papírba csomagolni az étkészletet. Másfél óra múlva jön Banditól az esemes, hogy kicsit sír a kisbársony, induljak. D megnyugtat, hogy innen már csak egy-két óra munka van, menjek csak. Tízmásoderc múlva jön a következő sms, hogy "Helyesbítek: ordít, gyere!" hazaszaladok, az ajtóban várnak, kispamut nyugodt, de ahogy átkéredzkedik hozzám, gyanús csokiillat leng a levegőben. Visszaaltatom, majd visszaugrom a farmerbe, és szaladok át D-hez, aki már nem is vár, de tökre örül, pakoljuk még egy barátságos másfél órát, azért éjfélre hazamegyek, mondjuk nehezen, mert látom ,mi minden van még. Másnap kiderül, hogy háromig pakolt

Se bor, se társaság, se nevetgélés. Mondjuk jót beszélgettünk.

És bármennyire örülök az új lakásának, amiben már nem egyedül fog lakni, szomorú vagyok, hogy nem lesz itt két sarokra. Nem lógtunk folyton egymásnál, de jo volt a tudat, hogy itt van. És két éve megmentette Bandi szülinapi tortáját, mikor este tízkor jöttem rá, hogy nincs cukor. Meg egyszer egy másik sütit, amikor Bandi már nagyon mérges volt rám, mert az én feladatom volt a bevásárlás, de dió helyett mogyorót vettem. Meg amikor csak spontán átugrottunk egymáshoz kakaózni. Meg tavaly nyáron, mikor munkából hazabiciklizve megállt a szemközti parkban, ahol Lilivel üldögéltem, hogy beszélgessünk egy sort. Meg amikor kitaláltuk, hogy a parkban vacsorázunk. Meg amikor segített, még vagy másik ezer alkalommal. Szóval hiányozni fog, na. Hogy most már külön program lesz, hogy találkozzunk. De a terv az, hogy megint kollégák legyünk, az is valami, nem igaz?

TündérLili ma megevett egy adag sóskás-banánt. Nyersen.

Szegény vejem, akire főzni fog

Már épp meg akartam írni a receptjét annak a szuper keksznek, amit én találtam ki, és amiről ma délelőtt kiderült, hogy Bandi sokkal jobban szereti, mint a sajtos-kukoricás scone-t (igen, tudom, megígértem...), de nem ám azért, mert én találtam ki, mert azt szerintem nem is tudja. De aztán mikor ma vacsorára padlizsánkrémet (?*) fogyasztottam mézzel (fojtásnak meg egy kis tegnapi krumplipürét), rájöttem, hogy talán várhatnék még a gasztroblogra való áttéréssel.

*azt is én csináltam, és mivel szabadon szárnyaló képzeletemet fájó lenne egy recept béklyójába kötni, nem biztos, hogy más is padlizsánkrémnek nevezné

Úgy volt, hogy a hétvégére hazalátogatunk a kisbársonnyal, szombaton lesz Bandi egyiklegjobb barátjának az éves rendes szülinapi kirándulása, Bandi nem tud jönni, de mi képviselhetnénk a csaladot, és le is szerveztem TB anyukájával, hogy náluk leszünk. Úgy örültem, TL már úgyis rég töltött el hosszabb időt a bábuskával, én meg menőztem volna, hogy babával kirándulok. De végülis nem találtam fuvart, a vonathoz pedig sem lelki, sem materiális energiával (értsd pénz) nem rendelkezem momentán. 

És aztán tegnap még arra is rá kellett döbbennem, hogy talán nem is bírnám egyedül Lilit egész nap. Mondjuk talán a hátamon még jobban, oda ritkábban teszem, mert többnyire egyedül megyünk sétálni. De rossz volt arra gondolni, hogy már nem tudnék akárhány kilométert lesétálni vele, mert egyszerűen elfáradok. Talán edzenem kéne. 

Na mindegy,amiért ezt az egészet leírtam, az az, hogy néha olyan jól megtámogatják a körülményeim a céljaimat, hogy például haza szeretnék menni, és pont alakul egy fuvar, vagy egy segítő kéz, vagy valami, néha meg vannak ezek a nehézségek, és én hagyom magamat a céljaimtól eltéríteni, de nem jó szívvel, nincs az a kerek érzés, hogy "pont jól alakul minden", és kételkedni kezdek abban, hogy nem kellett volna-e jobban küzdenem. 

Minden apa hülye valamiben. Néhány apa több dologban, mások kevesebb dologban. Mondjuk ezen nem kell csodálkozni. Minden férfi hülye, de nem minden hülye apa.

Most, hogy ezt így tisztáztuk, el kell mesélnem valamit, ami tökéletes ellentéte mindennek amit nevelési elveknek tartok, hogy mennyire, azt úgy tudnám szemléltetni, hogy N.H.-ne megkért, hogy hazudjak a blogban és hagyjam ki a sztoriból a csokit.

Viszont van valaki, akiről ez a bejegyzés szól, és nem tehetem meg vele, hogy megmásítom. Ráadásul csak azért, hogy én ne tűnjek túl felelőtlen (a szerk.) liberális szülőnek.

Az úgy volt,  hogy kettesben voltunk a szobában, magyaráztam neki, hogy a tükörképe az ő (közben felírtam egymás alá a tükörre a nevét, így tanítom írni, gondolom korai), és azt kértem tőle, hogy mondja azt, hogy mama.

Máskor szívesen mondja, de most valamiért csak kinevetett.

Megkérdeztem, hogy érti-e amit mondok, és biztosítottam róla, hogy tudom, hogy ki tudja mondani, és nagy örömömre szolgálna, ha kimondaná, egyrészt bizonyítékául annak, hogy érti, amit mondok, másrészt így mutathatná, hogy tud beszélni.

Összeszorította az ajkait, és azt mondta egyszer hangosan:

-Mmmaa.

Mire én kimondtam még egyszer, hogy Mmmaa de csak azért, hogy mutassam, hogy meg van egy szótag a feladatból.

De ez, hogy én utánacsináltam a rosszat (vagy hogy én fejeztem be helyette, vagy csak, hogy megismételtem az övét), annyira tetszett neki, hogy megint csak kinevetett.

Ekkor jött meg Szőranya, és ilyenkor Kismajom rájön, hogy bár írni tanítom meg számolni, és kedves is vagyok, meg vicces is, de a tej a másikból jön. És a tej minden.

Na. A lényeg most jön.

Orvosok NE OLVASSANAK TOVÁBB.

HM. Mintha még éreznék egy-két orvost az erőben.

Én szóltam.

Szóval mondjuk 22:58 lehetett, átadtam a csomagot Szőranyának, és bevettem a számba egy kocka csokit. Szétcsámcsogtam és rálehelltem Kismajomra.

Felcsillant a szeme, de azzal a különleges fénnyel, mikor Quarglipi bekattan és csak száll az illat felé.

(Szóltam az anyjának is, hogy azannya mennyire odavan a Sanyi a csokiér'! )

És akkor még egyszer ráleheltem a csokis illatból és annyira, de annyira boldogan és átszellemülten nézett, mint aki megvilágosult, és azt mondta a kis cérnahangján, hogy HAM-HAM!

Ez így leírva nem olyan nagy szám, de ezt a ham-hamozást pár hónapja tanítom neki, és még soha nem mondta, egyszer sem. És akkor ma megérezte a csokiillatot, és azt mondta HAM-HAM.

Tudom. De egyszerűen nem bírtam ki. Egy hang azt mondta a fejemben, hogy:

- Aaadj neki...Hiszen érted mit mond...Tudod mit akar... Csokiiiit akaaar. ..Aaadj nekiii...

(Kétszer adtam neki morzsányi csokit. Imááádta.)

Nem tudja, hogy tizenegy óra. Nem tudja, hogy fogat kellett volna mosnia. Az én felelősségem, hogy NE EGYEN (ilyenkor) csokit.

És akkor azt mondja, hogy HAM-HAM és én leharapok neki egy csokimorzsát, és olyan hálás érte, hogy megsajnálom. Ahogy cuppog a csokin. Jóóóég.

Szóval félig megbeszéltük, hogy ÍGY nem mondjuk el senkinek, mert
- nem biocsoki
- tizenegykor
- csoooooki???
- maga noooormááális?

Szóva,l csak hogy tudjatok, ma mondta először, hogy HAM-HAM es ma evett először Hoferes csokit.

a vonaton épp kinézett magának valakit

De csak gyorsan, mert a kisbéka alszik, és nekem sürgős horgolnivalóm van.

Szóval, bloggertalálkozó volt, szombat délután összebeszéltünk Anyahajóval és kisétáltunk az Edelstoff designervásárra, ahol Zazálea egészen véletlenül épp a táskáit adta el, Wetbrush-sal az oldalán, aki meg a képeit. Tisztara, mintha otthon lennénk, Budapesten, a WAMP-on, és egyébként Z-n kívül is volt egy csomó más magyar eladó, mert ennyire menő a magyar design. Menőbb mint tíz éve , mint az osztrák. És mi is menők voltunk, mert beállhattunk a pult mögé, és a kispamut volt a reklámarc, sajnos épp nagyon álmos és fáradt, de aludni nem tudó reklámarc, de hát mit tehetünk, legalább a miénk.

Zazálea egyébként ezt megelőzően életvitelszerűen izgult, egyrészt a vásár miatt, másrészt, hogy milyen lesz a kanapénkon aludni. Én nem izgultam, vagyis egy kicsit azért igen, mert Z. süt-főz-befőz, én meg nem, és ha ezek ilyen jó kajákhoz vannak szokva, hát nem tudom ,mi lesz, mert a helyőrség ugye nem a kantinjáról híres, de szerencsére megfőztem életem eddig legjobb húslevesét, ők meg annyira fáradtak voltak estére, hogy örültek bárminek. 

Egyébként azért sem izgultam, mert Z. annyira hasonlít kívül-belül TB anyukájára, hogy lehetne a kishúga, szóval nekem nem esett nehezemre bármennyit beszélgetni vele, vicces módon még az is hasonlított, ahogy a kölesgolyóhoz beszélnek. A férjéről meg nem tudtam semmit, csak annyit, hogy az IKEÁ-ban a fejére tett egy párnát, és úgy sétált, mert ez volt a feltétele annak, hogy megkapja (a párnát), szóval nem aggódtam, hogy ne értenénk szót.

Csináltam nekik bolognait is, de inkább csak sajtos-kukoricás scone-t ettek a masodik este. Mondjuk az tényleg finom.

Cserébe kaptunk egy csomó ajándékot, amiért kicsit szégyellem magam, meg se merem mutatni, de, hogy mást ne mondjak, most van két eredeti Lovász akvarellünk a falon. Ha menők akartok lenni, mikor hozzánk jöttök, kiáltsatok fel, hogy "csak nem egy Lovász az ott a falon?" és akkor mi majd mondjuk, hogy de. Ja, mert azt még nem is meséltem, hogy mikor Z-ék bejöttek, akkor rögtön azt kédezték, hogy "az csak nem egy Gross Arnold?", és a konyhába lépve meg azt, hogy "ez a Benkóczy-Zórád az a Zórád? Mi meg csak bólogattunk szerényen.

A kisrugó meg elemében volt, sütkérezett a rajongótábor ajnározásában, és rendíthetetlenül osztogatta a mosolyokat.

Nna, most megyek horgolni, mert fonalat is kaptam, és már ki is találtam, mi lesz belőle.

(képeim nincsenek, de lesznek - igaz?)

Ja, ha valaki követte volna Zazálea rákészülését a hétvégére, akkor jelentem, nem láttam a pizsamáját, mert mindig hamarabb keltek fel, mint én. 

Épp, hogy csak befejeztük TL-lel a húsvéti roadshow-t (a MÁV, a Volánbusz és az Agro Volán támogatásával, de főleg az legelső, mert ott van családi kedvezmény), a Bécs-Győr-Tszm-Győr-Budapest-Eger-Budapest-Bécs útvonalat sikerült az egy hét alatt teljesíteni, most pedig bloggertalálkozót tartunk a helyőrségben, szóval majd elmesélem. Vagy majd elolvassátok Zazáleánál, ő úgyis jobban ír. 

Ja, és hideg van, nagyon, a baba taknyos, egyébként jól vagyunk.

Azt hiszem, eddig ez az elmúlt hónap hozta a legtöbb változást. Azt sem tudom, hirtelen hol kezdjem. 

Mondjuk azzal, hogy elképesztően beindult a mozgása. Talán mostanra érte utol az izomzata a testsúlyát (ha lassan is, de folyamatosan nő, 12 kiló körül. Már csak 8 kiló, és iskolaérett lesz), de már nem is emlékszem a kis lusta Lilire, aki elnézelődött az ölemben. A vonaton (itt tartózkodik legtöbbet egyvégtében az immáron szálkás izomzatú anyai karokban) pörög-forog, a folyosó közepéig kihajol, hogy lásson hátra és előre, a két ülés közt hátranyúl, matat, és parolázik a mögöttünk ülőkkel. Én meg tartom, mert egy hős vagyok. A földön pár hete még csak kúszott, azt is inkább csak a szőnyeg széléig, mert onnan már kilátni a konyhába, ahol teszek veszek. Aztán rájött, hogy át tud azért kelni a csúszós parkettán, azóta jön utánam mindenhová, mint a kiscsibe. Először csak egy-két lépést négykézlábazott, utána lecsúszott kúszásba, aztán szinte észrevétlenül felfejlesztette, mostmár bárhol végigteper a kisdömper négykeréken. És legalább így kicsit gyorsabb is, mert úgy sajnalom, mikor kijön utánam a konyhába, de mire kiér, én már indulok a szobába, megfordul, elindul, de lépek vissza a konyhába... Viszont ha több ideig egy helyiségben tartózkodom, az szuper, végre nem a szobában nyafog utánam, hanem kijön, elmolyol magára borítja a hagymákat, kipakolja a varrógépet, nézelődik, szeretem. Egy-két hete fel is tud már térdelni, ha belénk kapaszkodhat, és két napja fel is áll, persze kapaszkodva így mégiscsak kényelmesebb a díványon pakolni. 

A dévényes Zsuzsink se fogad már, pedig tökre szerettem, nagyon szimpatikus volt, és jókat dumáltunk. Talán ha 8x voltunk, nem igazán ment a heti rendszeresség. Azért majd még tájékoztatom a fejleményekről, de úgy érzem, hogy azt a régi nehézséget, hogy a kis virág csak félig csinált meg egy-egy új mozdulatot, sikerült kinőni.

A sok jó közé elrejtem a kevésbét jót (figyelitek, milyen pozitvan fogalmazok?): az alvása mostanában katasztrofális. Ezerszer felkel éjjel, ha mellette vagyunk, ha nem, ha hideg van, ha meleg, ha evett mást a tejen kívül, ha nem, ha jön a foga, ha nem, ha otthon vagyunk,ha nem, ha gyorsan elalszik, ha nem, ha fáradt, ha nem... Nem tudom megfejteni, viszont kezdek nagyon fáradt lenni, hangokat hallok, vagyis talán nem, de már el tudom képzelni, milyen, mikor valaki hangokat hall, elég fura. Talán mégis hallom. Na mindegy, a lényeg, hogy tök jó lenne egyszer végigaludni az éjjelt. Ez olyan fura egyébként, hogy az első fél évben ébredés nélkül aludt 8-9 órát, most meg nem hogy  egy-kétszer, de óránként kel. Van, aki szerint az új mozgások miatt van, hát nem tudom. Inkább a megoldás érdekelne, mint a magyarázat :)

az első alkalom, hogy huzamosabb ideig lekötötte egy könyv

Aztán, ahogy írtam, egy hosszú hétvége alatt lerendezte az első négy fogat. Különösebben nem volt nagy para, hál'Istennek, és most már irtó cukin tudja reszelni az almát (bezzeg ha én reszelem le, akkor nem kell). A szoptatástól féltem, de teljesen civilizált, és nem harap (akkorát, hogy fájjon).

Talán kicsit haladtunk a hozzátáplálás rögös útján. Továbbra is bármit megkóstól, és szilard cuccokat (rizsszelet, abonett) simán eszeget, de mintha még mindig nem esett volna le neki, hogy ez nem szórakozásiból van, hanem az éhség csillapítására. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ette meg az ebédre/vacsorára készített pelyhet/pürét/bolti kaját. Na mindegy, végülis tejem van rendesen, meg nem úgy néz ki, mint aki éhezik, csak ha megyek dolgozni, akkor lesz nehézkes. Bár napközben egyébként nem eszik túl gyakran, egyszer keveset hajnalban, egyszer a délelőtti alvás előtt, egyszer 4 körül, aztán este. Szóval kétszer dologidőben.

odavagyok a kis husi, kerek álláért... meg ahogy csücsörít, ha evés közben alszik el

Mi is van még... Ja, a kedvencem: nem azért, hogy fényezzem, de annyira édes, hogy azt nem hiszitek el. A múltkor dugig volt az IC, hát a közelünkben ülő 16 utast simán elszórakoztatta másfél órán keresztül(aztán leszálltunk), és bevont még a buliba egy távolabb ülő, nagybajuszú bácsit is. Egy fiatal férfi annyit mondott rá, hogy "haláli", miután Lili derékig kihajolva a székről addig stírölte, amíg a srác felnézett a telefonjából, után jött a hatalmas mosoly, persze mindkét részről ,aztán elölről kezdve az egész úgy kábé negyvenszer. Integet, cuppog, és hozzám bújik, ha dicsérik, mint valami kis szende, persze ezt a számot is elő tudja adni bárhányszor, mintha meg lenne lepődve, hogy odavannak a babáért. Nem olyan klasszikus mosolya van egyébként, hanem felhúzza az orrát, és valahogy viccesen tartja a felső ajkát, annyira ééédes, teljesen odavagyok :) és mindenki rögtön dicséri, hogy mennyire nyugodt, tényleg nagyon jól lehet vele bárhová menni, utazni, a múltkor még volánbuszoztunk is, először az életében, és természetesen fürtökben lógtak az emberek (én így immunizálom a gyereket). Lili már annyira fáradt volt, de rendíthetetlenül mosolygott és incselkedett és ismerkedett, csak mikor végre annyian leszálltak, hogy meg tudtam szoptatni, akkor ájult be, de úgy, hogy még a hordozóba is simán beraktam, nem ébredt fel, mikor leszálltunk. 

Mondjuk elképesztő, hogy mennyien fogdossák meg a kezét, folyton figyelnem kell, hogy adandó alkalmakkor az övét is mossam. Persze ő is összetaperol mindent, egy utazás alatt képtelenség lenne arra is figyelni, hogy ne nyúljon semmihez. Remélem, tényleg edződik az immunrendszere.

Még mindig elöl hordozom, egy gép vagyok, elő szövet fémvázon, és szerintem tök erős már a hátam, de nem tűnik vállalhatatlanul nehéznek. Majd ha nem lesz már sapkaszezon, akkor hátrakötöm. Még mindig élvezem, hogy ilyen magasan van, nem eldugva a babakocsiban, persze így még több dicséretet lehet bezsebelni, mindig hallom, hogy So süss, meg jajdeédes a baba, láááttad? Én meg büszkélkedem, mint valami anyuka, pedig néha úgy meglepődöm, hogy ez a kisbaba a lányunk, szerintem a gólya hozta ide, megőrzésre. De bárki küldte, nyugodt lehet, vigyázunk rá.

úgy érzem, már megint kimaradtam valami fontosból

Írok én is a hóról: Vagyis arról ,hogy engem nem zavar, azt képzelem, hogy november van, és mennyire szoktunk már örülni novemberben az első hónak! És tervezgetem a karácsonyi ajándékokat.

(ha viszont komolyan kell ezzel foglalkozni, akkor gsky-val értek egyet: miért csodálkozunk  és bosszankodunk az időjárási hülyeségeken, amikor szinte semmit sem teszünk az ellen, hogy ne menjen tönkre a Föld. Ujjal mutogatni, hogy más sem tesz semmit, meg nem ér)

Teljesen mást képzelni, mint ami van, egyébként nagyon vicces. A múltkor, mikor úgy alakult (az én életemben mindig van egy ilyen "úgy alakult" faktor, amikor valahol teljesen máshol vagyok, mint ahol a józan ész szerint lennem kéne - megnyugodva veszem tudomásul, hogy a gyerekszülés-nevelés mit sem változtatott ezen), szóval mikor úgy alakult, hogy volánbuszoztunk Lilivel egy szűk órát, akkor azt képzeltem, hogy Brazíliában utazunk valahol mélyen az országban. Ez rendes tavaszban jobban szokott sikerülni, mert akkor lehet látni kispelyhes csibéket kosárban szállító néniket, a kecskét meg elképzelem, hogy fent utazik a tetőn. Meleg meg volt így is, mert ugye nagykabát, meg anorák a kisgyöngyöstyúkocskán, ezer ember, alig férünk el az ülésen, szóval megvan a fílingje. Pont, mire belejönnék, már ürül ki a busz, Tszm az utolsó állomás.

Kicsit romosak voltunk már egyébként, mire megérkeztünk, kezdődött azzal, hogy reggel kicsit elfelejtettem, hogy a kisvonat előző nap belenyúlt a feketeribizlilekvárba a pesti nagymamánál, és feladtam rá ugyanazt a pulcsit, amire aztán rákerült a reggeli köleskása, szóval hiába nem kellett békávézni a vonatig, már így se néztünk ki frissnek es üdének. Kicsit szégyelltem magam, de nagyon helyes népekkel voltunka vonaton körülvéve. Aztán mivel annyira tele volt az IC, az utastársak felrakták a hátizsákom a polcra, ahol az rögtön csöpögni kezdett. Kiderült, hogy a frissen bontott doboz rizstejre nem lett visszacsavarva a kupakja. Két centi vastagon állt a táskában a cucc, egy részét felszívta Lili váltás ruhája, a másik része folyt ki a földre, beraktam egy félreeső sarokba, ott csordogált csöndesen csongrádig Győrig. Közben egy bolond majdnem elvitte a hátizsákot, már fel is kapta, de szerencsére szemmel tartottam (nem csak én, a többiek is, mert a bolond tényleg bolond volt). A kisrózsabogár meg elemében volt, majd erről még írok, én nem bántam volna, ha alszik kicsit, de leginkább attól féltem, hogy kakil, és akkor nem elég, hogy a tömött vonaton szagoljuk, nincs is helyem tisztába tenni, és ha bármi történik a ruhájával, akkor a rizstejes váltást sem tudom ráadni. De szerencsére ezzel a mutatvánnyal megvárta, hogy megérkezzünk, pedig lett volna lehetősége bőven. Később rájöttem, hogy megint nem raktam be a melltartóbetétet, és szép kerek foltok lettek a pólómon, a csöpögő tej napján akkorra már feladtam minden büszkeségem. Győrben vettünk kaját, meg pisiltem, az autóbuszállomás mosdójához egy keskeny lépcső vezet lefelé, mintegy húsz. Elkezdtem lecígölni a húzos bőröndöt, mire a vécés néni inkább megígérte, hogy szemmel tartja, ha fent hagyom, elég,ha mi leérünk a babával meg a hátizsákkal épségben. Azt mondta, nem ritka, hogy a pityókás vendégek fejjel érkeznek le. Aztán vártunk úgy egy órát a buszra, ösztönösen a napra ültem a váróteremben, hát kár volt, említett nagykabát és anorák miatt, utálom, hogy állandóan vetkőzni meg öltözni kell. A buddhanyúl banánt evett, tulajdonképpen a köleskása meg a feketeribizlilekvár mellett már fel sem tűnt a ruháján. 

A buszhoz érve már ott tolongott a tömeg, én meg röhögtem a markomba, hogy én aztán nem tolakszom, így is úgy is át kell adniuk nekem a helyet. Tudom, hogy mindenki utálja a kismamákat, de örüljenek, hogy nem babakocsival érkeztem. A hölgy, aki mellé beszuszakoltuk magunkat (nagytáskát a székek alá), előzékenyen az ölébe fogta a hátizsákom, amíg elhelyezkedünk, meg kihámozom a kisbabot a héjából. Kicsit később jutott eszembe a rizstej, és lesápadtam, de szerencsére addigra kicsöpögte magát, legalábbis a hölgy szárazon megúszta. Marha ciki lett volna.

Jó, olyan is volt, hogy egy nő beállt elénk a sorban, de én meg szóltam neki kedvesen, és nem mert ellentmondani, szóval mindemellett továbbra is el vagyok ájulva az emberek kedvességétől, a vonaton annyit ajnároztak minket, hogy már én voltam zavarban, vagy hatan segítettek a leszállásnál, pedig azért nyilván egyedül is meg tudom oldani, ha kell. Sőt, egy férfi még az állomáson is cipelte a táskám, mert lépcsőzni kell le meg fel, szóval úri dolgom volt. Mert ennyire jó nekem.

Azt mondta egy pozícióban levő nő múlt héten, hogy brilliáns a cv-m. Nőttem egy centit.

Kint van a felső jobb, és a két alsó is percekre van az áttöréstől. 

Kilenc hónapos és 24 napos korban, de még így is beelőzött engem, mert nekem csak a tízhónaposan sikerült.

Azért az olyan jó, hogy mikor a kisnyúl másodszor rakja csurig a nadrágját egy órán belül, TB pedig épp hazaér a munkából, és kérés nélkül felajanlja, hogy elviszi ő lemosni.

Így én foglalkozhattam az ebéddel, minek során eltörtem a kedvenc befőttesüvegem, és odaégettem egy adag töpörtyűt (hm, lassan talán le kéne állnom a csoki-töpörtyű diétáról, de egyfolytában éhes vagyok), és büdös volt és füst, és már abban sem voltam biztos, hogy különösebb baleset nélkül képes lennék megfőzni a tésztát. De akkor jött TB, és azt mondta, hogy átveszi, dajkáljam csak a friss és tiszta babát. 

És mennyire jó volt úgy szoptatni, hogy közben tudtam, készül az ebéd, és minden rendben.

Kész az icipici 

női cipő, női cipő, női cipő

Benne aranyosan

lépked a nő, lépked a nő, a nő!

Most, hogy megjött a tavasz*,  nem kínzom a kis puszilgatnivalót az overállal. Így viszont felmerült a cipő kérdése, mert annyira azért még nincs meleg, böjti szelek fújnak meg minden. 

Szóval választhattam, hogy veszek többezerért egy cipőt a boltban, vagy csinálok neki egy tulipános, színes, egyedi darabot.

Nehéz döntés volt.

Apukám szerint ne legyek szomorú, a tizedik pár már biztos sikerülni fog

 A látszat ellenére egyformák, finom meleg és pont jó a kislábra. Ez egyébként nagy parám a nemezzel, hogy mégis mennyire lehet belőni a méretét (először horgolni akartam, nemezelős fonalból, de nem mertem belekezdeni). Végül azzal nyugtattam magam, hogy ha túl nagy, akkor majd belenő, és elhordja házicipőnek, ha meg túl kicsi, akkor megkapja a kisebb lábú unokatesó, vagy másik kisbaba a környezetemben. Abban azért igaza van apukámnak, hogy a tizedik párnál már sokkal magabiztosabb leszek, és addig megtanulom a tarisznyaszegő öltést is, mert ez a pelenkaöltés nem annyira tetszik nekem. Próbáltam feldobni azzal, hogy egy hosszú- egy rövid öltést csináltam, de nem igazán jön át, inkább összevisszának tűnik. 

Borzasztó nehezen álltam neki egyébkent a fenti aggodalmak miatt (kikészítettem már mindent az asztalra, de még akkor is csak futottam körülötte a köröket), de amikor mr végre igen, akkor hipp-hopp készen lett - szombat délelőtt nemezeltem, vasárnap este kihímeztem (addig száradt). Egyébként is, ez a nemezsimogatás olyan terápiás hatású. Szerintem lesz még folytatás.

*khm, khm, ha most kinézek, perpillanat esik a hó - úgy tegnap este óta

Mennyire jó már Táltos Bandival fürdeni: Ülni a kádban, Bandi csak rád figyel, keresi a kedved, megnevettet, mosolyog, folyamatos a testkontaktus, miközben a háttérben Mozart 40. szimfóniája szól...

Kár, hogy nem én voltam a szerencsés...

(na jó, az igazsaghoz hozzátartozik, hogy miután a szerencsés elaludt, nekem is járt egy közös fürdő, Mozart ugyan nem volt, de gyertyafény igen)

A Lili Zoo folyamatos bővítése során pár hete megérkezett a majom. A főnökasszony azóta is a kezéből eszik. 

Még egyszer elolvasom ma, hogy "többéves tapasztalattal keresünk blabla", sikítozni kezdek. És utána jól el is sírom magam.

Megyek, inkább fejben megteremtem az ideális állásomat, aztán lelassítom a gondolat rezgéseit arra szintre, hogy materializálódjon itt nekem. Kreatív munka, ahol szükség van a szuper kvalitásaimra, úgyis, mint jó kommunikációs készség 3 nyelven, ezerwattos mosoly, analitikus gondolkodás, igény szerint természettudományos háttér. 3000 euró brutto, emberi időbeosztás. Jelige: minden sikerül

Nahát, már többet volt kint, mint bent. 11kiló, centire valahol a 80 alatt van, de ruhában 80-as. Azt hiszem, most kicsit megállt az őrült növekedés. Ebben a hónapban rengeteget változott a viselkedése. Valamikor a hónap elején megtanult kúszni előre (csak a megfelelő motiváció kellett: egy iPad, amin ment egy film), milyen anya vagyok már, hogy erről nem írtam külön posztot. Négykézláb állogat, és néha oldalra billenti a fenekét, szóval már nincs messze az ülés. Hústvétra bicikliülés kap, jajdejó. Vagy az inkább az én ajándékom lesz?

egy sikoltozós délután után úgy éreztem, nekem el kell kezdenem az év takaróját horgolni, különben én is sikoltozni kezdek. Kihoztam a fonalakat, és kiderült, Lili az én lányom: attól kezdve csönd volt és molyolás

Integet! Ez annyira,de annyira édes. Nem feltétlenül pápázik, inkább ez is a kommunikáció része. Ha mondani akar valamit, vagy jelezni, akkor is integet. Megunhatatlan.

Az is már hetek óta megy, hogy dolga köziben ránk hajtja a buksiját, kicsit töltődik, aztán megy tovább. Ha idegen jön a lakásba, és a karomban van, akkor is bújik picit, fura elképzelni, hogy mondjuk fél éve, mikor komoly kis arccal figyelgetett bennünket, még találgattuk, fog-e vajon minket egyszer is szeretni.

Lassan olyan a karom, mint Madonnáé (az énekesé). A vonatozás egyre nagyobb kihívás, mondjuk egy laza 3 órán keresztül megtartani az ölemben az állandóan mozgó tizenegy kilóját felér egy ironman triatlonnal.  

Imádom a kis babameleg puhaságát, a kerek állát, a meggyhús ajkát, és az orrát, ez az egyetlen testrésze,ami nem nőtt, mióta megszületett. Meg a Buddha-hasát, a hosszú ujjait, a husi karokat, jaj, mindent! 

Úgy alszik, hogy széjjelveti a két karját, kétség nem férhet hozzá, hogy az övé a 160centi egyharmada. Azért néha kicsit összehajtogatjuk. Egyébként abszolúte nem kell vigyázzban aludni mellette, bár volt, hogy ráfeküdtem a karjára, de elég egyértelműen szólt. Meg hát már akkora, hogy nem lehet nem észrevenni. 

Reggelenként nyálas csókot lehel nyom az arcomra, és a biztonság kedvéért kicsit szivogatja is, hátha onnan is jön tej. 

Énekel, beszélget, tesz-vesz, pakol, magára rántja a nagy, fedeles kosarat,  aztán ijedten pillog a rázúduló hagymalavina alatt.

Apa csak egy van. Ráadásul olyan erős, hogy föl-le emelgeti a kislabdát a kádban fekve, mintha ugrálna a hasán a baba,és ez nagy nevetéssel, valamint hatalmas locspoccsal jár. És a kislabda közben engem néz, hogy látom-e, hogy neki mennyire jó. Látom.

Igaziból mindent szívesen megkóstol, csak ne kelljen lenyelni. Bármit eszem, jön kuncsorogni, aztán a kapott falatot hosszan forgatja a szájában. TB szerint én is lassan eszem, biztosan tőlem örökölte. Szerintem nem eszem lassan, vagy hát kihez képest. TB-hez képest igen. 

Úgy tűnik, a kölespép, megnyugtató, papírhoz hasonló ízével, és épp csak annyi rizstejjel felöntve, hogy gyurma állaga legyen , egészen ízlik neki. Ja, és a kanalt szereti rágcsálni, de enni az én ujjamról finom. És mert egy ilyen ősanya vagyok, megengedem. Megyek is, rajzolok Birtokoséknak egy pár barlangrajzot.

A dokinéni akart tőle vért venni, hogy meglássa, nem vérszegény-e. Az egy percig sem zavarta, hogy a gyerek mindennek kinéz, csak vérszegénynek nem. Nem engedtem, végül. Olyan furák ezek az osztrak orvosok, csak a labornak hisznek, meg az ultrahangnak. A dokinénitől egyébként más okokból, de közös megegyezéssel búcsút vettünk, a következő kötelező vizsgálatra (áprilisban) újat keresek.

A hallása szuper, és figyel a nevére. A baba-mama-pápá mellett vannak napok, amikor kisoroszlán (váááá!), és a múltkor a bekapcsolt Kalákát, hangos Há! Há! Há! felkiáltásokkal fogadta. Lehet, gyakrabban kéne zenét hallgatnunk.

Mit is írhatnék még... Igazság szerint én mindig fiús anyukának tartottam magam. A fiúkkal tudok bánni (höhö), eccerűek kiismerhetőek, meg hát ugye az évek, meg a rutin. De a lányokkal mindig bajban voltam, és kicsit meg is ijedtem, mikor már tudtam, hogy TL lány lesz (nem kellett az UH-ig várni, mert valahogy egyértelmű volt). Aztán megszületett, és csak Janikovszkyt tudtam idézni: hát hogy is lehetne fiú, mikor lány? És azóta úgy érzem, jutalomból kaptam kislányt, a nőiességem jutalmából, azért, mert hát ki más nevelhetne lányt, ha nem én*.

Buddhacici - aktuális kedvenckép

* ez egyben üzenet a 15 év múlvai önmagamnak. Vagy hogy mondják ezt.

Fekszem a kádban olvasom a híreket és ha valamit nem értek kiszólok a doktornőnek. 

Kikiabálok a kádból de doktornő nem válaszol, szóval altat. Gondolom. Jön is az sms. 

SMS1: "Mindjárt elalszik. Addig ne felejtsd el."

SMS2: "Áhh, hülyeség. Csak hogy Snoop Dogg, miért lett  most Snoop Lion?"

SMS3: "Én nem tudom mi az a Snoop Dogg."

:D

(Anya, ha ebből nem sokat értesz, nem a te hibád.)

Én az éjjel, nem aludtam egy órát

Hallgattam a Lili babám panaszát

Éjfél után mondta meg, hogy mi baja

Nő a foga, de az ínye nem hagyja

Éjfél után, sejehaj, kezdtem elszenderedni

Jaj de bajos, ki a fogát növeszti.

Ez fáradtság, vagy kreativitás?