Ezúton is boldog tavaszt kívánok minden kedves olvasónknak!

Mostanában egyre színesebbek és részletgazdagabbak az álmaim. Nagyon durva néha, mintha egy harsány, túlzsúfolt fényképet nézegetnék.

Ma reggel egy komplett, ötperces animációt láttam, rajzoltat, nagyon fura sztorival, nagyon sajátos szín- és formavilággal. Egy lovas emberről szólt, aki át akart kelni egy tavon, de a ló megfulladt. Kihúzta, és aztán mindenféle alakban próbálkozott az átkeléssel, madár, meg kutya, de egyikkel sem ment. Végül hal alakja lett, beleugrott az egyébként picurka kis tóba (akkora, hogy ráfért a képernyőre), innentől a víz alatt folytatódott. A pici kis tó a vízben hatalmas lett, mint egy erdő, és a kis hal egyre kétségbeesettebben próbálta elérni a túlpartot, de mindenféle végelathatatlan ösvényeket talált csak. Mintha egy vz alatti erdőben bolyongott volna. Egyszerre csak kitágult körülötte az egész (vagyis sötetebb lett a víz), eljutott a tengerig. Bolyongott össze-vissza (ne felejtsük, hogy a kis hal igaziból egy ember, aki csak át akart kelni azon a tavon), néha víziószerűen látta a lovát, és egyszer meg egészen fényképszerűen beúszott elé a halott ló, és legyek voltak rajta.

Na, és akkor felébredtem, vagy végetért a vetítés, ilyen érzés lehet, ha jelenést lát valaki. Teljesen a hatása alatt voltam, és arra gondoltam, hogy ezt meg kéne rajzoltani valakivel, majd megírom a blogba, hátha jelentkezik valaki, akinek van animációs gyakorlata, és majd lerajzolom neki a kezdő képet, hogy lássa a színvilágot, meg az érdekes abrázolásmódot. Nagyon koncentráltam, hogy emlékezzek az egészre. Kimentem pisilni, közben a folyosón összetalálkoztam a hazatérő Bandival, és annyira befelé figyeltem, hogy fel sem tűnt, csak kézmosás közben, hogy csak holnapra ígérte magát. Ő meg csodálkoztott, hogy nem vagyok annyira meglepve, hogy hazajött.

Na, és akkor felébredtem, de -azt hiszem-, akkor már tényleg, mert Bandi nem volt sehol (holnapra ígérte magát), csak Lili pislogott rám az tókék szemeivel.

És egész reggel nagyon koncentráltam, hogy emlékezzek a színekre, meg a formákra, meg a sztorikra, de sajnos egyre kevésbé sikerül.

Gondoltam, nem kéne olyan megosztó témákat felvetni, mint a takarítás.

Beszéljünk inkább a homeopátiáról? 

:)

Mit szólnátok az altatás kérdésköréhez?

A múltkor volt egy pár komment a témában, és egy magát megnevezni nem kívánó olvasónk, aki ráadásul nem is kommentel (Vagy már pont gondolkodott a regisztráláson? Hm?:) ezek után már muszáj lesz...), írt egy emailt, hogy szívesen olvasna bevált trükköket és praktikákat a többi kedves olvasótól. Xerxe például már írt is erről egy egész posztot, csak nemnyilvános a blogja. 

Én említettem a múltkor, hogy nálunk esti dajkálás folyik. Nem feltétlenül szeretném a következő négy évben is ezt csinálni, de egyenlőre nem látom, hogy mit tehetnék, úgy gondolom, majd a szokások változásával ez is változni fog. A kistulipán belealszik a vacsorába, ami még mindig csak és kizárólag tej. A cumit nem szereti, vagyis most néha elővesszük, és akkor rágogatja, de leginkább én vagyok a cumi, az fő és egyetlen. Nem használ az ölelés, a simogatás, a megnyugtató szavak, cumi kell és kész. 

Nincs fix napirendünk, vagyis van néha, de mivel nekünk sincs (TB vagy itthon van, vagy nincs, és ha itt van, akkor érdekesebb minden alvásnál. Vagy pont elalvás időben jön épp haza, zörög a kulcs, a kisnyúl meg már fel is élénkül) és sokat is utazunk, nehéz tartani. Nem beszélve a készülő fogakról, a dévényről, ami teljesen lefárasztja, meg a szomszéd punkokról, akik elég hangosak ahhoz, hogy egy délelőtti alvást kerékbe törjenek, és ha egyszer felébred, már nem alszik vissza, csak nyűgösebb, hamarabb megy délután aludni, vagy beiktat egy rövidebb harmadik alvást.

Szóval vannak a körülmények, meg van ugye a gyerek maga. Nem tudom, levelet író olvasónk babája melyik típus, ha van kedvetek, írjátok le, milyen gyerekeitek vannak, és hogy alszanak el.

Mondjuk mindig is sokat beszéltem, de mióta külföldön élek, határozottan ki vagyok éhezve az emberi kapcsolatokra, úgyhogy sokszor olyan vagyok, mint a nénik, akik dumálgatnak boldog-boldogtalannal. Lilivel ez meg persze még sokkal könnyebb, mostanában nem is én vagyok, aki megszólít valakit, hanem mások jönnek oda a kisMukkhoz.

A különböző történetek teljesen le tudnak nyűgözni, egy időben fel akartam jegyezni az összeset, amit hallok, és akkor ha egyszer könyvet írok, és szereplőkre lesz szükségem, akkor csak felütöm a füzetem, és kiírom a sok kalandot.

Ma Mosonmagyaróvárra vonatozva egy kockásinges, bénacsizmás bácsi közelében gondoltam leülni, Lili bedobta a "nézzük hosszasan és figyeljük meg, hogyan reagál"-trükköt, egy perc múlva a bácsi már gügyögött neki, két perc múlva megtudtam, hogy van két lánya, nincs unokája, az osztrák felesége elhagyta húsz év után, pedig a nevére íratta a házat, két lengyel szobalányt fizetett, és nememlékszemmennyi schillinget adott zsebpénznek. Lett is egy szívinfarktusa. Egyébként örmény, nem beszélt tökéletesen németül. A nagyobbik lány a T-mobil Generaldirektora Németországban, a kisebbik, a harmincéves, most kint tanul az USÁ-ban, filmrendező lesz. Havi 7000 dollárt küld neki a sulira, meg a megélhetésre, mert Amerikában nem úgy van ám, mint itt, sokba kerül az élet. Hétezer dollárt. Havonta. Ezek után megkérdeztem, mégis mit tetszik a bácsinak dolgozni, azt mondta, már nyugdíjas, de egyébként toronyházakat építtet luxuslakásokkal (150-500nm), Dubaiban, Libanonban meg Szaud-Arábiában. Egyébként a hajnali vonattal ment be Bécsbe, a Merriotban szokott úszni meg reggelizni, 46 éve törzsvendég,  most meg már megy haza (egy Bécs melletti faluba).

Hazafelé meg gondolkodtam, hogy egy szerelőruhás fickó, vagy egy kalózszemfedős néni közelébe üljek le, utóbbi nyert, bár nem volt túl szimpi. Lili kitett magáért, de nem volt nagy sikere. A nő valahogy semmilyenül volt öltözve, a haja a feje tetején összefogva, amolyan vidéki pocakos hatvanas, aki házvezetőnő Ausztriában. Vagy egy undok spúr osztrák, aki fogorvosnál járt Móváron.

Később láttam, hogy magyar magazint olvasott, aztán magyarul telefonált, utána meg más nyelven, a vonatzakatolástól nem hallottam jól, de olyan ismerős szavak voltak, gondoltam, román lesz, csak gyanúsan sokat értettem belőle. Szinte mindent, ami átjött a zajon, de mégsem portugál volt. A spanyolhoz viszont túl tiszta. Mindenesetre meglepődtem, mert a románhoz még illett volna a fizimiska, de a portugálhoz egyáltalán nem, ahhoz kellett volna legalábbis egy négycentis lógó fülbevaló.

Aztán nem bírtam ki, és szóbaelegyedtem vele, annyira kedves volt és nyitott, tökre meglepődtem. És akkor már persze Liliért is odavolt. Mikor mondtam, hogy beszélek portugálul, rögtön átváltott a spanyolra (kicsit hibásan beszélt magyarul), hát nem mondom, hogy nem volt egy kihívás így hétfő délben, de remekül szórakoztam.  Szóval, ahogy az elejtett félmondatokból lassan-lassan kiderült (Bruck an der Leithától beszélgettünk Bécsig)  magyar szülőktől született Venezuelában (ó, persze! a dél-amerikai spanyol sokkal jobban hasonlít a portugálhoz). Politikus volt*, de el kellett jönnie (hogy dögölne meg Chávez, mondta), most spanyolt tanít egy magyarországi és egy bécsi egyetemen, meg magántanítványai is vannak, és írt már vagy három tankönyvet, három nyelven, a következő az életrajza lesz (én fogom magyarra fordítani, megbeszéltük). Caracasban és Bécsben is csinált egy doktorit. Azt mondta rá a magyar nászasszonya fanyalogva egy közös ismerősnek, hogy remélem, megvan a nyolc osztálya.

Hát ilyen menő vonaton utazni.

* erről eszembe jutott a Rotary Clubos osztálytársunk, Malena aki tizenkettedikben jött Venezuelából (őőő, asszem), mi csak Málnának hívtuk, mert az cuki, és mi ilyen jófejek voltunk. Bár ő utálta, és azt tanulta meg leghamarabb magyarul, hogy Nem vagyok málna!. Szóval hozzánk járt, de nem sokat tudtunk róla. Egyszer behozott fényképeket, az egyiken a házuk volt, hatalmas növényekkel befuttatott hacienda, a másikon meg az apját láthattuk, faragott támlás, vörösbársonyhuzatú széken, jobbról, balról mellette más szakállas férfiak komoly képpel. A fiúk teljesen begőzöltek ettől, rájöttek, hogy Málnát nálunk rejtették el, hetekig álmodoztak arról, hogy matekórán beront pár dél-amerikai banditos és elrabolják a lányt, valamint komolyan gondolkodtak egy revolver beszerzésén. 

Kikészítettem a régi banki értesítőket, hogy majd elégetjük Bandival, ha egyszer rámér. De felesleges kormozni a levegőt, ha van nekünk egy bio iratmegsemmisítőnk (Egérhírek! MEddig tűri a rendőrség a macskák garázdákodását? Egérhírek! A legfrissebb hí -rek ...kel... Edd meg! Igenis!)

Hát, ebbe az évben sem lettem rendszeresebb, de fogjuk a hosszú magyarországi látogatásra. Cserébe mikor hazajöttem, nagyon motivált lette, valahogy frissebb szemmel tudtam nézni az itthoni problémákat, flyladysen szólva hot spotokat, azóta kis túlzással ahová lépek, rend terem, mondjuk elég lassan tipegek. De azért örülök. 8hónap kellett például, hogy a pelenkázóhely kialakuljon, ne legyen ott semmi himihumi, és mindennek meglegyen a helye. Cserébe most Lili akármennyire szétrámolhatja, 20mp alatt rakom rendbe, nagyon jó érzés. 

Viccesek voltak a múltkori kommentek, miszerint gyerekkel majd meglátom, hogy nem fog ez menni. Eleve milyen jó hozzáállás ez az "úgysem fog menni", ha magunknak mondjuk, akkor azt úgy hívják, hogy önigazolás. 

De az az igazság, hogy a flyladynek köze nincs ahhoz, hogy van-e gyerekem, vagy nincs. A heti takarítást (aka lakáskenyeztetés) így is, úgy is megcsinálná az ember. Ha ezenkívül kiömlik a kakaó, akkor mindegy, hogy én csinltam-e, vagy a gyerek, bar nyilván utóbbi gyakrabban fogja. A heti rutint viszont ez nem befolyásolja, max ha tudom, hogy előző nap mr felmostam a fürdőszobát, mert Lili magára rántotta a beáztatott ruhát (true story), akkor ma nem fogom mégegyszer megcsinalni, bár ma kéne. 

A zónázásba meg azért nem annyira szól bele, mert igaz, hogy csak havi egyszer porszívózok így a dívány és a fal között, de oda viszonylag ritkán ömlik be a kakaó. Mert a zónázós kisfeladatokban azt csinálom,ami egyebként a nagytakarítás része lenne, például letörlöm a konyhaszekrényt. Nyilván, ha ma letörlöm, és holnap valami ráfröccsen, akkor -legalábbis azt a kis részt-, holnap is le fogom törölni, nem várok vele egy hónapot.

nem gondoltam volna, hogy valaha ennyit fogok beszélni a takarításról :) de ez az "úgysem fog menni" hozzáállás kihozta belőlem azállatot. 

A múlt hten egyébként végre, így február közepén kinyomtattam az idei naptárunkat (havonta jar egy A4-es felület, évek óta azonos a design, benne vannak a szülinapok a zónák, és a lakbérfizetés is), meg leszedegettem a tavaly kapott képeslapokat az előszobai üzenőfalról (kösz, duquesa, mindig élmény, mikor vár egy a postaládában!), csak a Portugáliából származókat hagytam fent, motivációnak, mert idén ott szeretnénk nyaralni. Vagy őszölni. De mindenképpen megyünk. 

Pallitsch néni: ...az apukám Burgenlandban született, és magyar iskolába járt.

NH-né: De az ő szülei magyarok voltak?

P néni: Háááát... burgenlandiak voltak.

Tegnap este Lilivel megnéztük és meghallgattuk több előadásban is csajkovszkijtól a Hópelyhek táncát balettban.

És tádám, ma a hókotróra keltünk, és lattuk, hogy az ablak előtt táncolnak a hópelyhek.

Mondjuk a Virágkeringőt is sokszor meghallgattuk. 

Valaki megkért, hogy segitsek.

Szerveztünk, terveztünk, összejött a babysitter, a hely, az alkalom.

Segítettem.

Örült, mérsékelten.

Örültem, mérsékelten.

Valahogy nem volt olyan átütő siker.

De mindegy,az embernek ne legyenek elvárásai, ugye.

Aztán ma, sok nap után kapok egy emailt, hogy beindult valami, hogy előrelépett, hogy wow.

Én most nagyon széles a szám, mert tök jó, hogy mégis sikerült, és a legjobb, hogy meg is irta.

Még! Ilyet! Sokat! Ide!

Új válogatás, kettőre kell menni. Valamiért -perverz módon apukámra fogom, azt hiszem egy pszichológus is elégedett lenne ezzel- mindig kettő előtt egy perccel érek oda. (Perverz módon apukám ezért büszke lenne rám. Tudom valakinek ez érthetetlen. Arra gondoltam igen, hogy nem késtem el. Hiszen ott voltam 13:59-kor.) 

Nem volt sok időm akklimatizálódni, kaptam egy számot, feltűztem magamra és vártam, hogy mit kell csinálni. Ez a legviccesebb rész senki nem tudja, hogy a rendező kiket akar látni a színpadon. Simán van rá esély, hogy kiválasztanak négy idősebb fazont a többiek hazamehetnek.

Vagy három kopaszt (bocs ezt hogy mondják pécéül? hajatlant? És afroamerikaicsók az a fincsi habos cucc?) meg egy pocakosat (férfiaknál is van ilyen, hogy molett? vagy teltkarcsú? és a kövér akkor férfira is bántó?) és a többieknek megint nincs mit a tejbe aprítani egy hónapig.

Új rendező (mármint a mi színházunkban új) senkinek nincs igazán protekciója. Negyvenen vagyunk, felállunk a húsz méter széles színpadra mint egy sorfal (a lópiac bántó lenne? pedig kicsit úgy nézett ki.) Minden tizediket kiválasztják. Mármint ha matekpélda lenne. :)

Szóval ahogy az imént mondtam, rögtön kiválasztanak egy százhúszkilós (majd berakok fényképet) fiút aki amúgy civilben kidobó, otthon úgy mondjátok a balkánról. :D Aztán egy másikat aki szintén brutálisan néz ki. Ők lesznek a testőrök.

Itt magamban hálát mondok, amiért nem mentem oda puncsolni az elején a rendezőhöz, hogy én már többször énekeltem és játszottam a darab karmesterével (amúgy sem vagyok sajnos ilyen, de a filmekben mindig ilyeneket látok és arra gondolok, hogy bénaság nem oda menni) szóval szerencsére nem smúzoltam le a fickóval az elején, mert ha neki csak száz kiló felettiek kellenek, akkor az sem segít ha amúgy mindenki a csókosod a színházban, de egyébként hetven kiló vagy.

Már csak két ember kellene elvileg, de ekkor a rendezőasszisztens odalép a rendezőhöz súg neki valamit és erre visszaállítják a már kiválasztott két embert és a rendező feljön a színpadra.

Szabadkozik, hogy hamarabb kellett volna szólnia és teljesen megérti, ha emiatt valaki nemet mond a produkcióra de úgy kezdődik a darab, hogy a hadifoglyok állnak a prérin meztelenül és hull rájuk a hó. Vagy valami hasonló. Megmutatja, hogy hogyan fog kinézni. Úgy kell elképzelni, ahogy a focisták állnak a tizenegyesnél a sorfalban, takarják a kukijukat (elnézést de anyukám irodalomtanár nem jutott eszembe más szó amit ne olvasna pironkodva. Talán csak a fütyi de akkor már a kuki mellett döntöttem:) szóval ahogy a férfiak mondják, nem látszik semmi. (Nem viccelek, a rendező pont ezeket a szavakat használta. Nem látszik semmi.) Ahogy a nők mondják, pont elég látszik. (Ennek szinte vonzata, hogy a férfiaknak nem csak szexistább a hozzáállásuk de sokkal pesszimistább is.) :D

A következő három percről egy pszichológusi doktorit lehetne írni. 

Az első pillanatban senki nem mozdul (új olvasók ne izguljanak, nem fogok az elsők között kiesni, egyszer az óriáskeréken ültem két hétig) aztán két idősebb férfi leballag a színpadról. Tudom, hogy csak én látom kullogásnak, de valahogy úgy sajnálom őket.

(Ha más is sajnálná őket, ne tegye később mind a kettőt kiválasztották más szerepre, de ugyanebbe a darabba. Fura mi?)

Aztán a rendező még egyszer elmondja, hogy teljesen megérti ha ez valakinek sok, de neki ez mindenképpen kell.

És akkor valami megváltozik és a bal oldalon mozgolódás támad. Ketten kilépnek, és rögtön utána még hárman vagy négyen és arról az oldalról elkezdtek sorban kilépni és elindulni a kijárat felé. Vagy csak véletlenül arra az oldalra álltak azok a színészpalánták akik nem hajlandóak ruha nélkül állni a hóesésben?

A kérdés egyébként sokkal összetettebb mint gondolnánk.

Az elmúlt években volt olyan, hogy a színpadon egy szinte meztelen balett-táncosnőt (bocs anya, ha máshogy van) kellett simogatnom és csókolgatnom, meg kúszni mászni rajta. Az persze belefért. Mert ugye ott nem én voltam meztelen. Ki merne nemet mondani egy Oscar-díjas rendezőnek? Hát igen. Ha muszáj akkor muszáj.

A művészet ugye. Ne legyünk sznobok.

(Arra jutottam egyébként, hogy a tesóim kevesebb mint a fele menne ebbe bele, szóval erkölcsösebbek vagyunk mint a színészek, mert itt körülbelül húsz ember maradt.)

Szóval négy embert keresnek, máris kétszeresek a szerencseszorzók.

Kiválasztanak egy jóvágású deres ötveneset, meg egy balettos fiút. Ebből még bármi lehet. 

Az egyik idősebb nő odalép a rendezőhöz. (Kosztümösnek, vagy színpadképesnek nézem. Van ilyen magyarul, hogy Bühnenbild?) Kiválaszt egy mexikói fiút, azt mondja jó a bőrszíne.

Már csak egy ember kell és maradtunk tizenheten. Arra gondolok, hogy működik-e az agykontroll? Ráállok a rendezőre és meghipnotizálom, (úgy ahogy a starwarsban Obivan azt az őrt az ajtóban) és akkor úgy látom mintha egy kicsit biccentene felém. Nincs veszteni valóm, mosolyogva rábiccentek. Azt mondja. Jó akkor a tizenhetes! 

Az én vagyok.

Innen már rutin. Megérdezik, hogy levágjuk-e a hajunkat (mivel az enyém elég rövid, gondolom nullásra) ezt jobban utálom mint a meztelen hóesést.

Erről jut eszembe. Egy rádiós nő tavaly nem hitte el, hogy képes vagyok egy közparkban meztelenre levetkőzni a hóesésben és hasoncsúszni a húszcentis hóban. (Nem. Nem volt rajtunk kívül meg a férjén kívül egy lélek sem. És messzebb rohantam ahonnan nem láthattak semmit csak a ruhadobálást meg a hasoncsúszkálást.) Mentségemre szóljon, hogy láttam rajta, hogy őszintén nem hiszi el. Mondjuk ő meg nem tudta, hogy lehúztam pár hónapot a Télapó hazájában. 

A végére úgyis mindig a meztelen képek hozzák a kattintást, nem a jó sztori, úgyhogy essünk túl rajta. Ezt kapják a pénzükért.

                Az egyik én vagyok a másik innen.

Ja végig ruhában volt mindenki, úgyhogy zsákbamacska, hogy hogy fog kinézni. A hóesést képzeljétek hozzá.

Hajlamos vagy órákat rugózni problémákon. Nem feltételenül megoldandó problémákon, inkább helyzeteken, amin leginkább a viselkedésem megváltoztatásaval alalkíthatnék, de arra meg ugye kevés az esély, ha belekergetem magam egy ilyen gondolatspirálba. Meg egyébként is tök felesleges időpazarlás.

Hajlamos vagyok olyan álmokra, ahol valamit el szeretnék érni, de ezerféle akadály gördül elém. Mondjuk el kell jutnom egy pályaudvarra, vagy egy vizsgára, de valaki feltartóztat, aztán lerobban a kocsi, aztán valami mast kell csinálnom, aztán szimplán eltévedek az odaúton, aztán rájövök, hogy nem is öltöztem fel, úgyhogy így nem mehetek, stb. Elég fárasztó, nem túl jó így ébredni.

A két fenti tény között eddig érthetetlen okból nem láttam összefüggést, múltkor viszont, miközben egy családi "hogyan is kéne lereagálni ezt a dolgot" - szituáció teljesen beszippantott, és volt is valami szokásos, leterhelő, megoldhatatlan álmom, megvilágosodtam. Nem emlékszem mondjuk, hogy mindig volt-e ilyen álom, amikor valami agyalni való is, vagy fordítva, de tuti, hogy a hozzáállasom befolyásolja mindkettőt, és a két, megoldhatatlan spirál is nagyon hasonlít.

Miután ezt így szépen végiggondoltam, még aznap (és aztán másnap is) álmodtam egy meglepően hosszú, és nagyon részletgazdag álmot, ahol semmi sem akadt el, pedig lett volna hol, volt vizsgahelyzet és döntéskényszer, sőt, még Anyahajóval is konfrontálódtam (vagyis nekem érveim voltak), pedig ilyet a való életben valószínűleg nem tennék (nem mintha lenne rá okom). Ha valakit érdekel, többek között el kellett döntenem, hogy a diákok által használt gumicsizmákat az állat, vagy a növénytanszék számlájára írom, és mivel az utóbbinak több terepgyakorlata volt, ezért emellett döntöttem. Anyahajó viszont, mint a növény tanszék munkatársa, mérgeskedett velem, hogy tudhatnám, hogy alig van pénzük. Mondjuk egyrészt nem tudtam, másrészt az állatosoknak se lehetett több, nekem meg döntenem kellett, és megvédtem az álláspontom. Jó érzés volt.

Mostanában több síkon is az önérvényesítés és önvédelem foglalkoztat, lesz még erről ennel furább poszt is.

8 hónapos lett a legcukibb cuki. Azt hiszem, az első hónap volt a születése óta, hogy nem hízott egy kilót, de igazság szerint nem mértem. Valahol a 10 és 11kg között van, nem fogyott, az biztos. Lassan kell majd dokinénihez menni. (Kicsit parázom tőle, mert félek a határozott és szigorú nőktől, és meg kell vele beszélnem, hogy tetanuszoltást szeretnénk, de a többit továbbra sem, köszönjük.)

Négykézláb felhúzza magát, és ringatózik, valamelyik nap még az egyik lábát is felemelte. Azt, hogy kúszni előrefelé is lehet, egyszerűen nem érti, pedig az ereje meglenne hozzá, fókába kinyomva órkig tudja magát tartani. Meg olyat is csinál, hogy felnyomottfenekű fekvőtámaszba áll, ezt is tudja addig tartani, amíg minden jelenlévő meg nem csodálta a szobában. Ha felemelem magasra (pár mp-ig bírom csak, dobálgatni se megy sokat), akkor is rögtön azt keresi a szemével, hogy ki van még ott, aki látja, és vigyorog rá onnan fentről ezerrel. 

Táltos Bandit szereti utánozni, van videónk közös fekvőtámaszozásról, nagyon komolyan csinálja a kisrubinreka. Ha Bandi dobol a kezével, azt is utána csinálja, valamint anyukám telefonjának a kicsöngését is tökéletesen leutánozta (hangmagasság, időtartam), mikor anyukám kihangosítva hívott valakit. 

Egyre többet beszél. A mamma már ugye régen megy, PaPa, aPa, BaBa, Te! tetetetete, kérdésre Ige(n)-nel is felelt már többször, annyira adekvátan használja, és olyan tisztán mondja, hogy nehéz nem túlbecsülni. Én szoktam neki mondani, hogy Hoppá, meg hoppácska, mikor felemelem (most nem azért, de hány férfi edz tizenkilós súlyokkal?), és arra is mondogatja, hogy hoPa! 

A lábfejét (vagy azon a zoknit) még mindig kóstolgatja, és balettozik evés közben (megfogja a lábfejét és kiegyenesíti a térdét), ezt valamiért nagyon szeretem.

A tejen kívül a papírt hajlandó megenni, utóbbit bármilyen formában, a selyempapirtól a kartonig bármi jöhet. Próbálom kimenteni a kezéből, amit lehet, de a pelusban sok kis fecni van így is. Rosthiány? És mindent megrág, papucsot (fúj), szőrös takarót (fúj), ujjat, más ujját, játékokat, könyvet, ruhát. A pohár vízből a poharat szereti nyalogatni, a vizet kifolyatja oldalt.

Éjjel kétszer kel enni, szerintem erről le fog szokni, ha végre hajlandó lesz mást is elfogadni, kevés lehet már a tej neki. Mert tényleg csak eszik rendesen és alszik vissza. Meglátjuk.

Megválogatja, hogy kire mosolyog, van, akire rögtön, van, akire csak pár együtt tôltött nap után, van akire sosem. De senkire sem olyan szépen, mint Táltos Bandira. Akkor az arca maga a manga-szemű boldogság, hatalmas mosolyba öltve. 

Fürödni nagyon szeret, főleg Bandival, ha meglátja az apját a kádban, majd' kiugrik a kezemből (=kalimpál kézzel-lábbal). Vannak gyönyörű fürdőjátékaink, de egyenlőre csak szopogatni jók, mondjuk olyan arccal vadássza le a fókát, mint egy kéthete éhező eszkimó. 

Még mindig nagyon türelmes. Akkor sír, ha már nagyon éhes, előtte azért jelezget tátogva. Meg akkor is sír, ha nem aludhat eleget. A mút héten gond nélkülelfogadta a pótanyukákat, kisebbik nővérem a manducában is hordozta ide-oda, boltba, suliba, oviba. A hordozóban egyébként is jól elvan, nézelődik, beszélek hozzá, az utcán mindig csodálkoznak az emberek, hogy milyen nyugis a baba. 

Kéne valami kevésbé jót is írnom, hogy objektívebbnek tűnjek. Apukám szerint el lett kényeztetve. Tény, hogy sokat van kézben, sokat vagyunk mellette, és ha fáradt (délutánonként már általában), akkor ott kell lenni vele. Szopizva alszik el, néha órákat töltök vele, míg ő félálomban kényelmesen befészkelődik a karomba, de rögtön óbégat, ha le merem tenni. Néha gondolkodom rajta, hogy hogyan csinálhattam volna ügyesebben, de az biztos, hogy nálunk nem volt/lesz olyan, hogy "hagyja csak anyuka, majd álomba sírja magát". Akkor már inkább altatom minden este egy órán keresztül. Na, ennyit a nem-pozitívumokról.

Olyan finom a mozgása, hogy fel tud csippenteni egy hajszálat, pontosan és finoman átveszi a másik kezébe, és aztán beteszi a szájába (ö, bocs, aki nem ezt várta a végére :))

Ja, és majdnem elfelejtettem, puszit is ad. Vagy cuppant a levegőbe, vagy odahúzza a ember fejét, és rászorítja a csukott száját az arcra.

Egy cukros kisdió.

Hu!

Megijedtetek? Nem gondoltátok volna, hogy én vagyok, mi?

Az volt, hogy először itthon voltunk, de aktív társadalmi életet éltünk, aztán hazamentem pihenni, és attól kezdve nem volt egy perc nyugtom se. Mert igaz, hogy a csaladban bárkinek odaadhatom Lilit dajkálni, de ha sokan vagyunk, valahogy a tennivaló is több, nem beszélve arról, hogy társaságban nem illik blogolni. Meg blogot olvasni sem. Egyik nap rekord 73 olvasatlan poszt volt a readeremben, rszletekben dolgoztam fel a lemaradást. Vagyis még dolgozom rajta.

Viszonylag ritkán irok róla, de azért Bécsben sem ülünk mindig itthon, időről időre összeengedjük barátnőimmel a dedeket, akik még nem értékelik ezt annyira, mint mi (mondjuk nem is panaszkodnak, sőt, hipercuki pillanatokat generálnak, mint például a Leon fiú nózipuszija Lilivel, csak hogy a 13 év múlva kínosabbakat említsem). Meg olyan is volt, hogy Delphine barátnőmmel 20percen keresztül próbáltunk telefonon belőni egy órát, amikor mindketten szabadok vagyunk és tudunk teázni egyet (ő épp két munkahely között tette a semmit, én meg ugye otthonülő gyeses anyuka vagyok, egymástól két sarokra lakunk). 

Aztán múlt (előtti?) péntek reggel potya- autókáztunk Sopronba, ott mászkáltunk gyalog (utazotáska, autósülés, hátizsák, Lili), moziban voltunk (utazótáska, autosülés, hátizsák, Lili), intézkedtünk (utazótáska, autósülés, hátizsák, Lili), veszekedtünk (mijafrancnak az utazótáska, az autósülés, a hátizsák, a Lili), ettünk (utazótáska, autósülés, hátizsák, Lili), és úgy gondoltam, hogy nekem meg Lilinek este még belefér egy laza három és félórás vonatozás (+ utazotáska, autósülés, hátizsák, Lili). Ritkán kívánok esténként valami pohár töményet, de akkor erősen így volt. 

Meg olyan is volt, hogy dolgoztam titkosat, és Lili meg pótanyukázott tesómmal, igaz, hogy megszakitásokkal, de 8 órát. Fura volt. 

Meg olyan is volt, hogy a nyugis hétköznap délelőtt, amikor blogot akartam irni, a díványon unokaöcsém nr1 feküdt frissen törött lábbal (gimis sítábor rulez), a földön Lili bóklászott, a hátamon unokaöcsém nr2 hintázott a hordozóban, míg vasaltam, apukám hümmögött az újság mögött, tesóm pörgött, anyukám hol feltűnt, hol dolgozott, és kicsit később befutott az unkkaöccsök-anyukája-tesóm. Aznap se írtam egy sort se. 

Meg fodrásznál is voltam, és most megint tök rövid a hajam.

Meg Kisfaluban is voltunk, ami nem Tszm, de ott laknak az unokaöccsök, meg unokahúg nr1, es Lili meg Samu bölcsizett a földön, már mindketten olyan okosak,hogy tudják, hogy a másik kezében levő játék az _sokkal_ érdekesebb, mint az összes többi elérhető. De még egyikőjük sem tud igazán előrefelé kúszni, ha-ha.  (vagyis azért mikor TündérLili megkaparintotta A Trombitát, akkor S. azért ösztönből előrenyomult vagy tíz centit, hogy mentse a kincset)

Unokahúg nr1 meg tök jókat mesél, tisztára gimiben éreztem magam, meséltem neki én is kicsit régi sztorikat, bár nem sokat voltunk együtt, mert ezek a mai fiatalok annyira le vannak terhelve. Kivéve az, amelyik eltöri a lábát, vele lehetett legózni, de ő meg nem az a beszédesfajta (istenem, hát fiú, mit csináljunk).

Meg olyan is volt, hogy Lili délelőtti alvása elhúzódott, és rohantunk neki pulóvert venni a városba, aztán haza és sietve indultunk TSzm-re anyukámmal, meg egy szakajtónyi kisunokával, mert apukám már várt minket. és a nagy sietségben elfelejtettem, hogy Lili már öt órája nem evett (szaranya), de ahogy bekötöttük az össze hülye kis autosülést, Lili szólt. Elég hangosan. A terv az volt, hogy az autopályán majd kap, de addig siessünk, hogy megússzuk a délutáni csúcsot, de nem bírtuk odáig dobhártyával. Hátraültem, megszoptattam, elindultunk, de ugy, hogy Lilinek még ideje volt kakilnia egyet, amin először csak nevettem, ugyan már, Tszm-ig kibírja, de aztán kicsit átázott aruhaja, akkor már nem nevettem, utána meg már az én ruhám is átázott, mert ölbevettem, és akkor kiderült, hogy a MOL-kúton nagyon helyre kis babapelenkázó helyiség van. 

Meg olyan is volt, hogy a szüleim színházban voltak, és alig tették ki a lábukat, unokahúg nr2-3, akikkel ott voltam, lebontotta és átépítette a nappalijukat, mi meg Lilivel drukkoltunk nekik, aztán a kisbabát letettük, és akkor végre én is részt vehettem a bunker, vár kastélyépítésben, csináltunk is egy tök jót, abban meséltem aztán estimesét zseblámpával. Másnap meg gazdálkodj okosanoztunk, meg kisebb várakat építettünk, meg kinevetavégéneztünk, meg kitalálósdnit játszottunk, meg olyat, hogy valaki rajzol egy fejet, lehajtja, a másik rajzol egy felsőtestet, lehajta, a harmadik egy combot, lehajtja, a negyedik meg egy lábat, aztán kihajtjuk az összeset, és jót nevetünk. Meg olyat, hogy a takaró alatt kézbeadott tárgyról ki kell találni tapogatással, hogy az mi. Meg mindenféle memóriajátékot.

Na, a lényeg, hogy ma hazajöttünk, és azt hiszem, szükségem van pár nap pihenésre.

Szorult helyzetében Lili nem vette jó néven, hogy először nevetek egy nagyot, majd lefényképezem, és csak utána szabadítom ki. Türelmetlenül topogott a lábával, hogy na mi van már. Ideje lenne megtanulni előrefelé kúszni.

(soulemama nyomán)

Nálunk most épp a nappali lesz a soros, és nálatok?

Olyan jó olvasni a kommenteket, meg a kommentelők blogjait, meg beszélgetni az olvasókkal, mert csomóan (n>3) nekilendültek a flyladynek, és ezáltal én is jobban motiválódom. Körmotiváció. 

Mondjuk én sosem csináltam a rutinfelépítést (bár ránkfért volna), egyszerűen csak kidolgoztuk a zónákat és belecsaptunk a levesbe. 

Felmerült, hogy mi van, ha Táltos Bandi épp nincs itthon. Természetesen akkor csinálom úgy, ahogy tudom, súlyozom a problémákat (kb ez volt ez elmúlt egy évben). Azért nem esz meg minket a kosz. Csak mondjuk nem mosom le a konyhaszekrényt, vagy nem törlök port mindenhol.

A nappali nálunk nem olyan nagy cucc. Mostanában a játékok összehajigálásával kell kezdeni, letörölni a port a két polcról (hm, ez szokott mostanában elmaradni, mert erősen rájuk fér már egy kiadósabb szortírozás - vagyis az egyiken az megvan), a képekről, az ablakpárkányról, és felporszívózni. Ilyenkor, ha én csinálom a fotelt meg a díványt is leporszívózom, és hasonlóan a konyhaszőnyeghez, most szeretnék rászokni arra, hogy a díványon levő takarót ilyenkor mindig kimossam.

Lili egyébként elég jól terelget minket a helyes irányba, mert ha tiszta tej/nyál/büfi a szőnyeg vagy a takaró, akkor rendszeresen észbe kapok, hogy mossam. A mi alapkoszunk nem tűnik annyira fel :)

Összefoglaló a 3. hétről:

- visszavarrom a faliszőnyegre a leszakadt akasztót :: PIPA! már csak TB-nek kéne a szőnyeget visszaakasztania

- Sopronban intézkedem (remélem!) :: PIPA! lehetett volna többet is, de összességében elégedett vagyok

- befejezem a majmot :: MAJDNEM! miután hét elején eltűnt a barna fonalam, és napokig azt kerestem dívány párnája mögött, ágy alatt, különböző sarkokban, ahová becsúszhattott; tegnap megtaláltam - ki nem találnátok, hol! - abban a kis zsákban, ahol az épp aktuális horgolós dolgokat tartom. Például a barna fonalat a majomhoz :S túl nagy rendet tartok, ebből is látszik.

- teszek legalább két lépést a munkakeresés rögös sima útján :: PIPA! na jó, nagyon kis lépések voltak... bejelentettem Lilit bölcsibe és írtam egy levelet az egyetemi álláskereső cégnek

- kimozdulunk a lakásból mindennap :: 7:6, nem is olyan rossz

- az egyik könyvespolcot elkezdem rendberakni (pár könyvek rendezése, himi-humi kidobása, porszívózás, faápolás) :: rendbetettem, bár a könyvek még mindig kicsit összevissza vannak, és a polcporszívózást babysitter nélkül nem csinálom. Persze hét közben itt volt TB, de akkor meg vele voltunk, nem töltöm az időt hülyeségekkel :D

- dolgozom a számítógép rendjén :: izé, ehhez hiányzott egyrészt egy kábel, amit a szüleimnél hagytam a múltkor, másrészt meg TB öccse hiányzik, mert a múltkor TB-vel félbehagytak egy nagy átalakítást, és pont olyan a gép, mint amin félbehagytak valamit. TB öccsének viszont vizsgaidőszak van, szóval most várok türelemmel :)

Viszont: 

- leboholytalanítottam 2 pulcsimat

- rengeteget puszilgattam a kisdiót

+1!: Kalor kommentje juttatta eszembe, hogy a két hétvége és a közbeeső 5 nap alatt 3x megsütöttem a kedvenc kukoricás-sajtos pogácsámat

ma meg egy sima édes scone-t sütöttem, alig állom meg, hogy ne egyem meg az összeset, mert akkor nem tudok holnap vinni a mosonmagyaróvári útra

Ezen a héten:

- teszek még két lépést a munka világa felé

- folytatom az ügyintézést (postára is kell menni ,meg minden! most szóljon, ha kér valaki képeslapot)

- befejezem a majmot

- befejezem a téli ajtódíszt (jövőre is jó lesz)

- rendberakok még egy polcot

- csinálok krémeket (megrendelésre meg magamnak) és magamnak dezodort is

- valami nagyon fontos volt itt, de elfelejtettem, majd pótlom később előveszem a varrógépet és megvarrok pár cucco

Sopronban egyébként az is volt, hogy életemben először utaztam női sofőrrel taxiban. Nem tudom, hogy csak a hóhelyzet miatt ugrott-e be (nem jártak a helyi buszok), de multitaskingban lepipálta a férfi kollégákat: ő volt a diszpécser is, úgyhogy míg vezetett (jó, mondjuk kb harmiccal lehetett haladni), fogadta a bejövő hívásokat, koordinálta a többi taxist a fejetlenségben és nyugtatta telefonon a fél órája taxira várakozókat. Néha elfelejtette, hányas házszámot is mondott a megrendelő, akkor segítettem. És ő volt az egyetlen (az aznapi háromból), aki kinyitotta nekem az ajtót (belülről hátrahajolva), mikor látta, hogy babával vagyok.

Nem adjuk fel :) meg sem lepődtem, mikor csütörtök reggel felkelve láttam, hogy sűrűn hull a hó. Ezúttal megint hárman mentünk, és most Sopronba, nem Mosonmagyaróvárra. Durván túlbiztosítva korán indultunk a vonathoz (TB panaszkodott is), amit megdobott még egy tizenöt perccel a vonat késése. El kell mondanom, hogy ezúttal az osztrák kollégák sem voltak a helyzet magaslatán, a monitoron tök más volt kiírva, mint amilyen vonatok jöttek, és végül át is kellett mennünk az előirányzotthoz képest egy másik vágányhoz. Há-há.

De nem erről akartam írni (a családi nap igazából egy romantikus maratoni ügyintézésről szólt), hanem arról, hogy kiskoromban még úgy volt, hogy a kívánságokat az ember titokban tartja, különben nem teljesülnek. De tavaly azt tanultam (sok minden más között), hogy a kívánságokat ki kell mondani, hogy nagyobb eséllyel teljesülnek. És fogalmazgattam magamban egy posztot erről, meg arról, hogy én nagyon szeretnék mozdonyon utazni. Ez már egy nagyon régi vágyam, de most pár hónapja újult erővel jelentkezett.

És jó előjelnek veszem, hogy Sopronban megismerkedtem egy igazi* mozdonyvezetővel, bár még csak a szárazföldön beszélgettünk.

Nagyon szeretnék mozdonyban utazni.

Nagyon jó mozdonyban utazni.

Köszönöm (köszönöm, hogy ilyen jó kívánni, hogy ilyen jó kívánságaim vannak, és hogy minden esélyem megvan rá, hogy egyszer mozdonyban utazhassak).

* ez valami olyasmi misztikummal övezett foglalkozás nekem, mint a mikulás

Update: Végre megtaláltam. Még gimiben láttam a Simon mágust, és nagyon szerettem. PErsze az egészet, jókor láttam, jó társaságban, és a nyitójelenet azóta is a fejemben van. Mármint a vonatos rész:

Szóval kedves visszatérő és új flyladyzők. Nem szeretnék Via babérjaira törni (ld Zónázzunk!), ezek a bejegyzések főleg nekem szólnak, de aki akar, kommentben csatlakozhat. A rendszert nem is ismertetem, az urba-eve-en el lehet olvasni, Via szakszerű és világos tálalásában, de leírom, mi éppen mit hogyan csinálunk.

Nikolettnek igaza van (a fogadalmas posztnál már kitárgyaltunk pár dolgot), a rendszeres szortírozás az alapja, ezt Via is írta. Mi kihagytuk a kezdő lépésként deifinált nagyselejtezést, bár szerintem nem is olyan vészes a lakás. Vagyis vannak persze nehezebb sarkok, amikor épp van motiváció, vagy jó ötlet a rendszerezésre, akkor tesszük ezeket rendbe. A vágyálmom egy olyan követhető rendszer, mint Nikoléké (évente két, jól definiált nap a selejtezésre), de 1. egy kontrolfóbiás életművésszel élek együtt 2. skizo vagyok, egyik felem egy maximalista sváb, a másik egy laza délszláv, ki lehet találni, mennyire működöm hatékonyan.

Olyan igazi flylady-s kontrollmappánk sincs (bocs, ez most nem egy ilyen demotiváló bejegyzés akart lenni, inkább csak bátorítok mindenkit, hogy kezelje személyre szabottan a programot), vannak listáink, minden hétre egy, amin fel van sorolva, hogy az adott szakaszban mit kell megcsinálni, és emlékeztetőnek mindig ott van a heti gyorstakarítás (aka lakáskényeztetés) teendői. Egy régebbi kiadásban le volt osztva, ki mit csinál (kétféle betűtípussal), az újba nem tettem bele, de Bandi már hiányolta. A lista a mikró tetején van, de TB ott nem látja, lehet, hogy a bojleren lesz a jövőben, mindig csak az aktuális. 

Mi akkor csúsztunk el, mikor én már nem dolgoztam (ergo ráérek, Bandi kilazult a rendszerből), de terhes voltam (ergo sok mindent nem csináltam, mert vagy émelyegtem, vagy nagy volt a hasam). 

Most leginkább az van, hogy a heti gyorstakarításnál, ami nálunk a szerda, TB segít ezerrel, de hétközben a részfeladatokat én csinálgatom. Kell egy kis elszántság a belelendüléshez, de annyi előnyünk van, hogy tudjuk, működik a rendszer, és mikor fut, akkor nagyon jó.

Ezen a héten a konyha a soros. Nem akarok minden témát lelőni, mert akkor miről írok később, és hová kommentelnek a többiek. Kiemelek egyet: nálunk van két szőnyeg, az egyik a munkapult hosszában, a másik az ebédlőasztal alatt. Ezeket random szoktam mosni, a pult melletti sokkal gyorsabban koszolódik, mint az asztal alatti (hm, egyelőre). Mikor már nagyon koszos (kifröccsent cuccoktól foltos), akkor még szenvedek egy pár napig, aztán egy alapos porszívózás után bedobom a mosógépbe, mosódió és ecet társaságában. Utóbbi azért, hogy szép maradjon a színe, az öblítő meg egyébként is túlzás egy szőnyegnek. 

Idén szeretném bevezetni, hogy havonta, mikor a konyhára kerül a sor, mindig kimosom, akárhogyan is néz ki, így elkerülöm a cikis állapotot. Meglátjuk, beválik-e, őszintén szólva fogalmam sincs, eddig milyen gyakorisággal mostam. Egyébként a porszívózós része, amire nekem a nagy elhatározás kell, elő kell venni a gépet (aztán visszarakni), hát ez nekem néha emberfeletti feladatnak tűnik.

+1: a mosást ma este vagy holnap reggel csinálom, így pont megszárad a szerdai gyorstakarításra. Szeretem a frissen porszívózott (felmosott) padlóra visszatenni a tiszta szőnyeget.

Szóval, van kedvetek csatlakozni? Van kérdés? Tervezem, hogy leírom, mi mit csinálunk egy-egy zónában, az segítene valakinek? Valamint bevált zöld praktikákat is leírnék, a magazinokban mindig olyanok írnak ilyenről, akik még sosem adták ki a kezükből a domestost.

Ezen a héten:

- visszavarrom a faliszőnyegre a leszakadt akasztót

- Sopronban intézkedem (remélem!)

- befejezem a majmot

- teszek legalább két lépést a munkakeresés rögös sima útján

- kimozdulunk a lakásból mindennap

- az egyik könyvespolcot elkezdem rendberakni (pár könyvek rendezése, himi-humi kidobása, porszívózás, faápolás)

- dolgozom a számítógép rendjén

Na, ugye múlt hétfőn volt az a próbálkozás, hogy családilag eljussunk Mosonmagyar-óvárra Lili tornájára. Ma újra próbálkoztunk, de Bandi nélkül (este jön!). Eredetileg úgy volt, hogy kocsival megyünk, mert beszerveztem Júlia barátnőmet (fel akarta méretni a Sára babáját), de miután tegnap elkezdett esni a hó, J. már este jelezte, hogy nem biztos, hogy reggel el mer indulni. Hajnalban a hókotróra ébredtem, úgyhogy nem lepett meg, mikor J. hívott, hogy ők inkább maradnak.

Rettenthetetlen NH-né azonban nem ijed meg egy kis hótól (és szeretettel gondol Ziebire), forró tea lefőz, termosz, útitakaró, pogácsa táskába bekészít (cayenne borsos-kukoricás), addigra Lili is felébredt, igaz, ő úgy képzelte, hogy kap egy kis tejet, és az utolsó cseppel a szája szegletében visszaalszik a jó meleg anyaölben, ehhez képest meglepődött, hogy peluscsere, öltözés, kesztyű, overáll, sapka, be a hordozóba (mióta locspocs van, kendő helyett türkiz manducában nyomjuk), és mikor a kilincsen volt a kezem, hogy az elemekkel dacolva kilépjünk a zord külvilágba (ritkán érzem ennyire melegnek és bársonyos puhaságú fészeknek a lakásunk), csörgött a mobilom. A terapeuta volt, mondta, hogy el ne induljunk, még ha el is jutnánk Móvárig, az ő falujuk abszolúte el van zárva, járhatatlanok az utak.

Rettenthetetlen NH-né kicsit tétovázott, mert a lelkem már megkeményítettem és az arcom is be volt kenve kakaóvajjal, hogy ne csípje ki a hideg, szóval tétováztam egy cseppet, de be kellett látnom, hogy mozgásfejlesztés ide vagy oda, maradunk. Azért ha már így beöltöztünk, gondoltam, tudjuk le a napi sétát, én mégegyszer bele nem gyömöszölöm ma a kiscukrot az overállba. Lementünk hát a parkba, és jártunk egy órát. Szuper idő van egyébként, egyáltalán nincs hideg, a combfix-farmer kombóban csak egy óra múltán kezdtem kicsit fázni, de addigra a parkon átsiető emberek is furán néztek ránk, egy centis hóréteg volt a kabátomon, Lili kapucniján és a hordozón is. Mi voltunk a kötődő nevelést reklámozó hóember és hógyerek.

Mikor még nem volt gyerekem, mindig úgy képzeltem, hogy mikor lesz, akkor kora reggelenként már a parkban leszünk, mert hogy majd biztos sír, és le kell vinni sétálni, hogy a család többi tagja tudjon aludni. Az eszembe sem jutott, hogy a gyerekem reggel maximum azért fog sírni, mert nem hagyom aludni

Na jó, de hol vannak a kacsák?

A varjak megvannak

Kiskacsák, hahó, merre vagytok?

Megvannak!

 Ez még csak az első tíz perc, még alig van rajtunk hó. Lili a nagy fehér a bal alsó sarokban 

Így néz ki az én szemszögemből. Lilicsiga már az elején úgy döntött, hogy nem érdekli az egész hülye hétfő, visszahúzódott a házába és aludt

Így vasárnap délre úgy érzem többet tudok a termosztátok belső világáról, mint szeretnék. Tegnap későn jöttünk haza, nem tűnt fel, hogy nincs fűtés, éjjelre úgyis le szoktam venni 19 fokra. De reggel már határozottan hideg volt, és a szabályzó nem reagált semmire. Szerencsére Lili úgy döntött, hogy összevonja az éjszakai alvását a délelőttivel, a hálózsákban és a tollpaplan alatt nem aggódtam érte annyira.

Hiányzott a férfi a háznál (holnap jön!). Felhívtam a legkedvesebb villanyszerelőnket fizikusunkat, aki távgyógyászatban elmagyarázta, mit zárjak rövidre egy kihajtogatott gemkapoccsal (csak rózsaszínt színest találtam, de lehámoztam róla a borítást). Szétszereltem a termosztátot (figyelem, nem körömreszelővel, hanem csavarhúzóval!), és már épp megkezdtem volna a műtétet, mikor bejelentkezett Bandi, és ettől úgy megmelegedett a szívem, hogy azóta nem fázom. Vagyis ez is igaz, meg az is, hogy megoldódott a probléma, végre meleg van, egyelőre nem csapott meg a kettőharminc, és új termosztátot sem kell vennünk. 

Pedig már azon gondolkodtam, kinél fogunk holnapig Lilivel héderezni.

(a kis alvógép meg az akció közben felébredt, kapott tiszta pelust, játszott egy sort, kakilt, kapott tiszta pelust, és most, így, egy óra fennlét után diszkréten dörzsölgeti a szemét, hogy mikor lehetne már aludni egy kicsit)

Mostanában lettek Lilinek kedvenc szavai, a Má-má, egészen lágy hangon, eddig ritka volt, de a múltkor egy teljes napon keresztül mondogatta, odavoltunk.

Aztán már olyat is tud sírós hangon, hogy nemnemnemnemnemnemnemnem, bármi történjék is. 

Hát te! Te! Te! leginkább suttogva.

dádádá! bababa! kijelentve.

titá! titá! egészen vékony cérnahangocskán.

A hábübübü meg bárhogyan és mindenre jó.

Nem igazság, hogy mindig csak sírok, hogy Bandi nincs itthon, akkor meg nem írok, mikor itthon van  5 napon keresztül. Teljesen, szőröstül-bőröstül a miénk volt, és az utolsó pillanatig kiélveztük Lilivel. Megnéztük A férjem védelmében első évadját, heverésztünk az ágyon, a díványon, földön és kád forró vízben (beférünk mindhárman), csokikúrát tartottunk, beszélgettünk meg aludtunk rengeteget. Jó volt.

Ma meg történelmi pillanatot éltem meg, többnapnyi munka után üres az inboxom. Már rég kacérkodom a gondolattal, hogy ez nekem így lesz jó, de a 4000+ levél rendszerezése elriasztott. Még nem tökéletes, van egy "maradék" feliratú folderem, de csak 1000 levéllel, az smafu. És közben elgondolkodtam olyan kérdéseken, hogy mi a csudácskának őrzöm meg az összes emailt. Persze vannak fontosak, meg szép emlékek, meg érdekes dolgok, de van pl egy csomó, amiben mondjuk Tea&Yarn-t szervezek a barátnőimmel, és mindenki leírja, hogy aznap ráér-e, vagy sem. Bár most így egy évadnyi tömény The Good Wife után kicsit úgy érzem, hogy egyszer valakit 20 év börtöntől menthetek meg, ha épp nálam van egy email, amiben leírja, hogy "bocs, péntek nem jó, anyámnál ebédelek".

A következő -még nagyobb- falat a számítógép lesz/van, igaziból évek óta húzódik a dolog, az én foldereim például már egészen nagy rendben vannak, de a Desktop kriminális, meg TündérLili ezermillió kis fotója az elmúlt hét hónapban sem lett igazán rendszerezve.  A legtöbb például még fent van a telefonomon, onnan szoktam küldözgetni a hardcore rajongótábornak.

Ááá, ez így egy unalmas bejegyzés lett, igaz?

Gondolom az sem segítene, ha leírnám, hogy ma elsétáltunk Lilileinnal a közeli Bauhausba (mondjuk két kilométerre van), hogy vágnak-e méretre polcot, mert az kéne az előszobánkba. Régen egy csomót foglalkoztunk a lakással, aztán egy ponton elfogyott a lendület meg a pénz, maradt pár fél/átmeneti megoldás, de most újra motivált lettem. Első feladat az előszobapolc.

Ja, nem vágnak egyébként, csak olyan rétegelt falemezt, de az nem jó.

 Ááá, uncsi vagyok ma mindenképp, inkább berakok egy fotót, az legalább homályos.

A múltkor valaki a Táltos családban lekiskopaszozta, hát egészen fel voltam háborodva :D

Gödröcskés könyök rulez

Az újévi fogadalmakban pont annyira hiszek, mint a vasárnap estiekben... vagyis eléggé ahhoz, hogy időről időre megfogadjak valamit, amit aztán vagy betartok, vagy nem, de nem is baj, mert az a lényeg, hogy próbálkozom.

És mindig jó, ha nyoma van, vissza lehet nézni az újabb motivációért, meg adott periódus végén levonni a konzekvenciákat.

Szóval:

- 2013-ban végre tényleg megújratanulok németül. Szeretném elérni minimálisan azt a szintet, ahogy 16évesen beszéltem németül, ha ennél jobb lesz, én csak örülök. Ehhez a terv az, hogy Pallitsch néni minél többször jöjjön át, szemet hunyok az erős wienerisch akcentusa felett, mert cserébe türelmes (és aranyos, meg intelligens. És odavan Liliért). Valamint az évi átlag egy helyett öt könyvet szeretnék németül elolvasni az év leforgása alatt. Lehet hangoskönyv is. Nem sok, de a heti beszámolókból megtanultam, hogy a kevés is lehet épp elég

- rendet teszek, és rendet is tartok a számítógépünkön

- FlyLady (méltatlanul háttérbe szorult kedves barátnőnk)* - nem azért, mert takarításmániás vagyok, hanem mert erősen hat a lelkiállapotomra a környezetem és vica versa

- befejezem, amit elkezdek (nyilván nem lehet mindig mindent, de törekedni lehet, törekedni jó)

- újra beüzemelem a biciklit (valószínűleg nem úszom meg a szervízt) - alig várom, hogy TL üljön, és vihessem ide-oda!

* a rendes takarítást mostantól úgysem ússzuk meg, Lili ma reggel már feltörölte a nappalit és az előszoba felé tartott, mikor elkaptam. Viszont hallgat a -Ne edd meg a szőnyeget! felszólításra.