Na, ha valaki azt hitte volna eddig, hogy a kismasina nem is igazi gyerek, annak elmesélném, hogy ma éjjel 2-60 percenként ébredt. Nem viseltem túl jól. Ráadásul elég jó visszaalvó vagyok, ami ebben az esetben hátrány, hiszen két perc után ugyanúgy a legmélyebb álmomból ébresztett újra, mintha várt volna fél órát. Ha nem lett volna töksötét, látta volna, milyen csúnyán nézek, és egy idő után csúnyákat is gondoltam.

Nem tudom, mi volt a baj, szopival mindig meg tudtam nyugtatni, sőt, volt, hogy elég volt, hogy a felhúzott lábamra fektettem, és rögtön visszaaludt, én meg arra ébredtem, hogy TB röhög, hogy úgy alszunk, mint valami makicsalád, én ülök, Lili lába a nyakamban, a feje a térdemen és szuszogunk.

Egyébként nem fázott, nem volt éhes, nem jön a foga és nem pukizott. Egyéb ötlet?

Csá mindenkinek, -kivéve az idősebb olvasókat, nekik a legőszintébb tisztelettel- boldog újév, satöbbi, rögtön a közepénél kezdeném, ha mindenkinek megfelel.

Na ki az aki hatalmas jelmezben is tud gólyalábon táncolni? (Bocs a képnek semmi köze a bejegyzéshez, egomán vagyok csupán.)

Tegnap újévi fogadalmamhoz híven az első ébresztésre felpattantam mert a család kirándulni indult.

Bocs a közbevetésért de mindig azzal vádolnak meg, hogy túlzásokba esem, úgyhogy mostantól minden egyes szót úgy képzeljetek el, hogy tökéletesen visszaadja a történéseket, semminemű ferdítés nincs a sztoriban.

Szóval. 

Elindultunk a vonathoz huszonhat perccel a vonat indulása előtt, és ez csak relatíve kevés mert a vágány ahonnan a vonat indul légvonalban 530 méterre van a bejárati ajtónktól.(Jóég ne túlozz, ne túlozz! Lehet, hogy 600 méterre.) Legyetek boldogok megnéztem googlemapsen, nincs 500 méter.

Szóval az egész mizéria egy hatalmas kerülő, mert az állomásnak egy azaz 1 bejárata van, és az picit másfelől.

Két villamos közül válogathatunk, mind a kettővel két megálló. Az egyik az orrunk előtt megy el, és én megmakacsolom magam (nem egészen híven újévi fogadalmamhoz) és átmegyek az úton, a megállóba és közlöm, hogy mi (Maki meg én) megvárjuk a következőt ami három perc múlva jön.

NH-né a kereszteződés másik oldalán mondja, hogy de lehet, hogy a másik villamos hamarabb jön, menjünk oda ahhoz. Én mégiscsak erőt vettem magamon és úgy viselkedtem ahogy újévi fogadalmam diktálta, szóval egy perc múlva már ott állt a család (TB, NH-né, Maki) a másik megállóban, és várja a  másik tuját, (fiatalabbaknak vili) szóval a hangulat még nem olyan pánikolós, csak lightosan.

Pár perc múlva villamos érkezik a másik megállóba, baromi bonyolult kereszteződés, kétszer három sávos főút, plusz a kanyarodók.

Ha valaki úgy rohangálna a gyerekemmel ahogy én akkor, nem nézném jó szemmel maradjunk abban, de megpróbáltuk elérni. Pont az orrunk előtt ment el. Ismerős?

Sebaj vissza a másik megállóba, majd ott biztosan hamarabb jön a másik, és itt jegyzem meg először, hogy gyalog még odaérnénk a vonathoz.

NH-né látja, hogy nem viccelek, és azt mondja hogy várjunk még három percet. Ő sem viccel. 

Két perce várunk, mikor NH-né elsétál a kereszteződésbe, és lógó orral jön vissza, hogy nem jön a másik sem. Mondjuk ezen nem lepődtem meg annyira mint azon, hogy egy perc múlva kikanyarodik az a bizonyos villamos amit elment megnézni, hogy jön-e? Azt mondja nem érti, hihetetlen az előbb még nem volt ott. Tééééényleg Biztosúr a saját szememmel láttam. Ez a villamos a semmiből került elő.

Na a harmadik lekésett villamos után azért kezdtünk pánikba esni. 

Feltűnt egy villamos ami jó irányba ment, csak le volt robbanva, utasokat nem szállított, bár mögötte jött egy mentesítő de ez a bizonyos első rozzant VÉGIG 10km/h-val vonszolta előttünk azt a lomha fémvalagát.

A villamoson NH-né közölte, hogy csak egy maradhat, egy jegyünk van, szóval ahogy leszállunk rohanjunk mint az állat, és ő megy Makival én maradok. A gyereknek az anyjánál a helye. Erre mondjuk nem tudtam mit mondani  de inkább elképzeltem, hogy vennék egy jegyet némi pótdíj ellenében. :)

Mire ezt tisztáztuk megállt a gép (olyan vicces, hogy erről mindenki repülőre asszociál, pedig a villamos is aluszik gép) és mi, zsebtolvajokat megszégyenítő rohanással, elértük a vágányt fél perccel a vonat indulása előtt, de ez a vágány kétszáz méter hosszú és a mi vonatunk tőlünk száz méterre állt. Aztán fél perc múlva tizenöt méterre mikor elindult. Mentségünkre szóljon, hogy hideg volt, és előtte már rohantunk. Egyikünk hátizsákkal másikunk,... hát Izsákkal. :D Bocs! Van jobb. -Ki szel Tünde? -Várjál Tom! Szelek!

Na a B csapat, (ez te vagy Kenny NH-né!) kicsit pityergett az eseményeken, inkább csak könnyes szemnek mondanám, az A csapat (Maki, plusz egy fő) hazament és a másik oldalára fordulva aludt még százötven percet édesdeden.

Egyébként nem hiszek a véletlenekben.

Előtte. Utána. Színházizomzat. (Itt se kell bárminemű összefüggést keresni a történettel :) 

(igen, tudom, hogy tegnap volt vízkereszt, csak nálam több nap egy poszt megírása, címnek viszont jó volt)

Na, most, hogy már minden más blogger túl van rajta, írok én is egy kicsit az óévről, meg az újévről. 

2012: Nem kényeztetett el minket ez az év (bár Cafephilo megjegyzése az újévi posztnál bejött: fantasztikus, tudatos, spirituális bioanyuka lettem ebben az évben. Igaz? :D), anyagilag biztos nem. Persze úgy kell nekem, minek írok olyan marhaságokat, hogy már annak is örülök, ha túléljük. Mert azért esélyes volt, mert világvége, meg szülés (ami akkor a blogon még titok volt, de attól féltem legjobban), de végülis tényleg túléltük, és valahol tényleg hálás vagyok, mert szeretném hinni, hogy erősödtünk, hogy tanultunk, hogy előrébb jutottunk. De ha jellemeznem kéne, 2012 volt az az év, mikor éhes voltam. Szinte mindig. És ez azért akkor sem olyan jó jelző, ha mindenki éhes, aki terhes/szoptat.

Viszont amikor néztem a tévén az órát, hogy már csak tíz másodperc van az évből, rádöbbentem, hogy azért jó volt. És hiányozni fog 2012, bármennyire is örülök 2013-nak. Majdnem meg is sirattam szegény kis óévet, amit annyira csak túlélni akartam. Mondjuk én a himnusznál mindig sírok, szóval ez nem akkora újdonság.

2013: Írhatnám, hogy várakozással telve nézek elébe, de nem lenne igaz. Remélem, ez annak a jele, hogy megtanulok a pillanatnak örülni. De az biztos, hogy nem fogunk unatkozni.

A terv (nem, nem "A" terv, nincs "B", majd rögtönzök, ha kell)

- Öt hónap van az itthonlétből, öt hónapom van rá, hogy megteremtsek magamnak egy munkahelyet, ahol sikeres vagyok, pénzben és szellemileg is elismert, és ahol nem szakadok el napi 10 órára (sem) Lilitől. Vagy valami más módon teremtek jó anyagi hátteret. mondjuk egy állás Bandinak a Wiener Philharmonikernél? Mint fuvolista, persze. Ezzel az opcióval mindenki csak nyerne. Én, Bandi, Lili, mi, a Wiener Philharmoniker, és a publikum is. Tiszta haszon.

- Egyensúlyba kerülnek az elvárásaim és a tehetségem, ezáltal rend lesz körülöttem és bennem is. Jól osztom be az időmet, és hasznosan töltöm el a napot. (igen, mások blogjainak az olvasása is hasznos)

- Bandi ebben az évben... hm, itt kihúztam, amit írnék, írjon ő. Szóval Bandi ebben az évben sokkal többet ír a blogba, és ennek mindnyájan örülünk.

- Lili ebben az évben egyéves lesz, majd másfél. nem rontom el marad ilyen gyönyörű, kiegyensúlyozott, derűs, csak megtanul még egy csomó minden hasznos dolgot.

- idén (is) sokat leszünk a nagycsaláddal

Hát, kb ennyi, de lehet, hogy még valami eszembe jut. Részletesebben akartam, mert imádok listát írni, de inkább igyekeztem általánosságban fogalmazni. Lesznek heti posztok a tennivalókról, ha nem baj, de nem csak az lesz, ígérem. És lesz kép Liliről :)

Már négy napja meg kellett volna írnom, csak nem vagyok jó gép közelében, így nehézkes a képbeillesztés. Pedig olyan gyönyörű, legszívesebben mutogatnám mindenkinek. Mondjuk inkább élőben, a fénykép, ahogy Perger Laci barátunk szokta mondani,nem hiába készül objektívvel, én meg szubjektíve mutogatnám a kis pirospozsgás zsömleképit, a túlkelt kalácsokat, az összehúzott pagodaszáját, vagy a fültől fülig érő mosolyát a felhúzott orrocskával. Rengeteget változik egyébként, eltűnőben a formátlan toka, kerekebb az arca megint, nő a haja napról napra, és egyre kedvesebb. Ha lehet ezt még fokozni.

Kezdem a legkevésbé örvendetesebbel: ebben a hónapban nem aludta át az ejszakákat. Egy budapesti látogatás alatt fejlesztette ki a dolgot, talán mert éhes, vagy szomjas vagy pukizik, nem tudom. Mondjuk nem jár nagy feladattal, általában szól, eszik valamennyit, visszaalszik, sokszor nem is tudom reggel, kelt-e, mikor kelt, hányszor kelt, de azért csak nem jó. De majd megfejtem.

Evés: a sláger még mindig az anyatej, én nem is próbálkoztam azóta, hogy olyan szépen kitaccsolta az alma-répát. Gondoltam, majd az ünnepek alatt, de lusta vagyok, szokás szerint. Elkaptam viszont egy jó kis hányós vírust, kezdtem is aggódni, hogy akkor most mi lesz a tejjel, anyukám meg főzött neki almat, mind megette, megfájdult a hasa tőle, és mikor végzett, elegánsan mind kiköpte. Szóval nem csak az én főztömet utálja :D. Tejem szerencsére azért van bőven, szóval nincs rászorulva. Napközben egyébként szinte csak reggeli-ebéd-vacsorára eszik, meg ha épp nem úton vagyunk, akkor elalváshoz. Szopizás közben azért a kezében az ujjam, néha azon is rágcsál egy sort, aztán visszatér a tejhez, irtó cuki.

Mozgás: a forgás az alap, mindig is ment, csak a dedósok nem tudják :) hátrafelé kúszik, ami persze nagy szemétség, mert egyre távolodnak az elérni vágyott játékok. Négykézlábra felnyomja magát, ezt gyakorolja ezerrel. Először ehhez az orrán támaszkodott, mint egy kisfóka, aztán gyorsan rájött, hogy ha kinyújtja a karját, és azzal tartja a felsőtestét, akkor kényelmesebb. Azt hiszem, nem volt kár vinni a dévényes nénihez (3x volt eddig). Mondhatnám, hogy örökmozgó, mert azért mindig csinál valamit, de nem az a fajta, akit nem lehet az ölemben megtartani. 

Komm-komm-kommunikáció: figyel nagy komolyan, ahogy eddig is. Gyorsan barátkozik, főleg az én ölemből :) a nagycsaládnak teljesen természetes része, simul ide, simul oda, bírja a kicsit nagyobbak nyúzását, mondom én, hogy lélekben ez egy sokadik gyerek. 

Tegnap elpantominezte nekem éjjel, hogy éhes. Egy hang nélkül. Ehhez előtte percekig ébresztgetett, húzta a hajamat, én meg csukott szemmel mentettem előle, reménykedve, hogy visszaalszik, vagy csak félreértés az egész. De ha eldugtam egy tincset, keresett másikat. Nagyon türelmes volt. Végre odafordultam és kinyitottam a szemem, erre kitárta felém a két karját, majd kicsit csapkodta a combját, hogy gyerünk már. Hang nélkül. Felvettem, és akkor jöttem rá, hogy teli vagyok tejjel, igaza van, hogy enni akart. Annyira büszke vagyok, hogy na. (és még mondják,hogy a babák csak sírni tudnak)

Persze valahol én vagyok neki a fő, de olyan édesek Bandival. Nagyokat kacarászik TB bohóckodásán, de ha meglat engem, akkor elhallgat, mintha ez az ő kettejük dolga lenne. Egyébként akkor TB is visszafogja magát, szóval kicsit se érzem magam kirekesztettnek :) de ez legyen a legnagyobb bajom. 

Puszit cuppant a levegőbe, kicsit azt hiszem, a beszélgetés természetes részének tekinti, mint a nyálbuborékfújást. Mindenesetre nagymamával, nagynénivel jól beválik, percekig elfoglalják így egymást, nagy puszikat küldve egymásnak.

Mi is van még? Nem mértem, de nem fogyott, 10kg felett lehet valahol. 74-80-as ruhákat hord. 

2012 legjobb dolga volt, hogy megszületett.

Hát BÚÉK!

(vö.: Kik laknak a templomban? - Szószék!; Kik laknak az ásványvízben? - Buborék!    Ezek a kedvenc vicceim, ilyen egyszerű lélek vagyok, bármikor tudok rajtuk nevetni :))

Nevessetek ti is sokat az új évben!

Bocs a profán címért :) nem is tudom, hol kezdjem. Mivel otthonülő kismama vagyok, és a vilag minden ideje az enyém, nem értem, hogy talált a 23-a éjfél még tűvel a kezemben, sehol sem tartva, miközben reménytelenül bámultam az üres bőröndöt a nappaliban. A vonat meg reggel hétkor indult. Jövőre másként lesz, mondtam már? (úgy értem jobb lesz, mielőtt vicces kedvében találnám az univerzumot). Bécsi Nikolék egyébként lassan ilyen kis helyi őrangyalaimmá avanzsálnak, vasárnap is remek időzítéssel akkor érkeztek, mikor már sírtam, ilyenkor ő/ők kedvesen együttéreznek, kábé úgy egy (másod)percig, utána egy laza mozdulattal kirángatnak az önsajnálat mélységesen mély bugyraiból és/vagy megoldják a problémát. Mert nekem ilyen barátaim vannak. Én meg elsózott karamellszószt adok nekik ajándékba. *

Az ünnepeket egyébként a Táltos családnál töltöttük, a napok előrehaladtával egyre nagyobb létszámban. Lili olyan szépen belesimult a három nap alatt a rokonságba, vitorlázott valamelyik ifjú nagynéni karján szobáról szobára, és ha keresztezték egymást az útjaink, hát odamosolygott nekem is egyet, hello, anya, jó a buli. A nagybácsik pedig extra-külön-szuper-édes mosolyokat kaptak és lágy intéseket a kerek praclikkal. Kenyérre tudta volna kenni a srácokat. 

Az afterparty meg Tszm-en van, de Bandi nélkül. Jövőre jobb lesz, most mondom, ha eddig még nem.

Az időt egyébként 2013 részletes megtervezésével múlatom, tervezek listákat írni a blogra (is), arról, hogy mit szeretnék, hogy szeretném, szuper lesz majd kipipálni az év folyamán a pontokat, majd csak meglátjátok (erről mindig az a vicc jut eszembe, mikor mondja a nyuszi, hgy medve, húzzál ki engem is a listádról...). Meg ma vittem Móvárra a kismasinát a dévényes néninkhez. Itt emlékeznék meg arról a szívszoritó pillanatról vasárnap (sajnos lemaradtam róla, mert épp telefonoztam a barátnőmmel), mikor Lili először fordult meg hasról hátra. Mondtam, hogy karácsonyra menni fog.

Ezek vannak.

* bocs Nikol, közben kiderült, hogy TB szerint is túl sós, szívesen visszaveszem, (megeszem,) és csinálok nektek másikat, jobbat.

Kingának mély hangja van. Tök meglepő. 

Megejtettünk egy romantikus baklava-evést a rotenturmstrassei Body Shop előtt, miközben körülöttünk hömpölygött a karácsonyi tömeg. Nagyon furcsa olyasvalakivel beszélgetni, akiről tudsz egy csomó mindent, de közben mégsem. Ennél csak az szürreálisabb, mikor ugyanezzel a személlyel éjjel egykor csetelsz a tesód kihalt, sötét nappalijában. :)

De jó volt ám. És Lili is megmutatta, milyen kis buddhanyúl, szóval nem égtem be, hogy a kitalált valóságomat írom a blogba. Lett egy csomó félbemaradt mondat meg történet a fejemben. De majd legközelebb.

Aztán, mert ez egy ilyen blogger nap volt, Anyahajóval is találkoztam, sőt, aztán náluk is vacsoráztunk, enyhítendő az itthoni üres lakás magányát. Mert nekem ilyen barátaim vannak. Ma éjjel jön haza TB.

Miután második nekifutásra megalkotom a maga nemében tökéletes karácsonyi ajándékot, egy mozdulattal elsózom. 

nincs is jobb, mint olvasás közben elaludni

soulemama nyomán

Tegnap, bár megint és már mióta egyedül vagyunk, sütöttem sütit. Édeset, barnacukor illatút. Előtte voltunk Ringatón Lilivel, aztán a hóesésben sétáltunk a városban. Csak tengtünk- lengtünk, minden tervünk szertefoszlott, ez nem ért rá, az sietett, ez sem volt jó, az sem volt jó, bár lett volna ezer dolgom, kicsit elvesztem. 

Aztán az utcán összefutottunk Pallitsch nénivel, áthívtuk, örült nagyon, megdajkálta a kismézest. Aztán hazatelefonáltam, töltögettem az elemeket, és jött a süti ötlete. Míg sült, meggyújtottam a gyertyákat, és bár az asztalon nagy volt a kupi, szalagok, gyurmadarabok, kenyérvágódeszka száraz kenyérvéggel, számlák, szappanreceptek, a gyertyák valahogy elkendőzték az ünneptelen környezetet. Leültünk az ölemben a nyűgös Lilivel, és karácsonyi dalocskákat énekelgettem neki, Lili meg megcsócsált 10 méter szalagot, ami az asztalról kaparintott meg. Készültem az ünnepre, meg az új évre. Nem vagyok depis, de sok idő óta először feküdtem le úgy, hogy igazán vártam a másnap reggelt. Holnaptól rövidülnek az éjszakák.

Ha már így elmaradt a világvége (vagy ki tudja, talán tényleg meghaltunk, és most csak az álmainkban élünk tovább), mi lenne ha mégis úgy tennénk, mintha túléltük volna? És ennek örülnénk? Ha úgy vennénk, hogy kaptunk egy második esélyt? Ha azon lennénk, hogy ezt a második esélyt már ne rontsuk el?

Ha már ennyire ragaszkodunk a mátrixunkhoz, legalább tegyük jobbá. Szeressük, amink van.

milyen karácsonyi ráadásul, nem?

A kismutató két perc alatt ér körbe.

Mondjuk közben két óránál megáll kicsit, hogy tépkedje a szobanövényt.

(de hátról hasra, hasról hátra még mindig nem akar)

(annyira drukkoltam, hogy senki ne lője le ezt a címet, legalabb az általam olvasott blogokban ne :) mondjuk lett volna B-verzió is, megmondjam mi, vagy hagyjam meg a többi bloggernek a galaxisban?)

Szóval sokat gondolkodtam a világvégéről. Van egy csomó dolog, ami miatt örülnék neki, és egy csomó,ami miatt nem. Persze alapfeltevés, hogy én túlélem. Meg Táltos Bandi, meg Tündér Lili, meg a családom, meg TB családja. Ez a minimum.

Pro:

- nem kéne munkát keresnem januártól (sem bölcsit). Istenem, micsoda megkönnyebbülés, el sem tudjátok képzelni.

- beköltözhetnénk a házamba Tszm-en (feltéve , hogy atulajdonos nem tartozik a kevés túlélők közé, és nem tervezi ugyancsak a beköltözést).

- sokkal kevesebben lennénk a földön, és ez tisztább, jobb, szárazabb érzés.

Kontra:

- OK, hogy Tszm-ig gyalog kéne menni, de itt maradna egy csomó cucc, aminek hasznát vennénk.

- egy csomóan eléggé hiányoznának. A legjobb barátnőm Portugáliában élné túl a vilagvégét, vajon látnám-e valaha?

- ebbe a vilagba szocializálódtam. Hogy ilyentájt megfogadom, hogy majd jövő karácsonykor időben megírjuk a lapokat. Net, áram, tetanusz-oltás. 

Nem tudok dönteni.

Idén karácsonykor a jelenlétem lesz mindenkinek az ajándékom. 

Vagy a távollétem, ki mit választ.

Ma este TL-nek biorépát pároltam, és megbolondítottam egy kis almával.

Ma este TL az egészet a lábamra hányta.

Meg a szőnyegre. 

Sugárban.

Előtte öklendezett.

Kicsit se érzem szaranyának magam.

Új készség: TündérLili dühösködik, ha kiveszem a kezéből az épp aktuális nagyon érdekes dolgot. Például a kis színes tízespapírzsepi-nejlonokat, amiket remekül lehet rágcsálni (és gondolom letüdőzni, de ezt még nem vártam meg).

Mi lesz még itt, még csak most kezdem sejteni...

Engem már az is szívetszétrepesztően boldoggá tesz, hogy vettem egy doboz kölespelyhet a kishörcsögnek. Valahogy olyan igazi, jó, tökéletes anyának érzem magam tőle. Ne keressetek összefüggést, én sem találtam.

Idén is nehezen talál rám az advent, talán nekem kéne keresnem. Mindenesetre tegnap felültünk Lilivel egy piros kisvonatra a friss Hauptbahnhofon* (Főpályaudvar) és a hóesésben üregi nyulakat lestünk a földeken. Vagyis elmentünk Mosonmagyaróvárra, ahol a dévényes terapeutával volt lebeszélve az első találkozó. A vonat egyébként húszperces késéssel indult, nem jellemző, szóval jól elkéstünk. 

TündérLili végigsírta a masszázst, de nem hiszem, hogy fájt volna neki, inkább csak nem értette, hogy mi ez az egész.  Végig ott voltam mellette, duruzsoltam a fülébe, meg törölgettem a krokodilkönnyeket. Viszont amint vége lett, már nagyokat mosolygott a terapeutánkra, szóval nincs harag. Megyünk jövő héten is, és árgus szemekkel figyeljük a változásokat.

* annyira friss, hogy tegnapelőtt, vasárnap nyitották meg, hétfőn még bőven láttunk Bandival bámészkodó és tétova tömegeket leszállni a vonatról. Teljes kapacitással csak 2014-ben fog működni, egyelőre a 9-12-es vágányok vannak készen. Áthaladó forgalom van, nem fejpályaudvar, nincs is kimondottan épület, csak tető van a sínek felett, ami azért ilyenkor télen elég huzatos. Jó érzés volt Viktorral felavatni valami igazán nagyot itt Bécsben, az jutott eszembe, mikor a szüleim arról mesélnek, hogy elmentek megnézni a friss kettes metrót.

A fehérsége miatt hasonlít egy kicsit a lisszaboni pályaudvarra, ott is csak tető van, csak ott nincs mínusz 5 fok

Még azért sok helyen lógnak a kábelek, megy a munka folyamatosan

na, elmondom, hogy kell ezt csinálni. Meséljétek el egy gyanútlan jóbarátnak, az én esetemben vegyük bécsiNikolt, hogy a lelki békétek egy kiadós - egyórás - konyhatakarításon múlik, amikor az ember csak a ráégett zsírra koncentrál a sütő belsejében és a világ megszűnik körülötte, és akkor majd ő felajánlja, hogy babysitteli addig a szomszéd szobában a kisbabátokat. Aztán mintegy véletlenül derüljön ki, hogy nem is egy óra, hanem négy, és nem konyha, hanem opera, de akkor már húzzátok a kabátotokat, meg a cipőt, hogy ideje se legyen átgondolni. Így néztem meg Paul Hindemith Mathis, a festő c. operáját a Theater an der Wienben. Nagyon jó technika, kicsit még csiszolok rajta, de szerintem be fog válni Lili 12 éves koráig. Ja, és hagyjatok elől egy telepakolt fotelnyi vasalnivalót, és bízzatok az emberi jóságban, mert meglesz a jutalma. :D Köszi, Nikol, meghálálom még.

Végülis kicsivel kilenc előtt jött az sms, így pont az első felvonás fért bele, de ezzel kalkuláltam is, mert nagyon hosszú darab (4 órás), és TündérLilinek kilenckor fellövik a pizsit, és hát azért egy hathónaposnak még kell az anyukája este. A Karsplatzon átszaladva, míg a toronyóra elütötte a kilencet, azért jót röhögtem, hogy úgy rohanok haza mostanában a színházból, mint Hamupipőke, csak ő éjfélig kapott kimenőt.

Azért a darabot csak akkor nézzétek meg (holnap lesz a premier!), ha elvakult operarajongók vagytok. Hindemith zenéje elég felkavaró, nem mondanám adventi ráhangolódósnak, viszont nagyon érdekes. Sokszor úgy tűnt, nincs semmi értelme, aztán hirtelen mégiscsak kikristályosodott, a szólisták pedig mintha egymás mellett beszéltek volna el, de ha nem figyeltem túlságosan, csak úgy beeresztettem a fülemen, akkor még sem volt rossz. 

Ezúttal a színészi játék sem volt jobb, mint a klasszikus operákban, illetve sokszor nem éreztem helyénvalónak, de a díszlet, meg a látvány fenomenális volt. Egy húszméteres Krisztus-szobor feküdt keresztbe a színpadon, ahogy a testet levették a keresztfáról. A nyitány alatt először csak valami fehéret látunk meg a rajzolgató Mathis felett, nem is értettem, mi úszik ott be, angyalnak néztem, de aztán ahogy forgott a színpad, kiderült, hogy egy hatalmas átszúrt kéz. Utána bújt elő a sötétből a karja, majd a másik karja (széttárva), a másik átszúrt kéz, aztán lassan oldalról az egész, végül az átszúrt, egymáson heverő lábfejek, a lábszárak közt lépcsővel, ez még inkább fokozza a monumentális érzést a szobor láttán. Közben Mathis végig rajzolgat, és a közte és a nézőtér között lógó hálóra hatalmas skicceket vetítenek a kézről, a lábról, a töviskoronáról. Tartani fog még pár napig a hatása.

Itt az egész opera, nem haragszom meg, ha nem hallgatjátok végig. Remélem, majd előbb-utóbb felkerül valami videó a Theater an der Wientől is:

Egyébként nem Bandiék énekelnek benne, hanem egy szlovák kórus, és én persze elfogult vagyok, meg fent is ültem a kakasülőn, de szerintem nem szóltak annyira. A szólisták között sem volt olyan hang, ami nagyon megfogott volna, de mondom, eég nehéz zene, szóval lehet, hogy csak ezért. Nem lehet mindig Verdit hallgatni. A kardinális tenorja viszont olyan igazi papos, kenetteljes kappanhang volt, nagyon jól csinálta.

Meszlényi Attila: Illetlen ünneplés

Végső soron minden ünnep az élet ünnepe. Döbbenetes, hogy jeles napjainkat életlehetőségeink pusztításával ünnepeljük: levegőszennyezéssel, energiapazarlással, rombolással. Tűzijátékkal, légiparádéval, díszkivilágítással, lakodalmi pohártöréssel, ajándék-szemét halmaival, egész erdőségekre való fa kivágásával karácsonyra vagy majálisra. Amíg kevesen voltunk, a természet pedig kimeríthetetlennek tűnt, ez nem számított sokat, legalábbis még nem voltunk tisztában vele, hogy mennyit számít, de ma már szégyenletes ebben örömet lelni. Egykor a nyilvános kivégzés számított ünnepi látványosságnak, ma a világ kivégzése. És ahogy az akkori ember nem érezte saját barbárságát, ugyanúgy mi sem érezzük a magunk mérhetetlenül súlyosabb barbárságát. Sürgős feladat változtatnunk ünneplési szokásainkon.

Sokan a hagyomány tiszteletére és értékére hivatkoznak, ha életmód-változtatást várunk tőlük, gondoljunk hát bele kissé e hagyományokba. Ne vegyük eleve biztosra, hogy ha kitartunk mai szokásaink mellett, valóban a hagyományokat követjük.

A pazarló ünnepi hagyomány lényege a bőség élményének átélése. Amiben szűkölködünk hétköznap, abban legalább az ünnepeken szeretnénk dúskálni. Amíg csak akkor gyújthattunk gyertyát, lámpát éjszaka, ha nagyon muszáj volt, ha nagybeteg volt a háznál vagy más rendkívüli helyzet kényszerített rá, érthető volt, hogy ünnepkor este is fényözönre vágytunk. Amíg hosszú és veszedelmes hajóúton szállították hozzánk más földrészek kincsnek számító terményeit, valóban ünnepet jelentett, ha déligyümölcs került az asztalunkra. Amíg az autó ritka volt, s a gazdagok kiváltsága, ünnepi fényűzés lehetett, ha a nászmenet autón kísérte az újdonsült házaspárt. De ma, mikor városaink éjszaka is nappali fényben állnak, amikor a banán szinte minden hazai gyümölcsnél olcsóbb, amikor az autók tömege jelenti a legnagyobb állandó forgalmi akadályt, ezekből a hétköznapi javainkból vonultatni fel az ünnepeken még és még többet… ez nem a bőség élményét adja, csupán lapos, fantáziátlan halmozása a bőség köznapi fajtájának.

Úgy látszik, nem tudjuk, hogy ma is szűkölködünk, azt sem, hogy miben. A felsoroltaknak szinte épp az ellenkezőjében. Díszkivilágítás helyett csillagfényben. Tartósítószerekkel kezelt déligyümölcsök helyett őshonos hazai fáink vegyszermentes gyümölcseiben. Autók, tűzijáték, légiparádé helyett tiszta levegőben. Mesterséges építmények, tárgyak, gépezetek beláthatatlan tömkelege helyett szabad természetben. Ajándéknak kapkodva, figyelmetlenül vásárolt újabb fölösleges holmik garmadája helyett családi és baráti együttlétben, eleven emberi kapcsolatokban.

Ha nem akarunk lemondani az ünneplés hagyományos módjáról, nem a külsőségeit és eszközeit, hanem a lényegét kéne megőriznünk, igyekezve abban bővelkedni az ünnepeken, amiben év közben szűkölködünk. Amit ma teszünk, semmi jogon nem nevezhetjük a hagyomány követésének, sokkal inkább hagyományaink új keletű, csúf megrontásának.

Azt se feledjük, hogy a hagyomány nem ennyiből áll: a dúskálás csak egyike az ünneplés régi formáinak. Egy másik, éppily fontos és elterjedt mód az önmegtartóztatás. Vallások és törzsi kultúrák sokaságában számos ünnepet találunk, amelyek lényege az aszkézis, néha önsanyargatás. Utóbbi egyik kirívó, ismert példája a több észak-amerikai indián népcsoport körében is elterjedt naptánc. Ennek alkalmával a férfiak egy fához rögzített pányván addig keringtek, míg a pányva másik, a bőrük, húsuk alá fűzött vége ki nem szakadt a testükből. Minél nagyobb kínokat álltak ki a résztvevők, annál nagyobb megbecsülést nyertek a maguk és mások szemében. Fontos, hogy e népek számára a naptánc számított az év legnagyobb ünnepének.

A mi hasonló hagyományaink szelídebbek, leggyakrabban böjtöléssel járnak. Sokszor a bőség ünnepeihez kapcsolódnak, többnyire megelőzik őket, de hiba lenne szerepüket arra egyszerűsíteni és „hedonizálni”, hogy fokozzák az utána várható élvezeteket. (Ha csak ebben állna a lényegük, ma még abból is sokat tanulhatnánk, s ez nagyon szomorú.) Mondhatjuk, a böjtös ünnepek a testi örömök helyett lelki fejlődésünk, emberi méltóságunk kiteljesedését szolgálják. A jómódú, bőségesen táplálkozó ember számára egészségügyi haszna is van, de ennél többet jelent az alkalom, amikor egyik magas rendű képességünket, az önuralmat gyakorolhatja, fejlesztheti. Aki sanyarú körülmények közt él, éhezik, annak is javára válik a koplalás, amikor végre nem kényszerűségből, hanem saját akaratából böjtölhet. Még ha amúgy sem állna módjában többet enni, önérzetet, méltóságot ad neki, s a vállalt önkéntesség révén éppúgy fejleszti az önuralomra való képességét, mint a gazdagabbak esetében.

Úgy hiszem, nagyon sokat veszítünk azzal, hogy az ünneplés e formáit hagyjuk kihalni, vagy (pl. az egyházak növekvő engedékenysége révén) elsorvadni. Önuralmunk satnyul ezzel, épp az a képességünk, amelytől talán egyedül remélhetjük természetpusztításunk megfékezését. A böjtös és más önmegtartóztató ünnepek, megőrizhető hagyományos vallási tartalmuk mellett, ma teljes joggal válhatnának természetünk legyőzése, egyszersmind a természettel való harmonikus együttélésünk ünnepeivé.

De térjünk vissza a szerényebb és reálisabb elvárásokhoz, dúskáló ünnepeinkhez, amelyek mai egyeduralmában kétségkívül fogyasztói-hedonista szemléletünk elhatalmasodásának jelét láthatjuk.

Miben és hogyan tobzódjunk? Továbbra is a természetpusztításban? Hiszen ünnepeink mindegyike egy-egy haláltánc! Azazhogy sokkal rosszabb, mert a középkori haláltáncok tudatosan idézték fel a (természetes) halál rémét, de maga az ünnepség nem járult hozzá a pusztuláshoz. Mi épp fordítva ünnepelünk: mesterségesen pusztítva, miközben a legkevésbé sem tudatosítjuk magunkban tetteink iszonyú következményeit. (Sötét középkor, fényes felvilágosodás!)

Eleink is gyakran pazarlással ünnepeltek – de senki nem úgy, hogy felégette volna a házát vagy hazáját. Mi lényegében ezt tesszük. Megnézte már valaki, az erre alkalmazott személyzeten kívül, milyen iszonyatos szeméthalmok maradnak egy-egy ünnepély után? Félreértés ne essék: ez nem köztisztasági kérdés! Nem az a gond, hogy a szemetet el kell tüntetni – amit egyébként nem lehet megtenni, a legszakszerűbb kezelés mellett is megmarad, illetve lesz belőle valami, aminek nem lenne szabad lennie –, a problémát az a pusztítás jelenti, aminek a szemét csak jele, lenyomata. Annak is szinte csak a látható jelképe, mert a szemét jóval nagyobb, vízbe, talajba és levegőbe került részét nem látjuk.

Kik azok, akik valóban azt szeretnék, hogy életük jeles napjait, kiemelkedő fordulópontjait ilyen emlékművek örökítsék meg? Ezek bizony mi vagyunk, akik becsukjuk szemünket, nem akarjuk látni, mi miből lesz, miből mi lesz, mi mihez hogyan kapcsolódik, semmit nem érzünk a sajátunknak, és begyakorolt rövidlátásunkkal a mai nap kedvéért feláldozzuk a jövő évet, évtizedet. Képesek vagyunk gyermekeinknek a megfelelő ünnepi alkalomra nagy szeretettel ajándékba adni (díszes csomagolásban, széles masnival átkötve) elhasznált jövőjüket.

Nem lenne túlzás, időszerűtlen végképp nem, ha törvénnyel tiltanánk minden fölösleges létromboló tevékenységet, így a mai ünneplés számtalan módját is. De az intézményes hatalmi eszközök könnyen válnak gyűlöletessé. Ellenséggé lehet szemünkben az, ami helyes, ha erővel kényszerítik ránk. Az illem szava, a társadalmi megvetés sokkal hatékonyabb és természetesebb. Ehhez nincs másra szükségünk, mint saját belátásunkra. De arra igen.

(forrás)

(tegnapelőttelőtt*)Reggel -több, mint egy hét után-, együtt ébredtünk, TL örömében azt sem tudta, hová nézzen, jobbra is, balra is osztogatta a simiket (khm, meg a karmolást, a simogatást még kicsit gyakorolni kell). Nekem könnyű dolgom van, nekem csak balra kell néznem, hogy lássam mindkettőjüket, a háttérben a havas háztető már csak a bónusz. Jóval később együtt indultunk útnak, Lili Bandin, lesétáltunk a színházig, közben zanzásítva elmeséltem a múlt hetet, ide-oda kapkodva a témák közt, hogy volt több mikulás, meg vettünk tesómnak kabátot, és mit mondott Dévény Anna, és a kabát slankított és liláskék, a szüleim levágták a tyúkokat, és TB anyukája palacsintát sütött, anyukám megsiratta a tyukocskákat és még csupa ilyen fontosat. A színházban átcseréltük a kendőt, találkoztunk a rendezővel (beautiful baby, mondta), aztán otthagytuk Bandit, hadd próbáljon. A Naschmarkton, ami a színház mellett van, elsétáltunk a kedvenc teaboltomhoz, ajándékba néztünk finomságokat, és megnéztünk az eladó fiú okostelefonján egy videót a tízhónapos kislányáról. Hazafelé még élveztem egy kicsit, hogy hétköznap van, és nincs tömve a piac, nehezen álltam meg, hogy ne vegyek mindenféle halat, meg kenyeret, meg déli gyümölcsöket. 

Sütött a nap, hazafele sétálva a karlsplatzi karácsonyi vásáron megbámultam a törpekecskéket, ahogy süttetik a hasukat (Lili addigra bealudt a kendőben), és elképzeltem, hogy jövő ilyenkorra mr ő is ott fog ugrálni a kiszórt szénában. Beugrottam a bankba, meg a boltba, biorépáért a kisnyúlnak (az almát köszönte, szerette), meg gőzgombócért nekünk ebédre, aztán kimerülve hazaérkeztünk. Napi séta kipipálva.

*nos, ezt a posztot már napokkal ezelőtt publikáltam, mégsem jelent meg, én meg nem ellenőriztem :S nem vagyok megelégedve a blog.hu-val)

Hát hol is kezdjem, féléves lett a kis gringó egérkénk. 74 centi és több, mint 9 kiló, tehát akkora, mint egy átlagos egyéves. Én nem tudom, hogy nőtt meg ennyire az a háromkilós kisbéka, akit hazahoztunk a kórházból. 

Radica néni szerint kis sváb - egyébként tényleg - kék szem, szőke haj. 

Evés: eddig kizárólag anyatej, hálaIstennek bőven elég volt, ez nekem nagy misztikum, de örülök nagyon (ráadásul hat hónap alatt egyszer sem kellett fejnem, amitől féltem). Pár napja kap főtt almát, örül neki, leginkább annak, hogy rágcsálhatja a kanalat. Reggelente kalimpálva ébred, verdes a szárnyával mint valami kis repülnitanuló veréb, hogy Gyorsan! Adjál Tejet! Mert! Éhenhal! A Kisbaba! Nagyon édes, szeretem. Napközben meg változó, mennyit eszik, néha gyakran, de ha például elmegyünk valahová, akkor simán elvan négy-öt órát a kendőben a nézelődéssel, eszébe sem jut a tej. Gondolom, ilyenkor megvan a rajtam ringatózással az a dajka-faktor, amit otthon a szopizással hajt be. Tudom, hogy még messze van, de a napi egy alma-evéstől már érzem a gyászt, hogy nem lesz mindig az én kis babám, és nem lesz neki elég,amit én adok. 

Foga még nincs. Kapott viszont borostyánkő-nyakláncot (hogy mást ne mondjak, Radica néni is kérdezgette, mikor veszünk már neki, mert az mennyire jó), aminek annyi haszna már biztosan volt, hogy azóta nem tud a nyakában túrót készíteni, és nem sebesedik ki ott a bőre, hanem csupa selyem, csupa jóillat.

Még mindig előrekötöm, ha megyünk valahová, de az otthoni nyűgösségre végre megtanultam a hátrakötést. Lili teljesen meglepődik az új perspektíván, én meg tudok nyugodtan teregetni

Alvás: még mindig nagyon ügyesen átalussza az éjszakát. Este 9-kor elkezd nyűgösködni, ilyenkor kap vacsorát, és szépen bealszik, ha valamiért hamarabb evett, és jókedve is van, akkor csak lerakom az ágyba, de ez a ritkább. 10-ből kilenc nap a karomban alszik el, de nem bánom. Még mindig velünk alszik, szeretjük a majomfészek életérzést, mióta nem olyan törékeny kis jószág, nem is kell vigyázzban aludni mellette. Bár TB kézzelfogható közelsége hiányzik, TL 74 centije alatt átdugom Bandihoz a lábam, az is valami. A 160 centiből közös megegyezéssel 70cm Lilié és az enyém, 80 Bandié, és annyira megszoktuk, hogy mikor TB nincs otthon, akkor is így alszunk. Tiszta haszon egyébként, hogy mire én lefekszem, már bemelegítette az ágyat, nekem csak hozzá kell bújnom. Amíg mi meg nem érkezünk, szétvetett karokkal alszik, hátha csak tévedés, hogy egyedül van és valahogy el tud minket érni. Mikor melléfekszem, kicsit mindig össze kell hajtogatni. Hat, fél hét körül ébred, lásd fent, kalimpál, eszik, aztán vagy visszaalszik, vagy elkezdi simogatni az apja arcát, aztán annak reakciója után TB hátát. 

Mozgás: körbejár, mint az óramutató, de még nem forog. Elkezdi, féloldalig el is jut, de tovább nem. Megmutattam Dévény Annának, aki talált pár apró asszimmetriát, jövő hétfőn kezdjük a terápiát. Várom is, félek is tőle, de mindenképpen jó lesz, hogy beindítja kicsit a nagymozgását. 

Társasági élet: most kezd kinyílni. Nekem eddig is sokat mosolygott, gőgicsélt, énekelt, de ha vendég jött, vagy mi mentünk valahová, akkor teljesen megfigyelőállásba helyezkedett, csöndben elvolt az ölemben, és figyelt. A látogatókra akkor mosolygott legnagyobbat, mikor már húzták a cipőjüket az előszobában. De múltkor Nikoléknak dumálni kezdett, és azóta egyre többet beszél társaságban. Ha nem is mindenkire válogatás nélkül, de ha hozzá szólnak (és dicsérik), akkor az vadidegenek is kapnak mosolyt. 

Jókat mond egyébként, néha teljesen adekvát a belehallható szó (Lili, te kakiltál? Ge!  és tényleg :)) sikoltozni is tud, szerencsére azt ritkábban gyakorolja. Cuppant a levegőbe, még nem dob puszit, de ez a hangos cupp! annyira aranyos, ilyenkor muszáj agyonpuszilgatni. 

Szerintem nagyon bátor, ritkán sír (TB szerint tíz percet nem sírt még a születése óta, de objektíven nézve sem volt két óránál több bőgés a hat hónap alatt), és nagyon aranyosan tűri, hogy hurcolászom ide-oda. Megérkezett az útlevele, kiszámoltuk, hogy fél év alatt több, mint huszonötször csempésztem egyik országból a másikba (még Szlovákiában is járt).

A vonaton egyébként látom magam körül az ijedt arcokat, ha leülünk valahová, de a feszült vonások megenyhülnek, ahogy telik az idő, és a baba nem sír. Azért a három óra Budapestre sok, de főleg azért, mert a kilenc kiló végig a karomban van. Továbbra is rengeteg segítséget kapunk az utazásnál, kérés nélkül, ezért mindig hálás vagyok. 

Összefoglalva: nem meglepő módon nagyon örülünk, hogy TündérLili itt van, szuper kisnyúl (a kisBuddhát a szuper mellett némileg profánnal éreztem), TB szerint egy jól sikerült génkombináció, és még mindig cukin néz. Szeretem.

Ilyen, mikor evés helyett az apjával incselkedik. Aktuális kedvenckép

Szóval most Tszm-en vagyunk, és ide a végekre hamarabb jön a Mikulás, hogy 6-án a budapesti gyerekekhez odaérjen. Unokahúgnr3 pedig mindkét cipőjét lemosta, mert kitalálta, hogy az egyiket Lilinek kölcsönadja. Tök magától.

Én meg még egy nyavalyás kis babaházat sem voltam képes összerakni neki.

de ma hajtós napunk volt, holnap írok róla bővebben. majd gyertek.